Audrey Weasley

Számtalan előnyös és hátrányos tulajdonsággal rendelkezem.
Legfőképpen talán azt emelném ki, hogy milyen türelemmel közelítek mások felé. Könnyedén tapintom ki a gyengepontjaikat, mégsem ártó szándékból, hanem azért, hogy segíthessek még erőssebbé válni. Hiszem, hogy az embereknek bőven akad mit tanulnia a másiktól, s hogy kellő odafigyeléssel csodákat lehet elérni.
Lételemem a másokról való gondoskodás: legyen az a személy a családi körömben, vagy csak kapcsolódjon hozzám a munkám során, mindig számíthatnak rám. Én vagyok a váll, amelyen kisírhatod magadat, az én karjaim fonódnak köréd gyengéd ölelésre, én vagyok a biztató mosoly, a kéz, amely végigvezet egy nehéz időszakon.
Kitartóan megyek előre az általam helyesnek vélt úton, tanítva a jóra, az elfogadásra és a békére azokat az embereket, akikkel összehoz a sors. Naivnak, vagy ábrándosnak tűnhetek, de ez koránt sincs így.
Nem okoz nehézséget ráhangolódni mások lelki rezdüléseire, akarva-akaratlanul is egyhúron pendülni velük, hiszen életfeladatomnak tartom a környezetem megsegítését.
Fiatalkoromban eleven, mosolygós kislány voltam. Mindenkihez volt egy kedves szavam, nem adtam a látszatra, hiszen tisztában voltam az álcák mögötti érzelmekkel és indítékokkal. Már akkor sem akartam mást, csak szeretet adni és kapni.
Aztán, minden megváltozott. Amikor a világra sötét felhőként borult a vész, amikor a mugli születésűeknek bujdosniuk kellett, amikor kénytelen voltam a saját családomtól megválni… Azokban a hónapokban sok minden megváltozott bennem.
Beláttam, hogy az élet koránt sem volt olyan könnyed és napsütéses, mint amilyennek látni szerettem volna. Megismertem a bizonytalanság és a rettegés egyvelegét, noha nem adtam fel, és kitartóan élt bennem a remény, hogy hamarosan új napra virradunk. Nem volt egyszerű az a korszak. Sokan mindmáig a nyomait hordozzuk magunkon. Percy is, én is, a barátaink is.
Rájöttem arra, hogy a jóság pusztán nem volt elég. Néha áldozatokat, vagy éppen határozott fellépést követelt. Kénytelen voltam egy kicsit én is felnőni ahhoz, hogy a saját és mások érzéseit távolabbról meg tudjam vizsgálni.
Ez sem volt könnyű. Sőt, pokolian nehéz feladatnak bizonyult úgy, hogy a roxforti csata után hosszú éveken keresztül annak a kislánynak a holttestével álmodtam, aki a karjaim közt vérzett el. A mai napig nem feledkeztem el róla, és a bűntudatról, amit éreztem. Túlságosan is kevés, túlságosan is gyenge voltam ahhoz, hogy megóvjam őt. A halálának az évfordulóján minden évben egy virágcsokorral látogatok ki hozzá, ezzel is vezekelve azért, mert nem tudtam megmenteni őt.
A halála azonban nem volt hiábavaló, hiszen nem sokkal ezúttal határoztam el, hogy valakinek ki kellett állnia a mugli születésűek mellett. Valakinek segítenie kellett őket, hogy ne érjen senkit váratlanul ebben a világba belecsöppenni. Annak a lánynak a halála kapcsán választottam hát hivatást.
Neki köszönhetően határoztam el, hogy biztos ponttá válok mások életében.

Csakhogy minden embernek, nekem is vannak hibáim.
Például nem szeretem a rendetlenséget és a káoszt, így időnként eltűnődök, hogy kire ütött a gyerek, aztán a családi ebédeken az apósomra téved a pillantásom, és akkor minden értelmet nyer a számomra.
