random randi

Ismeritek azt a viccet, hogy a süket meg az orosz bemegy a kocsmába? Nem? Jó, mert nincs is ilyen vicc, mert ez a szituáció még annak is túl abszurd. Szeretném azt hinni, hogy valamelyik rémálmomban vagyok, de sajnos ez itt a hús-vér valóság. Nem tudom elhinni, hogy tényleg igent mondtam neki, hogy ez most itt komolyan egy randi. Vagy hát, gondolom ő azt hiszi, hogy az, én csak szeretnék mihamarabb túlesni ezen az egészen. Félreértés ne essék, én esküszöm tökre bírtam, amíg ki nem találta, hogy márpedig nekem meg neki közös dolgunk van az életben. Még az sem volt gáz, mikor először elhívott, egész aranyosan próbálkozott. Na de miután nemet mondtam, teljesen megkattant. Tipikus férfi egyébként, nem tudja feldolgozni, hogy nekem nőként jogom van neki nemet mondani. Annyira klasszikus. Ahogy az is, hogy mindezek után feltétlenül megpróbálta felhívni magára a figyelmet, néha édes, máskor cikis, megint máskor tökéletesen önveszélyes módokon. Leginkább ez utóbbi sarkallt arra, hogy elhívjam. Igen, én hívtam el. Naná, hogy csak azért, hogy leakadjon a témáról. Remélem rájön, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak és szépen visszatér minden a régi barátság-terepre. Az sokkal komfortosabb nekem. Kicsit mondjuk félek attól, hogy az ellentéte sül ki ebből az egészből, mármint, hogy még mélyebbre csúszik a metaforikus gödörben, de hát könyörgöm, csak nem én vagyok élete szerelme? Ennyire nem lehet kétségbeesve, hogy kitartson mellettem. Pont mellettem. Azért az már tényleg valami durva fokozata a pániknak.
- Yanovich, tudod ez a vacak a fülemben csak abban segít, hogy halljalak, fordítani nem tud. Úgyhogy válts vissza angolra, fogd vissza a tempót és ne motyogj, különben egy szavad sem értem. – Nos, így kell egyetlen mondattal letörni a lelkesedést. Egyébként nem mintha én olyan kristálytisztán és érthetően beszélnék, azért az, hogy évekig egyetlen szót sem szóltam, rányomta a bélyegét erre a dologra. De én legalább a közös nyelven próbálkozom, még ha egy kicsit maszatosan, dadogósan is.  Szerintem neki amúgy fel sem tűnik, mikor így átkapcsol, annyira automatikusan dől belőle oroszul a szó. Imádnivaló a lelkesedése amúgy, csak kár, hogy nem értem. Vagy szerencse? Lehet amúgy jobb ez így.

