Drystan Selwyn

Eszes és kitartó, ennyi mások számára az összes pozitívum, amivel összetudnák foglalni őt. Csak egy volt, aki tudta mire gondol, látta a szeme állásán, tudta, hogy szelíd mosolyra is képes az állandóan gúnyosan kanyarodó szájan, egy, aki tudta, hogy nem annyira egyértelmű minden, amit mutat, hogy egy merev, vaskos borítójú könyv ugyan, aminek riasztó a címe is, de ha felhajtják cirádás betűk sokasága alkot benne szavakat. Egyetlen egy volt, aki ismerte igazán, aki mindent tudott. Az a valaki pedig már nincs vele. Egyáltalán nem szerethető.

Kegyetlen és kíméletlen, aki szinte szemrebbenés nélkül nézi végig valaki megaláztatását, gúnyos félmosolyokkal és néha szavakkal bánt, szavakkal, mert tudja, hogy egy szó megválthat egy világot és romba dönthet egy másikat. Ritkán folyamodik fizikai erőszakhoz, de akkor is gyors és könyörtelen. Ravasz és alattomos, valaki, akinek könnyebb kiszúrni a negatívumot, mert még rá is erősít erre a képre. Általában azért vannak vele, mert félnek vele szembe kerülni, így inkább szövetségesek veszik körbe, mint barátok.

Sosem értettem mit láttál benne, szánalmas volt és naiv. A szőke haja irritálóan vont glóriát a feje köré, a szeme pedig mindig boldog kékké vált, ahogy csak megpillantott, ragyogott. Azt mondtad csak kihasználod, elütöd vele az időt, mert olyan mint egy kis kedvenc, hogy tetszik, hogy bárhova követ, hogy bármit megad, hogy csimpaszkodik beléd, hogy ragaszkodik hozzád. Ez valahogy illet hozzád, ez valahogy illet hozzám is, hát könnyű volt cinkosként hallgatni róla, hiszen egyszer elmondod neki, egyszer szembesíted vele és akkor végleg összetörik. Hittem neked, hogy semmit sem jelent.
Nappal együtt tettük pokollá az életét, hiszen ott voltál, ott voltál, amikor szavakkal tépáztuk, becsméreltük, néha benyitottál, amikor terrorizáltuk, mintegy véletlen, hogy éppen elkapd, hogy sír, hogy szenved, hogy csak mint egy javaslat feldobd, hogy talán elég lesz mára. Minden délután bocsánatot kértél tőle, hogy visszaédesgesd magadhoz mire a horizonton elmegy a nap, hogy a pirkadatra elfelejtse az egészet, vagy legalább téged felmentsen valami mondva csinált mentségekkel, hogy aztán az egész macska-egér játék kezdődjön elölről. Meddig játsszuk még a te játékodat? Az általad szabott bújócskát? Meddig húzod még, mielőtt végre tönkre tennéd?
Nyáron áthívtad, amikor a szüleink nem voltak otthon, órákig be zárkózva voltatok a szobádban. Ezen a nyáron rá találtam a naplódra. Ki vezet még naplót? És ki olyan balga, hogy elől hagyja? Lapról lapra változtál meg a szememben, s nem felejtem el, hogy amikor végre hazakotródott és ott álltam a bizonyítékokkal a kezemben milyen rémült arcot vágtál, hogy megismertem a titkaidat. Pedig előttünk sosem voltak titkok, pedig mindig egy rugóra járt az agyunk, ugyanolyanok voltunk, még a kinézetünk is. Most mégsem a tükörképemet láttam, hanem valaki idegent, aki kikapja a kezemből a naplóját. Valahol azt várom, hogy megmagyarázd, valahol azt várom, hogy mentegetőzz, de nem teszed. Talán ezért vagyok dühös, talán azért, mert a leírt szavaid igazak, talán emiatt bukik ki belőlem a fenyegetés: Elmondom mindenkinek! Te csak egy pillanatra állsz meg, te csak egy pillanatra reszketsz meg. Te tényleg megszeretted azt a szerencsétlen félvért? Mondd, hogy nem igaz, mondhatnál valamit, de csak szótlanul eltűnsz a szobádban és bezárod az ajtót. Pedig nekem elég lett volna annyi is, hogy bevallod igaz, vagy ha tagadtad volna, bármelyik jobb lett volna, mint hogy azt érezzem távolodsz, hogy szakadék választ már el tőled, hogy egy olyan világba tartasz, ahova én nem tudom, hogy kell átjutni.
Ezen a nyáron felakasztottad magad. Ezen a nyáron megpecsételted annak a mocskos félvérnek a sorsát. Mert a testvérem vagy, mert a testvérem vagy és már halott. Mert könnyebb őt hibáztatni, mert ha nem őt hibáztatom, akkor magamat kellene. Eltettem a naplód,  kitépkedtem azokat a lapokat, amikor megváltoztál, amikor elkezdted szeretni. Én mindennél jobban gyűlölöm majd, mindennél jobban annak az arcnak a hasonmásával, amit szeretett, megkeserítem a hátra lévő életét, megnyomorítom, pont úgy, ahogy ő is félemberré tett.

Tükörbe sem kellet néznem, elég volt oldalra, hogy ugyanazokkal a ravasz barna szemekkel találjam szembe magam, amik kicsit érdektelenül szemlélik a világot, mintha az nem lenne elég jó, nem lenne elég méltó ezekhez a szemekhez. Mindig volt egy unott kis mosoly a szád szegletében, ahogy az enyémben, mindig lesajnáló volt ez az él a neveltetésünk okán. Sosem voltunk rendezetlenek, mint két skatulyából előhúzott egyforma tojás. A külsőnkben minimális eltérések voltak, szemnek szinte észrevehetetlenek, a különbözőségeink belül kezdődtek. Bár mindketten higgadtnak tűntünk, te pontosan tudtad, mivel lehet lobbantani, mi az amire ugrok és harapok, de te tudtál egyedül lecsillapítani is, elfojtani. Neked könnyen ment órákig görnyedni könyvek felett, én nyughatatlanul folyton mozgásban voltam, jobb szerettem párbajozni, te voltál a levegő és én a tűz. A tűz maghal levegő nélkül.
Most, ha tükörbe nézem megszállottságot látok a pupillámban, most ha belenézek kíméletlenebb az a gúnyos mosoly, csak a sötét árkok a szemeim alatt árulkodnak, hogy éjjelente álmaimban még kergetlek, kérlek és könyörgöm, hogy maradj. Hiányzol ezért néhány tulajdonságodat átvettem, hiányzol ezért néha magamhoz beszélek úgy, ahogy te ejtetted a szavakat. Néha rájövök, hogy sosem leszel már és pánikrohamot kapok, mert szépen lassan megfulladok nélküled.