Can you remember who we were?

Kedd Május 31, 2022 4:39 pm

Pierre & Rainer

If I was dying on my knees
You would be the one to rescue me
And if you were drowned at sea
I'd give you my lungs so you could breathe

⁂ ⁂ ⁂

Londont, mint mindig, ma is elmossa az eső.
A nedves macskakövek, a bepárásodott üzletablakok, a rohanó léptek, a megbűvölt esernyők, amelyek hűségesen követik gazdájukat anélkül, hogy meg kéne érinteni a nyelet. Van valami varázslatos az esőben - de talán csak könnyű elromantizálni a dolgokat az eresz hosszan előrenyúló, biztonságos menedéke alól, ahol épp csak néhány csepp éri arcomat.
Ujjaim közt csendesen füstölög egy szál cigaretta, én pedig a gondolataimba - vagy éppen mások gondolataiba - révedve figyelem a szürke utcaképet, az elsuhanó embereket, a finom mágiát, ami itt-ott megbújik az üzletek és kirakatok között.
Szeretem Londont. Azt hiszem, valamivel jobban, mint Írországot, nem tudom megmondani, hogy miért. Még csak nem is töltöttem sok időt Angliában életem során - az hamar lekorlátozódott ugyanis az otthoni birtokra és a Roxfortra, majd következett az akadémia, ám én valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy mégis Londonba költözzek. Arra hivatkoztam, hogy ez mégiscsak a központ, és bár az akadémia így szinte mindennapos sűrű hoppanálást és hopp-porozást kíván, azért itt jóval több a lehetőség.
És függetlenül attól, hogy talán titokban az is motivált, hogy minél távolabb keveredjek a szüleimtől, igen. Tényleg szeretem Londont.
Van benne valami varázslatos, az alapvetően mágikus lényétől függetlenül is. Egészen más a hangulat, mint Írországban, mások az emberek, máshogy állnak hozzád és néznek rád. Nem vagy senki, csak egy ember a tömegben, elvárások, vizsgálódó pillantások nélkül, én pedig élvezem ezt. Élvezek olyan jelentéktelennek lenni, hogy az emberek rám se nézzenek.
Mélyről fújom ki a füstöt és lehunyom néhány pillanatra a szememet. Hallgatom az ereszt verő esőt, közben pedig füstös, fahéjas ízt érzek a nyelvemen. Hunyt szemeim előtt elmosódó, kivehetetlen pacákat, amelyek inkább csak érzések csupán. Az elhaladók meg-megcsapó gondolatai és érzései, amelyek túl rövidek és jelentéktelenek ahhoz, hogy elemezni lehessen őket, és céltalan is volna, így az egész csak... játék. Egy kis értelmetlen elfoglaltság, mert végeztem mára az óráimmal, de még otthon vár néhány könyv és beadandó, és mert olyan kellemes ez az eső, hogy egyszerűen csak nem akarok még hazamenni...
