Eren Sterling Stark

Talán a készséges Eren Sterling Stark-ra nagyobb szükség szokott jutni, mint a figyelmetlen, bunkó, alvósra. Ez persze érthető, hiszen ki ne szeretné, ha kiráncigálnák a bajból és önzetlen segítséget kapnának? Ilyen szempontból egész tűrhető a modorom. Ha látom, hogy bajban vagy, akkor nem fogok átlépni feletted. Mondjuk ez attól is függ mennyire vagy bunkó, mert patkányoknak nem fogok kedvezni.
Néha tud jó humorom is lenni. A jó öreg nyers humor, amit talán nem mindenki értékel, de sokak jót mulatnak rajta. Ha pedig közelebb kerülök valakihez és már-már baráti alapon társaloghatunk, akkor minden bizalmát belém fektetheti. Nem fogom átvágni, hátba szúrni, tehát nem kell félnie tőlem, mert én ott leszek mögötte és támogatom, ha szüksége van rám.
Nem köpök be másokat soha, még ha tudom is, hogy rosszban sántikáltak. Az nem az én területem és nem fogom feleslegesen belerángatni magam más dolgába.

Eljött ez a pillanat is, szerintem jóval több negatív tulajdonságot tudok felsorolni magamról, mintsem pozitívat.
Nagy a szám. Nem mindig persze, de ha valami nem tetszik, akkor könnyen levetkőzöm a csendes Eren-t és belevágok a nagyjába. Az elveim ilyenkor nem érvényesülnek, lévén, hogy hirtelen haragom miatt előbb cselekszem, mintsem végig gondolnám a dolgokat.
Mivel nem alszok eleget, eléggé érzékeny tudok lenni egy-két dologra. A hangzavar az egyik eset, melyet nem tűrök túl jól. Ezen felül az erős fények sem a kedvenceim, mert könnyen megvakítanak. Ilyenkor ingerültebbé válok a kelleténél.
Roppant lusta és unalmas vagyok. Nem lehet semmire sem rávenni, amit nem akarok. Nem véletlen nincsen baráti köröm, elég nehezen barátkozok. Mindig másoknak kell kezdeményezniük, ha túl tudják élni az undok modoromat. Az már más kérdés mennyire fogok figyelni rájuk, mert sajnos hajlamos vagyok egyik fülemen beengedni, majd minden gond nélkül kiengedni a hallottakat. Ez lehet pont az álmatlan éjszakáim eredménye vagy csak az, hogy egyáltalán nem érdekel mit hadoválnak nekem mások. Inkább utóbbira tenném a voksomat.
Tehát elég nehéz kijönni velem, mert általában lezárom magam a burkom mögé, amit elég nehéz áttörni. Nem lehetetlen, de senki sem akar időt és erőt pazarolni rám, így eddig sértetlen maradt a védelmem.
Sajnos vagy nem sajnos, tudok én eléggé bunkó lenni. Néha elszalad velem a ló, ha esetleg feszélyezve érzem magam mások körül, vagy szimplán csak idegesítenek. S jaj annak, aki megtapasztalja milyen kiállhatatlan szemét tudok lenni.  

