Számtalan alkalommal került említésre a családom a történelem során, s Theodore gondoskodik róla, hogy ne feledkezzenek el rólunk. Korábban neki is szóvá tettem, hogy igazán mellőzhette volna a kis furkászos mutatványát, mert mi nem holmi cirkuszi bohócok voltunk. A Nott család évszázadokon keresztül kifinomultságot és felsőbbrendűséget sugárzott, amelyet az első és második varázslóháborúban olyan könnyűszerrel tapostak porba, hogy fájt végignézni az eseményt. Indulás előtt elgondolkodva érintettem meg a szalon kandallója felett álló, ősöreg festményt, amely a családomat ábrázolta. Akkor, amikor még mindenki életben volt. Egy olyan korszakba nyitott ablakot ez a családi portré, amelyet azóta is visszasírok. Fájdalommal telve pillantottam fel a szüleim alakjára, édesapám mosolyogva karolta át anyát, aki a legkisebb öcsémet tartotta a kezében. Lysander apa másik oldalán állt, már akkor is nagyon határozott és felelősségteljes kisugárzása volt. Anya másik oldalán Frederic mosolygott pimaszul. Fred… Hogy mennyire szerettem őt! Forrófejűsége ellenére egy jó ember volt, aki nem azt a sorsot érdemelte, amelyet az élettől kapott. A pillantásom a kép közepére siklott, ahol Gavinnel összekapaszkodva láttam visszaköszönni a tízéves énemet. Akkoriban még nem töltötte el a szívemet keserűség. Előttem és Gavin előtt pedig Alexander fészkelődött a képen. A szüleink haláláig nagyon eleven kisgyerek volt, s bár utána a durmstrangos évek során zárkózottá vált, de a tettrekészségéből cseppet sem veszített. Tizenöt éves volt, amikor őt is elvesztettem. Az ujjaim végigsimítottak a vásznon, szinte tapinthatóak voltak az egykori ecsetvonások. A kor egyik legjobb festője készítette el számunkra ezt a portrét, és lényegében ennyi maradt meg a családomból. Több tucatnyi mozgó festmény és fénykép, az emlékmása a szeretteimnek. Régen Lysander azt mondta, hogy évtizedekkel ezelőtt a múltban ragadtam. Talán igaza is volt. Hiszen ki tudná egykönnyen elfelejteni a saját testvéreinek a halálát? Ki tudná lerázni magáról a háború szörnyűségeit? Ki lenne képes arra, hogy túllépjen a szülei igazságtalan halálán? Halk sóhajjal fordítottam hátat a múltnak, majd intettem Huginnak, hogy kövessen. Hiszen a világért sem szalasztottam volna el az alkalmatlan, hogy láthassam Egon Fudge arcát, amint szembesül vele, hogy minden, amit a kéziratomban olvasott, igaznak bizonyult. Hugin kellemesen telepedett vállamra, súlya ismerőssé, megszokottá vált az évek során. Nála és a testvérénél nem tudtam hasznosabb lényeket elképzelni magam mellett, azonban Munint az irodában kellett hagynom. Ő az egyik, aki óva az irodámat az illetéktelen behatolóktól, míg Hugin odakint válik a szememmé.