Gyakran csinálom ezt. Odakint, az utcán, élvezve a hűvös, ködös levegőt, egy cigit vagy egy jó kávét, és figyelve az embereket, mintha lenne bármi értelme is az összefolyó pacáknak, amiket nyelvemen hagy a jelenlétük...
De vannak olyan aromák, amik természetszerűleg vonzzák a figyelmem. Amelyektől átkattan az agyam és azelőtt pillantok fel, hogy igazából felfoghatnám, és Merlinre. Merlinre, mi ez.
Leengedem a cigarettát tartó kezemet, pillantásom céltalanul, ködösen kémlel végig az utcán, magam sem tudom, mit keresve, de egészen biztosan nem találva; hiszen közben ajkamba harapok és minden erőmmel igyekszek utána kapni annak a kellemes, puha, édes íznek, ami szinte égeti a számat, a torkomat és a fejemet... Merlinre, belefájdul a fejem, bár fogalmam sincs, hogy valóban az ízbe, vagy csak a gondolatba, mert Merlinre, ez nem...
Ez nem. Ezt nem érezhetem. Ezt évek óta nem, és...
Azelőtt mozdulok, hogy a gondolatok helyükre illeszkednének elmémben; zavaros és megtöredezett képkockák koccannak egymásnak, de én kilépek az esőre, hogy utánamenjek valaminek, valakinek, azt sem tudom, kinek, de a szívem őrült tempóban düböl, és a fejem egyre jobban sajog azoktól a furcsa, megfoghatatlan képektől, amelyektől el-elhomályosodik az utca amúgyis szétmosott képe.
Több, mint tíz éve már. Tíz éve, hogy már csak hasonlót sem éreztem, még álmomban sem, mélyen belemerülve gondolataimba, igyekezve felidézni az arcát... Nem. Hagyd abba, Wessex. Ez az egész nem az, aminek tűnik, vagy aminek gondolod, hogy tűnik. Ez egészen biztosan csak egy téveszme, én pedig naiv módon belecsavarodok, hiszen nyilvánvaló, hogy ez nem... nem lehet.
Két lépés közben elejtem a csikket, és tovább sietek előre; nem tudom, hová, nem tudom, merre.
Málna. Vaníliás málna, kellően édes és kellően fanyar, olyan, ami melegen olvad szét a mellkasodban, és ami illattól sosem szeretnél szabadulni.
Most mégis kavarog a gyomrom.
Tudom, hogy nem számít. Egy részem tudja, biztos benne, hogy őrület az egész, de még mindig nem álltam meg, a hajam és a ruhám pedig már csorom víz, a szívem riadtan dörgeti a mellkasomat és egyszerűen fel sem fogom, ahogy hirtelen kinyúlok előre és ráfogok valaki karjára.
Egy teljesen ismeretlen, szőke férfi karjára, akit egyelőre csak hátulról látok, de a francba is, Rainer, mi a Merlin pöcsét csinálsz?
- Elnézést... - dünnyögöm, és el is húznám a kezem, de hirtelen mintha képtelen lennék rá. Mintha lezsibbadna minden izmom, ahogy felbámulok az arcára. - Elnézést, én csak... - és már őszintén fogalmam sincs, mit beszélek.

