Azt is gondolhatnánk, hogy túl okos vagyok efféle buta gyerekcsínyekhez. Ez bizonyos szemszögből igaz is. Csakhogy a pénz nagy úr. Engem nem tartanak el. Így nekem kell gondoskodnom magamról. Az utcán megtanultam, hogy ezt hogyan érhetem el az eszemmel. Mindenből üzletet kell csinálni, amiből lehet. Mi bajom Lascelles proffal, hogy folyton a hülye vicceim áldozata lesz? Mint, amikor elcsentem a pálcáját, és fali dekorációnak álcáztam, vagy amikor a táblát bűvöltem el, hogy a rá írt számok egy adott algoritmus szerint változtassák magukat, helytelen képleteket eredményezve, vagy ott volt az is, amikor közönséges disznózsírral kentem be a padlót a tanári asztal környékén, na meg az asztalt is, ha abba akarna kapaszkodni... és a tüsszentő porból készült kréták sem voltak semmik, én mondom. De tulajdonképpen semmi bajom vele. Azon kevés tanárok közé tartozik, akikkel tényleg semmi gondom, sőt tulajdonképpen még bizonyos mértékig kedvelem is az óráit, bár ezt sosem vallanám be neki. Akkor mire ez az egész? Nos, mondtam már. Pénz. Semmi személyes. De van aki ugyebár elég sokat fizet azért, hogy a proffot időnként megtréfáljuk kicsit. Most is egy mardekáros 5. éves liba megbízásából járok el. Szegény lány buta mint egy hegyi troll, de a pénze annál valódibb. Bár nem mondta, de szerintem a prof. egy szarkasztikus megjegyzése az értelmi képességeire bánthatta meg annyira, hogy engem felbéreljen erre. Javasoltam neki, hogy számmisztika helyett vegyen fel valami madár tárgyat, pl. jóslástant, ott elég hülyeségeket halandzsázni mindenféle balszerencsés dologról... de azt mondta, hogy sajnos a szülei nem engedik. Ragaszkodnak a jelenlegi tantárgy listájához. Engem ez nem különösebben hat meg, de tulajdonképpen még szerencsés is rám nézve. Így legalább a számmisztika, bájitaltan, átváltoztatástan, és kb az összes háziját, ami bonyolultabb 2+2-nél én írom. Persze jó pénzért. Gyakorlásnak amúgy sem rossz. Úgyis kérvényt adtam be az igazgatónőnek, had vizsgázzak hamarabb, és lépjek évfolyamot. Ha belemegy, és minden a terv szerint halad év végén RBF vizsgákat tehetek majd, harmadéves létemre. Most vacsora idő van. Mindenki a nagyteremben van. Kivéve engem. Én az egyébként kulcsra zárt számmisztika teremben vagyok. Vagyis volt kulcsra zárva. Egy utcai tolvaj előtt nincsenek zárak, amiken ne tudna túljutni. Mi után a zárral végeztem jöhet a táblatörlő szivacs. Ezúttal azt bűvölöm meg, hogy ha valaki vagy valami hozzáér, akkor magasan sivító hangon igen trágár, és alpári kifejezésekkel küldje melegebb éghajlatokra azt, aki ezt el merte követni ellene... A következő pillanatban éles karmok vájnak a combomba. Persze ijedtemben rátenyerelek a szivacsra, ami kicsit sem diszkrét módon ad hangot a nem tetszésének. Remek. A varázslatom működik, teszteltük. A nadrágomon felkapaszkodó bestiával mit sem törődve, egy pálcaintéssel hallgattatom el a ritka rusnyán káromkodó takarító eszközt. Most kéne gyorsan lelépni, mielőtt meglepnének, de egy macska lóg az oldalamon, és mindenáron be akar mászni a pulcsim zsebébe. Persze. Tudom mért, de amíg a karmai a ruhámba akadva vannak, addig nem futhatok el. Vagyis megtehetném, hogy durván lelököm magamról az állatot, és eltűnök a balfenéken, mielőtt lebuknék. De nem okoznék fájdalmat, vagy sérülést néhány a tappancsából kiszakadó karom formájában a nyávogó kis dögnek. Inkább egy sóhajtással kiakasztgatom a karmait a ruhámból, és puhán a földre teszem, hogy mellé guggoljak. A zsebemből egy kis macskamentát szórok elé. Ezt szerette volna, amikor orvul megtámadott. Elégedetten hízelkedve dörgölődzik a lábamhoz. Hát persze. Bírom az állatokat. Jobban kijövök velük, mint az emberekkel. - Ha legközelebb ilyet akarsz, elég ha nyávogással figyelmeztetsz. Vagy a lábamhoz dörgölődzés is megteszi Kis Haver. - simítok végig gyengéden a puha bundáján, mire elégedett dorombolás a válasz. - Most mennem kell. Szia. - állok fel, és fordulok lendületből bele egy mellkasba. - Hoppá... - hát ez meg, mikor került ide? Észre se vettem a veszélyforrást. Pedig szeretem azt hinni, hogy az utca megélesítette az ösztöneim... Mindenesetre valami azt súgja, hogy a mellkas gazdája kicsit sem lesz elragadtatva az itt látottaktól... Mégis túl soká maradtam, vagy mégsem kötötte le eléggé a vacsora idő... Azt hiszem ezt a helyzetet hívják szivacsnak...