Nem szeretem halogatni sem a dolgokat. Úgy vélem, hogy az időnkkel akkor bánunk a leggazdaságosabban, ha nem hagyunk üresjáratokat. Épp ezért sosem tolok el egy megbeszélést, találkozót, vagy családi eseményen való részvételt, mert nincs hozzá éppen kedvem, hiszen a kötelesség az első, aztán jöhet a pihenés.
Egyébiránt nem lehet megvesztegetni sem. Lucy és Molly hiába próbálkoznak, ha valamit a fejembe veszek, akkor nézhetnek rám akármilyen szépen, kérlelhetlek, bókolhatnak, vagy hízeleghetnek, ha egyszer valamire azt mondom, hogy nem, akkor a döntésemet nem fogom megváltoztatni. A tudatos nevelés híve vagyok, a lányokat is eléggé határozott elvek alapján neveltük fel, és bizony a varázstalan családból származó gyerekek sem tudják megolvasztani a szívemet.
Mindenkinek meg kell tanulni a saját határait és képességeit, a fiatalabb generációnak pedig el kell ismernie: a felnőttek néha jogosan tiltanak meg nekik dolgokat.

Az életem teljesen átlagosan kezdődött. Az egyetlen csodát, amelyben akkor igazán hittem, azt pedig a családomnak neveztem.
Békességben éltünk egymás mellett: apa eljárt dolgozni, anya pedig alkalmi munkákat vállalt mellettünk. Amikor elég idősek lettünk, először óvódába, majd iskolába járattak engem és a testvéreimet. Időről-időre templomba jártunk, mert édesanyám istenfélő ember volt, én pedig egyáltalán nem bántam, hiszen a templomi kórusban szerettem énekelni a testvéreimmel. Úgy éreztem, hogy a katedrán állva a hangom eléri az Urat és az angyalokat.
Manchesterben, a Schuster Road-on laktunk egy kétszintes, bézsszínű házban, amely előtt mindig ott állt apu Ford Orionja, ami itthon tartózkodását hirdette.
A szomszédaink mindig kedvesek voltak, gyakran jártunk át egymáshoz akár baráti beszélgetésre, vagy éppen játszani a környéken élő gyerekekkel.
Aztán ez a csendes, varázstalan idill megszűnt létezni, ami először varázsoltam: nem tettem semmi komolyat, csupán nem tudtam tétlenül nézni, hogy Robby suli idő után kiragadta egy alsóbb éves kezéből a babáját. Sosem jöttem rá pontosan miként történt az eset, de emlékeztem rá, hogy Eloise megragadta a kezemet, és arra kért, hogy ne akarjak beleavatkozni a dologba. Azt kívántam, hogy az alsós visszakapja a babáját, amely hirtelen eltűnt Robby kezéből, és visszakerült a jogos tulajdonosához.
Mindenki nagyon meglepődött. Nem árultam el senkinek, de az ösztöneim azt súgták, hogy akkor, abban a pillanatban én varázsoltam vissza a kislány játékát.
Hetekkel később pedig egy kedves idős úr kopogtatott az ajtónkon, hogy fenekestül felborítsa a családom életét.


Tisztán emlékeztem rá, hogy egy napsütéses szombati napon történt, ha valaki egy naptárat tolt volna az orrom alá, akkor pontosan azt is meg tudtam volna határozni, hogy melyik szombat volt az.
A legkisebb testvérem, Tobias a nappaliban pityergett, mert elesett futkározás közben, és nagyon megütötte a térdét. Henry nem volt itthon, mert átment az egyik haverjához játszani, de szerintem azzal a lánnyal találkozott, aki titkon tetszik neki, csak magának sem volt hajlandó bevallani, nemhogy nekünk. Eloise pedig anyának segített a konyhában, hogy minél hamarabb elkészülhessen az ebédünk. Eleinte én is hozzájuk indultam, mert szerettem velük együtt főzni, de amikor elhaladtam a nappali mellett, mintha ráhangolódtam volna a kisöcsém érzéseimre.
