Seamus Finnigan

Mindenki ismerte Seamus Finnigant gyerekként: kicsit talán nagyszájú, kapkodó, túlságosan is kíváncsi, egy cseppet manipulálható, de mégis bátor, lojális barát. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy ő volt az a srác, aki mindig mindent felrobbantott.
Nos, ezt a Seamust képzeld el húsz-harminc év múlva, és megkapod a mostani, felnőtt változatát.
A korábban felsorolt tulajdonságai javarészt megmaradtak, ámbár egy csökönyös öszvér lett belőle, akit nem olyan egyszerű az orránál vezetni, de a hűségét egy percig sem lehetne megkérdőjelezni, hiszen bármely barátja zargatná az éjszaka közepén - nagy morgások közepette ugyan -, de azonnal a segítségére sietne. Csakhogy az utóbbi évek nyomot hagytak a jellemén: fásultságát azzal vezeti le, hogy borsot tör mások orra alá, fárasztja őket, vagy éppen csípős megjegyzéseket tesz a környezetében lévőkre (soha nem a családjára, vagy a baráti körére). A keze elvesztése óta gyakran mogorva és türelmetlen, ezért mindig tennie kell valamit, amelyben időt és energiát fektethet bele, különben egyfajta letargikus érzés keríti hatalmába.
Kaotikus vonásai nemhogy csillapodtak volna, hanem éppséggel felerősödtek, s olyannyira eluralkodnak rajta, hogy nem csak az ő megjelenésére, de az otthonára és a munkahelyére is hatással van. Kíváncsiságát és felfedező hajlamát leginkább robbanóanyagokkal kapcsolatban éli ki, azoknak a fejlesztésén és hatástalanításán, de amikor megnyomorodott, akkor hónapokat töltött egy pótkar megtervezésével. Nem csoda, hogy annak idején a Teszlek Süveg sokat gondolkozott azon, hogy melyik házba tegye őt, azonban az impulzív természete akkor is győzdelmeskedett mindenek felett.

Egész nap repkedtem a seprűmön a családi birtokon. Bármikor le tudtam volna utánozni azt a hanglejtést, amivel anya kiabált az ajtóban, hogy: Seamus, kisfiam! Most már elég lesz! Gyere be szépen vacsorázni!
Én persze nem akartam menni. Miért tettem volna így, amikor odakint minden izgalmasabb és kalandosabb volt? Seprűháton még a környék is vadregényesebbnek tűnt. Ismétlem: tűnt. Mert utólag visszatekintve rá, nem volt benne semmi extra, vagy kifejezetten varázslatos. Egy gyerekszemével nézve minden másabb volt. Akkor még anya egyre hangosabb és sürgetőbb kiabálása is komolynak hatott.
Szemerkélni kezdett az eső, amikor végül leereszkedtem Fergusszal, és beszaladtunk a házba. Gyakran tartottunk nagy családi összejöveteleket, s mivel nem volt vérszerinti testvérem, így Fergusra tekintettem bátyként akkoriban. Pedig már akkor is mocskosul idegesítő volt, és amikor megtanult hoppanálni, megfordult a fejemben, hogy álmában bedobozolom, és elküldöm Timbuktuba, mint ahogy Garfield próbált mindig megszabadulni attól a hülye kutyától. A seprűinket hanyagul ledobtuk az ajtóba, aztán kibújtunk a cipőnktől, és egymást lökdösve szaladtunk a fürdőszobáig, hiszen anya úgyse nyugodott volna le addig, amíg meg nem mossuk a kezünket.
A vacsoraasztalnál ülve jelent volt mindenki: a szüleim, anya testvére, a felesége, Fergus és természetesen én. Apa az asztalfőnél ülve halkan imádságot mormolt, s bár a rokonaim furcsán pillantottak rá, azt hiszem, idővel mindenkinek sikerült elfogadnia a másikat.