„Az élet abban különbözik a sakktól, hogy a játék a sakk-matt után is folytatódik.”
Vendég
Szer. Jan. 29, 2020 10:04 pm
Gina & Set
Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy felajánlották nekem ezt a roxforti állást, mert amikor épp meg akartam halni, Gina Accipiter gondoskodott róla, hogy ne legyen időm rá. Nem mintha a "csínyei" olyan kibírhatatlanok lettek volna, és nem mintha okozott volna bármi komoly bosszúságot velük, mert egyrészt felettébb szórakoztatónak találtam, hogy valaki ezért fizet neki - voltak diákok, akik aggódtak értem, ezért megpróbáltak figyelmeztetni -, másrészt meg sosem tartott fél percnél tovább rájönni, hogyan hatástalanítsam, amit csinált. Eddig még egyszer sem sikerült megkérdőjelezhető helyzetbe hoznia, és tulajdonképpen ez volt a szerencséje, mert ha legutóbb például nem vettem volna észre időben, hogy valamivel bekente a padlómat, és tényleg elestem volna, megfordult volna a fejemben, hogy kérvényt nyújtsak be a fizikai erőszak büntetésként való alkalmazására. Aznap este a szokásosnál tovább javítottam a dolgozatokat a tantermemből nyíló tanári szobámban, és amúgy sem voltam abban a hangulatban, hogy emberek közé menjek, még a vacsora kedvéért sem. Éppen az utolsó előtti dolgozatnál tartottam, mikor feltűnt, hogy Succubus, aki velem akart jönni, miután felugrottam a hálószobámba valamiért, már nem a szőnyeg rojtjait próbálja aljas módon levadászni. Sőt, egyáltalán nem is volt a szobában. Mivel tudtam, hogy ok nélkül nem szokta csak úgy félbehagyni az elfoglaltságait, ha éppen ennyire benne van, felmerült bennem a kérdés, vajon mi ez az ok. Aztán hangos káromkodást hallottam, aminek hatására úgy döntöttem, nem ártana egyenesen megnézni az okot, már csak Succubus testi épsége miatt sem. Hangtalanul kisétáltam a helyiségből, és tulajdonképpen még csak meg sem lepődtem, mikor kirajzolódott előttem a jelenet, bár a szemöldököm megemelkedett egy kicsit. Gina háttal volt nekem, teljesen elfoglalva a macskámmal, valószínűleg csak ezért nem vett észre, ahogy lassan mögé sétáltam. A következő pillanatban lendületből belefordult a mellkasomba, de úgy éreztem, a jelenlegi szituációban már tényleg ez a legkevesebb. - Tudod - kezdtem lassan -, az egy dolog, hogy olyan aljas módon molesztálod a szivacsomat, hogy az segítségért kiabál, bár egészen biztos vagyok benne, hogy délelőtt ilyet még nem csinált - itt sokatmondóan felvontam a szemöldököm -, de hogy a macskámat is bedrogozod, az már egészen feszegeti a határt, hogy év végéig büntetőmunkára küldjelek. Unott arckifejezéssel zsebre tettem a kezem. - Tényleg megért ez annyi pénzt, hogy lekésd a vacsorát? Úgy döntöttem, játsszunk nyílt lapokkal, mert kíváncsi voltam, mit lép akkor, ha nem hagyom tovább, hogy hülyének nézzen.