− Toby, Toby, mi a baj? – kérdezgettem, amikor már a küszöbön állva kiszúrtam a lábát fájlaló, síró testvéremet. Tobias nem válaszolt nekem, csupán a könnyeit próbálta letörölgetni. Mindig megpróbálta elrejteni előlem az érzelmeit, természetesen, mindezt sikertelenül, hiszen az öcsém olyan volt számomra, mint egy nyitott könyv.
− Na, minden rendben lesz – sétáltam közelebb hozzá. Leereszkedtem a földre, odébb tettem azt a piros kisautót, amin elcsúsztatott, majd a karjaimba zártam. Halkan csitítgattam őt, s ahogy a hátát simogattam, úgy hagyott alább a szipogása is.
Apró kezeivel a pólómban csimpaszkodott, és hozzám bújt, naivan azt gondolván, hogy a világ minden szörnyűségétől megóvhatom őt. Pedig sajnos nem voltam csodatevő, mindentől megvédeni én sem tudtam, de képes voltam enyhíteni a fájdalmát és támaszként szolgálni neki.
Percekig ülhetettünk így a nappaliban. Engem sosem zavart, ha megoszthattam másokkal a szeretetemet, s úgy éreztem, Tobiasnak szüksége volt most rám. Anya úgyse haragudott volna meg  érte, ha most a testvéremmel foglalkoztam, sőt ő volt az, aki mindig arra buzdított minket, hogy a család az első.
Aztán kopogtattak. Óvatosan lefejtettem magamról Toby apró kezeit, és nyomtam egy puszit az arcára. Feltápászkodtam a szőnyegről, és megindultam a bejárati ajtó irányába. Úgy gondoltam, hogy megint Henry fejtette itthon a kulcsait, vagy a szomszéd néni most jött rá, két napja nem jött át azért a macskatápért, amit hoztunk neki. Arra azonban nem számítottam, hogy egy nagyon hosszú, ősz szakállal rendelkező, szemüveges öregúr áll majd a küszöbünkön.
− Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben? – csimpaszkodtam bele megszeppenten az ajtókilincsbe, és a zavarodottságom egyre nőtt, amikor az idegen bemutatkozott. Milyen furcsa neve volt!
− Te lennél Audrey Bancroft? Beszélhetnék a szüleiddel? – Az első kérdésére egy lassú bólintásra futotta tőlem, hiszen mégis honnan tudhatta a nevemet? Aztán majdnem kicsúszott a számon, hogy apa nem volt itthon, mert a nagyszüleimnél kellett segédkeznie, helyette félig hátrafordultam, és bekiáltottam.
− Anya! Van itt egy bácsi, aki beszélni szeretne veled és apával! – Hallottam a motoszkálást a konyhából, majd kisvártatva édesanyám bukkant fel a folyosón a kötényét és a kontyát igazgatva. Amikor viszont mellém ért, akkor ő is éppolyan meglepettnek tűnt, mint amilyen én is voltam.
− Szép napot Mrs Bancroft! Megengedné, hogy bemenjek? Szeretnék egy ajánlatot tenni maguknak. A kislányukról lenne szó.
Anyu a hátamat megérintve jelezte, hogy menjek vissza a házba, majd kissé tartózkodóan, de szóba elegyedett az idegennel. Nem szívesen akarta beengedni az otthonunkba, hiszen sem apukám, sem a bátyám nem volt itthon, csak hárman voltunk. Ha az idős úr nem is ártó szándékkal érkezett, akkor is fenntartásokkal kezelte őt.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkor nem hallgatóztam, ugyanis a nappali ajtajában gubbasztva füleltem.
Az ismeretlen arról kezdett beszélni, hogy különleges tehetséggel voltam megáldva, anyu pedig naivan azt gondolta, hogy az énektudásomra gondolt az úr. Szép lassan felvázolta anya előtt a varázsvilág létezését, amelyet… Nos, anyu nem fogadott túlzott örömmel. Valahogy én sem tudtam hinni neki, mert olyan hihetetlennek tűnt az egész.