Apa varázstalan, istenhívő ember volt. Egészen addig nem tudott a mágia létezéséről, amíg édesanyám a házasságuk után fel nem fedte magát. Kisebb sokkhatásként érte őt a hír. Abszolút megértettem őt, hiszen az egész világnézete rendült meg, minden, amiben egészen eddig hitt. Végül arra jutott, hogy a mágia Isten adománya, és megpróbálta helyénvalóan kezelni a szituációt. Nyilván nem ment ennyire meseszerűen, de mire nagyobb lettem, addigra nekem nem tűnt fel, hogy feszültséget szült volna ez az ellentét. Bár tény, hogy amikor jelentkezett a képességem, és teljesen robbantottam, illetve gyújtottam fel dolgokat, azt néha inkább átoknak tartotta, semmint áldásnak.
Szóval, megvacsoráztunk. Evés közben egy-egy pillanatra kihunytak a fények, odakint tombolt a szél, a vihar által esőcseppek kopogtak a tetőn és az ablaküvegen is vígan csordogáltak. Nem szerettem az esőt. Nedves, kellemetlen dolog volt. Nem féltem a viharoktól sem, de azon az éjszakán a mennydörgés zajára felriadtam.
Az ágyam pontosan az ablak alatt állt, ráadásul elfelejtettem összehúzni a függönyöket, így kénytelen voltam felülni, hogy besötétítsek a szobában. Bár ne tettem volna…
A háttérben egy villám hasította ketté az eget, amikor az udvarunktól nem messze, egy fekete hajú, csontos arcú nő lebegett. Nem tudtam eldönteni, hogy sikolyától, vagy a vihartól remegtek meg az ablaktáblák, de az az arc… Örökre az emlékezetembe égett.
Üvöltve zuhantam ki az ágyamból, félelemben pedig lángra lobbantottam a függönyöket. Édesanyám szaladt be a zajra, és oltottak el tüzet, majd ölelt szorosan magához. Akkor nem tudtam, hogy ugyanebben a pillanatban a bácsikám kiszaladt az udvarra elűzni a sikítószellemet.
Rá egy hétre a bácsikám meghalt.


Most ki lehet röhögni, de amikor megkaptam és elolvastam a levelet, miszerint felvételt nyertem a Roxfortba, akkor annyira izgatott voltam, hogy sikerült a papírokat lángra lobbantanom. Anya gyors reflexeinek volt köszönhető, hogy a pergamenek egy részét sikerült megmentenie, mielőtt teljesen a tűz martalékává váltak volna. A tankönyvlista például csak nyomokban pörkölődött meg, szerencsére, a Czikornyai és Patzában annyiszor adtak el könyveket elsősöknek, hogy fejből tudták már mit kellett adniuk. A felszerelésekkel kapcsolatos papíros nem volt ilyen szerencsés, az üst megvételekor például elég nagy tanakodás ment anya és az eladó között, miközben én arról ábrándoztam, hogy Fortescue fagylaltozójában ennék egy hatalmas kehely fagylaltot.
Ollivander boltjában pedig ismét sikerült egy kisebb robbanást okoznom. Szerintem, az öreg örült neki, hogy hamar rátaláltam a pálcámra, mert olyan gyorsan terelt ki minket az üzletből, mintha attól tartott volna, hogy rágyújtom az egészet. A kedvemet azonban így se szeghette semmi.
A King’s Cross-on már-már könnyes búcsút vettem a szüleimtől. A faszt. Viszont túlságosan is lelkes voltam az iskolát illetően. Nem, nem a tanulás miatt, hanem a varázslat és a ránk váró kalandok miatt.
A Roxfort Expresszen találkoztam egyébként Deannel, akivel elég hamar megtaláltuk a közös hangot, és akkor még nem tudtam, hogy egy csupa hugrabugosokkal teli kabinba sikerült bekönyörögnünk magunkat. Egész úton elhülyéskedtünk, előkotortam a ládám mélyéről a sakk-készletemet is, és néhány körben sikerült is lenyomnom a srácokat.