Vendég
Pént. Jan. 31, 2020 10:43 am
Lascelles Prof. & Gina
Ösztönösen hátráltam néhány lépést, nem akartam egy mellkasba bámulni. Persze ez nem is volt olyan egyszerű feladat a lábam alatt tekergőzve hízelkedő macska miatt. Nem akartam rátaposni a szerencsétlen párára. Biztos rossz néven vette volna. A gazdájával együtt. Így inkább felvettem a kezembe, majd óvatosan a kapucniba raktam, ahonnan a vállamra mászott, és ott fészkelődött el. Biztonságosabbnak ítéltem ezt a megoldást. Legalábbis a macska testi épségére nézve biztosan az volt. - Mi a neve? - nyilván a macskára gondoltam, miközben a másik kezemmel megvakargattam a füle tövét, mire búgó doromboló hang lett a válasz. Úgy festett a macska jobban érdekelt a lehetséges büntetésnél. Mások talán félve, kétségbeesve kezdtek volna magyarázkodni, szabadkozni, valahogy csökkenteni a károkat, és megúszni a büntetést. Én nem tartoztam ezen majmok közé. Oké. Ez sértés volt a majmokra nézve. - Elsősorban a pénz nagy úr. Különösképpen ha nincs. Másodsorban a vacsora túlértékelt dolog. Különösen, ha egy teremben van egy rakás önmagát intelligensnek gondoló, két lábú, humanoid biológiai organizmussal. Az intelligenst erősen vitatnám ebben a felvetésben. - a pénz hiánya, és az emberutálatom úgy általánosságban tényleg okozott gondokat körülöttem. Nem is keveset. Nem volt titok a tanáriban, hogy árva vagyok, és csak kallódtam a Roxfort előtt a mugli szociális hálóban. Vagy épp az elől menekültem az utcán. A szünetekben még most is ebben a csapdában vergődöm. Engem nem tartottak el, így magamnak kellett gondoskodnom magamról. És a Luluval közös ornitológiai projektünk is ette a pénzt. Így az sem volt nagy titok, hogy voltam már mugli javítóban is, többek közt zsebtolvajlásért is. Igaz ezúttal eltekintettem ettől. Nem rontottam volna még ezzel is az amúgy sem rózsás helyzetem. Mert rájött volna. Ha nem is azonnal, de előbb-utóbb biztos. Lascelles egy valami egész biztos nem volt. Ostoba. Így hülyére venni se lett volna egyszerű ebben a helyzetben. Persze az is igaz, aki nem nélkülözött még az úgysem tudná megérteni, milyen az amikor annyira éhes vagy, hogy egy darab kukába dobott penészes kenyérért is ölre mennél... A prof. meg nem úgy nézett ki, mint akinek ilyesmiken kellett volna keresztül mennie. - Harmadjára pedig, ha be akarnám drogozni a macskát, és esetlegesen tényleg ártani neki, akkor nem ezzel, és nem ilyen a testtömegéhez képest elhanyagolható mennyiséggel tenném. De ha ez megnyugtatja legközelebb halacskás jutifalatot kap. - engedtem meg magamnak egy apró szemtelen mosolyt. A hangomban minden mondatnál volt valami enyhe szarkasztikus él is. Valami olyasmi amivel időnként a prof. is élt, ha az óráján egy végtelenül sötét humanoid végtelenül sötét kérdést tett fel. Esetleg olyat, amit a prof. már kb. három perccel korábban megválaszolt... Igaz, engem ezek a megjegyzései eddig nagyjából sikeresen elkerültek. Bár én nem is tettem fel ostoba kérdéseket, és az anyaggal is tökéletesen képben voltam mindig. Bár a házimat nem mindig sikerült időben leadnom. Most is lógtam úgy egy hete eggyel. Mentségemre szolgáljon, hogy bármikor fel tudtam volna mondani, csak leírni nem volt még időm. De hát a troll agyú libának kellett előbb megírnom az övét. El tudod képzelni micsoda meló direkt hibákat írni egy háziba, és sötétnek tettetni magad, mint az éjszaka, de épp csak annyira, hogy az elfogadhatót mégis megüsse a dolgozat, amire nem is a te neved kerül? Mondtam is a csajnak, hogy tök reménytelen eset, de hát a szülei valami minisztériumi osztályvezetőnek szánják, vagy mi... előre szánom a minisztériumot miatta... Pedig szerintem annyi esélye volt átmenni a számmisztika RBF vizsgán, mint egy hegyi trollnak summa cum laude végezni az egyetemen. - Most pedig, ha megbocsát, van más dolgom is mára. Még könyvtáraznom is kell, meg házit írni. - ja csak nem a sajátom szokás szerint... jóformán nem volt olyan tanár, akinek ne lógtam volna valami házival. Bár mindig megkapták, amint sikerült a többi hamis lecke közt erre is időt szakítani. Egyéb iránt simán kisétáltam volna macskástul, ha hagyja. De volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem fog megtörténni... Pedig én megpróbáltam...
„Az élet abban különbözik a sakktól, hogy a játék a sakk-matt után is folytatódik.”