− Mégis mire gondol? A kislányom nem tud varázsolni! Micsoda badarság ez kérem! Kérem, hagyja békén a családomat! – Az ajtó nyikorgásából tudtam, hogy anyu éppen készült rázárni az ajtót az idegenre, amikor eszembe jutott a játékbabás eset. Azonnal felpattantattam a helyemről, és kiugrottam a folyosóra.
− Várj! – Anyu összerezzent a hangomtól, olyannyira megijedt, hogy a keze megállt a mozdulatsor közben. Én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy visszaszaladjak hozzájuk, és anyuba karolva feltegyem a kérdésemet: − Ez… Mindez azért van, mert múltkor azt kívántam, hogy Robby visszaadja annak a kislánynak a babáját, és a baba valahogyan a lány kezébe került?
Az idősember elmosolyodott. Talán mintha aprót biccentett volna, anyu pedig rémülten ragadta a vállamat.
− Hogy mit csináltál?
−Se-semmi rosszat… Csak az a fiú elvette egy kislány játékát, és azt kívántam, hogy a baba visszajusson a lányhoz. Aztán… Megtörtént – hebegtem, és majdnem azt is kiböktem, hogy Eloise is ott volt, de nem akartam a nővéremet bajba keverni. Így is láttam, hogy anyut az ájulás kerülgette, sőt minél jobban faggatott a dologról, annál inkább sápadttá vált.
A végén tényleg összeesett volna, ha a bácsival nem tartottuk volna meg, és támogattuk volna a nappaliba.
− Mi a fene történik itt? – toppant be Eloise lisztes kezekkel, és pillantott a hármasunkra, majd az öcsénkre.
− Loise, kérlek, hozz egy pohár vizet anyának – kértem csendesen, miközben leeresztem a kanapéra anya mellé. Szinte tapintható volt a rémülete, a zavarodottság, a zaklatottság, amely elárasztotta a mellkasát. Az ujjaimmal a kézfejét cirógattam, amíg Loise ismét fel nem bukkant.
− Köszönöm – vettem át tőle a poharat, és finoman megráztam anyu vállát. Anya zavartan pislogott körbe, amikor kinyitotta a szemeit, de nem mertem a kezébe nyomni a poharat, addig nem, amíg nem ájult el ismét.
A bácsi ott állt mellettünk, talán mormolt is valamit az orra alatt, de nem mertem biztosra megmondani.
Amikor anyu jobban lett, átvette tőlem a poharat, és óvatosan kortyolgatott belőle, amíg Eloise átvitte Tobyt a konyhába. Aztán az idegen egy borítékot húzott elő, és nyújtotta felém.
− Azzal a szándékkal jöttem ide, hogy tájékoztassam Önöket, hogy a lányuk felvételt nyert az iskolánkba, ahol megtanulhatja kezelni a képességeit.
Be kell vallanom, hogy többire már nem igazán emlékeztem, mert az ujjaimat végighúztam a cirádás betűkön, amelyek az én nevemet és lakcímemet formálták, majd megfordítottam a borítékot. Egy ideig szemléltem a különleges viaszpecsétet, majd egy határozott mozdulattal feltörtem azt.


Sok minden történt a Roxfortban töltött éveim során. A szó szoros értelmében feledhetetlen emlékeket és barátságokat szereztem az iskolában. Hosszasan mesélhetnék arról, hogy hét év alatt mennyi minden történt velem, de akkor napestig itt ülhetnénk. Azonban továbbra is úgy gondoltam, hogy az Úr küldte hozzám Penelope Clearwatert, aki az elsős évem során a szárnyam alá vett.
Számtalan alkalommal tévedtem el a hatalmas kastélyban, s a növekvő fenyegetettségben nem mertem megírni a szüleimnek, hogy mi történt a hozzám hasonló diákokkal. Pennynek köszönhettem egyébként azt, hogy életben maradtam, mert ha ő nem adta volna a tippet, hogy tükörrel közlekedjek, akkor ma nem lennék életben. Neki köszönhetően csupán két hónapig voltam ledermedve a többi mugli születésű diákkal együtt, és vele együtt sírtam, amikor elkészült a mandragóra-főzet, amely megszabadított minket attól az átoktól.