A Helios Színház régi ismerősként köszönt. Számtalan alkalommal fordultam meg itt, sőt a családunk számára külön páholyt biztosítanak. Most mégsem a színházterem felé vettem az irányt, hanem az emeletre tartottam, ahol a nagyobb könyvbemutatókat szokták tartani. Már a lépcsősoron ismerősökbe botlottam, így kénytelen voltam időről-időre megállni pár percre, hogy eleget tegyek a kötelességemnek, és csevejt folytassak néhány úriemberrel és a feleségükkel. Sose kedveltem az embereket. Nem bíztam bennük azután, hogy tönkretették a családomat, de szívesen meghallgattam a fecsegéseiket, szűrtem ki belőle a lényeget, és raktároztam el magamnak a hasznosnak tűnő információkat. A pillantásom összetalálkozott az egyik alkalmazottammal, aki a színházból szállította az érdekes pletykákat. Nyilvánosan sosem beszéltünk egymással. Mindketten támogattuk a diszkréciót. Nem lepődtem meg, amikor a teremben egy kisebb tömeg gyűlt össze. Valahogy számítottam erre, ezért sem erőltettem a korai érkezést. Mr Fudge-zsal úgysem lehetett volna a könyvéről diskurálni úgy, hogy valaki ne szóljon közbe, amíg ennyien tartózkodtak itt. Elvegyültem az emberek között. Nyájas mosollyal hallgattam az ostoba, szűklátókörű, vagy egyszerűen csak értetlen megjegyzéseiket. A velem egykorú nők is szívesen vontak be a beszélgetéseikbe, hogy a férjeikről, szeretőikről, gyerekeikről és esetleges unokáikról beszéljenek. Én pedig csendesen eltűrtem mindezt, úgy tettem, mint akit valóban érdekelt ez a sok felszíneskedés. Hosszú órák teltek el így, mire ritkulni kezdett a tömeg. Ekkor, csakis ekkor voltam hajlandó az ünnepelt írónkat megközelíteni. − Kellemes délutánt, Mr Fudge! – köszöntöttem őt, bár sem a hangom, sem a tekintetem nem sugárzott kedvességet. Mindez azonban nem volt szándékos az irányába, hiszen mindenkivel így viselkedtem, akinek nem szavaztam meg bizalmat. − Először is, kérem, engedje meg hadd gratuláljak a legújabb művének! – szólaltam ismét, miközben a vállamon ülő holló a magasba reppent. Hugint jobban szerettem a káoszban a közelemben tartani, most viszont már nem voltak annyian, így szabadon körözhetett egyet a mennyezet közelében. − Eléggé érdekesre, vagy talán inkább megosztóra sikeredett a regénye. Olyan sebeket tépett fel sokakban, amelyeket lehetséges, hogy nem kellett volna megbolygatni – tettem hozzá, utalva arra, hogy nemrégiben egy fellángolás miatt kapott egy kéziratot, amely a másik oldalt mesélte el számára. A regény valóban érdekes volt, talán beszélni is kellene erről a témáról, de jó ideje úgy tartottam, hogy… Nos, hogy a társadalom jobban szeretne felejteni.
Vendég
Szomb. Aug. 27, 2022 9:30 am
Karen & Eggsy
Mindig is találtam valami lenyűgözőt az írásos kommunikációban. Nem valós időben zajlik, a nonverbális jelek kikerülnek a képletből, az elhamarkodottan kimondott szavak megelőzhetők - már amennyiben az ember nem egy üveg bor magányos elfogyasztása után áll neki írni - és egy tűzvésztől vagy kiöntött pohár víztől eltekintve megmarad, ha nem is az idők végezetéig, de mindenképp tovább, mint a kimondott szó. Könnyen szolgálhat félreértések forrásaként, máskor megkönnyíti a megértést. Áthidalhat nagy földrajzi és szimbolikus távolságokat. Egyszerűen az írott beszéd maga volt a varázslat. Ettől függetlenül halvány lila gőzöm sem volt róla, miért kaptam minden figyelmeztetés, előzmény és magyarázat nélkül egy vaskos kéziratot - hozzáteszem, egy egészen jó kéziratot. Eltekintve attól, hogy látszólag ég és föld volt az ismeretlen szerzővel, amit gondoltunk a második varázslóháborúról, tényleg nem volt rossz iromány. Érzékeny karakterábrázolás, kiszámíthatatlan fordulatok, egy-két egészen bravúros stilisztikai eszköz - kár, hogy valamiféle romantizált fantáziavilágban élt az alkotó, ahol az egykori halálfalók a történtek sajnálatra méltó áldozatai voltak. Bárki, aki kicsit is ismert, elmondhatta rólam, hogy nem fekete-fehéren láttam a világot, nem hittem eredendő gonoszságban és makulátlan jellemekben, tudtam és elfogadtam, hogy mindenki hibázik, felfogtam a kényszerhelyzetek létezését és súlyát, de... de van, amit nem lehetett igazolni. Ártatlan emberek lemészárlása egy velejéig romlott ideológia miatt pedig ide tartozott. Bár nem értettem egyet a kéziratban olvasottakkal, mégis gondosan becsomagoltam és eltettem az íróasztalom fiókjába azzal a szándékkal, hogy a következő néhány napban, amint lesz időm bővebben papírra vetni a gondolataimat, válaszbaglyot küldök az ismeretlen feladónak. Megért egy vitát a könyve - imádtam a vitákat -, és mint író az írótársnak, szívesen kiemeltem volna a kézirat erősségeit is. Sosem ártott a lelkes kezdőknek egy kis vállon veregetés, különösen, ha volt bennük potenciál, márpedig benne volt, még akkor is, ha vélhetően az aranyvérű rokonok teletömték a fejét mindenféle elferdített valóságdarabkával.
