Clemens Graves

Ártatlan és ártalmatlan - sokan feltételezik ezt róla, legfőképpen testi adottságai és nagy, világra csodálkozó szemei miatt, amelyek kombinációja mostanra inkább előny a számára, mintsem hátrány. Valójában végtelenül manipulatív, néha szándékosan, néha ösztönösen, már tudja, hogyan kell felhívni magára a figyelmet, ahogyan azt is, milyen könnyedén csúszik ki a fókuszból, és hogy ebben a szociális elhagyatottságban lehetőségek rejtőznek. Véletlenül sem szürke vagy feledhető, mégis megvan a képessége arra, hogy nyomot hagyjon vagy nyomtalanul lépjen be helyzetekbe, és távozzon is onnan, minden információt begyűjtve. Leheletnyit neurotikus, egészségügyi állapota gyakran ingerlékennyé, zavarodottá vagy érzékennyé teszi, kicsatornázási lehetőségeit pedig nem minden alkalommal használja, ezért gyakran a közvetlen környezete szenvedi meg a válaszreakcióit.
Szerencsére általános halk szavúsága és elbűvölő természetese bőven kárpótolja a kitöréseit. Egyszerre megbízható és megbízhatatlan, azt időnként ellenőrizni kell, szedi-e a bájitalait, mert képes megszokásból igent mondani, miközben napok óta feléjük sem nézett, ugyanakkor a rá bízott titkokkal fukar, nem szívesen pletykál, és mindig mérlegeli, valamit érdemes, hasznos-e továbbadni. Végtelenül lojális a családjához, akármennyire érzi magát konstans periférián közöttük, soha eszébe sem jutott, hogy az elejtett információmorzsákat vagy ad hoc megbeszélések részleteit megossza bárkivel.
Nehezen barátkozik, nem is tart igényt feltétlenül mások társaságára, neki külön naprendszere van, abban pedig kijelölt égitestek keringenek körülötte, és ragaszkodik az ilyen jellegű rendhez, rendszerhez, mindig fél, ha valaki belépne a légkörébe, tönkretehetné a tökéletes bolygóállásait. Nem elutasító vagy szótlan, nem is megjátszottan rejtélyes, de magának való, csak a sajátjai között érzi magát elemében, és ez éppen annyi embernek izgalmas és ingerlő, mint amennyinek idegesítő vagy irritáló.
Ha sikerül valahogyan a közelébe férkőznöd, egy teljesen másik oldalát ismered meg, ami nyitott, hűséges, kedves, elnéző, bátorító, csupa lágyság, finomság fémjelzi a mondatait, tetteit. Könnyen csavar az ujja köré, valahogy mindig érződik benne egyfajta kettősség - a szándékosság és sejtszintű báj szűk mezsgyéje.
Erkölcsi iránytűje vakon pörgött éveken keresztül, nem fogalmazódott meg benne, mi helyes vagy sem, csupán az, mit tesz a családom, és mit nem, ezek mentén jelölte ki a saját morális eligazodását is, kalandvágyát, fogékonyságát az ismeretlenre inkább hibás sorkapcsolásnak érezte az elméjében, valami szégyellnivalónak és helytelennek, mégsem bírt ellenállni neki. Ismereti horizontja rapid módon kezdett tágulni, az iránytű pedig céltalanságában megállapodott egy adott tartományban. Már tudja, szerinte mi helyes, és mi nem az, egyelőre azonban képtelen összevetni a családi dinamikával, és szenved tőle - visszafojtottságban, zavarodottan.

Sehová sem érkezel meg igazán, mindenhonnan távolodsz, a jelen sosem tűnik valóságosnak, inkább térhatárolatlan díszletnek, statikus zajnak, a jövőre mégsem tudsz ráfogni, foszlányai követik minden közeledési kísérletedet, ott gomolyog előtted sejtelmesen, mégis kristálytisztán, de mozdulataidtól felverődik. Semmi sem állandó, ezt mondta neked egyszer, hamiskás félmosollyal, minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő nagyságú és ellentétes irányú ellenhatás, tiszta palackozott vizett locsolt közben a felhorzsolt térdére, és azt kérdezte, hát nem tanultál semmit előző évben?
