Aiden De la Croix

" Everything started as nothing..."

Nem: Férfi

Kor: 21 év

Vér: Aranyvérű

Születési hely: Marseille, Franciaország

Iskola/ház: Beauxbatons

Munka: Átoktörő

Családi állapot: Egyedülálló

Patrónus: Jávorszarvas

Pálca:Erdeifenyő, abraxantoll mag, 13 és negyed hüvelyk, rugalmas

Amit szeretnek bennem

Majdnem mindenre van valami vicces válaszom, amit nem mindenki értékel, de hé, magamnak kell megfelelnem! Mellettem mindig pörög az élet, vagy legalábbis én igyekszem mozgásban tartani, meglehet kissé gyors is a tempóm valakinek. Előfordul, hogy hadarok lelkesedésemben, vagy karon ragadva a másikat nekiindulok, anélkül, hogy elmagyaráznám, mi lesz a következő lépésem.
Szeretem az életet, annak minden pillanatát, és igyekszem kiélvezni, mert a holnap hozhat bármit, és általában hoz is. Ha egy helyiségbe belépek, nem jövök zavarba az engem vizslató szemektől, sőt, külön kihívásnak tekintem, hogy legyen mit nézniük a népeknek! A visszafogottság olyan távol áll tőlem, mint a bólintértől a kúszóbab.
Általában vidám vagyok, és a sértések csak úgy leperegnek rólam, a kedvem nagyon nehéz elrontani. Ha jó az idő, a napsütésnek örülök, ha rossz, az esőnek, mindennek megvan a maga szépsége! Szeretem a természetet járni, munkám mellett ez nem is csoda, inkább kifejezetten előnyös. Egyesek bátornak, mások inkább botornak tartanak, de a nehezebben járható utak vonzóbbak számomra, mint a már kitaposott ösvények.
Magabiztos vagyok, néha talán merész, de a körülöttem lévőkre igyekszem tekintettel lenni, és nyitottan hozzájuk állni. Amiben tudok, mindig segítek, ez fakadhatna a neveltetésemből, de arra nemigen emlékszem, így egyszerűen csak az emberségemnek tulajdonítom. Kitartóan menetelek a célig, mert az a szó, hogy feladni, nem szerepel a szótáramban!

Ami zavar bennem másokat

Kiismerhetetlennek és csapodárnak is mondtak már, és ez nem áll messze a valóságtól. A félválaszok valahogy könnyebben csúsznak ki, és művészien kérdezek vissza, a témaváltásról nem is beszélve! Nem igazán tudok megnyílni, és hosszas beszélgetést kezdeményezni az érzéseimről, ezért könnyen rövidre zárom az efféle próbálkozásokat.
Makacsul ragaszkodom mindenhez, amit a fejembe vettem, nagyon nehéz engedékenységre rávenni. Szeretem, ha enyém az utolsó szó, még ha az csak egy olyan megjegyzés, ami nagyobb bajba kever, mint amiben már eleve csücsülök. Fortuna sose fogadott igazán a kegyeibe, ezért gyakran előfordul, hogy csak a boltba indulok, és a végén egy kocsmai verekedésben találom magam.
Bolondos viselkedésem miatt nem igazán vesznek komolyan, néha még én se nagyon magamat. Néha a komoly témákat is viccel ütöm félre, mintha ettől megszűnne a probléma. Nagyra nőtt gyerek, valahogy így lehetne körül írni.

