Milton Avery

Nem könnyű megkedvelni, ha viszont megkedvelted, nem könnyű megutálni. Sokszor ambivalensnek érződik a viselkedése, máskor pedig túlságosan logikusan és pragmatikusnak. Szabadelvű és kötött egyszerre, de ezen az ellentmondások valahogy mindig megférnek egymás mellett. Ettől a kettősségtől kelt érdekes, zavaró benyomást, és ettől leheletlen könnyedén kiábrándulni belőle.
Egyrészt nincs benne semmi akadémikus, mert óratervezet helyett folyton rögtönöz, mégis követhető egységet alkotnak a szemináriumok és előadások, ez teljes mértékben elsajátított ismereteinek köszönhető, egyszerűen nem dogmatikusan tudja, amit lead, hanem tapasztalatból, átfogóan, összefüggéseiben érti, amiről beszél. A diákja éppen ezért kifejezetten szeretnek hozzá járni, nem érzik unalmasnak vagy elnyújtottnak a monológjait, és nem bánják, hogy szinte teljesen kihagyja az interaktív részt.
Másrészt elvárásaiban felsejlik az akadémikusság és pontosság iránti vágy, ajánlott olvasmányai valójában követelmények, és a tökéletesnél kevesebbel aligha éri be, pontozásában és javításaiban szigorú, következetesen kemény, mégis van benne valami empátiaszerűség, amivel egyelőre még senki nem próbált meg visszaélni. Komolyan veszi a magánéleti problémákat, nem fordítja el a fejét kisírt szemek láttán, érti, hogy ebben a korban rengeteg behatás éri a diákjait, és érzékenyebben is reagálnak azokra az apróságokra, amelyekből idővel kinőnek majd, ezért a jelenléti követelmények felett különleges alkalmakkor szemet huny, ért és megért. Ha valaki mégis ellene fordítja az engedékenységét, következményekkel járhat.
Abban mit és hogyan szeretne az életében egyszerre következetlen és sziklaszilárd meggyőződésű. Bizonyos dolgokból nem enged, Calliope és a bátyja szent, a velük töltött időt senki és semmi nem rabolhatja el tőle, ingerülten reagál, ha valaki ezzel kapcsolatban szeretné kioktatni vagy manipulálni. A jövőjét és terveit illetően viszont eléggé kötetlennek és céltalannak érzi magát, sokkal jobban szerette járni a világot, felkérésről felkérésre utazni, beosztani a saját idejét, ez a fajta korlátoltság nincs rá jó hatással, miközben tudja, hogy rendszerben élni egyfajta könnyebbség, és pont ennek a kialakítása az egyik fő csapásvonala Calliope érdekébe, mert a lány állapotán sokat segít, ha kialakítanak egy ritmust, amelynek pontjaitól csak kivételes esetekben térnek el.
Végtelenül érdeklődő, könnyen lázba hozzák elméletek, könyvek a szakterületén, ugyanakkor borzasztóan érdektelen a legtöbb hétköznapi dolog iránt, és mások is ritkán tudják lekötni a figyelmét. Mármint mások Londonban, Roxmortsban, mások az unalmas világból. Nem adrenalinfüggő, viszont valami nagyon hasonlótól szenved hazatérve. Afrika eldugott varázslótörzseiben vagy a tibeti mágusklánoknál még a legegyszerűbb, legátlagosabb nap is információk és impulzusok tömkelegét jelentette, az akadémiai fogadó óra viszont tíz perc alatt lehozza az életről. Mindig látszik a pillanat - mert arcáról minden leolvasható -, amikor elveszti az érdeklődését, és teljes intellektuális apátiába süllyed. Ez nyilvánvalóan sértő a beszélgetőpartnereire nézve.
Karizmatikus, sosem jelentett gondot neki beépülnie valahová, elnyerni a helyiek bizalmát, tisztelettudó a szokásaik és szabályaik iránt, kicsit mindig próbálja maximumra pörgetni a beilleszkedést, de mindezt olyan lazán, visszafogottan teszi, hogy még sosem bukott el benne. Simulékony ilyen tekintetben, észrevette magán, ezt valahogy megörökölte az apjától, és egész tinédzserkorában gyűlölte, mert azt hitte, kizárólag negatív konnotációja lehet, mostanra azonban tudja, hogy az emberi tulajdonságok univerzálisak, minden attól függ, mire használják őket, milyen kombinációba rendeződnek.
