Set David Lascelles

"I think I lost it"

Nem: férfi

Kor: 25 év

Vér: aranyvérű

Születési hely: Manchester, New Hampshire, USA

Iskola/ház: Ilvermorny, Wampus

Munka: Számmisztika professzor, Roxfort

Családi állapot: egyedülálló

Patrónus: macska

Pálca: szilfa, sárkányszívizomhúr, tíz hüvelyk, merev

Amit szeretnek bennem

Az apám büszke arra, hogy jóformán bármit kiszámolok fejben, bármilyen segítség nélkül. Sophie szerette az enyhén szarkasztikus humoromat (mostanra csak szarkazmus maradt, de sokan viccesnek találják). Mark azt mondta, tudja, hogy mindig számíthat rám, és ettől biztonságban érzi magát (a sors néha vicces.). Az anyám szerint használnom kéne az intelligenciámat, és kezdeni valamit az életemmel, de valójában fogalmam sincs, mire gondol, mert a tekintete többet mond az egyszerű „legyél te is politikus a tanárság helyett”-nél.
Néhány diákom jó tanárnak tart, és úgy vélik, nekem köszönhető, hogy ilyen jól megy nekik a számmisztika.
Én nem látok magamban semmi kifejezetten jó tulajdonságot. Talán úgyis mondhatnánk, gyűlölöm magam, de hogyan gyűlölhetném magam, ha közben ennyire szeretem, hogy átlátok dolgokon, hogy jól nézek ki, és hogy átlagban véve tehetségesnek születtem? Hogyan gyűlölhetem magam ennyire, ha egyszer mindent szeretek magammal kapcsolatban?
Hogyan...?

Ami zavar bennem másokat

Nagyon sok minden. Sokak ízlésének már túlságosan szarkasztikus vagyok, sznobnak tartanak, lenézőnek, elutasítónak, bunkónak, olyasvalakinek, aki mások kárán szórakozik. Nem egyszer sírta el magát diák az órámon, pedig ez inkább annak köszönhető, hogy nyers vagyok, nem annak, hogy kifejezetten bunkó.
Egyesek szerint beképzelt vagyok, pedig csak tisztában vagyok a saját képességeimmel. Vannak, akik falramásznak attól, hogy soha semmilyen őszinte érzelem nem tükröződik az arcomon (ami nehéz is lenne, lévén vagy tátongó ürességet érzek,  vagy valami kellemetlen, nyomó érzést a mellkasomnál, azon kívül soha semmi mást), vagy hogy csak gúnyos mosolyra vagyok képes (igazán nem az én hibám, hogy képtelenek annál többet kiváltani belőlem).
Sokan fenyegetőnek érzik, hogy ennyire nem törődöm mások véleményével, mert ezáltal nincs rajtam fogás, és ez megrémíti az embereket. Mellesleg a nemtörődömség nem csak az életelvemből is hosszú önismeretemből fakad, hanem az érzelmeim hiányából is (azt hiszem, a muglik ezt depressziónak hívják, de én nem értek hozzá, szerintem születésemtől fogva törött bennem valami).