Életem története

- Lassan nyissa csak a szemét, hosszú ideig volt eszméletlen, Mr. De la Croix!
Ismeretlen hangok voltak, és a gyógynövények furcsa illata lengte be a helyet… a helyet, ahol valamiért feküdtem. Hasogatott a fejem, és valóban bántó volt a fény, ahogy megpróbáltam kinyitni a szemem. De egyre másra csak a furcsán kiejtett név visszhangzott a fejemben, ami sehogy se volt ismerős, az én nevem, az én nevem… az én nevem sehogy se akart az eszembe jutni.
- Ne üljön fel, biztosan szédül még, igen erős amneziáló bűbájt kapott, de mindent megtettünk, hogy helyreállítsuk az emlékeit!
- Hogy mit kaptam? - Ki volt száradva a torkom, és csak homályos pacákat láttam magam előtt, valószínűleg valamilyen ispotályban lehettem.
Szerettem volna megmondani, hogy biztos igazán igyekeztek, azonban egyáltalán nem működött az a helyreállítás, mert halvány lila fogalmam se volt róla, ki vagyok, és mi a csudát keresek itt. Nagyon szerettem volna, de a jótékony homály még jobban szeretett volna kegyeibe fogadni, így engedtem neki. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak egy makacs ájulásnak?


Napok teltek el, és úgy vettem észre, bele kell nyugodjak a ténybe, nemigen fog már eszembe jutni, ki is vagyok. A nővérek kedvesek voltak, a nálam lévő iratokból megtudtam a nevem, a születési dátumom, azt mondták, mivel külföldi vagyok, később a Minisztériumban fognak tudni segíteni. Sajgott minden porcikám, mint aki vagy tíz méterből leszédült a seprűjéről, lehet nem is amneziáltak, csak olyan beleéléssel kviddicseztem, hogy észre se vettem egy vad gurkót, és már meg is történt a baj! Eme felvetésemen jót nevettek, mint a legtöbb kis történetemen, amiben azt próbáltam visszafejteni, ki lehettem, és miként kerültem ilyen állapotba.
Jobb voltam nevettetésben, mint aggódásban, elvégre a papírjaim megvoltak, a pálcám is, és emlékeztem rengeteg dologra, csupán az életemre nem. Mi baj lehet, maximum gyűjtök új emlékeket, előttem az élet! Biztosan akad, aki elmesél rólam ezt-azt, és minden meg van oldva. Sokkal könnyebb volt így hozzáállni, mint kétségbeesni, azzal se segítettem volna a gyógyulásomat.


- Szóval a pálcám és a papírjaim igazolják a kilétemet, de nem adhatja ki a korábban saját kezemmel kitöltött kérvényeimet?
- Ezt a szabályzat nem engedi! - Jelentette ki a kedves arcú hölgy, akit úgy tűnt nem igazán hat meg az esetlen harcos előadásom. - De adhatok egy kérvényt, amelyben kérheti, hogy a kiadható adatokat elolvashassa, ennek nagyjából három hét az elbírálása, pozitív visszajelzés esetén egyeztetnek egy időpontot, és akkor elolvashatja a nem titkosított részeket. - Úgy hadarta el, mint egy gép, szerintem levegőt sem vett.
- Tehát én írtam le, és előttem is vannak titkos részek? Értem… - Nem értettem, és a felém nyújtott kérvényre is csak legyintettem, úgy vettem észre, itt egyáltalán nem kívánnak segíteni.
A nagykövetségen több szerencsével jártam, úgy tűnt, nekik nem titkosak az adatok. Amikor az asszisztens visszatért, egy lapról alapvető információkat olvasott fel, aminek nagy részét tudtam az útlevelemből, majd rátért az érdekesebb részre, miszerint nem egyedül érkeztem. Érdeklődően hallgattam, hogy velem utazott Salomon De la Croix, a nagyapám, akinek állandó elhelyezését kértem Londonban, és meg is kaptam. Emellett munkavállalói, és letelepedési engedélyem volt, így csak annyi kellett, hogy ezek érvényességéhez a nagyapám igazolja a kilétemet.
- Nem egyértelmű a nálam lévő útlevél alapján, hogy én vagyok?
- Sajnos ez egy szükséges megerősítés. Nem csak önt találtuk eszméletlenül, egy másik fiatalemberrel volt, aki sajnálatos módon nem élte túl a támadást. A nyomozás megállapította, hogy nem az ön pálcájával követték el a gyilkosságot, így nem gyanúsított, viszont a kétségtelenül furcsa körülmények miatt kötelességünk megerősíteni a személyazonosságát. Remélem megérti az alaposságunkat.
Bólintottam, nem most hallottam először a szomorú igazságot. Képtelen voltam visszaemlékezni az életemre, de sok minden felrémlett az iskoláról, a varázslatokról, de a megtalálásom előtti idő nyomtalanul tűnt el. Azt se tudtam, ki volt a megtalált személy, hiába árulták el a nevét is.