Azonban Roxmortsba érve elkeveredtem tőlük. Talán csak az egyik lány maradt mellettem, illetve egy másik csatlakozott be hozzánk, amikor csónakba kellett szállni. Nos, Hermione Grangernek talán először akkor ült ki az arcára a döbbenet velem kapcsolatban, hiszen borzasztóan túlbuzgó voltam, szinte be nem állt a szállt, és egyízben majdnem felborítottam a csónakot. Ami végül nem történt meg, s talán jobb is volt, mert mind Hermione, mind Susan megöltek volna miatta.
Hosszasan mesélhetném még, hogy mi történt azon az estén, de lerövidítve: McGalagony beszaratott mindenkit, Neville először (vagy másodjára?) hagyta el a békáját, Malfoy bemutatkozott az egész évfolyamnak, hogy egy igazi görény, illetve kiderült, hogy a híres Harry Potter a mi évfolyamunkra fog járni. Nem vicceltem, de mindez még a csónakháztól a beosztási ceremóniáig zajlott le.
A Nagyterembe érve elámultam az elvarázsolt tetőn – amit azt hiszem Hermionénak azonnal kommentálnia kellett −, de nem szóltam egy szót sem, mert annyira leesett az állam a plafon miatt. Meg amúgy sem mertem volna megszólalni, mert McGalagony felnyársalt volna a tekintetével.
Végül a Teszlek Süveg majdnem egy percnyi morfondírozás után a Griffendélbe küldött, pedig még a Hugrabug és a Hollóhát is felmerült lehetséges opciónak. De lehet látta, hogy mennyire szuicid hajlamú hülye vagyok, ezért úgy döntött, hogy az öngyilkosságra vevő osztaghoz küld. Tekerjünk. Nick segítségével sikerült elvennem mindenki étvágyát, amikor megkérdeztem, hogy hogyan lehet valaki félig fej nélküli. Aztán Percy Weasley – bocs Ron, de a bátyád akkor kretén volt −, vezetésével eljutottunk a klubhelyiségig, majd a hálótermünkben álomra hajtva a fejünket másnap hivatalosan is megkezdjük a roxfortos tanulmányiankat. Juhé.
Sose kerültem bele annyira az események sűrűjébe, mint Harryék, így néhány csodálatos robbantást leszámítva az első évem egész nyugalomban telt el. Mondjuk, azt a mai napig nem bocsájtottam meg Neville-nek, hogy bájitaltanon pont az én üstömet kilyuggatnia... Nem is voltam hajlandó utána többet együtt kotyvasztani vele. Köszönöm szépen, de ha valaminek tönkre kell mennie, akkor már az én kezem alatt történjen.
Talán az egyik kedvenc emlékem elsőből az volt, amikor Bűbájtanon sikerült lángra lobbantanom a tollat, amelyet Flitwicktől kaptunk. Az öreg arca és a többieké... Mindent megért az a pillanat. Ráadásul, óra után hallottam, hogy a kisember azt motyogta: egyszer én fogom a sírba vinni.


Faszság lett volna azt állítani, hogy másodikban nem voltunk beszarva. Pedig baromi viccesen indult az év: Harry és Ron repülő autóval érkeztek, és úgy hazavágták a Fúriafüzet, hogy az majdnem bezúzta a koponyájukat. Oké, az utóbbi nem lett volna annyira humoros, de azért mégis csak menő volt az a rozzant Ford Anglia, na.
Viszont azzal egyáltalán nem számoltam, hogy a tanév szinte rettegésben fog telni Mardekár utódja miatt. Eleinte még izgalmas volt, sőt azt hittem, hogy valaki kitalálta az egészet. Azonban a dolgok kezdtek egyre komolyabbra fordulni, és az iskola vezetősége láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a szituációval. Anyámnak persze azt írtam, hogy minden rendben volt, pedig koránt sem volt az. Nem mertem egyedül maradni, sőt a Nagytermen és a tanórákon kívül szinte mindig a klubhelyiséggel maradtunk Deannel. Volt egy időszak, amikor arról suttogtunk, hogy majd mi megtaláljuk a Titkok Kamráját. Faggattam is mágiatörin az öreg Binnst, de értelmes válaszadás helyett csak átkeresztelt O'Flaherty-re.
