A csend szinte fojtogatóan telepedik a szalonra, ahol a csodálatos családommal várunk az érkező vendégeinkre. Máskor imádnám ezt a helyiséget: rengeteg időt töltöttem itt egy jó könyvvel az ablakpárkányon ücsörögve és egyébként is sok szép emlék fűződik ehhez a helyhez, de ezzel az egésszel ezt is sikerült a szüleimnek elrontania. Olyan ideges vagyok, hogy arra nincsenek szavak. Egy hajszál választ el attól, hogy robbanjak és ezt ők is érzékelik, mert valamiért meg sem próbálnak kellemes csevejt kezdeményezni, pedig ahhoz aztán nagyon értenek. Az idő végtelenül lassúnak és egyben mégis gyorsnak tűnik, kicsit türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a fotelon, igyekezve nem felrobbanni a bennem munkálkodó érzelmektől. Egy darabig ez működik is. Egy darabig. - Tehát… megmagyaráznátok, hogy mégis miért tartottátok ezt az egészet jó ötletnek? - Töröm meg végül a csendet. A hangom bár nyugodtnak tűnik, de a szüleim már ismernek annyira, hogy tudják, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy teljes dühöngésbe kezdjek. - Tyler, már megmondtam. Az előző kis… kudarc után… - Ez az egy szó kell ahhoz, hogy teljesen elszabaduljon a pokol. Felpattanok és az apámra meredek. - Kudarc? Kudarc?! Persze, nyugodtan nevezd azt kudarcnak, hogy a menyasszonyom úgy döntött, hogy otthagy az oltárnál! Mert neked végül is csak az számít, hogy legyen egy kirakat feleségem, akinek gyártok pár aranyvérű utódot nem igaz?! - Kérdezem már-már ordítva. Annyira lefoglal minket a kialakult veszekedés, hogy észre sem vesszük szerencsétlen házimanót, aki próbálja bejelenteni, hogy a vendégek megérkeztek. - Ty… szívem… nyugodj meg. - Próbál csitítani az anyám, de ez csak még több olaj a tűzre.
- Mondjuk nem is tudom, mit vártam tőletek. Nem számítanak nektek semmit, hogy ki mit érez! Arra nem gondoltatok, hogy esetleg, talán, szerettem őt?! Hogy nem olyan egyszerű egyik pillanatról a másikra ezt elfelejteni? - Még mindig túlságosan ideges vagyok, de most már fájdalom is költözik a hangomba. A balul elsült esküvő után, ami lényegében szinte meg sem történt, teljesen össze voltam törve. Olyan szinten, hogy csodálkozom, hogy egyáltalán nem ittam magam halálra, erre mire nagyjából sikerült magam összeszednem, jöttek a drágalátos szüleim azzal, hogy új menyasszonyom lett és nem, természetesen nincs beleszólásom a dologba. - Tyler! - Szól rám apám erélyesebben, de nem tud érdekelni. Most nem. - Oh, hát persze, az ilyesmi nem érdekel senkit. Ahogy valószínűleg az sem, hogy szerencsétlen Athene mit gondolhat az egészről. Biztos ő is olyan boldog a lehetőségétől annak, hogy a feleségem legyen. - Lesz most már a hangszínem keserű lesz és inkább vissza huppanok a fotelbe. Igazság szerint nem ismerem annyira a lányt, persze, párszor már beszélgettünk egymással, hiszen ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanúgy részt kellett neki is vennie az aranyvérű pofaviziteken, de ezen kívül nem sokat tudok róla. Viszont nem irigylem őt… pont velem kellett összeboronálni, mikor éppen hogy csak próbálom összeszedni a saját összetört darabjaimat. Hát gratulálok, megnyerte a főnyereményt…
Csak ekkor tűnik fel mindenkinek a kissé remegő manó, akinek végre lehetősége van arra, hogy megszólaljon. - Öhm… Mooky nagyon sajnálja, hogy megszakítja a gazdáit, de a vendégek megérkeztek. - Apám erre egyből szigorú pillantást vet felém, de én már inkább felé se nézek és csak magamban füstölgök tovább az egésznek az igazságtalanságán. - Hívd be őket, Mooky. - Mondja végül anyám, mire a manó buzgón bólint és már nyitja is ki az ajtót a vendégeknek. - Örülök, hogy eljöttetek! - Pattan fel apám ragyogó mosollyal, mintha az előbb mi sem történt volna, hogy barátságosan fogadja az érkezőket. Anyám ugyanígy tesz, a szokásos hamis mosollyal az arcán, miközben azért vet felém még egy aggódó pillantást. Nem csoda, látszik egyébként, hogy nem vagyok toppon. A megjelenésem ugyan makulátlan, de a sötét árnyak így is meghúzódnak a szemem alatt és már nagyon régóta nem látott senki mosolyogni. Most sem teszem, mikor végül udvariasságból én is üdvözlök mindenkit. Amikor Athenehez érek, csak akkor torpanok meg egy pillanatra, a begyakorolt udvariassági körök jelenleg nem igazán működnek ebben az esetben, hiszen ő csak ugyanolyan áldozat, mint én. Amíg a szüleink lefutják a szokásos köröket, van pár pillanatom arra, hogy pár szót váltsak vele. - Szia. - Köszöntöm halkan. - Régen beszéltünk utoljára. Sajnálom, hogy téged is belerángattak ebbe. - Sóhajtok aprót, a szüleink felé pillantva.