Nem ez volt a legjobb benyomás, amelyet az iskola kelthetett egy tizenegy éves gyerekkel, amely most ismerkedett a varázsvilággal, így nem talán is csoda, hogy otthon, a nyári szünet során egy kicsit zárkózottabbá váltam.
Sokáig álmodtam azzal az ijesztő sárga szempárral, vagy azzal, hogy a saját testem rabja voltam. Nem tudtam őszintén mosolyogni, vagy nevetni. Ezt pedig a testvéreim is érzékelték rajtam. Ők azt hitték, hogy el voltam telve magamtól, azért nem beszéltem annyit velük, de ez korántsem volt így. Nem tudtam volna elmagyarázni nekik. Nem értették volna, és nem akartam volna senkit megijeszteni ezzel.
A második évemet némi félsszel kezdtem meg, de nem akartam elmenekülni a sorsom elől. Ha varázserővel rendelkeztem, annak biztosan valamilyen oka volt, ahogy annak is, hogy felvételt nyertem abba az iskolába. Ezeket a komoly gondolatokat akkoriban nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, csupán éreztem, hogy ezen az úton kellett haladnom.
Az évek során mindig történt valami legyen szó baziliszkuszról, egy őrült sorozatgyilkosról és dementorokról, a Trimágus Tusáról, vagy egy undok vén boszorkány rémuralmáról, ezeket az eseményeket magamban, vagy a baráti körömben dolgoztam fel, hiszen ha anyu tudomást szerzett volna mindezekről, akkor azonnal hazahívott volna.
Ezt egyébként meg is tette akkor, amikor Albus Dumbledore-t meggyilkolták, és nem is akart visszaengedni az iskolába.
Sötét korszak következett Dumbledore halála után, olyannyira, hogy kénytelen voltam a családomat elküldeni magamtól. Nagy nehezen rávettem őket, hogy menjenek Amerikába a bácsikámhoz addig, amíg nem csillapodik a helyzet. Féltem attól, hogy miattam elkapnák őket is. Azt pedig sose tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha bajuk esett volna.
Hetek óta bujkáltam az otthonunkban, próbáltam megtervezni, hogy hová menekülhetnék, ahol nem hozhatnék veszélyt senkinek a fejére. De hát nem ismertem annyira a varázsvilágot, hogy menedéket találjak magamnak, ahogy attól is féltem, hogy bárkivel felvegyem a kapcsolatot az iskolából.
Végül egy férfi talált rám. Először azt hittem, hogy meg akart ölni. Kísérletet tettem arra, hogy megvédjem magamat, de minden átkomat könnyűszerrel hárította, majd elkábított engem. Órákkal később egy óvóhelyen ébredtem ismerős arcok között.
A hozzám hasonló mugli születésűeket bújtatták itt és több tucatnyi hasonló menedékhelyen. Nem tehettünk mást, csak meghúztuk magunkat, és reménykedtünk a legjobbakban.
Néhányan a rádió köré telepedve próbáltak elcsípni információmorzsákat, én a sarokban gubbasztottam összekulcsolt kezekkel, és imádkoztam azért, hogy mindannyian élve megússzuk a történéseket.
Aztán értesültünk arról, hogy mekkora felfordulás támadt a Roxfortban, és hogy Harry Potter visszaért az iskola falai közé. Eleinte nem tartottam jó ötlet, de a tömeg lelkesedése magával sodort, így együttesen érkeztünk meg az iskolába harcolni a saját jövőnkért és életünkért.
Őszintén szólva, nem sokra emlékszem a csatából. A törmelékek, az átkok villanása, a sikolyok és kiáltások hangja, a sok sérült és holttest látványa egy életre az elmémbe égett, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy miként úsztam meg sértetlenül.
