ginevra weasley-potter

Talpraesett, energikus, független. Nem az a típus, aki hasznavehetetlen a reggeli kávé előtt - mióta a gyerekek egész évben az iskolában vannak, igyekszik formában tartani magát, egyúttal pedig alkalmazkodni a Prófétára nehezedő elvárásokhoz. Könnyen motivál másokat, elsősorban mégsem a teljesítmény érdekli, hanem az emberek, akikkel dolgozik - a vágyaik, a terveik, a problémáik, a munkahelyi légkör, amiben az idejük jelentős részét töltik. A gyerekek távollétében megszokta, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnia, ő pedig tagadhatatlanul élvezi ezt a szabadságot, bár nem bánná, ha nem kéne egyedül ődöngenie a házban, várva, hogy a férje hazaérjen.

Intuitív, öntudatos, elvi beállítottságú. Nőként, feleségként és anyaként egyaránt az elvei vezetik, még akkor is, ha éppenséggel sejti, hogy az irány, amerre tart, nem kifejezetten jó. Ő bevállalja, hogy fejjel menjen a falnak, de a gyerekeit igyekszik megóvni ettől, és a családja körében próbálja magát felelősségteljesebbnek mutatni, mint amilyen valójában. Már James első éveiben elérte a kritika, hogy túlságosan engedékeny, túlságosan magához szoktatja a gyereket, minek szoptatja, miért marad otthon ilyen sokáig, hiszen egy szépen ívelő karriert hagyott maga mögött befejezetlenül! Ki nem állhatja, ha kritizálják, ahogyan azt sem, ha az anyjához hasonlítják. Mostanra a saját anyai attitűdjét firtató megjegyzéseket már általában képes elengedni a füle mellett, de minden ilyen esetre sokáig emlékszik. Könnyen lep meg másokat, akár egy szombat esti nappali-átrendezéssel, akár egy üveg arcpirítóan drága fehérborral, a megérzések és a hangulatok embere - na meg az ajtócsapkodásoké. Ha az indulatai vezetik, borzalmas dolgokra képes, amiket tiszta fejjel sosem tenne meg.

Szenvedélyes, laza, manipulatív. Már kislányként tudta, hogyan csavarjon az ujja köré másokat, ezt a képességét pedig máig megőrizte. Tudja, mit és hogyan mondjon ahhoz, hogy megnyerje maguknak a húzódozó interjúalanyokat, a bőkezű támogatókat, vagy elérje, hogy idén a Nagy Családi Karácsonyt inkább Ronék nappalijában tartsák, mert még mindig nem józanodott ki teljesen a tavalyi eset után, amikor egy feldíszített gnóm - ki tudja, miért? - beleállt az álmennyezetükbe. Élvezi, hogy a rokonság szemében máig kiszámíthatatlan - ő az, aki az összes unokatestvért meghívja kempingezni a kertjükbe, és utána rájár a likőrre a konyhában, mert nem tudta, milyen fába vágja a fejszéjét, vagy éppen mindenkit elvisz a Hárpiák meccsére, kihasználva az ingyenjegyeket, amikhez a csapat juttatja bizonyos időközönként. Az ő házukban nincs kilenckor takarodó a szünetek alatt, bármennyire is nyomasztja az anyja azzal, hogy az elegendő alvás a megfelelő fejlődés kulcsa. Oké, ezt ő maga is tudja, de bizonyos esetekben jólesik szembemennie a megszokottal, a rutinnal. Még szülőként sem válik az ember szentté, és állandóan példaképnek lenni bizony piszok fárasztó. Ha valaki, hát a Kis Túlélő felesége ezt pontosan tudja.

Meglehetősen hiú, ami a külsejét illeti, nagyjából azóta, hogy az első ősz hajszálakat észrevette a tükörben négy éve, újévkor. Amikor a szabadban van, szívesen bepiszkolja a kezét, és a gyerekeket is mindig erre bátorította, de odafigyel a megjelenésére, egy bizonyos kor felett ez szinte kötelező. Az utóbbi időben hajnalban futni jár, így könnyebben kezdi a napot, és addig sem kell egy személyre reggelit készítenie. Vörös haja, szeplős bőre csalhatatlan Weasley-örökség, de bármennyien céloznak is arra, hogy mennyire hasonlít az anyjára, erről inkább tudomást sem vesz. (Még akkor sem, ha ő maga is sejti, hogy van benne igazság.)

Általában monokróm ruhákat visel, feketét, fehéret, szürkét, vöröset, zöldet, sötétkéket - szoknyát ritkán, nadrágot szinte mindig, és a Weasley-féle hagyományos karácsonyi pulcsit csak a közös ünnepi fotó kedvéért. A férjétől pár éve kapott vörös kabátja a kedvence, minden évben alig várja azt az igazi, didergős hideget, hogy felvehesse.