- Meg kell érteniük, Mr. De la Croix állapota napról napra változik, néha ötven évvel ezelőttre is képes visszaemlékezni, máskor az ápolókat sem ismeri fel!
Két minisztériumi dolgozóval toporogtam a Londoni intézetben, ami kifejezetten idős varázslók és boszorkányok részére volt fenntartva. Szép hely volt, nem olyan, mint a mugli intézetek fehér falai, itt mindenhol színes festmények, és mosolygós, türelmes személyzet. Ha megöregszem egyszer, talán nekem is egy ilyen helyre kellene jönnöm, bár jobban örülnék, ha a családom körében lehetnék.
- Legalább néhány kérdést fel kell tennünk, amennyiben az egészsége megengedi.
- Nos, fogadhat látogatókat, de egyszerre maximum két személy lehet bent, nem lenne jó, ha összezavarnák.
Szótlanul bólintottam, közben a két öltönyös alak kőpapírollóval lerendezte, ki lesz a szerencsés, aki meglátogathatja velem a nagyapámat. Az alacsonyabb, kopaszodó ötvenes úr nyert, valamilyen Adler, talán. Általában nem voltam zavarban az ilyen helyzetekben, legalábbis szívesen viccelődtem a Minisztériumban is, most azonban úgy éreztem, jobb ha csak hallgatok. Majd lesz, ami lesz.
- Mr. De la Croix, látogatói érkeztek! - Az orvos halkan közölte vele a dolgot, majd távozott, a szobába belépve kellemes meglepetés fogadott.
Igazán jól fel volt szerelve, kényelmesnek tűnt az ágy, rengeteg könyv vette körbe, és minden tiszta volt, akár egy ispotályban. Idős ember volt már, sovány, és ősz, de szakállat nem növesztett. Szürkés kék szeme kutatón pillantott rám, majd az utánam belépő irodistára, mintha a homály mögül próbálna kitekinteni.
- Üdvözlöm, Mr. De la Croix! Ethan Adler vagyok a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Varázsjogi Hivatalának kirendelt jegyzője, és arra szeretném kérni, hogy erősítse, vagy cáfolja Aiden De la Croix személyazonosságát. Hajlandó lenne rá? - Úgy tűnik a minisztérium minden dolgozója képes levegővétel nélkül három mondatokat is monologizálni.
Tekintetem azonban inkább a nagyapámra koncentrált, miként reagál az elmondottakra. Nem tűnt zaklatottnak, amit jó előjelnek lehetett tekinteni, azonban egyelőre érdemben nem válaszolt semmit.
- A mai nap a puding nap, ezt szeretem a legjobban a hétben. Maradnak ebédre? Kaphatnak pudingot. - Olyan örömmel beszélt a pudingról, hogy a magam részéről szívesen megkóstoltam volna.
- Sajnos nincs erre időnk, azt szeretném tudni, hogy ez a fiatalember Aiden De la Croix, az ön unokája? - Lassan, artikulálva beszélt, mintha ezen múlt volna korábban.
- Aiden jó fiú, mindig időben megcsinálja a leckéjét, és megeszi a zöldséget, ami a tányérján van.
Nos, legalább már azt is tudtam magamról, hogy szeretem a zöldséget, vagyis korábban szerettem. Ez is valami, ha a jegyzőt nem különösebben tölti el elégedettséggel. Talán ma már haza is toloncolnak emiatt?
- Mi folyik itt? - A fiatal nővér mögöttem kukucskált be az ajtón, rosszallóan végigmérve a hivatalnokon, aki épp próbálta megértetni a dolgokat az idős varázslóval. - Mr. De la Croixnak tíz perc múlva foglalkozása lesz, ezt már neked is meg kellett volna jegyezned! - Jelentette ki, és úgy nézett rám, mint akinek nem szívesen mondanék ellent, így szóra nyitott szám rögvest be is csuktam.
- Ismeri a fiatalembert? - Csapott le Ethan az informáltabbnak tűnő nővérre.
- Túlzás lenne állítanom, de rendszeresen látogatja Mr. De la Croixot egy barátjával, vagy egyedül, gondolom az unokája. Aggódtunk is, mikor pár hétig nem jöttek. - Vont vállat.
- Remek! - Azzal már kint is volt a férfi a szobából.
Nem igazán értettem, minek örül ennyire, és úgy tűnt, ezzel együtt tud érezni a nővér is, aki fejcsóválva nézett utána. Nagyapára pillantottam, még mindig boldognak látszott, valószínűleg a puding, és nem Ethan miatt. Sóhajtottam, majd leguggoltam elé, megvárva, hogy rám nézzen.
- Jövök majd, amikor csak tudok. - Tettem kezem a térdére, ő pedig az enyémre fektette saját kissé már ráncos kezét.
- Aiden jó fiú, sose késik sehonnan. - Felelte, én pedig felálltam, és csendesen távoztam, hogy elindulhasson a foglalkozásra.