Az egyetlen dolog, amit sosem tudtam feldolgozni az egy harmadéves hugrabugos lány halála volt. A folyosókon szaladva találtam rá. A földön feküdt, a kezét az oldalára szorította, de a szájából és az oldalán lévő sebből ömlött a vér.
Amikor odaszaladtam hozzá, akkor még életben volt. A hóna alá nyúltam, és behúztam a legközelebbi helyre, egy seprűtárolóba.
− Ss, ne mozogj. Minden rendben lesz – próbáltam csitítani őt, miközben leereszkedtem vele a földre. Szűkösen, épphogy elfértünk, és egy pálcasuhintással kénytelen voltam bezárni magunk mögött az ajtót.
A kislány zokogott. A koszos kis arcán csíkokat hagytak a legördülő könnycseppjei, én pedig éreztem mindent. Mindent az égvilágon.
Az összes varázslatot és gyógyító bűbájt ráolvastam, amely eszembe jutott, de… Túl kevésnek bizonyult. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az az volt, hogy elvettem a fájdalmát, így békésen távozhatott el a világunkból.
Zoénak hívták a kislányt. Egy igazán eleven színfolt volt még a hugrabugosok között is. Kedvessége határtalan volt, ezért még jobban fájt elvesztése.
Nem érdekelt, hogy a vére átáztatja a ruhámat, magamhoz öleltem a testét, és keserves sírtam. Sírtam, és borzasztóan haragudtam magamra, amiért nem tudtam megóvni őt.
Később senki nem tudta megmondani nekem, hogy mennyi idő elteltével találtak ránk. Nehezen tudtak elválasztani tőle, olyan görcsösen ragaszkodtam hozzá. Nem tudtam elhinni, hogy nem volt többé.
A Nagyterembe vitték a testét, lefektették a többiek közé, eleinte engem is betereltek oda, de annyira túlcsordultak az érzelmek, hogy sírva menekültem ki onnan.
Majdnem fellöktem szegény Fricset is, amikor elszaladtam mellette. Egészen a tópartig menekültem, hiszen az elég távolinak bizonyult. Ott magam lehettem a saját bánatommal és nem kellett ezt a keserű gyászt felerősítve éreznem.


Az ember azt hinné, hogy a szörnyűségek után majd minden lassan visszazökken a rendes kerékvágásba, de ez sosem volt így. Az akkor szerzett sebek sosem gyógyultak be igazán, csupán megtanultak elfogadni őket és együttélni velük. Ettől függetlenül akadtak percek, amikor akarva-akaratlanul eszünkbe jutottak. Ezekről a problémákról beszélni kellett, foglalkozni velük, hogy minél gördülékenyebben tovább tudj lépni. A fiatalkori éveim ellenére azonban képes a napokban is képes voltam meglátni a jót és értékelni a szépet. Nem süllyedtem el a szomorúság mocsarában, mert gyerekkorom óta hittem abban, hogy a fentiek olyan próbák elé állítottak minket, amelyekből profitálhattunk. Én megfontoltabb, erősebb és céltudatosabb lettem ezek hatására, akkor is, ha első pillantásra ezt nem sejtené rólam senki.
Különös dolognak tartottam a végzetet. Hihetetlennek tűnt az is, ahogy a férjemmel találkoztam. Hiszen ki gondolná azt, hogy két fiatal, akik a saját traumáikkal küzdve üldögélnek a Szent Mungó egyik zsúfolt folyosóján, majd egymás támaszaivá válnak az évek során? Én biztosan nem gondoltam volna ezt, amikor megszólítottam Percy Weasley-t.
Talán negyedórája ültünk egymás mellett, talán ugyanarra, vagy más-más terapeutára várva, amikor akaratlanul is ráhangolódtam. Az a sok fájdalom, a gyász, a bűntudat… Egyre csak nőtt és nőtt benne, sőt bármelyik pillanatban elnyelhette volna egészen. Nehezen viseltem el ezeket az apró, fájdalmas rezgéseket. Addig a pillanatig lehajtott fejjel ücsörögtem, a kezeimet az ölemben pihentettem, de a megérzéseim azt súgták nekem, hogy törjem meg a csendet.