Tinédzserkorában a sportoló szerepében tetszelgett, rengetegen kedvelték, keresték a roxforti évek után is, teendői, meccsei, majd külföldi útjai miatt sokszor nem tehetett eleget a meghívásoknak, mégsem mondanak le róla, kitartóan igyekeznek mindenhová elráncigálni. Kezd kikopni belőle az a csibészség, zsiványság, ami népszerűséget hozott neki, harminc felett már máshogyan lenyűgöző. 

Tekintetembe gyöngéd színek oldódnak – kipillantok oldalra, a horizont szétfeszül, aprócska sötét burka semmivé foszlik, ahogyan valahol a messzeségben megjelennek a vérvörös árnyalatok. – Így történt – fejezi be mellettem a kísérteties bariton, amitől sokadszorra is megborzongok. – Mapandangare aznap visszatért közénk, és úgy döntött, többé nem hagy el bennünket. Bölcsessége vezet minket – közelebb hajol, tenyerét a csuklóra csúsztatja, egész jelenlétével a figyelmemet kéri, és mint annyiszor ezen az éjszakán, most is megkapja –, bölcsessége távol tart minket a fajtádtól.
– Megsértesz – mosolygok rá szelíden, alázatosan. Kiváltságban részesülök, mint annyiszor ezen a bódító nyáron, amelybe illatok, ízek ömlenek, mintha sosem lenne vége, mintha nem lenne talpalatnyi hely ezen a kontinensen, ami szürke, egyszerű, történet nélküli. – Nem mind vagyunk egyformák.
– De igen, mind, mind egyformák vagytok. U-tixo látta őket az idők kezdetén, és szól mindnyájunkhoz. Azt hiszed, nem jöttek a te féléid előtted is?
– Jöttek, Abidemi, de ők nem én voltak, és én nem ők vagyok.
– Te jöttél, hogy megszabadítsd a lányomat, baturai, és megtetted, és itt maradtál velünk egy holdra, de elviszed a jussodat.
Félrepillantok, nem bűntudatból vagy szégyenérzetből, hanem valami csípős, megmagyarázhatatlan érzésből, ami számomra idegen és veszélyes. – És mit akarnak tőletek?
Most elmosolyodik, úgy néz rám, mint egy gyerekre, és annak is érzem magam, mert valahol mélyen tudom a választ, de tudni rettenetes. – Mit akarhat te fajtád az én fajtámtól? Jönnek, mint impundulu, kiszívni erőt, mágiát innen. Azt mondták, legyünk része egyezményeknek, szövetségeknek, adjuk oda, amink van, botjainkat, fáinkat, amuletteket. Azt mondják, jó pálca lesz belőlük; leölik abadákat, őrlik szarvukat bájitalba, azt mondják.
– De már nem foszthatnak ki titeket, Abidemi, erről gondoskodtam – mondom csendesen, és megfogom a csuklón nyugvó kezet.
– Te fajtád túl okos – göcsörtös botjával finoman halántékon érint, egy apró mágikus ingerület szalad végig rajtam. – Rájönnek, és elveszik azt is. Ne szégyelld, baturai, nem a te bűnöd. De ne is szánj minket, mi mágiánk erősebb, ősibb, ha megölnek, feltámadunk, akiket megölünk, zankalalla felfalja, nem térhetnek vissza többé.
Ott, a soha ki nem hunyó tűz mellett könnyű elhinni minden mesét.

– Erről lenne szó, Avery – fejezi be kissé sután, persze kényelmesen elhelyezkedve, könnyednek tettetve magát. – Nem kérnek többet magától, mint ami a polgári kötelessége. Nagy szolgálatot tenne a Minisztériumnak.
Átpörgetek két zárthelyi dolgozatot, kis bűbájok futnak keresztül, keresik a csalás legapróbb nyomait is, de a tinta sehol nem tűnik el, nincsenek áthúzások, villanások, sehol önjavító válasz vagy alkalmazkodó felelet, minden tiszta. Amikor nem szólal meg – eltelik másfél perc, csupán a papírok zizegnek –, hidegen mosolyogva felpillantok. – Köszönöm a látogatását, mindenképpen átgondolom.
Ingerültség szalad át vonásain, még a szája is belerándul, nem erre számított, vagy éppenséggel erre számított, és reménykedett abban, hogy rácáfolok a rólam hallottakra. – Nézze, Mr. Avery, pontosan tudja, mit szeretnének, és tudja azt is, hogy előbb vagy utóbb elérik a céljukat. Miért nehezíti meg mindkettőnk dolgát?