cigarettes & beauty queens

 Szerintem nekem teljesen elment az eszem. Az egy dolog, hogy a „soha többé nem kell nekem nő” fázis után elért a „na azért mégis kell egy”, ezek után még elkezdett nekem tetszeni az a lány, aki… Nos, a szavakat erre már egy ideje nem igazán találom. Szóval elkezdett tetszeni egy olyan lány, aki merőben távol áll tőlem. Vegyük csak sorra a lehetőségeket.
Egy. Aranyvérű. Tudom-tudom, a mai világban már nem számítanak igazán ezek a manírok. Sarkalatos pontja az ismerkedésünknek az volt, hogy én hoztam fel már-már inkább idegesítően ezt a dolgot, Ő pedig mindig lepattintotta ezt a labdámat valamivel. Én pedig felettébb idegesítő tudok lenni, amikor valaki tetszik nekem. Azért látom gyűlik itt is a lista.
Kettő. Okos. Nem gondolnám, hogy egy durrfarkú szurcsók agyi szintjén lennék, no de kérem. Azért Lestrange jelentősen jobban tanul, mint én. Nos én pedig, a kviddicsnek élek. És a cigarettának. Érdekes párosítás, de kettőnk történetéből ez teljesen kihagyható és lényegtelen információ.
Három. Hallókészülék. Már nem mintha zavarnának ilyen dolgok és ettől ne tudnék vele beszélni – mert tudok, de a probléma ott szokott lenni, hogy általában elfelejtem, hogy egy kicsit lassabban kéne beszélnem.
- És én tényleg nagyon örülök hogy eljöttél velem, mert nem gondoltam volna, hogy igent mondasz, én meg annyira szerettem volna ezt és… mi? – az utolsó kérdőszót már angolul kérdezem meg, mikor leesik, hogy mit is csináltam. Jó, nem annyira durva dolog, sőt. De hát az orosz nyelv nem éppen a legérthetőbbek közé tartozik, pláne úgy, hogy az emberek nem is igazán hallják Angliában, vagy a környékén sem. Nekem pedig feltűnhetett volna, hogy nem hallatszik az igazi orosz akcentusom, mert… Oroszul beszéltem. - Oh, bocsánat. – most már azért jól érthetően, angolul mondom ki a szavakat. Vajon túlságosan nagy hülyeség lenne megkérdezni, hogy akkor most hogy is van? Vagy mi van vele? Legalább két éve nem sikerült igazán randiznom és mondhatni kijöttem a gyakorlatból. Nem hiszem, hogy annyira benne lettem volna, de legalább elmondhatom magamról, hogy bármennyire nyomorúságos életem is van, legalább nem vagyok szűz.
- Egyébként én nem akarok lenni tenyérbemászó, de… – nyelek egyet, mielőtt még egy olyan kérdést teszek fel, amivel csak azért is hazakergetem. Vagy legalábbis el magamtól. Azért ezt ne csinálja senki utánam, hogyha végre az a csaj igent mond neked, akinek ezt el is mondtad. Akkor legalább ne vedd a kezedbe a „Hogyan csajozz – a Ziggy módszer” című még meg nem jelent bestselleremet. Na mindegy, utánam a vízözön, vagy hogy mondja az angol. Amúgyis gyanús lehet az, hogy már legalább két perce hallgatok. - …te csak azért jönni el velem most randizni, hogy végre befogjam a számat? – a korábbi évek visszafogott, szerény és könnyen zavarba hozható Ziggyje azért annyira már nem visszafogott és nem lehet könnyen zavarba hozni. De továbbra sem tűröm azt, ha valaki nem őszinte hozzám. Inkább csak koptasson le, vagy valami ilyesmi. - Bár teljesen mindegy, mert inkább koptass le engem, mintsem ne mondani igazat. – vonom meg a vállam és inkább csak magam elé nézek, hogy ne öntsek még több fát arra a bizonyos tűzre. Nekem tényleg kéne valami randiguru, aki segít, hogy mit is mondjak a nőknek.

Elképzelhető, hogy egyszer meg kéne tanulnom oroszul. Mármint egyrészről szerintem tök különleges nyelv, amit nem beszélnek sokan, szóval lenne még valami, amivel kilóghatok a sorból, másrészről, politikailag nem egy rossz lépés. Gondolnom kell ilyenekre, mert bár annyira szerencsés helyzetben vagyok, hogy angol az anyanyelvem, de ez nem jelenti azt, hogy itt el is engedhetem ezt a dolgot. Több lábon kell állni, különben haszontalan leszek. És egyébként is, minél több szájon át terjed az információ, annál másabb lesz - én pedig szeretek megbizonyosodni arról, hogy mit hall a másik fél. Azt hiszem, ez egy kissé hátrányos származéka a jelnyelvnek. Tök hasznos, tényleg, de nagyon sok minden van, amit nem tud úgy és olyan mértékben kifejezni, mint a beszélt nyelv.
Jó kezdés. Ahol ott a de, ott lényegében a mondat első fele nem is számít. Így kíváncsian várom mit hoz ki ebből, miközben fejben lepörgetem a legrosszabb és legkínosabb variációkat. Vannak azért vad ötleteim, túl sokat olvastam ahhoz, hogy ne legyenek. Aztán esküszöm, majdnem elnevetem magam, annyira szórakoztat ez a felvetés. - Nem - vágom rá kellő határozottsággal, hogy érezze, nem hazudom. Amúgy sem, de hát ilyen helyzetekben meg aztán különösen nem, még a végén szegény itt szorongana tőlem egész délután. Tény, hogy néha elég para tudok lenni, mikor eljön belőlem a hülye idióta, de azért most igyekszem nem fenyegető lenni. - Tudod miért jöttem el? Mert annyira édes vagy, hogy megérdemelsz egy esélyt. - A teljes igazság ez. Lelki szemeim előtt nyilván láttam már, hogy együtt fogunk megöregedni három gyerekkel, két kutyával és egy macskával (köszi, Austen, köszi), ugyanakkor szerencsére a feminista énem visszarántott a valóság talajára és emlékeztetett, hogy semmi szükségem az életemben egy olyan hátráltató tényezőre, mint egy párkapcsolat. Annyira fiatal vagyok még, nincs se karrierem, se egzisztenciám, majd ha ezeket megteremtettem magamnak, akkor ráérek olyan ostobaságokkal foglalkozni, mint a szívügyek.
- Hová üljünk? - szerencsés napunk van, nincs az a nagy tömeg, mint általában, így még válogathat is az asztalok közt. Nekem lényegében mindegy, úgyhogy rendkívül nagyvonalúan megadom neki a döntés jogát.