Lassan úgy tűnt minden egyenesbe jön, Ethan az irodisták gyöngye megelégedett azzal, hogy a nővér felismert, nagyapa pedig tudta, hogy Aiden az unokája. Minden korábbi engedélyem kiadták, és visszaköltözhettem végre a kis fogadóból a saját házamba, vagyis ami a papírokon az enyém volt.
Nem volt személyzet, de egészen nagy volt, szép kerttel és egy egészen furcsa, nyúlnak látszó állattal, ami különösen viselkedett. A Poppy név szerepelt nyakörve bilétáján, és úgy járta körbe a házat, mintha az ő tulajdona volna. Nekem még kicsit idegen volt a nagy tér, a hatalmas háló, de olyan fáradt voltam, hogy végül ruhástól feküdtem keresztbe rajta, és szinte rögtön elnyomott az álom.
Mélyen aludtam, arra se keltem volna fel, ha bomba robban mellettem, pedig a kusza álom miatt többször kívántam. A szőke fiú állt velem szemben, akit velem találtak, aki nem élte túl. Mondott valamit, hosszan beszélt hozzám, de csak a szája mozgását láttam, nem hallottam, mi lehet az. Elindultam felé, hogy megérthessem végre mondandóját, de egyre halványult az alakja, még végül szép lassan eltűnt teljesen. Csak egyetlen kivehető szó maradt utána, visszhangozva a sötét csendben: Hazug!
Felriadtam, és zihálva ültem fel az ágyon, csupán álom volt. Igyekeztem lassítani légzésem, hogy megnyugodjak kicsit, a hajamba túrtam, majd a fürdőbe mentem, hogy megmossam arcomat. A tükörben egy elnyúzott arc nézett vissza rám, de mosolyt erőltettem rá, egészen addig, amíg magam is elhittem, hogy amit látok, az tényleg öröm.
Sajnálom Aiden… tényleg sajnálom.

