Utolsó évünk végéhez közeledve egyre zavarosabb és feszültebb a légkör. Én most különösen rosszul viselem, hogy az apám elkezdte rám erőltetni akaratát. Szembe akarok szállni vele, mégis olyan vesztes harcnak tűnik ez, mint amikor arról papoltam a bátyámnak, hogy nem lenne szabad segítenie apunak a csempészcsajjal. Szerencsére a nő kikerült az életünkből, vagy legalábbis tök jól titkolják, ha még jelen van. Talán csak én nem vagyok otthon eleget ahhoz, hogy bármit is észrevegyek. Idegességemben vagy a körmeimet, vagy a számat rágcsálom, amiért James mindig rám szól. Most gyakran tanulunk együtt, kezdünk is egymás agyára menni. Ezért kell a pihenő, kell egy hosszú séta és szeretném az éjszakát kint tölteni itt, a faházban, amit évközben fedeztük fel. Nem is faház, egy odú a fában, párnákkal még kényelmes is, a réseken át pedig rálátni a csillagos égre. Egy lapos követ fogok, a tóba dobom. Kacsázni szeretnék vele, de nem megy. Sosem ment. - Utálom ezt, neked miért megy mindig olyan jól? - sóhajtok fel. Nem is vele meg a képességeivel van bajom, sokkal inkább minden mással jelenleg az életemben. Hosszú sóhajjal rúgok bele egy kagylóba, ami nagy csattanással merül el a tóban, merül el a tóban. Felnézek rá, tekintetét keresem, majd nyöszörögve átölelem a derekát és arcomat a pulcsijába fúrom. Nyár estéhez képest hűvös van, én is felvettem a meleg pulcsimat, a táskámban pedig plédet és párnát cipelek. - Van valami, amiről beszélni akarok veled... - hozakodom elő a témával, aztán gyorsan körülnézek. Ez olyasmi, amiről egyelőre csak vele akarok beszélni, itt meg nagyjából a szikláknak is fülük van.
Azt hiszem, túlságosan is megszoktam ezt a hét évet. Ősszel idejövünk, és a tanuláson kívül sok minden mást csinálok. Másként érdekel a tanulás, az a világ, aminek a részese vagyok, és ez nem csak a kviddicsre vonatkozik. A magolást nem nekem találták ki, más technikát alkalmazok erre. Szigorúan a kviddics után. Rheia részben megváltoztatta ezt a ritmust, és egyáltalán nem bánom. Sőt. Kirángatott egy kicsit ebből az állapotból, bizonyos dolgokra másképp kezdtem nézni. Szokatlan és mégsem szokatlan érzés volt az, hogy szerettem volna vele időt eltölteni. S foglalkoztatott az, mit szeret, mi a fontos a számára. Nem váltottam át ugyan a kedvenceire, ám találtunk számtalan közös pontot. Azt, amivel éppen foglalkozna, abban talán csak annyira, hogy ő szeretne megtanulni kacsázni, nekem meg megy. Csak nézem, amit a kavics csinál, s a kifakadása után csak somolygok. - Mert a rossz ló helyett rossz kavicsra fogadtál. - lehajolok egy kavicsért, laposabb, és könnyebb is talán. Felé nyújtom. - Ezzel próbáld meg, s egy ilyen mozdulattal. Mintha kártyalapot akarnál vízszintesen átpasszolni. De ahogy átöleli a derekamat, karjaim ösztönösen fonják körbe. - Menni fog. S talán valami másért ölelt át, mert témát vált. Figyelmesen nézek rá, ahogy körbenéz, ráncolom a homlokom. - Mit szeretnél mondani? - nézek rá figyelmesen, s némi aggodalommal. Ó, számtalan okunk lehetne aggódni, már csak a neveink miatt is. Csak próbálja meg valaki. Nem az öklömmel fog feltétlenül találkozni, hanem egy kiadós és elmés szivatással. Ha már tanulni nem igazán van kedvem... attól még azért a magamhoz való eszem megvan.
Azt hiszem, túlságosan is megszoktam ezt a hét évet. Ősszel idejövünk, és a tanuláson kívül sok minden mást csinálok. Másként érdekel a tanulás, az a világ, aminek a részese vagyok, és ez nem csak a kviddicsre vonatkozik. A magolást nem nekem találták ki, más technikát alkalmazok erre. Szigorúan a kviddics után. 