Amikor még csak Mrs Norrist változtatták kővé nem volt semmi bajom, hiszen rühelltem azt a macskát, de amikor a barátaim: Hermione, Justin és Colin, de még Sir Nick is áldozatokká váltak, akkor elkezdtem beparázni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ép bőrrel megússzuk ezt az egészet.
Ebben az időben nem tudtam mit kezdeni a sok felesleges szabadidőmmel, így tanulmányozni kezdtem növényeket és főzet összetevőket, amelyek gyúlékonyak, vagy robbanékonyak voltak. Csak papíron mertem kísérletezni, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy eltereljék a figyelmemet olyan ocsmány dolgokról, mint Gilderoy Belőttséró Lockhart komolyan, Sue? Mit ettél rajta annak idején?!, vagy éppen a baziliszkusz.
Azóta is traumatikus emlékeim vannak a fogpasztavigyorú szőke fasziról és a kelta tündérmanóiról.


Azt hitted, hogy a harmadik év nyugis volt? Hát. Baszhatod.
Első évben egy fogyatékost megszállt a Sötét Nagyúr, másodikban pedig a gigantikus házi kedvencét szabadította ránk egy Gilderoy Lockhart társaságában, aztán... Aztán harmadikban kaptunk egy sorozatgyilkost, aki Harry-re pályázott. Valamiért mindenki rá volt gerjedve Harry-re abban az időszakban...
Pedig Merlinre, ez is olyan idillien indult, amikor még nyári szünetben az Abszol úton Deannel a legújabb seprűre csorgattuk a nyálunkat, aztán bumm. Hónapokkal később egy pszichopata állat randalírozott a kastélyban. Trelawney a fejemet taperolva tartott kiselőadást arról, hogy lássunk túlra. A mai napig nem fogtam fel, hogy miről hablatyolt, de háromszor hajat mostam azután, mielőtt rám küldte volna a tetveit. Harry kapott egy Zordót, bár Ron szerint az állt Harry jövőjében, hogy szenvedni fog, de valahol örül is majd neki.
Ez volt az a pillanat, amikor Trelawney háta mögött kirángattam a seggem alól a párnát, hogy az arcomat belefúrva elröhögjem magam. Persze, Ron. Harry biztos örülni akart a szenvedésnek. Én mondjuk inkább szenvedtem a Kövér Dámától, az önkéntes koncertjeitől és attól, hogy hiába mondtam el neki, hogy Fortuna Kibaszott Major, ő folytatta a sikongatást ami kurvára visszhangzott az egész kastélyban mellesleg, majd a falhoz baszta a kezében tartott poharat, és volt képe előadni, hogy a hangjával repesztette meg. Már akkor sem volt egy kibaszott Lady Gaga, és őszintén szólva, féltettem a gyerekeimet tőle.
Mondjuk, az ideiglenes utódja sem volt jobb, mert Sir Cadogan meg olyan holdkóros volt baszd meg, hogy azt se tudta merre volt az előre. Én nagyon szerettem Dumbledore-t, de nem értettem, hogy biztonságunkat miként tudta erre az idiótára bízni.
Még szerencse, hogy ez az év is happy endinggel zárult, s bár sokan nem tudták, de bizony megkezdtem a házi bombáim prototípusának a gyártását. Még Deannek sem mertem megmutatni őket, mert féltem, hogy McGalagony kezébe adja őket.
Oké, tényleg rohadtul eluralkodott rajtam a demencia, mert kihagytam azt az egyetlen szomorú momentumot, hogy Lupint elbocsájtották, pedig ő aztán tényleg jó fej tanár volt.


Jöhet a dobpergés, a konfettiágyú, a fasztudjami...