Pillantásodat elkaptad rólad, hazugság csípett mindenhol, te nem tanultál semmit, akartad mondani, mit értesz te a fura öregemberhez és törvényeihez, neked hatalmadban áll anyagot formálni, határokat feszegetni, illúziót teremteni, te más praktikusság mentén létezel, és pont ezt szereted benne, ezt a különös letisztultságot és másfajta bonyolultságot, hogy nem csupán egyszerűen létezik, hanem gyönyörűen is.
Fejét az öledbe hajtotta, Clemens, mosolygott fel rád, arcában stukkók keménysége húzódott, és valami megmagyarázhatatlan lágyság is, sóhajtásnyi parkok zöld gyepe, kora esti szellő a játékterem előtt, gyomrodban zsetonok peregtek, és még érezted nyelveden a robbanós cukorka pezsgését. Kedvelned sem kellett volna, tizennégy évesen, az izzadó tenyér és léghoki pattogó hangjának keresztmetszetében mégis kedvelted, minden észérv és kimondatlan családi tiltás ellenére, kedvelted, mert mellette sosem kellett gondolkodnod, nem nehezedtek rá elvárások, felelősség, nem kellett folyton utolérned másokat, lehettél esetlen és bizonytalan, hibázhattál, annál hangosabban nevetett, de nem kárörvendően vagy gúnyosan, hanem mellkasszorító kedvességgel és könnyedséggel, és arra gondoltál, a máig azt sem tudtad, hogy léteznek kék üdítők és a popcorn lehet tuttifrutti ízű, és a muglik lehetnek izgalmasak és nyitottak mindenre.
Minden test mindaddig nyugalomban vagy egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában marad, suttogta csillogó szemmel, és tenyerét a tarkódra simította, hogy előre dőlj, nevetségesen tökéletes szögben, amíg a rá ható erők mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti, lehelte az ajkaid közé.
Ezeket ki mondta, kérdezted két csók között kifulladva, hevesen dobogó szívvel, szorosan lehunyt szemekkel, mire felnevetett, hát Newton! Ti tényleg nem tanultok semmit? A válaszod a torkodra égett.

Már egy ideje elfelejtetted, milyen érzés nyíltan, szégyenkezés nélkül tartozni valahová. Nem tudnál rátapintani, még most sem, viszonylagos rálátással kapcsolati rendszeretek kiegyensúlyozatlanságára, a kaotikusságra, amely egyszeriben mindig visszahúzódik önmagába, mintha mindenetek a fel nem szívódó gyászban áztatva várna a soha be nem következő feldolgozásra, mégsem látod a pillanatot, amikor tökéletes rendetlenséggel és rendszerezetlenséggel szétsodródtatok. Megbomlott közöttetek az egység, és ezt szakavatatlan szemmel észre sem lehet venni, mert ugyanúgy néztek ki, cinkos kacsintások és bensőséges mosolyok szerkezete vagytok egy családi vacsoraasztal felett kifeszített térben, de némi figyelemmel visszafejthető, hogy ezek átellenes, fragmentált érintkezési pontok kisebb összetartozási és össze-nem-tartozási tömegvonzások, a titkaitok is ritkán metszik egymást, mintha mindannyian csupán egyetlen verziót ismernétek egymásból, és a tökéletesre csiszolt személyiségek és testvéri szövetségek egymásra sem illeszthetőek.
Hiányérzeted összemosódik mindazzal, amit el kell rejtened. Sehol sem vagy egész és állandó, fluktuálsz párbeszédről párbeszédre.
Nero tekintete valahol két gondolat között talál meg, és te rápillantva arra gondolsz, vajon az ösztönös, soha nem múló rettegése valaha csitul-e, vagy örökké a kripta hidegét érzi, a fojtó dohszagot, és próbálod elképzelni, hogy a ragaszkodása nem aggodalomból fakad, hanem őszintén szereti a vele megosztott, lehasított önmagad. Végül, órákkal később, egy pamlag lábának támasztott háttal, felhúzott térdeid felett átlesve, találkozva a sötét szempár bizalmas csillogásával, rádöbbensz, reménytelen vagy, mert nem érdekel, miből fakad, ameddig a tiéd. (De soha nem a tiéd igazán.) A pillanat persze megtörik, átível rajtad, mint minden, és te nem nyúlsz utána, csak nézed az átmeneti figyelem állomásaként, ahogy Nero tekintete célba ér, és órákra eltűnik Calysta vonásai között.