− Részvétem a testvéred miatt – pillantottam fel rá, hiszen a saját szemeimmel láttam Fred Weasley testét a Nagyteremben, ahogy az összes családtagjának a bánata is egyszerre zúdult rám. Azt is pontosan tudtam, hogy milyen volt elveszíteni valakit, hiszen… Zoé nekem a kezeim közt halt meg.
A gondolattól megremegtek a kezeim, és mély levegőt véve ökölbe szorítottam az ujjaimat. Csak szerettem volna elengedni őt, és megszabadulni a gondolatától, amely minden alkalommal sírásra késztetett.
Meg sem lepett, hogy Percy nem volt túl bőbeszédű, de egyáltalán nem vártam el tőle, hogy kedélyesen elcsevegjen velem. Csak szerettem volna tudatni, hogy együtt éreztem vele. Néha az embernek nem volt szüksége többre némi empátiánál.
Ahogy telt az idő, úgy egyre gyakrabban futottunk össze, lassan pedig apró beszélgetéseket kezdeményeztünk. A sokadik ilyen alkalomnál, mielőtt beléptem volna a terapeutámhoz, megtorpantam Percy mellett, a táskámból tollat és egy jegyzettömböt használtam elő, hogy leírhassam neki a címemet.
− Tessék, ha szeretnél valamikor a kórházon kívül találkozni… Nem is tudom, beülni valahová, elmenni sétálni, vagy… Vagy csak beszélgetni, akkor írj nyugodtan – téptem le a legfelső papírt, amelyre felírtam az elérhetőségemet, és egy halvány mosoly kíséretében átnyújtottam neki azt.


Semmi nem lehet tökéletes. Én mégis igyekszem a pozitív oldalát nézni a dolgoknak: szerető családdal rendelkezem, megtaláltam önmagamat és az utat, amelyet követni szeretnék.
Percy-vel hosszú utat jártunk be, s bár a közös életünk során én voltam a mozgatórugó, a személy, aki mindig kibillentette őt a múlt fogságából, és húztam előre a jövő irányába, valahogy mégsem bántam. Csendesen vállaltam magamra ezt a feladatot, tudtam, hogy mire vállalkoztam, amikor randizni kezdtünk, majd amikor összekötöttük az életünket. Elfogadtam és szerettem őt, még akkor is, ha a szívem szakadt meg azért, mert nem tudtam rajta segíteni. Ettől függetlenül mindig támaszra leltünk egymásban, hiszen ha ő nem is akarta elhinni, de igenis jó ember volt, aki megérdemelte volna a boldogságot.
Időnként pedig talán meg is ízlelte azt, hiszen azóta eltelt sok-sok év, és a lányaink egy percig sem hagyták őt békén. Az ikrek már-már teljesen felnőttek, de ez nem jelentette azt, hogy kiszakadtak volna a családi a fészekből, s bevallom, a mostani aggasztó helyzetben örültem volna annak, ha egy kicsit tovább maradnak itthon. Az aggodalmam ellenére azonban tudtam, hogy Lucy és Molly tehetséges kis boszorkányok voltak, de egy anyának mondhatott bárki bármit, attól még nyugtalanított a gondolat, hogy bajuk eshetett. Épp annyira féltettem őket, mint a családunk legújabb tagját, Charlotte-ot, aki olyan váratlanul csöppent az életünkbe, hogy igazából egyikünk sem volt felkészülve az érkezésére.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne örültem volna a csöppségnek, hiszen az ikrekkel együtt imádtam őt is, csupán amíg a nővéreinél tudatosan döntöttünk a gyermekvállalás mellett, nos… Nála egyáltalán nem került szóba ez a dolog.
A családunk azonban nem korlátozódott le erre az öt főre, hiszen továbbra is látogattuk mindkettőnk szüleit. Egyedül azt sajnáltam, hogy Percy képtelen volt felszabadultan viselkedni a testvérei körében, és továbbra is magát okolta bizonyos dolgok miatt. Pedig nem tehetett róla, fiatal volt, és elismerésre vágyott. Ezt igazán nem róhatta fel neki senki.
