Ms. Wilkinson

Maximalista, már-már perfekcionista vagyok. Szeretem, ha minden átlátható, épp ezért találnak kifejezetten jó tanárnak. A diákjaimnak úgy adom át a tudást, hogy kivétel nélkül megértsék és utána hasznosítani tudják az életben is. Rendkívül jó emberismerő vagyok, tudom, hogy mindenki másképp működik és mindenkit más motivál. Tudatosan igyekszem úgy állni az emberekhez, ahogy az nekem kedvező. Ez talán egy kissé manipulatív dolog, de van egy lélektani határ, melyet csak végszükség esetén lépek át. Okosnak tartom magam, a műveltség alapkövetelménynek számít a szótáramban, éppen ezért a tanulás mellett bármikor tudok néhány jó szót szólni - általában megvétózhatatlanul. Ugyanakkor nem állok bele meddő vitákba, csak hogy az igazamat bizonygassam.

Nem viselem el a titkokat, persze a sajátjaimon kívül. Kifejezetten jó a megérző képességem és az igazságérzetem is, nem véletlenül vagyok sikeres a munkámban. Mivel azonban a kíváncsiság a legrosszabb tulajdonságom, hajlamos vagyok olyan dolgokba is beleártani magam, amihez semmi közöm sem lenne. Nem egyszer hagytam a hátam mögött kínos helyzeteket, melyeket elsimíthattam volna ugyan némi női fortéllyal, de azt vallom, hogy egyszer úgyis minden kiderül.
Nehezen viselem el, ha nem nekem van igazam, vagy ha bizonyságot nyer, hogy hiányosak az ismereteim, éppen ezért igyekszem a tudásomat mindig frissen tartani.

A sírkő már nincs meg, az idő vasfoga elnyűtte a puha követ, melybe a nevét faragták, a maradványain fiatal mohák pihennek, mégis minden családtag pontosan tudja melyik fához járunk minden évben. Én rendszerint nem teszem tiszteletemet a családdal már fiatal felnőttkorom óta. Nincs kedvem minden alkalommal végighallgatni a már sokszor elregélt meséket, nincs hangulatom ahhoz, hogy ismét egy régen halott felmenőm kalandos és mindenképp maradandó emlékéhez hasonlítsanak engem. Mindig csendben tűrtem a méregetést, hiszen egy nagy múltú, bölcs boszorkányhoz hasonlítani mégis csak erény. Aztán a Salemi Boszorkány Intézetből már nem látogattam haza, és azóta is tartom magam ahhoz, hogy jobb szeretek egyedül emlékezni a halottaimra. Sokszor mentem ki ahhoz a tiszafához, évszaktól függetlenül, ámde minden fontos döntés meghozatala előtt. Először akkor, mikor felvételt nyertem a Salembe, hogy a családi hagyományokat követve belőlem is auror legyen. Ezt az értéket adták át apáról fiúra, anyáról leányra a családban generációk óta. Minket pedig megtiszteltetés ért azzal, hogy méltónak bizonyultunk a nevünkhöz. Főleg, ha később valóban így történt. Persze családunkhoz sokan a mai napig hűek, politikailag pedig így vagy úgy, de ezidáig feddhetetlennek bizonyultunk. Azt mégsem hagyhatták, hogy valami szégyenfolt bemocskolja a családunk méltán híres történelmét.
De ide jártam olykor tanulni is, ha magányra vágytam vagy csak menekültem volna számomra kijelölt és a magam által választott élet nehézségei elől. Nevetségesen sok időt töltöttem itt gondolataimba süllyedve magammal, hogy egyensúlyba kerüljek a bennem lakozó mágiával. Azt pedig végül kénytelen voltam belátni, hogy a családnak igaza van és rémesen hasonlítok Charityre. Nem csak külsőre. Bár mi tagadás szeretnék egyszer olyan elismerő pillantásokat kapni, mint amilyenekkel a minisztériumban lógó portréját illetik nap mint nap. Vágyom rá, hogy a legjobbak közé emeljenek, de nem a régmúlt eseményei okán, hanem a saját érdemeim miatt. Nem is volt bennem kérdés, mikor a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője személyes beszélgetésre invitált az irodájába. A falon lógó képkeretek mindegyike üres volt, én pedig tudtam jól, hogy ilyen nem sokszor fordul elő ezen falak között. Megéreztem, hogy itt az én nagy lehetőségem, és bár izgatottságomon igyekeztem úrrá lenni, azonnal, mindenféle hezitálás nélkül egyeztem bele a rám váró feladatba. Évtizedek óta én kaptam a legnagyobb megbízatást, belém vetették a hitüket, s bár a küldetésem mindenki más számára titkos, biztos vagyok benne, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a munkára. Sőt mi több, ez a kötelességem. Számtalan alkalommal bizonyítottam már a hűségemet, a családom pedig kifejezetten a lojális körökbe tartozik. Régen apám azzal a mesével bolondított, hogy generációk óta mindig van a családban egy boszorkány - és csakis egy - akinek a pálcája abból a tiszafából készül, ami Charity pálcájából nőtt terebélyes facsemetévé több mint 200 év alatt. Nem tudok jóslatról, nem hiszem, hogy a sokszoros ükanyám bennem született volna újjá, mégis tudom, remélem, akarom hinni, hogy nagy tettekre vagyok hivatott. Mindenki más is ezt erősíti bennem, tudatosan készítettek erre az útra. Egy nagyobb terv része vagyok egy olajozott gépezetben. Diákként a legjobban teljesítettem a legfőbb tárgyakból, kiemelkedő voltam azokból a sötét varázslatokból, amiket az iskolában nem is tanítottak és a kivédésükből is. Lehetett volna belőlem híres méregkeverő is. Ezenkívül mesterien értek az emberekhez, ha kell, hajlandó vagyok megmutatni a törődő oldalamat is - bár nem vagyok szívtelen, közel alig engedek magamhoz néhány barátot. Csak egy maroknyit, de bizalmatlanságom szinte sosem hagy alább. Ez már talán nem a családi örökség része, sokkal inkább az én biztonságérzetemhez járul hozzá. Mint az, mikor egyedül letelepedek a tiszafa tövébe és a piros bogyóit morzsolom az ujjaim között. Nem szóltam senkinek, hogy ez az utolsó hely, ahol megfordulok, mielőtt a brit szigetekre vezet az utam. De Charity tudhatta, hogy jövök. Nem maradok ugyan sokáig, de mérföldkőhöz érkezett az életem. S habár a legtöbbek csupán egy tanárt látnak majd bennem, aki néhány diákot kísér, engem a küldetés is szólít. A roxforti munkásságomnak pedig jelmondata is van. Mindig légy éber!  

Vonásaimban családom jellegzetes sziluettje köszön vissza. Az ébenfekete haj és a hófehér bőr olyan markáns vonásokkal egészül ki, mely által amerikaszerte megismerik a Wilkinson-leszármazottakat. Az a szóbeszéd járja, hogy én pedig, a sokadik generáció tagjaként megszólalásig hasonlítok az ük-ük-ük-ük-ük-ükanyámra. A Charityről fennmaradt festmények bizonysága ugyan a mai napig megkérdőjelezhető, de minden kétséget kizárólag jobban hasonlítok rá, mint az unokatestvéreim.