Vendég
Szomb. Márc. 21, 2020 6:06 pm
Gina & Set
Figyeltem, ahogy felveszi a macskám, és legyőztem a kísértést, hogy rászóljak, tegye le. Valahol talán bosszantott, hogy ennyire azt képzelte, bármit megtehet, de mivel a macskám nem panaszkodott, nem akartam megvonni tőle az örömöt, hogy valaki foglalkozik vele. - Succubus – feleltem már-már unottan. Rengeteg diákkal találkoztam már, akik vagy tettették, hogy nem érdekli őket a büntetés, vagy tényleg nem érdekelte őket, Gina semmiben sem különbözött tőlük; azzal, hogy megpróbál kibújni alóla, egyébként is tönkretette volna a felsőbbrendű álcáját, amit annyira igyekezett fenntartani. Azt pedig nem engedhette meg magának. Megrándult a szemöldököm a kiselőadása hatására, de csodával határos módon sikerült visszafognom az arcizmaimat, mielőtt oda is kiült volna a gondolat, miszerint afelől vannak kétségeim, ki képzeli magát intelligensnek, és hogyan lehetne ezt a felvetést megvitatni. Azt a kísértést is legyőztem, hogy felvilágosítsam arról, hogy a kétlábú jelző egészen fölösleges volt a mondatában, mert a humanoid ezt már önmagában indikálja, lévén jelenleg csak minél hamarabb vissza akartam jutni a szobámba dolgozatokat javítani. Most még tudtam ignorálni, de a mellkasomra nehezedő érzés lassan egyre erősebbé vált, azzal fenyegetve, hogy ha nem menekülök hamarosan az öntudatlanságba, magával ránt a mélybe; akárhol szívesebben lettem volna jelenleg, mint ebben a helyiségben Ginával, mert vele az esetek kilencben százalékában lehetetlen volt egyről a kettőre jutni. Rejtélyesnek találtam, a többi tanárnak hogy van ilyen birkatürelme vele szemben, hacsak nem ők is épp úgy megjátsszák, mint én. - Jól van, tehát megért annyi pénzt – mondtam a szemébe nézve, ügyelve arra, hogy arckifejezésem olvashatatlan maradjon. Ha valaki, én megértettem, milyen az, amikor az ember mindenáron el akarja kerülni a társaságot, de a társai leszólását szükségtelennek tartottam. Persze még csak tizennégy éves, remélhetőleg előbb-utóbb kinövi ezt a hozzáállását. Én is kinőttem. Ahhoz képest, hogy köztudottan utcagyerek volt, akinek meg kellett tapasztalnia, milyen érzés éhezni, nem sietett az étkezésekre. Az ember azt hinné, most, hogy ingyen van lehetősége azt és annyit enni, amennyit akar, a két kezét összetenné ahelyett, hogy azzal foglalkozik, a diáktársai is ott vannak, de nyilvánvalóan rosszul hinné. - Nem azt mondtam, hogy ártani próbálsz neki – feleltem lassan –, hanem azt, hogy bedrogozod. Ami megtörténik, attól függetlenül, milyen elhanyagolható ez a mennyiség a testtömegéhez képest. Elhúztam a szám. - Ha ragaszkodsz hozzá, hogy legyen legközelebb, valóban megnyugtatna, ha halacskás jutalomfalatot adnál neki. – Most elmagyarázhattam volna neki, hogy a macskám macskamenta nélkül is állandóan olyan, mintha be lenne állva abban a két órában is, amit ébren tölt, de erre csak akkor kerítek majd sort, ha ezután sem tartja tiszteletben a kérésemet, miszerint ne Succubusnak adja a fölösleges növényeit, hanem inkább keressen egy másik macskát, akit zaklathat. Pár másodpercig nem szóltam semmmit, mert kíváncsi voltam, meddig megy el; szó szerint és átvitt értelemben is. Vagy ő is tesztelt engem, vagy tényleg ennyire hülyének nézett. - Gina – szóltam utána. Sosem hívtam a diákokat a vezetéknevükön. – Tedd le a macskát. És gyere vissza. Hangom nyugodt és kifejezéstelen maradt, nem hallatszott ki belőle sem ingerültség, sem a felszólító él. - Talán erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy már megint rajtam próbáltál pénzt keresni. – Megengedtem magamnak egy enyhén gúnyos, halvány mosolyt. Isten látja lelkem, legszívesebben kizavartam volna, de oka volt annak, hogy a diákok többsége tisztelt és nyugton maradt az órámon, és nem akartam, hogy ez másképp legyen. - Büntetésképpen most rögtön nekiláthatsz a termem kitakarításának. Pálca nélkül. – Az egyik szekrényre mutattam, ahol a tisztítószerek sorakoztak. Egyébként sem volt takarítva pár napja, mert a hétvégéken a házimanók csak főzéssel foglalkozhattak, hogy nekik is legyen idejük pihenni. És amíg ő takarít, én visszavonulhatok a magányomba, hátha most az egyszer az életben nem él vissza a bizalmammal.
