Ethan Bradbury

Nem vagyok egy kellemes ember, a legtöbb ember biztosan ezt mondaná rólam. Türelmetlen vagyok, forrófejű, fejjel a falnak típus, akire meglehetősen nehéz észérvekkel hatni. Nem mondanám, hogy élek a "hibáiból tanul az ember" felfogással, mert az igazság az, hogy soha nem tanulok a hibáimból, vagy legalábbis nagyon ritkán esik meg. Képes vagyok ugyanazt a baklövést egymás után többször is elkövetni, pusztán azért, mert az érzéseim irányítanak a gondolataim helyett. Talán éppen ebben van a probléma, hogy bármennyire nem hiszi el rólam senki (mert nem is híresztelem), tele vagyok érzésekkel és érzelmekkel, amik olykor elviselhetetlen intenzitással képesek rám törni. Pontosabban én nem tudom kontroll alatt tartani őket, mint egy normális felnőtt ember, hanem úgy viselkedek, mint egy kisgyerek, akit sosem tanítottak meg arra, hogyan legyen civilizált. Megeshet, hogy ez így is van.
Emellett azonban nem csak a negatív érzelmek tengenek túl bennem, hanem az olyan nyálas dolgok is, mint a szeretet és a ragaszkodás, a bajtársi kötődés és a segítés vágya. Nem véletlenül lettem auror sem (persze ebben az adrenalinfüggőségem is benne van), mindenáron azon voltam - és vagyok -, hogy az embereknek biztonságosabb legyen a világ. Még akkor is, ha azt éppen elrontom a siker miatti arroganciával.
Próbálok jobb lenni. Igyekszem változni, igyekszem olyan emberré válni, akire az unokahúgom felnézhet, akit tisztelhet, és aki jó példát mutat most már neki, ha korábban nem is tudta ezt megtenni. A borzalmas humoromat nagyon szereti, ebben legalább biztos nyerésre állok. (Ó, mert nyilván minden egy verseny, még akkor is, ha csak szórakozásból.)