A válaszlevelet a könyvbemutató után akartam megírni, bár mire az irányított beszélgetés és rajongói kérdések végére értünk, valahova a gondolataim leghátuljára keveredett a kézirat és a megírandó levél is. Emberből voltam én is, méghozzá meglehetősen hiú emberből: kár tagadni, élveztem a rajongást és a méltató szavakat. Ennél jobban csak azt élveztem, ha a könyvemről beszélhettem. Egy teljes évbe tartott, amíg megírtam, átdolgozott éjszakák, hűtőszekrényre kimágnesezett és tenyérre firkantott ötletek, kitörölt és újrafogalmazott oldalak, papírgalacsinná gyűrt gondolatok végeredménye volt az az ötszázhuszonegy oldal, amit most annyian a kezükben tarthattak, arra várva, hogy néhány kedves szóval megtoldva dedikáljam nekik. Én pedig örömmel megtettem. Hiszen ahogy már mondtam, szerettem, ha szerettek. Ahogy teltek az órák, az összegyűlt kisebb tömeg ritkulni kezdett. Mindenki megkapta a saját aláírt példányát, elmondhatta mit gondolt a könyvről, készítettünk egy közös fotót - szinte már kezdett görcsölni az arcizmom az évek alatt tükör előtt tökéletesre gyakorolt portrémosolyomtól -, az újságírók és fényképészeik szép lassan elszállingóztak. Szinte csak a színház dolgozói, a kiadó egyik tulajdonosa - Mr. Fawley -, és néhány nagyon elhivatott irodalomrajongó maradtak a tágas emeleti helyiségben. Fawley újratöltötte a boros poharamat, a csupán néhány pillanatig beálló csendet viszont nem ő törte meg. - Igazán kedves, köszönöm - mosolyogtam az ismeretlen, sötét hajú nőre, bár a tekintetem nem sokat időzött a cseppet sem barátságos arcán, sokkal inkább lefoglalt a válláról felröppenő szénfekete madár. Már-már szürreális látvány volt, én pedig imádtam a szürreális dolgokat. - Ó, én ebben nem hiszek. A hallgatás és szőnyeg alá söpörgetés a biztos receptje annak, hogy a korábbi tragédiák megismétlődjenek. És úgy gondolom, hogy a sebek gyógyulását is elősegíti, ha nem feledkezünk meg róluk. Talán felzaklatta a regényem? Elszakítottam a tekintetem a hollóról és újból a nő szemeibe néztem, letörölhetetlen mosollyal. - Nagyszerű. Ha nem zaklatta volna fel, aggódnék, hogy rosszat írtam. Ami nem vált ki heves érzelmeket az olvasóból, arra nem is érdemes papírt pazarolni. Szívesen meghallgatnám, önt hogyan bolygatta meg a könyvem... - Kérdés nélkül kitöltöttem az üvegben maradt drága vörösbort (Fawley és én osztoztunk a minőségi bor iránti szeretetünkben), majd felé nyújtottam a poharat és intettem, hogy a beszélgetést inkább egy csendesebb, kényelmesebb sarokban folytassuk.
Mindig is találtam valami lenyűgözőt az írásos kommunikációban. Nem valós időben zajlik, a nonverbális jelek kikerülnek a képletből, az elhamarkodottan kimondott szavak megelőzhetők - már amennyiben az ember nem egy üveg bor magányos elfogyasztása után áll neki írni - és egy tűzvésztől vagy kiöntött pohár víztől eltekintve megmarad, ha nem is az idők végezetéig, de mindenképp tovább, mint a kimondott szó. Könnyen szolgálhat félreértések forrásaként, máskor megkönnyíti a megértést. Áthidalhat nagy földrajzi és szimbolikus távolságokat. Egyszerűen az írott beszéd maga volt a varázslat.