Vendég
Vas. Márc. 22, 2020 11:45 am
Lascelles Prof. & Gina
- Szia Succubus. - engedtem meg egy enyhe mosolyt, és megvakargattam a macska füle tövét. Kedvelem a macskákat. Függetlenek, és szeszélyesek. Akárcsak én. Talán ezért is kötöttünk máris barátságot a macsekkal. Hasonlítunk. Az állatok pedig páratlan megérző képességgel rendelkeznek. Kissé csodálom is ezt a tulajdonságuk. - A szükség nagy úr, akár megéri, akár nem. Persze, ha nem szorulnék mások alamizsnájára... - akkor nem tenném többet. Nem lenne értelme. És magamtól annyi humorom sincs, hogy ilyesmikkel szórakoztassam magam. Pláne ha értelmesebben is tölthetem az időm. Például madármegfigyeléssel, vagy egyéb tudományos projektekkel. De minek után a pénz a mozgatórugója mindennek, csak egy lemondó sóhajra, és vállrándításra telik. Mégis, hogy magyarázhatnám el neki, hogy a tudomány, és a tanulás, esetlegesen egyetemi továbbtanulás rengeteg pénzbe kerül, és egy magamfajtának az nincs, így olyan dolgokat is meg kell tennie, amiket nem akar a boldogulás érdekében. Éheztem az utcán eleget. Ennek okán nem kívánok újra éhezni. Legalábbis, ha van, akkor kell tartalékolni a szűkösebb időkre. Így rendszerint csak annyi időt töltök a Nagyteremben, amíg 2-3 napra való étellel (mint szendvicsek, péksütemények, csokiszeletek, alma, banán és hasonlók) meg nem tömöm a táskám. Így akkor sem kell majd éheznem, ha beütne a krach, és hirtelen nem lenne lehetőségem újabb adag ételhez jutni. Egyesek ezt gyűjtögetésnek neveznék, én túlélési stratégiának. - Rendben. Úgy lesz. - bólintok rá komolyan, hogy legközelebb tényleg csak halacskás jutifalatot adok a macskának. Ebben pedig kivételesen tényleg biztos lehet, hogy így lesz. Ilyesmiben sosem hazudtam. Sok minden másban képes voltam hazudni, mint a vízfolyás, ha kellett, de ha állatokról volt szó, akkor soha. Valahol itt húztam meg a határt. Elindultam kifelé, de igazából hiú ábránd volt, hogy itt vége is lesz ennek a kellemetlen epizódnak. Persze ki tudja, talán tényleg csak tesztelem, hogy meddig mehetek el. Alapvetően szeretem tesztelni az embereket, mert furcsák, és érthetetlenek számomra sokszor. Talán így jobban megértem őket, és esetenként, azt hol vannak a határok. A határokkal, és szabályokkal elég nyíltan vannak gondjaim. Ahogy meghallom a nevem, semleges arccal fordulok meg, és megyek vissza az eredeti helyemre, majd lerakom a macskát is. Egy kicsit még játszok a kezemmel vele, nem foglalkozva vele, hogy a macska belekap a karmaival a kezembe. Persze csak játszik, és ez a néhány csepp vér már nem számít, miután a lábamat is végig szántotta. - Ez jogos. Bocs Succubus. Hallottad az ukázt. - egyenesedek fel. Egyszerű Finite Incantatem-mel visszaváltoztatom a szivacsot, közönséges táblatörlő szivaccsá. Aztán lerakom a tanári asztalra a táskám, és elrakom a táskámba jól láthatóan a pálcám. Úgysem lesz rá szükségem a továbbiakban. - Igenis. - minden nemű vita, vagyok kommentár, nyafogás és mi egyéb nélkül vettem célba a mutatott szekrényt, és tisztítószereket, hogy nekilássak a feladatnak. Elismerem, ez jogos, így nincs is min vitatkozni. Egyébként sem illene hozzám. Így pusztán némán, semleges arccal magamhoz veszem a tisztítóeszközöket, és neki is látok a feladatnak. Csak tudjuk le, és kész.
„Az élet abban különbözik a sakktól, hogy a játék a sakk-matt után is folytatódik.”
