Saoirse Salinger

Tele vagyok lendülettel és energiával. Mindig mosolyogva kezdem a napot, és úgy is fejezem be.
Szeretem kimutatni, ha szeretek valakit, ilyenkor bókokkal, öleléssel, apróságokkal kedveskedek, hiszen a szeretetemet a lehető legtöbb személlyel szeretném megosztani. Nyitott vagyok az új dolgokra és emberekre. Szívesen barátkozom, sőt már-már gyűjtöm magam köré az embereket.
Imádok szerepelni, ez legfőképpen akkor mutatkozik meg, amikor a csoportunkkal színpadra lépünk. Szívvel-lélekkel csinálom azt, amibe belefogok. Ha valami nehéznek tűnik, akkor sem hátrálok meg, hanem próbálok megoldást keresni a problémámra.
Anya szerint rémesen kíváncsi vagyok, és gyakran beleütöm az orromat mások dolgába. Szerinte többet kellene foglalkoznom magammal meg azzal, hogy gyakrabban tegyek rendet. De miért pakolnám el a játékaimat, ha apu egyetlen pálcasuhintással a helyére pakolja őket? Anyu nem érheti ezt. Azt se szokta, amikor rögtönzött történetekkel szeretném megnevettetni a családot. Apu szerint néha túlságosan is nagy a képzelőerőm, de sose mondta azt, hogy ez gond lenne. Sőt! Mindig nagy örömmel hallgatja a legújabb ötleteimet, és remekül szórakozik rajtuk.
Állatbarátnak tartom magam. Nemcsak a saját kutyusomért vagyok oda, hanem mások kedvenceivel is hamar megtalálom a közös hangot. Egyszer Linda barátnőm döbbent meg, hogy a cicája milyen gyorsan megszokta a jelenlétemet.
Eleinte nagyon fájt apu és anyu válása, és a gondolat, hogy Darrent is ritkábban látom majd. Aztán az évek múlásával rájöttem, hogy jobb volt ez így, mert mindenki sokkal boldogabb. Az elején még szerettem volna, ha kibékülnek, de utólag visszagondolva, tényleg mindenkinek egyszerűbb így. Csak ne kellene néha annyit pakolni, hogy egy hetet anyuéknál tölthessek!

Talán egy éve kezdődött. Késő délután volt, Lizzie az ölemben pihent, én pedig a kanapén gubbasztva nevetgéltem apu képtelen történetén, amit szerintem csak azért talált ki, mert már nem bírta tartani velem a tempót. Annyira, de tényleg annyira vicces volt, hogy a szemeimet törölgetve kacagtam, amikor a semmiből megjelent egy szivárvány. Az egész nappalin átívelt, és a konyhában ért véget.
Először meglepődtem. Aztán Lizzie-t kitessékeltem a lábaim közül, és a konyhába sprinteltem, de hiába keresgéltem a titkos kincset a szivárvány lábánál, még egy sütis dobozt se találtam, nemhogy kincset.
Csalódottan kiabáltam ki apának, hogy sikerült jól átvernie ezzel a trükkel, de az igazság az volt, hogy apu egyáltalán nem csinált semmi ilyesmit. Ekkor jöttünk rá, hogy valószínűleg örököltem apu képességeit, és én boszi voltam.
Próbált megtanítani arra, hogy miként kezeljem a bennem lévő varázserőt, hiszen egészen idáig egy londoni mugli iskolába jártam, sőt még a tánccsoportban is varázstalan gyerekek vettek körül. Igyekeztem. Tényleg nagyon igyekeztem, de néha így is előfordult, hogy a virágok az ablakban még télen is kivirágoztak a közelemben meg… Nagyon sok furi dolog történt.
Aztán nemrégiben megkaptam a levelemet a Roxfortba. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Az Abszol Úton apu alig bírt visszafogni, mert minden boltba be akartam nézni, mindent fel akartam vásárolni, és ha rajtam múlt volna, akkor zárásig Madam Malkin talárszabászatában ragadtunk volna, mert az összes diákkal és felnőttel megálltam beszélgetni. Még a Zsebpiszok köz nevű hely is eléggé izgalmasnak hangzott, de apu elcsípte a kezemet, és elhúzott onnan. Azt mondta, hogy furi emberek járnak oda, és ne akarjak odamenni. Ettől még inkább menni akartam volna, de elterelte a figyelmemet azzal, hogy még nem vettük meg a pálcámat.
A pálcaboltban is összefogdostam volna mindent, tucatnyi varázspálca került a kezembe, mire megtaláltuk azt, ami csak rám várt. Egy igazán szép, sötétbarna darabot kaptam, amelybe szép faragásokat véstek. Annyira tetszett a kapott pálcám, hogy ha rajtam múlt volna, azzal aludtam volna.
Aztán eljött a nagy nap. Ekkor rájöttem, hogy apát tényleg hónapokig nem fogom látni. Sírva csimpaszkodtam bele a felsőjébe, hogy ne küldjön el, mert nélküle minden olyan uncsi és üres lesz. Meg aztán… Mi lesz, ha nem találok barátokat? Vagy rosszak lesznek a jegyeim? Ha nem fogom szeretni a helyet?
Tele voltam félelemmel még akkor is, amikor apu feltett a vonatra. Hiába próbált megnyugtatni, akkor sem éreztem jól magam, ugyanis csupa rossz gondolataim voltak. Hamar találtam magamnak egy üres kabint, és az ablakban csüngve integettem apunak, amíg a Roxfort Expressz el nem hagyta a pályaudvart.
Szipogva húztam fel a lábaimat az ülésre, és meredtem magányosan magam elé, amikor egy másik lány csatlakozott hozzám. Segített elterelni a figyelmemet, majd közösen vásároltunk be a büfésnéninél. Amikor már a harmadik tökös derelyét tömtem a számba, akkor már nem tűnt olyan szörnyűnek az egész.

Vörös vagyok és szeplős. Az Abszol Úton bevásároltunk, valaki azt kérdezte, hogy Weasley vagyok-e, mire durcásan csak annyit feleltem, hogy nem, csupán félig ír. Ugyanis, anya Írországban született, és nagyon-nagyon sok mindent tőle örököltem, mint például a hajszínemet. Ráadásul, azt se tudom mi fán terem az a Weasley.
A szemeim ugyanúgy kékek, mint anyué, csak vele ellentétben, én képes vagyok a nézésemmel meglágyítani apa szívét. Az orrom otthon mindig azt mondják, hogy milyen kis pisze (nem tudom mit jelent az, hogy pisze), és Darren is gyakran bökte meg a nózimat, amikor kisebbek voltunk.
Szinte mindig mosolygok, még akkor is, amikor kipottyant az egyik elülső fogam, mert a helyére nőtt egy másik. Pici vagyok. A családban szinte mindenki felém magasodik, és ez olyan rossz! Remélem, a Roxfortban akadnak nálam kisebbek is.
Szeretem a kalapokat, a sapkákat, van egy karórám, és nyáron szívesen csenem el apu napszemüvegét, hogy egy kicsit én is menőnek érezhessem magam. Bármilyen színű és mintájú ruhát felveszek, ami tetszik. A hangulatomtól függ az is, hogy mennyire lányos, vagy fiús az öltözködésem. Még mindig keresem azokat a dolgokat, amelyek a legjobban passzolnak hozzám.