Életem története

Márciusban születtem, Manchesterben. Egy mániákus, tradicionális aranyvérű családba születni eleve olyasmi, amit nem kívánnék senkinek, de egyenesen elsőszülöttnek lenni… A legelső dolog, amit gyerekként felfog az ember, azok az elvárások.
Abban nőttem fel, ki lenne alkalmas feleségnek, hány gyereket kéne vállalnom, melyik politikai ágban kéne elhelyezkednem, és csakis a legjobb eredmény várható el. Az összejöveteleken úgy mutogattak, mint egy trófeát, a családok úgy ajánlották fel nekem (illetve a szüleimen keresztül nekem) a lányaikat, mintha fajtatiszta kutyákat próbálnának eladni egy vásárban.
Ez nagyon hamar rádöbbentett, hogy az egyenjogúságat preferálom, és hogy gyűlölöm, amikor valakit alsóbbrendűnek kell tekintenem, legyen az félvér, mugli vagy éppen egy lány. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek már nem az 1900-as évek.
Eleinte Mark is fontos tagja volt a családnak, akit szintén szerettek mutogatni, egészen tizenegy éves koráig, amikor kiderült, hogy kvibli. Én akkor tizenhárom voltam, és nem tudtam olyan tragédiának tekinteni, mint az apám vagy a nagyszüleink (az anyám sosem tűnt rosszindulatúnak ezzel kapcsolatban, inkább kíváncsinak… mint amikor valaki egy nagyon érdekes filmet néz). Az apám ellökte magától, mindig érzékeltette, mennyire fölösleges, mi pedig Markkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha, pedig addig a pontig is őt tekintettem a legjobb barátomnak.
Tizenöt éves korom környékén kezdtem gyűlölni apámat azért, amit Markkal tett és azért, mert képtelen volt érzelmek mutatására (már ha voltak neki). Addigra természetesen már rég abbahagyta, hogy felolvasson nekem, és a kapcsolatunk annyiban merült ki, hogy néha megmondta nekem, miben kéne jobbnak lennem. Aztán egy nap – talán tizennyolc lehettem –, miután egy félreértés miatt majdnem közutálat tárgyává vált és a whiskybe menekült, azt mondta nekem, büszke rám. Azt mondta, lenyűgözőnek találja, milyen hamar rájövök a logikai feladványok megoldására, és hogy fejben tudom kiszámolni ilyen nagy számok szorzatát is. Rezzenéstelen arccal azt mondtam, köszönöm, aztán otthagytam.
Mire elértem a szobámat, már csak homályosan láttam az ajtót. Mire a kulcsot elfordítottam a zárban, már csak arra volt erőm, hogy a földre rogyjak és arcomat a kezembe temessem; emlékszem, hogy akkor ott, a szobám sötétjében úgy sírtam, ahogy tizennégy éve nem.
Nem sokkal utána megismertem Sophie-t. Az elejétől fogva megértettük egymást, aztán bemutattam Marknak, és valahogy elválaszthatatlanok lettünk mi hárman. Órákat töltöttünk a szabad ég alatt a nyári éjszakákon, egy olyan jövőt tervezve, ami soha nem történhetett volna meg, miközben olyan illegális mugli szerekkel éltünk, mint a fű. Nagyon sok mindent kipróbáltunk mi hárman, egymást támogatva, a leggyengébb szerektől a legerősebbekig, feledve a mindennapok problémáit és gyerekkorunk csapásait.
Huszonkettő voltam. Mark húsz. Az apám megtudta, miféle mugli szerekkel élünk, és Markot hibáztatta, amiért engem is belevisz ilyenekbe (kvibli lévén csak mugli barátai voltak, Sophie-t leszámítva). Órákon át ordibált velünk, azt mondta, elég volt, és nem visel el tovább egy kviblit a családi kúriában.
Az öcsém egy barátjához költözött, hiszen rengeteg barátja volt. Talán apám kegyetlen és elutasító természete hatására vált olyan megértővé és kedvessé, hiszen tudta, milyen kitaszítottnak lenni; az egész szomszédság ismerte, nem volt nehéz ideiglenes szállást találnia.
Egy hétig ment tovább az élet, Sophie-val titokban látogattuk Markot, aki elkezdett mugli munkát keresni, még az egyetem is megfordult a fejében. Aztán megtörtént a „baleset”. Csak a véletlennek köszönhető, hogy utcai rablók éppen őt nézték ki maguknak, az pedig teljesen megmagyarázhatatlan, hogyan nem volt a testen semmilyen sérülés. Csak annyi tudható biztosra, hogy helyben életét vesztette.
Természetesen soha semmilyen bizonyíték nem került elő, hogy apám keze lett volna a dologban (persze nem közvetlenül, ha az ember ilyen befolyásos, mindig van kivel végeztetni a piszkos munkát). A lelkem mélyén talán a mai napig remélem, hogy nem erről van szó, de közben tudom, hogy mi a valóság. Hogy Thaddeus Lascelles nem bírta elviselni, hogy híres, nagymúltú családján egy kvibli jelenléte ejtsen szégyenfoltot.
Nem sokkal később Sophie szakított velem. Több lánynak is bemutattak, akik alkalmasak lettek volna számomra feleségnek. Az élet ment tovább.
A szobámban ültem, néztem a falat, és arra gondoltam, nem bírom tovább.

Fogalmam sincs, apámék miért engedték meg, hogy Angliába utazzak és tanítsak. Azt sem tudom, meddig fogják tolerálni. Csak abban vagyok biztos, hogy soha többet nem akarok visszamenni Amerikába, és hogy amikor mélyponton vagyok, a fű segít tisztábban gondolkodni és visszaránt, mielőtt a mélyben kavargó sötétségbe zuhannék, amivel talán előbb-utóbb szembe kell néznem, ha valaha szabad akarok lenni.

Ha tükörbe nézek

Sokan azt mondják, már a tartásomból is előkelőség (vagy sznobság) sugárzik. A ruháim mindig felsőbb kategóriás márkákból valók, de azokból inkább a farmerek és pólók felé hajlok ingek vagy egyéb, elegánsnak titulált öltözékek helyett.
A bal középső ujjamra sosem felejtek el felhúzni egy fehérarany gyűrűt, a nyakláncomat pedig alváshoz sem veszem le, inkább lustaságból, mint egyéb szentimentális okokból.
A hajamat anyám mindig „bronzbarnának” titulálja, a szemem pedig átmenet a zöld és barna szín között, ami csak azért érdekesség, mert anyám szeme barna, apámé pedig zöld. Mindkét szülőm magasabb az átlagnál, ezt jelzi az én 190 centim is.
Semmi más nincs, amit érdemes lenne elmondani a külsőmről.