O U T F I T ○ end of may ○ 729 words ○ hellobrother Can you remember who we were? 1516639770

Hétf. Jún. 06, 2022 7:31 pm

The missing part

Mélyet kortyolok a levegőből. Jól esik a nedves, esőáztatta flaszter illata, és egy olyan szabadságé, amit itt érzékelek, otthon nem. Mégis, a második családom is hiányzik. Nevelőapám mozdulatai, ahogy reggelente igazítja az inge ujját az öltönyfelső alá, ahogy nevelőanyám a kávéját kortyolgatja. Miközben próbálok úgy tenni, hogy aznap éjjel nem riadtam fel. Rémálomból. Minden alkalommal, mikor úgy hiszem, a dolgok lenyugodtak, s elfelejtettem azt a napot, mikor szinte menekített anyám a házunkból, el, a családunktól, az öcsémtől, aki a mindenem. Nem, képtelen vagyok róla múlt időben beszélgetni. De tudom, mit mondott apánk: ha megpróbálom megkeresni az öcsémet, kapcsolatba lépni, akkor megadom neki azt a kedves emléket, hogy ezúttal valóban szemtanúja lesz a testvére halálának. Ezer szerencse, hogy éppen a vállammal támasztom a falat, s úgy beszélek.... kivel is?
- .... nem tudom, elég rossz időt mondanak a hétvégére, erős széllel...
Ennyit kapok ki a beszélgetésből, bólogatok, elfeledve hozzátenni, hogy az nem lesz gond.
Ma éjjel is így riadtam fel, hajnal háromkor, jó ideig meg sem bírva mozdulni, mint akinek a mellkasára nyomóboszi ült, s nem engedi. Képtelen voltam visszaaludni, s képtelen voltam felkelni is. Eltartott egy ideig, mire ki tudtam kászálódni az ágyból, hogy egy jéghideg zuhannyal térítsem magam észhez.
Nem kedvelem Londont. Nem kedvelem a szigetországot. Csak két személy miatt szeretem, akik a világot jelentik nekem, s akikkel nem találkozhatom.
Nevelőszüleim komolyan néztek rám, mikor bejelentettem, Londonba utazom, mikor befejeztem a tanulmányaim, s ott kezdek a tanításnak. Éreztem, hogy ide kell jönnöm. S még nem tudom, miért. Távol van az igazi családomtól, és itt nem a szenátor fogadott fia vagyok, ami nem tesz sok különbséget a vér szerintitől, és a fogadottól. Nem kívántam testőrséget, nem kívántam a felhajtást, a színjátékot. Ebben szabadnak éreztem végre magam. Minden másban.... szívem egy része otthon maradt, s másik része pedig a nevelőszüleimnél. Talán mégis rossz ötlet volt idejönni, ott is taníthatok, és vitorlázhatok kedvemre.
Helyette hallhatom a britek megszokott pardonjait eső idején, akik simán legyalogolnak az esernyőikkel, s a helyett, hogy odafigyelnének másokra, inkább csak bocsit kérnek.
- Jöjjön Marion is - mosolygok végre .... Thomas? Ben? Nem tudom, az egyik minisztériumi alkalmazott, közös szenvedélyünk a vitorlázás, de attól még nekem továbbra is idegen.
Már van erőm ellökni magam a faltól, de a hirtelen jött gyengeség még nem enged. Kell valahol egy nagyon jó erős... kávét, nem teát keresnem, hogy legalább hazakúszni tudjak. Felsandítok az égre az esernyő alól, és kívánom, hogy legyek már erősebb a képességben, hogy az esőfelhőket eltűntethessem az égboltról. Gyerekes kívánság, azt hiszem.
Ahogy nézem Bent... Thomast? áthaladni az úttesten, furcsa bizsergést érzékelek a tarkómón. De ez nem olyan, mint mielőtt nevelőapámra támadtak volna. Ha akkor nem szólok, akkor már csak nevelőanyám maradt volna. S hiába úsztuk meg simán, a rémálmaim sűrűbben gyűrűztek be álmaimba, s minden zajra azt hittem, apám ront elő valahonnan. Időbe került, mire lenyugodtam. De.... ez most más érzet..
Összerezzenek, ahogy valaki megérinti a karom, a szívem a torkomba ugrik.
- Nem történt semmi - a felszín mindig működött, hangomban a könnyed vidámság színe keveredik, elfedve azt, ami bennem van. Csak nekem jött az esernyőjével, aztán ő is továb fog suhanni a tömeggel, itt hagyva nekem egy újabb bocsit a gyűjteményembe.
Aztán folytatja, s ahogy megérint.... kihagy a lélegzetem.
Felé fordulok, az esernyőt arrébb billentem hátra, hogy jobban lássam, miért is van ez az érzet. Ahogy siklik felfelé a tekintetem, s végre megállapodik a szemein az enyém, csend telepszik rám. Nincs elhaladó sziréna, nincs a forgalom zaja, és tömeg sincs. Csak ő, és én vagyunk.
Nem. Az nem lehet.
- Rain? - olyan hosszú év után ejtem ki újra ezt a nevet! - Te... te vagy az? De... hogy? - anyanyelvünkön szólok hozzá, a mai napig az írt tartom a legédesebb nyelvnek, a maga zöngésségével, lágyságával.
Ám a varázs pillanatok alatt elmúlik, hogy helyét a zsigeri félelem vegye át. Megragadom a felkarját, s az egyik kapualjba rántom be, az ernyőt úgy tartva, ne lássák az arcunkat.
- Ha apa megtudja..... - és már most tudom, hogy akármennyire is nem akarom, kimondom. - Nem találkozhatunk. Nem is láttál. Érted? - de a tekintetem mást mond. Az öcsém áll előttem, és jogunk van egymáshoz!