Anyával borzasztó nagy kviddics-fanok voltunk, szóval nem volt kérdés, hogy a Világkupa döntőt látnunk kell, és szerencsére megbeszélte Mrs Thomasszal, hogy Dean is velünk tarthatott. Izgatott voltam. Tényleg, baromira vártam az a napot, még a mellkasomon lévő kis kokárda is az ír válogatott nevét kiáltotta. Rengeteg ismerős arccal összefutottunk aznap, s bizony, nem mindenki ment át anyám rostjáján, ugyanis szegény Ron meggondolatlanul azt felelte a kérdésére, hogy a bolgároknak szurkolt. Mákja volt, hogy nem kellett sokáig egy légtérben tartózkodniuk, de még nyári szünet végéig is hallgathattam, hogy miként barátkozhatok olyan emberekkel, akik nem a mieinknek drukkoltak.
Mondjuk, szerintem a meccsnél sokkal durvább volt a kitörő káosz, a Sötét Jegy megjelenése az égen, a halálfalók pusztítása, és a menekülés... Amelyet szerintem anya törölt is az emlékei közül az eset után, vagy szimplán nem volt hajlandó beszélni róla, amikor felhoztam a témát. Akkor éreztem meg igazán a rettegést, mert barátom, egy kibaszott banshee fele annyira volt ijesztő, mint több tucat halálfaló.
Egyébként pedig, ahogy teltek az évek, szinte biztos voltam benne, hogy Dumbledore titokban forgatókönyvíró volt, és szopatni akart minket, mint ahogy Kevin is tette a Reszkessetek, betörőkben!
Nehezemre esett elhinni az elmúlt három tanév után, hogy Harry-nek véletlenül került bele a neve a Serlegbe, hiszen minden annyira körülötte forgott, hogy az már nem volt normális. Abszurd volt az egész. Azt hiszem, talán Ronnak is betett ez a dolog, mert volt egy időszak, amikor sokat lógott Deannel és velem.
Mondjuk, amikor fény derült a próbákra, akkor már én is egyre jobban kételkedtem benne, hogy Harry vágyott-e erre egyáltalán.
Ó, igen, egy jó tanács: soha ne akarj rágót ragasztani az asztalod aljára, ha az SVK tanárodnak olyan szeme van, amivel a koponyáján keresztül lát!


Még mindig a negyedévnél tartottunk. Veszélyesen közeledett a karácsony, én pedig drámain buktam az asztalunkra a Nagyteremben, miközben a mellettem lévő serleg kormosan díszelgett, és forró pára szállt fel belőle. Igen, megint kísérleteztem. Igen, megint elbasztam.
− Haver, mi a baj? – lökte meg Dean finoman a karomat, mikre nyöszörögve kitámasztottam a fejemet a kezeimmel.
− Itt van ez a hülye bál…
− Igen? És? – kérdezett vissza a barátom, miközben ivott egyet a sütőtöklevéből és lapozott egyet a Reggeli Prófétában.
− Mi és? Nyilvánvaló, hogy nem fogjuk megúszni, és táncolnunk kell majd – húztam el a számat, hiszen pusztán a gondolatba is beleborzongtam, hogy dísztalárt öltsek és hülye gyerek módjára táncikáljak.
− Tehát mit szeretnél, ha tudod, hogy úgysem bújhatsz ki alóla? – sandítottam rám az újságja mögül, ahogy letette a kupáját az asztalra. Fájdalmasan nyöszörögni kezdtem, körbesandítottam a teremben. Szinte biztos voltam benne, hogy sem a durmstrangos, sem a beauxbatonsos lányok nem fognak szóba állni velem és nem is vágytam rá egyébként, de nem akartam olyannal se mutatkozni, akit sokat cikiztek mások.
− Nem tudom, hogy kivel kellene menni – folytattam hát látványos szenvedéseimet, amelyet már bőven volt ideje megszokni. Nem is izgatta magát rajta különösebben. Dean valahogy mindig tökéletesen kiegyensúlyozta az én heves természetemet.
− Hívj egy lányt. Seamus, nem olyan bonyolult, több tucat jár az iskolába… − Bokán rúgtam az asztal alatt, hiszen ezt még én is tudtam, de rohadtul nem volt hangulatom az ilyen Hisztis Myrtle-kaliberű csajokhoz.