Hermionénak nyilván ismét igaza van, Ginny ezt nem kétli - bár biztosan fárasztó, ha az ember negyven éven keresztül tévedhetetlen -, ez is csak egy korszak, olyan, mint a többi. Elmúlik, mielőtt igazán kiélvezhetnénk.
Olyan, mint a házasság előtti időszak, amikor az ember élvezi a kiforratlanságot, a lehetőségeit, amikor kipróbál ezt meg azt - kivéve, ha tévedhetetlen, persze -, és élvezi, hogy a vőlegényét a szekrényébe rejtve kijátssza a szüleit, akik még mindig notóriusan gyerekként kezelik. Hogy még a túl sok vendég és a túl sok pezsgő sem elég ok arra, hogy valaki egyik pillanatról a másikra felnőjön, hogy az a gyűrű, bármennyien irigyelték is érte, nem tette sem őt, sem fiatal férjét az Örök Boldogság ismerőjévé. Hogy hibázni ér, még akkor is, ha az ár, amit az ember lánya az ilyesmiért fizet, néha túlságosan borsos - a halántéka máig őrzi annak a lajhárlendülésnek az emlékét, mikor összetalálkozott Volkov ütőjével, a gurkó még a közelben sem volt, és viharos napokon úgy sajog sebtiben összeforrasztott koponyája, mintha megint ott feküdne a Mungóban.

Persze, az ilyen izgalmas, impulzív időszakok általában túl hamar érnek véget - sosem mondta Jamesnek, de a férjének említette, hogy talán még várhattak volna, már ha feltételezzük, hogy az ilyesmi nem csak úgy megtörténik ebben a korban; ott ültek a sorukra várva egy citromillatú szobában, alig pár percre attól, hogy az első képet lássák a fiukról - micsoda ostobaság, hiszen még ők maguk is gyerekek! -, ezt az anyja mondta dohogva, bár örömmel nyugtázva az újabb unoka érkezését, és Ginny, bár vonakodva, de ezúttal egyetértett vele. És Molly mama a maga módján valóban nagy segítség volt, a szülés utáni egy hétben, mert a lánya egy napot sem bírt volna tovább az anyja permanens jelenlétéből. Inkább rájövök, hogyan tartsam életben, kösz' anya! Ráadásul Harry az apja, reméljük, az ő túlélő génjeit örökölte! A családban az ilyen időszakokat máig csak megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztása után hozzák fel, bár Ginny szerint nincs erre szükség. Az anyja minden későbbi gyereknél ugyanúgy végigzongorázta intelmeit, ahogy Jamesnél, ő pedig ugyanúgy ment az ellenkező irányba, mert ez az ifjú anyák előjoga.

Bár ez az iszonyatos áldozatok időszakát hozta magával - a pihentető állapotot, mikor három, öt év alatti gyerek küzd az ember figyelméért a nap minden órájában -, erre Ginny máig valami szentimentális meghatottsággal gondol. Arra, ahogy a gyerekek hozzábújtak, a közös felfedezéseikre a kertben vagy a tengernél, álmos szemeikre, mikor bemásztak melléjük az ágyba hajnalban, a sok puszira, medveölelésre, rajzra és tákolmányra, amit az anyák szíve egyszerre őriz meg képzeletbeli dobozok végtelen sorában. A betegségekre nem szívesen emlékszik, Albus kicserepesedett ajkára, mikor még csak négyéves volt, és hazahozott egy olyan vírust, amitől felváltva tartotta mindhármuk szája elé a vödröt, de akkor találta ki a legjobb meséket, megpuszilta a meleg, puha talpacskáikat - úgy tűnt, a világon mindenre van idejük. A háború borzalmai elhalványultak a gyerekkacajoktól, a nyári vacsoráktól a kertben, a mugli meséktől, amiket Harry a gyerekeiknek olvasott, és Ginny hálásan, teljes értetlenséggel nézte, hogyan lett az ő apátlan férje, aki annyi borzalmat látott - a maga sebeivel ilyen gyógyító, jelenlevő apja a gyerekeiknek.