– Különös – dőlök hátra egy adagnyi dolgozattal a székemben, nem nézek rá, úgyis felesleges lenne, szinte látom magam előtt a türelmetlenségtől kínba rendeződő arcát, amiért továbbra is megnyerőnek és tisztelettudónak kell mutatkoznia, pedig legszívesebben nyíltan megfenyegetne. Az angol udvariasság csapdái, kívülről roppantul szórakoztató. – Amikor a Minisztériumnál dolgoztam a direktíva álláspontja szerint csak végső esetben gyakorolhattunk nyomást az alanyra. Változnak az idők.
– Mr. Avery…
– Charles, nyolc éve még tegeződtünk.
– Ez egy formális megkeresés, és nekem muszáj…
– Gondolod, lehallgatnak? Vagy rögzítem a beszélgetést?
– Ide figyelj, Milton!
– Máris szimpatikusabb vagy, Charles.
– Fejezd be ezt az infantilis attitűdöt! – előre dől, két tenyerét az asztalomra fekteti, tekintete dühös. – Kiléptél tőlünk, amikor szükség lett volna rád, és a Minisztérium nem beidéztet vagy kötelez, hanem kér téged, viszonylag kulturáltan kér téged, hogy hagyd abba, amit elkezdtél, és tehermentesítsd a részleget. Tudod te, mekkora kárt okoztál?
– Nem. Mekkora kárt okoztam?
– Elviselhetetlen fasz vagy.
– Lehet, Charles – hangsúlyozom joviálisan –, de nektek van szükségetek rám, ezért fussunk neki újra.
A hajába túr, idegesen mered rám, indulattal, amit kizárólag a jó nevelés és angol erkölcs metsz vissza, mielőtt tettlegességig fajulna.
– Nem fogsz segíteni, igaz?
– Azt sem tudom, miről beszélsz. Mi ez a lázálom? Hogy is fogalmaztál? Körbejártam Afrikát és Dél-Amerikát, és megátkoztam törzsi területeket? Ezt te sem hiszed el.
– Megtalálták a nyomaid, az egyik sérülésben, ott volt a bőrén, a szöveteiben.
– Megtalálták egy átok nyomait…? – kérdezem szenvtelenül.
– A te átkod nyomait. Azt hiszed, amikor kísérletezgetsz, nem hagysz magad után valamit? Hogy a pálcád nem árul el téged?
– Azt hiszem, Charles, hogy ti sem tudjátok, mit találtatok abban az átokban, különben nem itt társalognánk, hanem egy kihallgatószobában, és nem te kapnál agyvérzést, hanem egy auror. Nem lehet, hogy ezek a törzsek egyszerűen megunták, amit csináltok? Nem lehet, egészen véletlenül, hogy többé nem akarnak ott látni titeket?
– A mágiájuk gyenge, nem lennének képesek ilyenre – fintorodik el egy jóvágású angol úriember megvetésével.
– Charles, lehet, hogy én elviselhetetlen fasz vagyok, de nálad ostobább fasszal még életemben nem találkoztam. És ezért még minisztériumi fizetést is kapsz.

Első ránézésre nagyon megnyerő, jóképű férfi, klasszikustól eltérő vonásokkal. Van benne valami valami különös disszonancia, egyszerre érződik egyfajta szoborszerűség, az ókorban megformázott szabálytalanság, pubok és úriemberek klubjának ízével, és valami piszkosság, egyenetlenség, amitől egy londoni kocsmára asszociál az ember. Bőre alapvetően fehér, ijesztően fehér a brit időjárásnak és vérvonalának köszönhetően, azonban külföldi kiküldetései során idejének nagy részét meleg éghajlatú helyeken tölti, ennek megfelelőlen mindig kicsit barnább, nap-kapottabb. Hajával göndör, odahaza mindig rövidebbre vágatja, átoktörői megbízatásai alatt gyakran vállig érőre nő, amivel nem sokat foglalkozik. Bizonyos értelemben hiú, mert így nevelték, és mert valamennyire minden férfinak adnia kell magára, nem jellemző rá az igénytelenség vagy nemtörődömség, ha a külsejéről van szó. Sötétbarna szempárját sötét tónusú ruhákkal párosítja, szereti a szürke, fekete, mélykék és barna ingeket, pólókat, nadrágokat, ízlésesen válogat, mert ebbe nőtt bele, sosem tudná levetkőzni magáról. Nagyon szabados külföldön, vagyis azt hordja sokszor, amit a helyiek, férfiasságában egyáltalán nem bizonytalan, ezért semmi sem jelent számára tabut, mindent érdemes legalább egyszer kipróbálni. Soha nem márkához ragaszkodik, inkább autentikussághoz, egyaránt jól áll rajta az oxford és a bőrbakancs is, semmi sem idegen tőle.