Smile Boy || Cedric Culligan

Cuki, ártatlan, tündéri, kedves. Vagyis ezekkel a szavakkal szoktak leginkább jellemezni. Főleg Neo, de ez nem meglepő azt hiszem. Szeretném egyébként azt hinni, hogy nem tévednek. Én tényleg barátságosnak tudnám magamat mondani, szeretek új embereket megismerni, bár elégg félős vagyok, így nehezen kezdeményezek. Viszont amint jóba leszek valakivel, onnantól már nem lehet levakarni. De cserébe azért, mert néha idegesítően ragaszkodó tudok lenni, nagyjából mindent megveszek azoknak, akiket szeretek. Vagy csak simán rajzolok nekik valamit, esetleg egy egyéni falfestményt készítek. De a lényeg, hogy tényleg nagyon szeretem azokat, akik végül megmaradnak mellettem. Az én szívemben mindenkinek van helye, s talán pont ezt a gyengeségemet szeretik kihasználni. Túlságosan is megbocsájtó vagyok, nem vagyok képes haragudni senkire sem soha. Inkább magamban keresem a hibát, mint bárki másban. Úgy hiszem, hogy az az én hibám, ha valaki nem kedvel, mert apuék is mindig csak azt tudják mondani, hogy én egy szerethető jellem vagyok. Akkor miért nem szeret mindenki? Lehet az a baj, hogy tényleg túlságosan félek mindenkitől, emiatt pedig hajlamos vagyok dadogni, vagy inkább meg se szólalni. Máskor meg túl sokat is fecsegek, nem figyelek arra, amit mondok és túl őszinte vagyok. Pusztán azért, mert nem akarok hazudni, bár eleve nem is nagyon tudok. Vagy lehet a származásom zavaró? Pedig én aztán nem ítélek el senkit! Szerintem mindenki úgy jó, ahogyan van, szóval nem kell tőlem félni! Egyáltalán nem vagyok ijesztő, sőt... Én vagyok az, aki mindentől megijed nagyjából. Ugyanakkor meg Nathan szerint nem bennem van a hiba. Na akkor most hogy van az, hogy nem mindenkinek tudok megfelelni? Összezavarnak... Nem tudom én ezt követni, nem vagyok én elég okos ehhez. Látszik, hogy nem voltam sose vérbeli Hollóhátas.

Kisebb gyomorgöccsel küszködök, mióta elindultam a táncterem felé. Múltkor még pillangok voltak a gyomromban, mostanra viszont inkább csak ideges lettem. Mi van, ha rosszul gondolom, s valójában nem is tetszem neki? Nath nagyon erősködött, hogy azért akart velem közösen gyakorolni a srác, mert bejöttem neki. Viszont én ezt kissé lehetetlennek tartottam. Egy olyan félénk és visszahúzódó fiú, mint én, ugyan mivel ragadhattam meg a figyelmét? Én egyszerűn csak táncoltam, majd mikor ki akartam menni a teremből, ő megállított, s azt mondta tartsunk csak magunknak egy órát. Gondoltam rendes senior-ként biztosan segíteni akar, hogy tökéletesítsem a mozdulataimat. Biztos tehetségtelennek vagy bénának talált aztán csak megsajnált. A testvérem viszont erősködött, hogy egészen biztosan szerelmes belém. De... Belém? Ugyan már...

Viszont a gondolattol nem bírtam szabadulni, egész nap csak ezen törtem a fejem. Kedvel? Nem kedvel? Mit akar tőlem? S a túlgondolás egy olyan fázisába jutottam, ahol már nincs semmilyen pozitív gondolatom, a vidámságot pedig felemészti a stressz és a pánik, melyek miatt kissé remegő kézzel kopogok a terem ajtaján, aztán nyitok is be. Hangon legalább egy kvinttel feljebb ugrik, ahogyan köszönök a srácnak, ő viszont csak vigyorog rám. Ez némi melegséggel tölt el, ugyanakkor én még mindig nem tudok megnyugodni.

Még a táncolás elején is alig bírtam nem remegni és rendesen mozogni. Ő mégis, gyengéden ragadta meg a kezem, ölelte a derekam és segített abban, hogy tökéletes legyen minden. Szegény nem tudhatta, hogy egy jobb napon, nem vagyok ennyire szerencsétlen, csupán a közelsége, a bizonytalanság elront mindent. Nem őt hibáztatom, hanem magamat, amiért nem vagyok képes önuralomra. Bár egy idő után így is megnyugszom. Nem történt semmi szörnyű, csak gyakoroltunk. Igazából elszórakoztunk, nevettünk, s persze a kedvenc hobbinkat űztük.

Mikor pedig már kellően kifáradtunk, leültünk, hátunkat a falnak vetettük, s csak beszélgettünk. Fel se tűnt, hogy mennyire vészesen közel ülünk egymáshoz, csak mikor összeérintette vállainkat, s felé fordulva már szinte meg tudtam volna őt csókolni. Pont egy ilyen helyzetben találtam magam... Ő mondott valamit, én felnéztem rá, s egy pillanatra el is akad, mert mind a ketten rájöttünk mennyire... Félreérthető ez az egész most. Mélyen a szemeibe néztem, valami furcsa, de vidám fény játszott íriszeiben, mely miatt ismét végigfutott hátamon a hideg, azonban nem a félelemtől most. A gyomorgörcsöt ismét felváltotta az a melegség, mely reggel már körbe járt egyszer, s szám automatikusan mosolyra húzódott, ahogyan csak figyeltem őt.

S mire észbekaphatnék, ajkai már az enyémre tapadtak, szemeimet lehunytam és úgy élveztem ki a pillanatot. Mármint, szó szerint csak addig tartott. Pedig élveztem... Neo csókja puha volt, édes és átjött belőle minden érzelem, melyet szóban még nem mondott ki nekem. De tudtam, hogy ezek után már csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen... Így pedig a gyakorlás helyett csak tovább ültünk... Beszélgettünk... Csókolóztunk... Nevettünk... Csókolóztunk... Fogtunk egymás kezét... És... Szóval így történt, hogy Sorin Neo Brightmore lett a pasim, s nem is kívánom, hogy ez megváltozzon.

Ha a tükörbe nézek, akkor az ikrem köszön vissza... Jó nem, mert általában másmilyen színű a hajunk, de csak azért, hogy meg is lehessen minket különböztetni egymástól. Nem mondom, hogy alacsony vagyok, inkább átlag magasságú, pláne ha beleszámoljuk, hogy anyu koreai, akiknél az átlag alapból kisebb. De nekem ez teljesen jó, így legalább - hacsak egy centivel is - de kisebb  vagyok, mint Neo.
Oh egyébként ha eddig nem esett volna le, akkor igen, félig koreai vagyok, ez a szememen kifejezetten jól látszik, melyek mandula vágásúak és elég sötétek, szinte már feketék. A bőröm alapból egy picit barnásabb árnyalatú, nem pedig egészségtelenül fehér, hála az égnek.
A kiállásomon is látszik, hogy félénkebb típus vagyok. Sűrűn mosolygok, de inkább úgy sétálok végig a folyosón, hogy lehajtoma  fejem és összehúzom magamat. Bezzeg az öcsém annyival magabiztosabbnak tűnik már első ránézésre is! Viszont tagadni sem tudom - meg nem is akarom - hogy cuki külsőm van. Bár a ruháimon látszik, hogy egy tehetősebb családból jövök, de ezekkel sem akarok felvágni, egyszerűen csak ilyeneket vesz nekem a papa.