Az iskolai bulik mindig rettentő szánalmasak. Főleg, ha tanárok szervezik őket.
Még jó, hogy ehhez igencsak kevés köze van a tanerőknek, sőt, minél kevesebbet tudnak róla, annál jobb. Nem tudom, mi a francért ugrott szinte rám pár túlbuzgó csaj a buli hírével a napokban, de van egy afféle gyanúm, hogy nem konkrétan engem akarnak ott látni, hanem bárkit, aki él, mozog és Mardekáros. Mindenesetre rettentően bájos látványt nyújthattam, ahogy elküldtem őket a picsába, miután kvázi lesből támadtak be, amint órák után a klubhelyiségbe esve békére és nyugalomra vágytam, erre jött... ez.
Ami azt illeti, először el sem akartam jönni, annyira feleslegesnek tartottam ezt az egészet; maga a parti ténye sem csigázott fel, az meg különösen nem, hogy ha valami szerencsétlen elcseszi a szervezést, vagy szimplán hiba csúszik a gépezetbe és beüt a krach, akkor ne egy bulinak nevezett hányadék miatt ücsörögjön mindenki büntetésben. Azt inkább csinálom egyedül és a saját faszságaim miatt. Ezért abszolút nem érné meg, csak amiatt vagyok hajlandó büntetésbe kerülni, amit magamnak csináltam, és amit legalább élveztem. Márpedig ha ellógok egy szar órát, vagy valakinek szétverem a képét szünetben, azt élvezem.
Ennek ellenére, miután elindultak a susmorgások az időpont közeledtével, lehetetlen volt elkerülni, hogy ne jusson el hozzám is némi csurranó-cseppenő információ, akármennyire is akartam kimaradni az egészből. Két dolog volt végül az, ami rávett arra, hogy mégis úgy döntsek, tiszteletem tegyen ezen a nagyon titkos, nagyon hiperszuper Mardekár-bulin.
Csempésznek be piát. Lesznek külsősök.
Ezekre azért valamelyest felcsillant a szemem, jóllehet a kettő valószínűleg együtt járt. Csak úgy a roxmortsi hétvégeken nehéz volt alkoholt szerezni és azt be is hozni a kastélyba (esküszöm, nem tapasztalatból jöttem rá), szóval valószínűleg a mindenféle nagytesók-unokatesók-haverok-öregdiákok segítsége fog kelleni, akik egyúttal meghívást is kaptak erre a csodás rendezvényre.
Amúgy bánom is én, hogy ki jön és miért, de ha sikerül behúznom némi lángnyelv whiskyt vagy valami más erőset, és még pár idősebb arcot le is tudok húzni néhány szál cigivel, amihez szintén rohadt nehéz hozzájutnom és igencsak fogyóban vannak a készleteim, akkor máris sikeres és fasza volt az este. Az ingyen cuccok meg a lejmolási lehetőség motiválnak, és valószínűleg örökké motiválni is fognak. Ez van.
Szóval halál nyugalommal baktatok végig a folyosókon, némileg a hivatalos kezdés után. Nem akartam pont akkor tobzódni, amikor mindenki más is, csak fantomként megjelenek, lecsapok a rabolható cuccokra meg valami félszimpatikus arcra, hogy lehúzhassam, aztán legfeljebb egy óra, de inkább annyi sem, és itt se leszek. Nincs hangulatom a nagyfiút meg nagylányt játszó tizennégy évesekhez, sem a hülye gazdag picsákhoz, akik visítozósra itták magukat, úgyhogy amennyire lehet, igyekszem majd minimalizálni a kommunikációt.
Nem csapok nagy zajt, nehogy belefussak valakibe, akibe nem kéne. Legalább a bakancsom talpának nyikorgásától nem kell tartanom, annyira eltapostam már. A lassan egy év alatt sikerült kitapasztalnom a viszonylag rövid utakat ebben a labirintusban, bár még mindig vannak helyek, amiket nem ismerek, de az általam ismert legrövidebb útvonalon közelítem meg a helyszínt. Az egyik kis titkos helyiség fog neki otthont nyújtani, ami nem is olyan titkos így, hogy minden meghívott tud róla. De legalább kisebb az esélye pár felbukkanó prefinek vagy tanárnak a közelben.
Ahogy az ajtó közelébe slisszanok, előre fáj a fejem attól, ami rám vár a mai kis... gyűjtögetésem zavaró mellékeseként.
♢