Soha nem hittem el, amikor a nővérem azt mondta, a forró fejem egyszer még problémát fog okozni. Csak pattogtam tovább, mint egy frusztrált kis bolha hat, tíz, tizenöt évesen is. Sok helyre vitt magával a harag, ahová egész biztosan nem kerültem volna nélküle, többek között büntetőmunkára a Roxfortban vagy az aljafeladatok elvégzésére az aurorképzőn. Merlinre, hányszor mentem haza húsz évesen úgy, hogy reszketett minden tagom a fáradtságtól és a fájdalomtól, pusztán azért, mert nem voltam hajlandó türtőztetni magam, amint valami olyasmi történt, ami nekem nem tetszett. De mindig megcsináltam, amit mondtak, puszta makacsságból, és talán éppen ez volt az, ami olyan remek aurort varázsolt belőlem.
Egy időre.
Gyorsan haladtam a ranglétrán, hamarabb kerültem a szervezett bűnözéshez, mint bármelyik egykori aurorképzős társam a saját alosztályába. Remek voltam terepen, nem élt bennem félelem a környezetem szerint, pedig valójában csak minden félelmet haragba és adrenalinba öltem, ami egyenesen pusztítóvá tett. Kitanultam az okklumenciát, csatlakoztam a beépülő kollégák közé és a legbrutálisabb szervezetekbe kúsztam be, mint titkos informátor. És jó voltam benne, nagyon jó. Éppen ez lett a vesztem. Túl magabiztossá váltam, sőt arrogánssá és ezáltal figyelmetlenné, ami egy ilyen munkakörben nem opció. Ha az embernek csak egy pillanatra is lankad a figyelme és hibát vét, már elveti a gyanakvás magját, amit utána nehéz kiásni a földből. Ez már csak így működik egy bűnszervezetnél. Én pedig el is kezdtem hibázni a lankadó figyelmemnek köszönhetően, ami végül teljes bukáshoz vezetett. Nem elég, hogy a küldetés teljes sikertelenségbe torkollt, még haza is vittem magammal a bajokat.
Különös dolog az emlékezet. Olyan sokat elfelejtünk, ami szép, ami meghatározó az életben, bezzeg fotóként ég az agyba az, amit legszívesebben végleg elfelejtenél. Mind a mai napig látom magam előtt a sült gesztenyét, amit aznap vettem az egyik téren - azóta sem vagyok képes semmi gesztenyéset enni -, az egyik feketébb volt, mint a többi, nagyon sötét, égett, éppen ki akartam dobni a kis papírzacskóból, amiben az utcai árus nekem adta, amikor kopogtak a lakásom ajtaján. Kimentem, ajtót nyitottam és két nagyon ismerős arcot pillantottam meg, bár egyiket sem olyan vidámnak, amilyennek megszoktam. Nem szaroztak, tudták, hogy nem örülnék neki, úgyhogy azonnal közölték velem a hírt: a nővéremet és a családját kivégezték. Miattam.
Filmként néztem végig a saját cselekedeteimet a következő rövid időben, amíg megnéztem a tetthelyet - bár nem akartak eleinte beengedni -, majd amikor az egyetlen megmaradt unokahúgomat felkaroltam és hazavittem magamhoz. Végre el tudott menni fürdeni, ő találta meg a holttesteket, nyakig véres volt és érthető módon megrázta az, amit látott, amit tapasztalt, nekem pedig egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy mit kell tennem. Ekkor még nem éreztem semmit színtiszta haragon kívül, a pszichomágus utólag azt mondta, hogy ez is egyfajta védekezési mechanizmus az agy részéről, vagy valami ilyesmi. A közös foglalkozásaink háromnegyedén nem figyeltem oda arra, amit mondott.
A következő nagyjából két hétben, amit egyébiránt inkább Sammie nyugtatgatásával kellett volna töltenem, minden időmet tervezésbe és végül cselekvésbe öltem. Szó szerint. Utólag már nem vagyok büszke a tetteimre, arra a földi pokolra, amit alkottam, előre megtervezve, fájdalmasan, rondán és véresen. Fogalmam sincsen, hány embert öltem meg összesen aznap abból a kartellből, de az biztos, hogy a számuk két számjegyű volt. Beépültként pontosan jól ismertem a munkájukat, a szokásaikat, nem volt nehéz rajtaütni a kisebb csoportokon és hidegvérrel kivégezni őket - éppen úgy, ahogy ők is tették Noomival, a férjével és a gyerekeivel. Azt gondoltam, a revans mindent megold, de természetesen nem így lett, a gyász és az üresség érzése megmaradt, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan oldjam meg mindezt. Nem is kellett, ami azt illeti, megoldották nélkülem.
Hosszú felfüggesztést kaptam, kötelező pszichomágus látogatást éveken keresztül és irodai munkát. A mai napig nem értem, miért és hogyan maradhattam az aurorparancsnokságon, de a következő két évben már komolyan azt hittem, hogy jobb lett volna, ha kivágnak, mint macskát szarni. Amennyire imádtam a munkámat régen, annyira gyűlöltem az újat. Sosem akartam irodapatkány lenni. Azonban nem tagadhatom a pozitív hatásait, amik voltak: a biztonságot, a kötött munkaidőt, a nem veszélyeztetett szabadidőt. Legalább volt, amit Sammie-vel töltsek, tudtam neki segíteni, amikor rémálma volt éjszaka, napközben, amikor sírnia kellett, kiránthattam a napi nyomorából (magammal együtt), amikor programokat szerveztünk. Még egy háziállatot is kapott, aki társaságot nyújt neki, pedig én magam nem voltam oda az állatok gondolatáért és tudtam magamról, hogy nem lennék képes gondoskodni egyről sem. Ellenben Samanthával, akinek nem jelentett gondot.
Akármilyen szép és nyugalmas volt ez a két év, vágytam rá, hogy valamilyen szinten visszakerüljek a régi kerékvágásba. Nem volt az én világom ez a monotonitás és bármilyen jót tett nekem Sammie társasága, szükségem volt az adrenalinra, az akcióra, az izgalomra. Ezt pedig meg is kaptam, pontosabban azt hittem, hogy megkapom. A valóság azonban az, hogy hiába tettek vissza terepre, a legrosszabb munkákat kapom, bizonyára nem bíznak meg bennem a két évvel ezelőtt történtek után. Most is mit kell csinálnom? Egy sznob picsa szomszédjának kiadni magam, és még jópofizni is vele. Remek munka, mondhatom.

187cm magas, rövidre nyírt, szőkésbarna haj, zöld szemek, borosta vagy szakáll, jóképű, sármos. Valahogy így kellene leírnom magamat és ami azt illeti, igazam is lenne. Reális az önértékelésem, így nem tudom tagadni a pozitívumokat, amiket nyújtani tudok. Ugyanakkor a tökéletességtől még én is messze állok - de csak egy kicsit. A testemet több helyen is díszítik csúf, rosszul összeillesztett hegek, otromba sérülések otromba maradványai, mindegyikhez kapcsolódva egy kellemetlen történet. Azt pedig nem is mondom, hogy negyven évesen, több mint két évtizednyi aurori munka után úgy nyikorognak a térdeim mint egy sosem olajozott istállóajtó.