Azon kívül, hogy szinte egy átokként születtem, nem mondhatom, hogy annyira szörnyű gyerekkorom lett volna. Ameddig én tudatlanul éltem a babakorom csodás perceit, addig anyám vért izzadva küzdött, hogy ne adósodjon el és mellette még egyedülálló anyaként nevelje fiát. Hatalmas csapás érte őt, amikor apám elhagyta abban a pillanatban, hogy kiderült várandós. Azóta egymagában nevelt és mindent elkövetett, hogy biztonságos gyerekkorom lehessen. Muglik között nőttem fel. Muglik... Olyan furcsa egy szó. Tizenegy éves koromig mit sem tudtam a varázsvilágról és annak kifejezéseiről. S mikor megérkezett a levél, azt sem tudtuk igazán, hogy mire véljük azt. Főképp édesanyám nem, hisz' ő sem tudott erről a világról. Se arról, hogy az egy éjszakás kalandja egy varázslóval esett meg.
Mindenesetre a puccos levél meghozta hatását, anyám mindenféleképpen be akart küldeni ebbe az iskolába, hogy legalább ennyivel előrébb tarthassak az életben.
Talán ki is jelenthetem, hogy egy valós rémálom volt a Roxfort első éve. Kinéztek, lenéztek, kibeszéltek, kinevettek... A lista csak megy tovább és tovább. A félvérségem és tudatlanságom a varázsvilágról épp elég indok volt, hogy mások szekáljanak.
Álmatlan éjszakáimat többnyire a csillagok vizsgálásával töltöttem. Ilyenkor már mindenki aludt, nem volt senki, aki piszkálhatott volna. Ezek a késő esti ébrenlétek pedig rutinná váltak egy idő után. Az elején egész jó is volt, mert békére lelhettem a csillagok alatt és gondtalanul létezhettem. Aztán a második évben jöttek a problémák.
Egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudom megmozdítani egyetlen végtagomat sem. A fejem sem fordult, egyedül szemeimet tudtam felnyitni. De amit láttam... Az maga volt a pokol.
Egy fekete árny rajzolódott ki szemem sarkában. Alakját nem tudtam összehasonlítani semmivel, amit valaha láttam már. Mondanom sem kell, hogy a pánik és félelem egyszerre öntötte el elmémet. Menekülni akartam. Elbújni. Ám testem egyáltalán nem reagált egyetlen parancsomra sem. S ekkor az árny megmozdult. Közelebb lépett hozzám hatalmas testével, majd kinyúlt felém. Meg akart ragadni, ám mire ez sikerülhetett volna testem végre reagált agyam szavaira. Hirtelen ültem fel az ágyon. Szapora levegővételekkel próbáltam rendezni légzésemet. Levert a hideg verejték és úgy éreztem, mintha pár pillanattal ezelőtt majdnem megfulladtam volna. Az árny viszont sehol sem volt, hiába kerestem az üres hálókörletben. Akármi is volt, azóta a nap óta nem hagyta el az oldalamat. Innentől kezdődött, hogy féltem elaludni. Egy zenelejátszóval és a fülhallgatómmal próbáltam ébren tartani magamat, ameddig fel nem fedeztem a kávé csodás hatását.
Később, amikor már negyedéves voltam utána kerestem és talán még anyámnak is megemlítettem ezt a démont. Alvási paralízis. Egy mugli kifejezés arra, amikor az elménk hamarabb ébred fel, mint a testünk. Néha tévképzeteket is kreálhatunk, mintha még mindig álmodnánk. A pontos diagnózisra nem emlékszem, de arra igen, hogy nincs rá ellenszer. Csupán pár órányi alvással próbáltam kizárni a démont az életemből, ám arra hamar rájöttem, hogy egy lehetetlen küldetésbe vágtam a fejszémet. Mégis, inkább virrasztok, csak hogy ne kelljen átélnem a szoksásos menetrendet. Ám a démon minden reggel meglátogat. Minden ébredésemnél ott van. S sosem ereszt el.

Első pillantásra nem tűnök valami egészségesnek. A szemeim alatti táskákkal minimum költöztetést lehetne intézni, sápadt arcom pedig egy vámpír fagyos bőrére emlékeztethet. Nem szeretem a napfényt, bántja álmatlan szemeimet, így amikor csak tehetem, ki sem megyek a szabadba napközben. A bőröm épp ezért a legfehérebb és roppant könnyen pörkölődik a napfény alatt.
Szerencsére akadnak jobb vonásaim is, ha esetleg az ember túltekint a vöröses árnyalatokon szemem alatt. Szemeimet édesanyámtól örököltem. Jégkék... Jégkék? Talán ez a helyes színárnyalat, legalábbis ez dereng még a sok öreg nyanyától, akik kiskoromban szerették feszegetni az arcom rugalmasságának határait.
Hajkoronámmal és arcberendezésemmel már nem jártam sikerrel. Mindkettőnél apámra ütöttem. Sötétszőke, talán már vörösesebb árnyalatú göndör haj, karakteres arc, erős állkapocs vonalak és szöges áll. Ha arcszőrzetet növesztenék, teljesen az auror férfira ütnék. Pechjére emiatt le se tagadhat.
Alkatom szikár, mondhatni csontosan vékony, de még így is látszik, hogy szerencsére van némi izom a bőrréteg alatt. Persze nem vagyok egy Adonisz, amit a lányok oly annyira szerethetnek. De ez nem is baj. Nem a figyelmet akarom tőlük, hanem azt, hogy békén hagyjanak, főleg az exem után.