Anya szinte megfiatalodott a boldogságtól. Mióta bejelentette, hogy megtalálták az ideális jelöltet, és végre menyasszony vagyok, nem lehet vele bírni. Állandóan a saját esküvőjéről nosztalgiázik, esküvői magazinokat nyom a kezembe, virágokat, tortákat és dekorációkat mutogat, mintha holnap már esküdnénk is. Valahol én is örülök, hiszen a Roxfortból már ismerem Ty-t, és tudom, hogy jó fiú, de a mosoly az én arcomon közel sem olyan őszinte, mint a szüleimén. Ilyenkor hálás lennék, ha mégis azt mondanák, hogy a vérszerinti gyermeküket szeretnék kiházasítani, én meg mehetek ahová akarok. Mármint nem szeretném elhagyni a családom, mert szeretem őket, és eddig ezzel az esküvő témával sem volt annyira nagy bajom, de most, hogy ennyire közelivé és kézzelfoghatóvá vált ez az egész, őszintén szólva félek. Nem állok készen arra, hogy feleség és anya legyek, holott tudom, hogy ez az elvárás. Szeretném nyugodtan elvégezni az akadémiát, talán dolgozni is néhány évet, és utána ilyen komoly elköteleződésekbe bonyolódni, de… ez egy olyan dolog, amibe nincs igazán beleszólásom. Arról nem is szólva, hogy mennyire sajnálom Tylert. Mindenki tudja, mi történt, nincs olyan aranyvérű ebben az országban, aki lemaradt volna. Hallottam mindenféle véleményt, hogy most akkor melyik család szégyene is pontosan az elszalasztott frigy, én nem akarok ebben állást foglalni, mert megértem azt, hogy Poppy miért tette azt, amit, és tudom azt, hogy Ty őszintén szerette, vagy inkább még mindig szereti őt. A mai az első, hogy a családjaink találkoznak. Úgy érzem magam, mintha a húspiacra vinnének, anya a készülődés minden pillanatában ott volt a nyakamban. Megmondta, melyik ruhámat vegyem fel, melyik cipővel, milyen ékszerek és smink jöhet, majd aztán minden porcikámat megvizsgálta, hogy makulátlan vagyok-e. Még jó, hogy elsőre megelégedett mindennel, nem tudom elképzelni, mi lett volna, ha nem így van. Pontosan indulunk, pontosan érkezünk, az egész annyi pontos koreográfia szerint működik, mint egy balett. A várakozással eltöltött percek sem tudnak felkészíteni arra, ami odabent vár. Anya alig láthatóan oldalba bök, hogy mosolyogjak végre, így ajkaim azonnal felveszik a jól begyakorolt ívet, amiben egy szem őszinteség sincsen. Udvarias vagyok, kedves, bájos és jólnevelt, tökéletes összekép. Megkönnyebbülök, mikor végre már csak Ty marad. Legalább tudunk néhány szót váltani, mielőtt az őrült szüleink bevonnának minket is a csevegésbe. – Szia – ismétlem utána halkan, mosolyom ma először őszintévé válik. – Várható volt, hogy egyszer tényleg eljön ez az egész. És ha már így alakult, igazából én… örülök neked.