A hajamba túrtam, miközben kihúztam magam, hogy körbenézhessek a teremben. Elsőkörben a mardekárosok asztala felé tévedt a pillantásom, de amint megláttam, ahogy Pansy Parkinson csillogó szemekkel karolt bele Malfoy-ba menten kedvem támadt kihányni a reggelimet. Ráadásul, a mardekáros lányok nem voltak normálisak.
A hollóhátasok felé sandítottam, bár ott sem volt jobb a felhozatal, hiszen nekik Luna Lovegoodjuk volt. Mondjuk, ő kevésbé volt idegesítő, mint Pansy. Mondhatnám, hogy Luna már akkor is ártalmatlanul holdkóros volt. Végül elidőztem a Hugrabug asztalánál, ahol Hannah Abbott és Susan Bones egészen közel ültek egymáshoz. Susant egészen kedveltem, aranyos lány volt. Mégis miért ne hívhatnám el őt?
− Hé, Dean, mit szólnál, ha elhí… − kezdtem felvezetni az ötletemet, amikor hátulról valaki kuncogva eltakarta a szemeimet. Gondolkoznom se kellett ahhoz, hogy tudjam: Lavender volt az.
− Seamuuuus – beleborzongtam abba, ahogy elnyújtotta a nevemet, de talán az még ijesztőbb, ahogy őrülten csillogó szemekkel helyet foglalt mellettem. Segélykérően Dean felé fordultam, de ő csak vigyorogva elbújt az újság mögé, mintha nem is létezne.
− Igen, Lav? Mit szeretnél?
− Gondolkoztam, és úgy tudom, hogy nincs partnered a bálra, szóval… Ha nagyon-nagyon szépen megkérlek, akkor elkísérsz? – tette össze a kezeit, és bámult könyörgő mohamanóként az arcomba. Susan felé pillanatottam. Már készen álltam rávágni egy nemet, de megsajnáltam szerencsétlen Lavendert. Mostanában eléggé rászálltak a mardekárosok, szóval szerettem volna egy kicsit vidámabbnak látni.
− Persze, ha ezt szeretnéd, akkor szívesen elviszlek a bálba – erőltettem mosolyt az arcomra, mire visítva a nyakamba borult. Alig bírtam eltolni magamtól. – De ígérd meg, hogy többet nem játszol sikítószellemet, különben egy életre megsüketülök.


Jó, tudom. Mindenki az izgi részt akarja, pörögjünk.
Ötödikben nehezen tudtam elhinni, hogy a Sötét Nagyúr visszatért, ezért akadt némi összetűzésem Harry-vel, de később beláttam, hogy fasz voltam ezen nem sikerült változatni, és bocsánatot kértem tőle. Dean unszolására pedig a DS-hez is csatlakoztam véletlenül sem azzal győzött meg, hogy Susan is ott volt, miközben mindenki elől elrejtőzve tökéletesre fejlesztettem a formulámat. Elég volt egy gyújtó bűbáj, és bumm.
Szóval a DS-gyűléseken sokat tanultunk Harry-től, például a patrónusbűbájt, ami egy baromi hasznos varázslat volt már akkor is. Umbridge-tól egyébként szintén rosszul voltam. Ezt a borzalmas nőt is honnan kukázták elő… Érhetetlen volt. Bezzeg, a mardekárosok és Friccs rohadtul élvezték, hogy szopathatnak mindenkit, kár, hogy az öreglány húzta a rövidebbet. Ennyit erről az évről.
Hatodikban majdnem bekerültem a Griffendél kviddics-csapatába, de Harry végül Deant találta ügyesebbnek. Egy kicsit rosszul esett a dolog, de nem haragudtam a legjobb haveromra, meg aztán, szétolthattam mindenkinek a fejét kommentátorként. Önkényesen el is neveztem magamat a fehér Lee Jordannek.
Egyébként ebben az évben eléggé beütött a szar. Amíg negyedik-ötödikben csak sejtelmesen érezhető volt, hogy gyűlik köréd a szartenger, addigra ez az év olyan volt, mintha Myrtle rád eresztett volna mindent a budijában. Nem elég, hogy Katie megsérült, és a Sötét Jegy ismét az égen díszelgett, de Dumbledore meghalt.