cigarettes & beauty queens

Valahol megkönnyebbültem, hogy azt mondta, nem azért jött el, mert csak muszáj volt. Az elmúlt évemben úgyis mindig csak azért volt közöm valamelyik lányhoz, mert „muszáj volt”, vagy pedig azért, mert alantas fogadásokat kötöttek, hogy a Hugrabug ex-kapitányát – és a legutóbbi meccs után már csak az ex-játékosát – elvigyék egy körre.
Bevallom, a kamaszkort igen intenzíven megélő testemnek nagyon tetszett ez, de ahogy kezdek átlépni a – mugli módon szólva biológiailag felnőtt életkorba, úgy csillapodott az étvágyam is. No nem mintha minden este egy Michelin csillagos étteremben ehettem volna, és az is igen erős túlzás lenne, hogy háromhavonta kínáltak volna meg a jobbnál jobb ételekkel, nem panaszkodtam sosem. Legalábbis más előtt. Erre most itt van ez a Lestrange lány, akiről szerintem még a jó Merlin sem tudja azt, hogy miért jött el velem. Megnyugtatom gyorsan saját magamat, hogy én sem tudom. Meg arról is meg kéne, hogy ne is randiként kezeljem – talán akkor nem lennék olyan zavarban, hogy tévedésből más nyelven kezdek beszélni. De azon a nyelven legalább az őszinte gondolataimat előadni.
- Valóban? – csúszik magasra a szemöldököm, de aztán gyorsan folytatom tovább a mondandómat. - Csak azért, mert legalább év eleje óta üldözlek kitartóan. És valamiért mindig, de mindig elutasítás volt a válasz. – megváltoztam. Nem voltam ennyire szókimondó, és az ilyeneket mindig megtartottam magamnak. De ha tudom, hogy a felnövés ekkora pozitív változással jár, hát komolyan mondom, hogy máris megszeretem. Mint ahogy azt is, hogy már ösztönösen nem jövök zavarba attól, ha egy lány csak a két méteres közelembe kerül. Megelégszem azzal is, ha éppen hozzám ér, vagy nagyon sokáig akar a szemembe nézni. Azért a változás nem történik meg egyik napról a másikra, de hidd el nekem: én még ezt is, és így is marhára élvezem. - Én, édes? Én?! – még a gondolattól is nevetnem kell. Nem olyan hangosan teszem és nem is annyira feltűnően, hogy bántó legyen. De azért megmutatom azt, hogy a sorozatos lekoptatásokat és a hirtelen elhívást nem választja el annyira vékony határ egymástól, hogy azt higgyem, már mindjárt egy tízpertíz srác vagyok. Hidd el nekem, sosem gondoltam magam annak. Csak egy könnyen zavarba jövő idiótának, aki tényleg semmit, de semmit nem ért a nők nyelvén. - Az elmúlt tíz alkalomból én tízszer kaptam visszautasítás tőled, Lestrange. Én szeretnék hinni neked, de hidd el, tényleg nem ez az első alkalom, amikor… – zavarba jöttem, mert szinte sosem szólítottam a vezetéknevén. Mármint amióta beszélni tudunk. Mert igyekeztem valamit a jelnyelvvel is kezdeni, de én ahhoz olyan hülye vagyok, mint egy egyszeri orosz mugli ahhoz, hogy megkülönböztesse a vodkát, a víztől. Utóbbit mondjuk nem is nagyon iszik. - Ülhetünk oda. – mutatok az egyik – a pulttól és az emberektől is – ideális távolságban lévő asztalra. Ha végre helyet is foglaltunk, akkor gyorsan már rendelek is magunknak italt. - …szóval ez már nem az első alkalom, amikor valaki fogadást köt valakivel, hogy megvicceljenek. Ugye semmi ilyenre nem kell készüljek? – bár az egyik szemöldökömet felhúzva igen murisan festhetek, azért a hangommal megpróbálok utalni arra, hogy nem gondolom teljesen komolyan a kérdést. Csak az önbecsülésem hiánya mondatja velem azt, hogy pont egy ilyen lány akar velem randizni? Na ne röhögtessenek már, azért a kandikamerák is előjöhetnének! - Szóval… vajsör jó lesz? – azért nagyon remélem, hogy a kérdésem után nem az üres asztalnak kell intéznem az italunkról való egyeztetést. De ha még így is történne, hát maximum két vajsört iszom. Nem ez lenne az első alkalom, az is biztos.