Visszatekintve, mintha mindez csak öt percig tartott volna - azután az iskola kiragadta a karjaik közül Jamest, bár Ginny pontosan tudja, hogy erre nem illik így gondolni. Évszázadok óta így mennek a gyerekek a Roxfortba, ő maga is boldog volt ott, ahogyan az ő elsőszülött, talpraesett fia is - de azért minden nap írt neki az elején, és később is csak akkor ritkultak a levelek, mikor James erre kérte. Nagyjából ekkortájt lett számára világos, hogy a kviddics, mint hivatás, végleg elveszett - nem volt az az edzés, ami formába hozhatta volna harminc felett, sem az a kemény diéta. Úgy siratta el az elképzeléseit, ahogy az anyák szokták - három megkent szendvics között a kamrában majonéz után kutatva, mert Albusnak és Lilynek továbbra is szüksége volt arra, hogy az anyjuk ott legyen, jelen legyen. Bár azt remélte, az állás a Prófétánál csak rövid időre szól majd, míg kitalálja, hogyan térjen vissza a pályára, végül ott ragadt, a székében, az irodában, amit azóta is három kollégájával oszt meg.

Az első gyerekek előjoga, hogy a legnagyobb változásokat a család mindig rajtuk keresztül tapasztalja elsőként - ezért Ginny már valamivel jobban fogadta, mikor Albus, majd Lily is elutazott az iskolába. Valamivel jobban, de közel sem igazán jól vagy könnyedén. Derengeni kezdett, hogy Albus valamiképp eltávolodott, túl messzire, messzebb, mintsem az apja elérhetné. Ő szintén aggasztóan tehetetlennek érzi magát, bár igyekszik egyszerre a fia és a férje mellett állni, villámhárítóként enyhítve az enyhíthetetlent. Lily pedig, ez a szintén kamasz, édes, tűnődő, aki mindenbe hajlamos beleütni az orrát, és akit sosem akart az egyetlen lány nagyon is predesztinált útjára kényszeríteni, minden igyekezete ellenére maga is enigma, titok egy kicsit, még a saját anyja számára is - bár talán ez a mindenkori egyetlen lány szériatartozéka.

Ironikus módon mégsem a gyerekek fokozatos távolodása teszi igazán nehézzé ezt a "majd csak elmúlik" időszakot, hanem a kéretlen, fel-feltámadó árnyékok, amelyeknek a kigyomlálására sosem fordítottak gondot. A háború után, amikor mindenki felszabadultan élvezte a szabadság és a béke ízét, az élet olyan csodálatosan simának tűnt, mint egy leterített, pazar szőnyeg, amire csak rá kell lépni; és most mégis olyan, mintha ezek az árnyak néznének rá a férje szeméből, mintha minden kimászna a föld alól, amit elhantoltak - mintha éreznék, hogy az örök béke, amiért annyi mindent odaadtak, valójában milyen nevetségesen törékeny.

Sosem akart egy rakás gyereket - látva, mennyit küzdöttek vele és a bátyjaival a szülei, hogy az anyja mennyit idegeskedett, hogy a pénz, amit az apja hazahozott, olykor nem tartott ki hó végéig sem, nemhogy még félretehessenek belőle, már kamaszlányként biztos volt abban, hogy ebből nem kér. Egy gyerek, oké, legyen kettő, mert nem szerette volna, ha James testvér nélkül nő fel. (Talán nem ártott volna valamivel nagyobb korkülönbség a fiúk közé, bár ez csak mostanság nyomasztja, mikor látja, mennyire feszeng Albus, mintha még a saját családjában is keresné a helyét.) Lily volt a meglepetés, a fehérbor és a mézeskalácskastély szerelemgyereke - utóbbi végül sosem készült el, mert a fiúk megtalálták a romjait és megették a konyhakövön ülve.

Az elmúlt évek valamiképp mégis őt igazolták - az erőfeszítéseit, hogy másként akarja csinálni, hogy ismerni akarja a srácait, hogy elérhető akar lenni, bármi legyen is. Ettől még nem lett tökéletes anya, távolról sem, ahogyan nem lett tökéletes feleség sem a házasságukban, pedig a varázslótársadalom romantikusabb fele valószínűleg máig hiszi, hogy Harry Potternek minimum a permanens gyönyör dukálna egy remek asszony oldalán, tudván, min kellett átmennie. Ginny ellenben próbál nem arra gondolni, mekkora hős a férje, mert akkor szégyellné magát, valahányszor felemeli a hangját - hősök képeit a kandallópárkányra állítják pátoszos angyalhajjal körülfonva, nem nagyon kérik őket arra, hogy hozzanak tejet a reggelihez vagy szexeljenek a zuhany alatt. És nem hitegeti magát azzal, hogy remekelne választott szerepeiben, de amikor az apja pár hete megveregette a vállát, és valami olyasmit mondott, hogy sokkal jobban csinálod, mint én valaha, akkor azért boldog volt. Nagyon boldog.