Felfoghatatlan volt. A férfi aki majdnem kinézett kétezerévesnek, egyszer csak nem volt többé. Ő volt számunkra a biztonságot nyújtó erő, s a távozásával mintha kirántották volna a lábunk alól a talajt.
Anyám szinte azonnal haza akart vinni, én pedig a bejárati csarnokban üvöltöztem vele, hogy ezt baromi gyorsan felejtse el. Addig nem voltam hajlandó távozni, amíg részt nem vettem a volt igazgatónk temetésén.


A hetedik év maga volt a pokol. Sem Harry-ék, sem Dean nem tértek vissza az iskolába, így ránk hárult a feladat, hogy ellenállást mutassunk. Nem voltunk hajlandóak fejet hajtani sem Voldemort, sem a halálfalók rémuralmának.
A DS maradék tagjaival a Szükség Szobájában találtunk menedéket, és sokszor ott húztuk meg magunkat, miközben azon dolgoztunk, hogy megnehezítsük a halálfalók munkáját. Neville-lel együtt vettük át a vezetést, és szerveztünk be mindenkit, aki hajlandó volt kiállni a szabadságunkért.
Utólag belegondolva kibaszottul hálás lehettem a Carrow-testvérpárnak, ugyanis ha ők nem vertek és átkoztak volna szét, akkor talán nem vált volna szorosabbra a kapcsolatom Susannel. Sue volt ugyanis az, aki mérhetetlen türelemmel – és némi aggódó féltéssel – kezelte le a sebeimet. Hányszor, de hányszor hallgattam tőle, hogy egyszer meg fogom öletni magamat! Én pedig mindig azt válaszoltam neki, hogy akkor büszkén fogok meghalni egy nemes cél érdekében.
Hónapokon keresztül bujkáltunk. Sokszor, amikor éberen virrasztottam a függőágyamban a többiek alvó alakját bámultam. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy mit tehetnék a védelmükben, mégis mit kellett volna még tennem azért, hogy szabadok lehessünk. Aztán Sue-ra tévedt mindig a pillantásom, az ő törékeny sziluettjére, hiszen csak egy karnyújtásnyira feküdt tőlem. Neki sem mondtam el soha, hogy tetszett, és nem gondoltam azt, hogy egy ilyen helyzetben helyénvaló lett előhozakodni ezzel, főleg azok után, ami a családjával történt.
Szóval hallgattam, csendben vívódtam, miközben halálra aggódtam magam a szüleim és barátaim miatt. Semmi hír nem érkezett felőlük, mi pedig össze voltunk zárva egy rakat elmebeteggel. Mégsem hagytam, hogy mindez megtörjön. A türelmünknek és kitartásunknak pedig megvolt a gyümölcse: Harry-ék visszatértek.
Ez pedig olyan fordulóponthoz vezetett, amelyet a mai napig nem tudtunk elfelejteni. Megkezdődött a készülődés a csatára. Harry-nek időre volt szüksége, így Piton elüldözése után McGalagony végre átvehette az igazgatónői szerepet hiszen mi is csak őt voltunk hajlandóak elfogadni. A mardekárosokat elvezették, vigyorogva integettem Parkinsonnak és Zabininek, miközben Friccs elvezette őket, majd Neville-lel együtt McGalagony sarkában loholtunk.
El sem hittem, amikor engedélyt adott nekünk a híd felrobbantására. Életem egyik legszebb robbantása volt.


− Oké, srácok! Szerezzetek seprűt, én hozom a robbanóanyagot! – szóltam oda a többieknek. Láttam az arcukra kiülő döbbenetet, de abban a helyzetben nem volt időm magyarázkodni, hogy mégis honnan volt olyanom. Pedig, ha tudták volna, hogy hány éve őrizgettem azokat ez elhagyatott földszinti raktárban!
Futólépésben indultam meg vissza a kastélyba, de Susan kiáltására megtorpantam. Esélye nem volt megszólalni, amikor mellém, hanem a világ legcringebb emberéként megcsókoltam őt.
