Elinore Penelope Lestrange

Azt hiszem, anyáék a névadáskor arra számítottak, hogy olyan leszek, mint Odüsszeüsz lenyűgöző felesége. Méltóságteljes, kitartó, jóeszű, hűséges és családcentrikus. Nomen est omen, szokták mondani, mert bingo, öt per öt bejött nekik - legalábbis az emberek nagy része így látja.
Azt hiszem a nagymultú aranyvérű családok genetikájába kódolva van az a fajta tartás, amiről messziről felismerni minket. De komolyan, még anyán is látni, pedig ő aztán nem az a klasszikus arisztokratikus arc. Elvégre büszkék vagyunk makulátlan családunkra, elért sikereinkre. És igen, kétségkívül ott van a vonásaimban ez a fajta méltóság, mint valami hercegnőben.
Nagyon nehezen adom fel, de nem csak céljaim és álmaim mellett tartok ki, hanem a hozzám közel álló személyek kezét sem tudom csak úgy elengedni. Sőt, mi több, általában én vagyok az, aki az utolsó pillanatig ott van mindenkinek.
Bár nem vagyok olyan okos, mint mondjuk Beck, de elég jó eredményekkel végeztem eddig. Kell is mondjuk, hiszen a jövőben jogot szeretnék tanulni, amit még itt meg kell alapoznom.
A családom pedig... a családom. A legfontosabb személyek az életemben, még akkor is, ha épp összekapunk valamelyik öcsémmel, vagy ha apa morog, hogy már megint hol kószálok, vagy épp ha anya túlféltő üzemmódba kapcsol. Azt hiszi, hogy nem tud ilyet, de a baleset óta néha rettenetes, én mondom.

Irtó sok mindent örököltem anyától. Például, hogy nem ítélkezem, sőt kifejezetten elfogadó vagyok, gondoskodó, optimista, ragaszkodó és szeleburdi. Leginkább szeleburdi. De komolyan, már-már botrányos, mennyire képes vagyok elmerülni a saját kis világomban, vagy éppen gyorsabban gondolkozni, mint ahogy mozdulok, írok, vagy beszélek. A ragaszkodó gondoskodásom azt hiszem nagytesói mivoltomból adódik, hiszen ki vigyázna a két tökfej öcsémre, ha nem én?
Apától is kaptam ám egy-két jellemvonást, ha már külsőleg inkább anyura ütöttem. Rettentően meg tudom makacsolni magam, ami különösen akkor vicces, mikor apával szeretnék egyezkedni valamiről, de mindketten kitartunk a saját igazunk mellett. Nagy meccsek szoktak ám menni otthon ilyenkor - szegény anyu meg játszhatja a békebírót. Azt hiszem, a vakmerőségem is innen jön, elég impulzív alkat vagyok sajnos, így sok hülyeségbe keverem magam.
Manapság nem egészen olyan vagyok, mint amilyennek egy aranyvérű család elsőszülöttjét, anyu és apu kicsi kincsét elképzeli az ember. Azt hiszem, a balesetem nagyon sok mindent megváltoztatott. Nem foglalkoztatnak a diszkriminatív aranyvérű tanok, sőt, mi több, mostanában különböző tüntetésekre járok, a kisebbségek, a nők jogaiért. Néha napokra eltűnök otthonról, ellentmondok a szüleimnek, csinálok irtó nagy hülyeségeket, miközben igyekszem az önálló, független, erős nő képét kialakítani.
És irtó jól szórakozom magamon.

Elsőszülöttnek lenni nem egyszerű feladat, ezért irtó hálás voltam, hogy alig egy évvel utánam megszületett a kisöcsém, rá egy évre pedig a másik tesóm is. Így mi hárman egy szuperédes szuperszoros burokban nőttünk fel gyakorlatilag, elég közel egymáshoz. Gyerekkorom meghatározó élményei a közös kviddicsezések, a birkózás, az építőkockák. Voltak babáim, meg mesekönyveim, de igazából jobb szerettem velük fetrengeni a sárban, fára mászni és kergetőzni.
Egészen addig, míg bele nem estem a tóba. Igen, anya megmondta. Igen, hallgatnom kellett volna rá. De hát hat éves voltam, és már akkoriban is rettentően önfejű. A jég szakadt, én estem, és a következő emlékem az ispotály hófehér szobája és az a rettenetes csend. A csend, ami az elkövetkező tizenegy évem meghatározta, formálta a személyiségem, az életem.
A varázstársadalom sok mindent elvisel, számtalan dolgot képes el- és befogadni, de a siketség valahogy nem ilyen. Sehová sem illettem igazán, mindenhonnan kirekesztettek, örök kisebbség lettem. Persze voltak előnyei is, például elsajátítottam a jelnyelvet, és kiderült kik azok, akik tényleg önmagamért szeretnek. Elvégre egy nyomorék aranyvérűvel nem éri meg érdekbarátságot kötni, vannak erre sokkal alkalmasabb emberek is.  Elég magamba forduló, szégyenlős gyerek voltam, de ahogy elkezdtem kamaszodni, rájöttem, hogy nem élhetem örökké így az életem, és ideje, hogy olyan legyek, mint bármelyik másik kortársam.
Fél éve, híreket kaptam. Vagyishogy anyáék. Végleges megoldást továbbra sem találtak a problémámra, meggyógyítani nem tudnak, de van egy új, kísérleti kütyüjük, valami mugli technológia mágiával fűszerezve, ami legalább részlegesen visszaadja a hallásom. A normális emberi beszéd így a világ egyéb zajai mellett újra érthetővé vált számomra, mióta kísérleti nyúlként részt veszek a programban. Elég korlátolt dolog, sok minden nem érthető tisztán, de tíz év után újra hallani a szeretteim hangját kárpótol az  élményért.

Szerintem anyára ütöttem, legalábbis a hosszú egyenes barna hajam, az ajkaimat és az orromat tutira tőle örököltem. A szememet és a magasságomat apától kaptam, igazából ha akarnának se tudnának letagadni, mert annyira úgy nézek ki, mint a kettejük keveréke.
Néha kicsit kellemetlen, hogy egy csomó fiúnál magasabb vagyok, de legalább az alkatom kellemesen arányos a centijeimhez. Előszeretettel hordok nagyon színes, nagyon mintás, nagyon feltűnő darabokat. Bő szárú nadrágok, rövid toppok, vicces feliratú pólók, oversize darabok alkotják főként a ruhatáram. Azt szokták mondani, hogy  olyan vagyok, mint valami rossz hippi - jó ízléssel. Azért tanultam ám anyától valamit, ha divatról van szó.
Ami még feltűnővé tesz, az az arcomat, mellkasomat, nyakamat és vállamat borító szeplőtenger. Nem tudom, hogy ezt kitől sikerült megörökölnöm, de áldom a nevét. Régen utáltam, de ma már imádom, hogy ezzel kitűnhetek a családból. Így nem vagyunk annyira egyformák.
Két állandó kiegészítőm van: a fülemben pihenő készülék, és a nyakamban függő ezüst horgony medál. Véletlenül találtam, az utcán, otthon felfűztem egy rég nem használt láncra. A biztonságra, a stabilitásra, a családomra emlékeztet, az én kikötőmre, a biztos pontomra.