Nem érti. Ide látom, hogy még mindig nem érti, de egye fene, akkor megpróbálom megértetni vele. Biztos nem lesz nehezebb, mint mikor nagyanyámnak akarok elmagyarázni valamit. Az öreglány rendszerint kevéssé értékeli, amikről megpróbálok beszélgetni vele, bár legalább ilyenkor is ugyanolyan csendes, kedves és bájos, mint általában. Szegényt rettentően sajnálom, ha engem kérdeztek, az idejekorán megkötött kényszerházasság és a felé irányuló rengeteg elvárás tette őt ilyenné. Minden hasonló sorsú nő egy olyan rendszer áldozata, amit már legalább száz éve be kellett volna tiltani.
- Épp erről beszélek szívem. Annyira cuki, hogy ennyire kitartó vagy, hogy lassan már meghat. – Komolyan, csípem az ilyesfajta elköteleződést, egyébként is, de ha épp felém irányul, akkor nyilván még inkább értékelem. – Szóval igen, tök édes vagy. – És a meg sem kezdett vitát ezzel lezártnak tekintem, mert nagyon nem kedvelem, ha valaki meg akarja változtatni a véleményem valamiről. Ha én gondolok valamit, akkor engedje már meg nekem legyen olyan kedves, hogy kitartsak amellett.
- Amikor? – Kíváncsi vagyok, hogy fejezi ezt be, hogy mi nem lenne az első alkalom, hogy mi mindent néz ki belőlem. Mondjuk nem lennék meglepve, ha egészen furcsa vége kerekedne ennek a mondatnak, mert az emberek elképesztően furcsák. És én még köztük is rettentően különc vagyok, ezt tegyük hozzá.
Csendes biccentéssel konstatálom választását és állítom irányba habtestem, meghagyva magamnak a választást, melyik széken kívánok helyet foglalni. Ez egy nagyon fontos és komoly döntés, amit jól kell meghoznom, mert fixen nem akarom azt a cicababa társaságot bámulni, akik az asztalunktól jobb felé ülnek. Nem bírom az ilyen hamis embereket.
- Két dolog: egyrészről, ha ennyire fasznak gondolsz, akkor inkább menj haza. Másrészről, komolyan úgy nézek ki, mint akinek piti fogadásokra van ideje és energiája? – Komolyan, ha már most ennyire nem bízik bennem, akkor nincs miről beszélnünk. Értem én, múltbéli sebek, csalódások ésatöbbi, de ha ennyire gyanakvó, akkor sosem fog jó tapasztalatot szerezni. És igen, a másik érv is nagyon jogos, mert mióta beléptem a Lumos ifitagozatába, azóta örülök, ha éppen tanulni van időm – ami szintén nem árt, mert nem lenne rossz, ha kitűnő vizsgaeredményekkel zárnám a Roxfortot és nyitnám az akadémiai éveimet.
- Kiváló. – Unalmas döntés, de kezdések épp megteszi. Így legalább messziről látja mindenki, hogy „Hahó, ez itt egy klasszikusan sztereotipikus első randi, légyszi ne zavarj, mert túl cukik vagyunk és kár lenne érte”.