Sokadik családként tekintettem azokra a gyerekekre is, akik közül sokan már felnőttek, sokan még csak most kezdték a tanulmányaikat a Roxfortban, de egy pont közös volt bennük: mindannyiuknak én segítettem megismerkedni a varázsvilággal.
Személyes küldetésemként tekintek arra, hogy a varázstalan családokból származó gyerekeket valaki támogassa, foglalkozzon velük és bevezesse őket ebbe a kesze-kusza, csodákkal és titkokkal teli világba. Így nem volt kérdés, hogy Mágikus Integrációs Tanácsadóvá válok majd a RAVASZ vizsgáim letétele után.
Zoé és a személyes tapasztalataim csak még jobban megerősítettek abban, hogy nem foglalkoztak kellő mértékben a mugli születésű fiatalokkal, így a saját kampányomnak és erőfeszítéseimnek köszönhetően jutottunk el oda, ahol most tartottunk: azzal a néhány fővel, akik velem együtt tanácsadókká váltak, nyaranta felkerestük ezeknek a gyerekeknek a családjait, bemutattuk nekik a varázsvilágot, segítettünk beszerezni a szükséges holmikat az Abszol úton, megmutattuk nekik hol kelhetnek át a kilenc és háromnegyedik vágányra, illetve bizonyos időközönként bejárásunk volt az iskolába, ahol beszélgetések és foglalkozások keretei közt törődtünk a gyerekek mentális egészségével, lelki támogatást nyújtottunk számukra, és gondoskodtunk arról, hogy ne szorongjanak az ismeretlen miatt.
Bevallom, nem egyszerű feladat ennyi személy életében jelen lenni, és támogatást nyújtani, de szeretném hinni, hogy jól csinálom, amit teszek, és mindenkinek ott tudok lenni, amikor szüksége van rám.
Engem ez tesz boldoggá és tölt el nyugalommal, hogy olyan emberekről gondoskodhatok, akiket szeretek. Így hát azonkívül többet nem is kívánhatnék az élettől, hogy egyszer Percy is felhőtlenül boldog lehessen.

A legtöbb ember a természetességet kedveli bennem. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok: középmagasnak, soványnak és sápadtnak nem. Nem esek túlzásokba, valahogy mindig megtalálom a harmóniát a megjelenésemben: legyen szó az aktuálisan viselt ruháimról, vagy éppen a sminkemről.
Nem szeretek hivalkodó lenni, belesimulok a környezetembe, épp ezért számtalan formámban láttak már: családi karácsonyokon boldogan mosolygok a Molly néni által kötött pulcsimban, munkaközben leginkább kosztümöt viselek, odahaza pedig kedvelem a kényelmes mackónadrágokat és hosszú pólókat. Mindig alkalmazkodok az aktuális szituációhoz, attól függően, hogy mit kíván a helyzet, de arra mindig ügyelek, hogy ne tűnjek ápolatlannak.
Kedvelem a hosszú hajat, így élvezettel formálom, csinálok különféle frizurákat magamnak és a lányoknak egyaránt. Amikor kisebbek voltak az ikrek, akkor én vágtam a frufrujukat. Az elején nem ment annyira jól, de végül belejöttem ebbe is.
Édesanyám szerint az egész kisugárzásom valamiféle szelídségről árulkodik. Valóban igyekszem gyengédnek lenni, s a határozottságomat is elrejtem a kíváncsi szemek elől. Épp ezért jobban kedvelem a lágyabb, pasztellszíneket akár ruhák, akár smink kapcsán. Ki nem állhatom, ha a középpontban kell lennem akkor, amikor én nem szeretném. Mégis, megvan a képességem ahhoz, hogy főként a gyerekek figyelmét magamra vonjam.
Bármennyire tűnök törékenynek, az élet igencsak megedzett engem, így még ebben a korban sem fáraszt le annyira egy hároméves után való rohangálás.