Családom

Thaddeus Lascelles. Politikus, nem sok ideje volt rám kiskoromban. Néha felolvasott nekem, de mindig gazdasági vagy pénzügyi könyvekből, amikből soha nem értettem egy szót sem. Amíg kicsi voltam, megnyugtatott a monoton hangja, ahogy különböző diagramokról és valutákról beszélt, később kénytelen voltam belátni, hogy a legkevésbé sem érdekel, és nem elég a hangja ahhoz, hogy lekössön.
A két kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam mosolyogni életemben, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nevetni egyszer sem. Kamaszkoromban volt egy időszak, amikor gyűlöltem a merevségéért, most már tudom, hogy tönkretette egy hibás rendszer, amibe beleszületett.
Mostanra már semmit nem tudok érezni iránta, csak az üresség maradt, pedig megölette az öcsémet.

Isabelle Lascelles-Everdeen. Szintén politikus. A legkiismerhetetelenebb nő, akivel valaha találkoztam, a mai napig fogalmam sincs, mi jár a fejében. Néha az az érzésem, számára az egész élet egy játék, semmi nem érdekli igazán, és csak azért csinál dolgokat, hogy aztán megnézze, mi történik. Gondolom, ez azt jelenti, kíváncsi természetű. Semmi konkrétumot nem tudnék elmondani róla, olyan, mint a víz, mindig olyan formát vesz fel, amilyen edénybe öntik.
Mindenesetre a lenézés mindig sugárzik róla, gyerekkoromban inkább éreztem magam egy majomnak az állatkertben, mint a fiának, kívülállóként nézte végig, ahogy felnőttem.
De legalább kíváncsian.

Mark Dean Lascelles, halott. Az apám megölette azért, mert kvibli volt, pedig sokáig csak egymásra támaszkodhattunk, egymástól tanultuk a törődést, az emberséget és az empátiát. Vigyáznom kellett volna rá.
Akármit is tanított nekem valaha a létezése, mostanra semmissé vált. Évek óta képtelen vagyok arra, hogy bármit is érezzek.

Egy említést megérdemel. Sophie Blackwood. Félvér. A szüleim nem tudtak róla, különben most nem azért lenne az exem, mert szakított velem, hanem azért, mert valamilyen rejtélyes balesetben elvesztette az életét.
Amíg Mark élt, mi hárman voltunk egymás mentsvárai, rengeteg időt töltöttünk együtt, terveink voltak a jövőről (ami leginkább abból ált, hogy Új-Zélandra szökünk és új életet kezdünk muglinak tettetve magunkat), valahogy nemcsak mi ketten voltunk párkapcsolatban, hanem egymás legjobb barátai voltunk így hárman; nem hibáztathatom azért, hogy fél évvel Mark halála után szakított velem. Azt mondta, túlságosan befelé fordultam, nem bírja nézni, ahogy szenvedek, és bocsássak meg neki, de szeretne tovább lépni, mert túl sok az emlék.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ez is kellőképpen fájdalmas lett volna önmagában, de még rosszabb volt a realizáció, hogy nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy titkon egészen idáig Markba volt szerelmes és nem belém.
Ezzel bezárólag kijelenthetem, hogy Markon kívül soha életemben nem szeretett senki, és most már ebben sem vagyok biztos, talán csak a vér kötelezte.

Apróságok

fenyőillat, puncs, régi épületek (kastélyok) jellegzetes illata, kávé

Jövő, magány, az elhagyatottság érzése (szó szerint vett értelemben a mumusom egy fekete, folyékonynak tűnő lény formájában jelenik meg tűhegyes fogakkal, ami felém nyúl a csápjaival)

Szabadság. Csak másvalaki akarok lenni, máshogy, más körülmények között, ha ez túl nagy kérés, az öcsém és Sophie visszakapásával is megelégednék.
Ha nem lenne az is túl nagy kérés.

sakkozás, olvasás, várromok felfedezése, futás, edzés, akármi, aminek köze van számokhoz és/vagy logikához

Az egész élet egy játék, fölösleges bármit is komolyan venni. Ugyanúgy, ahogy előbb-utóbb mindenki elhagy, vagy így, vagy úgy, ne tedd tönkre magad azzal, hogy ragaszkodsz emberekhez.

Sosem alázkodnék meg. Sosem bántanék egy állatot.

Azok az emberek, akik bele akarnak szólni mások életébe. Azok az emberek, akik ítélkeznek mások felett. Túl hangos zajok vagy emberek.

A macskám

Mások véleménye.

Az egyetlen dolog, amire büszke vagyok, az az, hogy mennyire értek a számokhoz.

Minden bizonnyal nem születtem volna meg. Nem hinném, hogy ezen a ponton még van olyan dolog, amit ha megváltoztatnék, boldogabb lennék.

Ha a jövőmre gondolok, pánikrohamot kapok, úgyhogy inkább kihagyom a napi rutinomból.

Említettem már, hogy van egy macskám?