Mielőtt kilépnél, magadon érzed a figyelmüket, és arra gondolsz, létezik-e két teljesen egyforma távozás, vagy csak te érzed azt, hogy mindenhonnan ugyanolyan reménytelenül kiszorulsz.  

Elcsalod, folyamatosan tévútra vezeted, avarzörgést követ, cipőd talpa alatt megreccsen egy vékony ág, és tekintete irányvonalat vált, mégsem láthat, egy vaskos fatörzs mögé rejted madárcsontú, sokszor létezésében is illékony testedet. Guggolásból pillantasz ki, lehelete párássá színezi arca körül a levegőt, és csak arra tudsz gondolni, hányszor és hányféleképpen gondoltál már rá, amióta megláttad – félmosolya, megfeszülő állkapcsa és átható tekintete háromszögében rekedtél, benne mást érzel, valami elemibbet, ösztönösebbet, érettebbet, tudod, ha felpiszkálod, nem gyerekesen, kissé hezitálva hajol majd a szádra, nem, egészen máshogy, és pontosan ez a máshogy izgat téged, különböző verziói egy csóknak.
Cipőd hegyét szándékosan felgyűrt levelek közé csúsztatod, halk neszezés, amely kedved szerint erősödhet vagy halhat el, lehet, manipuláltak téged, átvertek és helyetted döntöttek, lehet, másik akarata miatt van itt, és mások miatt nem téveszthet szem elől, lehet, hogy nincs semmi beleszólásod, most mégis egy vaskos gumiélben összpontosul minden hatalom, és eldöntheted, mihez kezdj vele. Eltűnhetnél nyom nélkül, kereshetne egész délután, éjjel, átkutathatná utánad a birtokot, reménytelenül és félve, mit mondjon majd a szüleidnek, a nővérednek, a bátyádnak, bárkinek, aki jelentést vár tőle, hogy végül hányingerrel küzdve megtaláljon egy szófán heverészve, és gyűlöljön téged, vagy ha már ilyen kitartó és ilyen éhes, valahányszor tekintetetek találkozik, hagyhatnád is becserkészni magad.
Gyors egymásutánban háromszor lépsz ugyanoda, erősen, szinte toppantasz, szemvonalba emelkedsz, pillantása precíz, és kikopott belőle minden kimértség, keménység, teljesen lecsupaszodott, elszántság sugárzik belőle, és valami más, valami, amitől megborzongsz. Az összevillanás rövid, mégis intenzív, hátat fordítasz dacosan, és futsz tovább, kiválasztott egyeneseden, többé azonban nem rejt bokor, fa vagy sziklaomladék, akarod, hogy lásson, és akarod, hogy beérjen.
Minden közétek patakzik, amint nyirkos ujjai csuklódra fonódnak, erőszakkal fordít maga felé, és te feloldódsz ebben az erőszakban, mert mindig könnyen hajoltál, pedig mindenki attól fél, te törsz, megrepedsz titkok súlya alatt, elpattansz az igazságtól. Összemosódnak kemény vonásai, színét ereszti a pillanat, mintha víz alá kerültél volna, szívdobogásod egyenletes, szapora, ajkadon visszaharapott elégedettség táncol, a mosoly kontúrtalan árnyéka – egy ideje kíváncsi vagy és gyermekien merész, pedig az elején még tartottál tőle, a komolyságától, kérlelhetetlenségétől, a mélységtől, amely ott fodrozódott tekintetének feszített tükre alatt, érezted, elég egyetlen óvatlan mozdulat, és zuhanni kezdesz, befelé, magadba, belé. – Tudom – suttogod, mielőtt megszólalhatna, szája elnyílt, a zihálásból nem bontakozhatnak ki szavak, visszatuszkolod őket, és fürdőzöl meglepettségében, amelyet képtelen elrejteni –, kivételesen tényleg akartam, hogy elkapj. – Mielőtt bármit reagálhatna, mert akarna, látod rajta, szűkszavúan, szinte harapva minden korholást, ami jár neked, mégsem érdemelsz meg soha, hideg orrodat az ádámcsutkájához dörgölöd. A döbbenet kétirányú, oszthatatlan, és amikor lihegéstől hideg szád megtalálja az övét, hirtelen megérted, visszavonhatatlanul és nyomorúságosan, hogy életedben először kiszolgáltatott vagy, és eltörsz, mindjárt tényleg eltörsz.