Ha tükörbe nézek

…mindig grimaszolok.
Magasra nőttem, a százkilencven centit kettővel is lehagytam! Alkatom egészen sportos, a sok mozgásnak köszönhetően, de inkább szálkás, mint kigyúrt, nem emelgetek komoly súlyokat. Kezeim és lábaim hosszúak, bőröm egészen világos, ami napozással csak a rákokat megszégyenítően vörössé tud égni, a barna egyetlen árnyalatát se produkálta még.
Hajam sötét szőke, amit ha megszív a nap, egészen aranylóig fakul. Általában kezelhetetlen loboncként öleli körbe üstököm, mint valami odahányt szénaboglya, amiben egyszarvúak hemperegtek. Néha megnövesztem, és ha már két-három fésűt elveszítettem a makacs tincsek között, akkor látom idejét a borbélyhoz való látogatásnak.
Szemeim mogyoróbarnák, és pont úgy tudok nézni velük, mintha az emberek lelkéig látnék. Ezt inkább a hölgyeken, mintsem a férfiakon gyakorlom, már elnézést a kirekesztésért! Ha nevetek, két kis bájgödör teszi ellenállhatatlanná mosolyom.
Öltözködés terén az egyszerű, de nagyszerű híve vagyok. Pólók, a szivárvány minden színében, és a lehető legprovokatívabb, vagy viccesebb feliratai, farmerral, vagy vászonnadrággal. Ha kell, akkor kiöltözöm, de igyekszem, hogy ne kelljen…

Családom

Adrien De la Croix (31†) - Egyike a francia aranyvérű nemeseknek, politikai ambíciói már-már a miniszterelnökségig vitték, de ebben korai halála megakadályozta. Előtte számtalan rendeletet alkotott, legfőképp a mugli-születésűek támogatását tartotta céljának, és ennek szentelte munkásságát. Két könyvet is kiadott a témában, amik nagyon felkapottak voltak, bár sok bírálatot is kapott a nézetei miatt.
Legalábbis ezt olvastam róla, saját emlékem egyáltalán nincs.

Sidonie De la Croix [née. Brodeur] (26†) - Szintén egy aranyvérű család sarja, az Académie de Magie Beauxbâtons elismert professzora. Mugliismeretet oktatott a diákoknak, számtalan cikket írt a témában, reformálta a tantárgyat és az elmélet mellett gyakorlati órákat is tartott.
Rá se emlékszem, de biztosan nagyszerű asszony volt.

Salomon De la Croix (68) - Az egyetlen élő rokonom, akivel sokban hasonlítunk egymásra. Egyikünk se emlékszik, hogy a másik a rokona lenne, bár neki van mentsége a szenilitásra a korából és állapotából fogva. Jelenleg Londonban, egy idős varázslók és boszorkányok számára fenntartott intézményben éli mindennapjait, és amikor tehetem, meglátogatom.
Egyébként fiatal korában nagy kópé volt az öreg, igazi átoktörő mester, aki néha sajátzsebre dolgozott, így tetemes vagyont halmozott fel. A szüleim fiatalon meghaltak, így minden valószínűség szerint vele nőttem fel. Kár, hogy nem emlékszem, biztosan izgalmas mindennapok voltak!

Ő egy különleges eset, már majdhogynem emlékszem rá, hiszen ki felejtene el egy törpenyulat, aki kutyának képzeli magát? Nos, hát én. Ez nem csorbít a kisállat érdemein, miszerint ismeri az ül, fekszik, ott marad vezényszavakat, és valószínűleg boka alatt remek házőrző. Csibészeltetni csak és kizárólag növényekkel lehetséges, és ha kiszabadul a kertbe, igazi vérengzéseket képes rendezni. Amúgy fóka mintázatú szőre alól apró fekete szemeivel legalább olyan szépen tud pillogni, mint a gazdája.

Amortentia

Mumus

Edevis tükre

Hobbim

Elveim

Amit sosem tennék meg

Ami zavar

Ami a legfontosabb az életemben

Ami a legkevésbé fontos számomra

Amire büszke vagyok

Ha valamit megváltoz-
tathatnék

Így képzelem a jövömet

Egyéb

Evan Peters