Folyton meghasadtál a súlya alatt. Most látod csak, milyen természetellenes szögre kényszerítetted magad – egy tökéletes ívbe görbülő gerinc, tarkódon tenyér, mely lefelé nyom, párnába fojtott édeskés nyöszörgésed, csípőbe mélyedő ujjak és kapaszkodás a meggyűrt takaró testmeleg huzatába –, pedig sosem érezted a roppanásokat, az öncsonkítást, mindig azt hitted, együtt fuldokoltok a megmagyarázhatatlan vágyban, mert érezted rajta, és érezted nyakad hajlatában a fájdalmas nyögést, mintha belülről feszítene valami titeket, valami, aminek nincs neve, sem kontúrjai, csupán kitöltendő tere, és ami sosem csitul egészen. Azt szeretted igazán, azt a pár másodpercet, amíg hús a húsba omlott tehetetlenül, kimerülten, bőrödön a lélegzet páráját, a kitágult pupillákba szorult világot, amely fényesnek tűnt és végtelennek, mielőtt gondolataid visszahúzódtak volna a tökéletes csendbe.
Az emberek természetüknél fogva gyávák, mondta neked egyszer Nero, hogy megnyugtasson vagy rád ijesszen, már nem emlékszel, de azt hitted, vannak kivételes konstellációk, megismételhetetlen kapcsolódások, ahol az ember egyszerűen nem lehet gyáva, ahol a bátorság nem lehetőség, hanem magától értetődő aktus. Nem az zavar, hogy gyáva volt, lehetett gyáva, mindenki lehet gyáva, de hogy éppen melletted, veled, tőled függetlenül lett az, kettőtök ellenére, súlytalanul, az megbocsáthatatlan. – Feleségül veszed – fogalmaztad meg, amit körbetáncolt, mert ehhez sem gyűjtött elég bátorságot, tekintete folyton lecsúszott rólad, és érezted, te sem kapaszkodsz már olyan erősen belé, mintha pillanatról pillanatra, lélegzetvételről lélegzetvételre gyengülne a szorítás, amely több tonnás volt, és mire kimondtad, semmivé lett.

Mindig ő volt a csenevész, hiába próbálták gyerekkorában cukros és zsíros dolgokkal etetni, Clemens már az anyaméhből válogatósan és hangulatingadozásokkal bújt ki, néha képes hányingerig tömni magát, máskor egész nap nem jut eszébe, hogy egyen akár egy falatot is. Nem kimondottan magas, madárcsontozatú, arca is inkább manószerű fitos kis orrával és lágy vonásaival. Szeme alatt folyton a kialvatlanság árkai húzódnak, egy kicsit mindig fáradtnak, életuntnak tűnik emiatt. Tekintetében azonban egész világok, érzelmek miriádjai rejtőznek, az tud rosszallóan kikristályosodni, izgatottságtól csillogni, vágytól elsötétülni, mégis kevesen szánnak időt és figyelmet arra, hogy megkülönböztessék pillantásait, miközben akármit mond vagy tesz, szemében mindig ott rejtőzik az igazság, könnyű olvasni benne.
Zilált hajtincseivel sosem foglalkozik igazán, maximum kezével simítja el őket, de ez a rendezetlenség kifejezetten jól áll neki, szépen keretezi az arcát, még hangsúlyosabbá teszi a tekintetét. Ruhatára változó, jólétben nőtt fel, ezért természetétől fogva vonzódik a drágább, organikusabb anyagokhoz, rengeteg kötött gyapjú- és kasmírpulóvere van, angórasálja és kesztyűje, kedveli a szürke, bézs és sötét földszínek árnyalatait, kerüli az élénk, vibráló színeket, a rózsaszín is inkább lazac legyen, a sárga is vanília.