− Ígérem, visszajövök! Maradj távol a harctól! – eresztettem el, hogy a kétségbeesett, menekülő és készülődő diákok között utat vágjak magamnak.
Szinte kiléptem az ajtót a helyéről, majd a sötétben tapogatózva szétlökdöstem a dobozokat, amelyek az utamba kerültek. Nem volt sok időnk, hiszen a pajzs, amit felhúztak, nem tarthatott ki örökké, és szerettem volna minél hamarabb visszaérni Deanhez és Susanhez.
Remegő kezekkel kaptam fel a dobozt, amely az én kis drágaságaimat rejtette, hogy aztán végigvágtázzak a fél kastélyon. Szerencsére, a robbanóanyag rázkódásra nem reagált, csupán varázslattal lehetett begyújtani.
Az óratorony udvarban csatlakoztam Neville-ékhez, a dobozból mindenki kikapkodta a kis golyóbisokat, valaki egy seprűt passzolt át nekem, és amíg a halálfalók a pajzzsal baszakodtak, addig alacsonyan repülve megközelítettük a hidat.
− Szorosan tegyétek őket egymáshoz! Nem baj, ha nem tudjuk telepakolni a hidat! Elég egy része. Ha láncreakciót sikerül elindítanunk, akkor az egészet le tudjuk rombolni! – kiáltottam a parancsokat, próbálva túlharsogni a káoszt. Izgatottan szereltem fel a saját zsebemben pihenő robbanóanyagokat, majd amikor már nem volt több nálunk, akkor visszatértünk az udvarba.
Egyedül Neville volt olyan elmebeteg, hogy előremenjen, és berobbantson mindent, amikor megindulnak a halálfalók.
Véletlenül sem voltam beszarva, amikor a felnőttek pajzsát áttörték, és a híd túloldaláról hallottam a halálfalók kiáltását. Azt hittem, Neville ott pakol el, és csak valami csodával határos módon sikerült túlélnie a híd összeomlását. Miután felsegítettük őt, hisztérikus nevetésben törtem ki, mert nem hittem volna, hogy egyszer hivatalosan is engedélyt kaphatok ilyesmire.
− Nyomás vissza a kastélyba! – ordítottam el magam, miután sikerült abbahagynom a röhögést, hiszen ennyivel nem végeztünk.
Átkok repültek felénk, épphogy hárítani tudtuk őket, de a kis csapatunkkal sikerült visszaverekedni magunkat az elülső udvarba, ahol javában dúl a harc.
Három halálfaló egyszerre támadt szegény öreg Flitwickre, és szerintem még ő maga is elcsodálkozott azon a kilőtt vízsugáron, ami telibe találta az ellenfeleit, és hátrarepítette őket. Mondjuk, én a helyében én is sokkot kaptam volna, hogy egy közveszélyes idióta menti meg a seggemet.
Vigyorogva rohantam el mellette, folyamatosan átkokat szórva az ellenfeleinkre. Menetközben sikerült összeakadnom Deannel, így vállvetve harcoltunk egymással.
Nem volt időm se félni, se gondolkozni, pedig rettegtem attól, hogy a többieknek baja esett, de az adrenalin hajtott előre, s a tudat, hogy a küzdelem és Harry-ék küldetésének a sikeressége az egész világ sorsáról döntött.
Azon a napon rengeteget jó embert veszítettünk el.


A csata után minden más lett.
A barátainkat és a családtagjainkat gyászoltuk. Előszedték azokat a halálfalókat és cinkosaikat, akik a végsőkig kitartottak Voldemort mellett.
Évekre volt szükségünk ahhoz, hogy minden elinduljon egy normális irányba. Így hát nem csoda, hogy az akadémiai éveim során megpróbáltam kikapcsolódni, és jól érezni magamat. Az egész gyerekkoromat, korunkat szétbaszta a Sötét Nagyúr.
Hosszasan mesélhetném, hogy mennyi őrültségbe keveredtünk az évek során, vagy miként változott meg a baráti köröm, de ezekkel az anekdotákkal legjobban a gyerekeket szerettem untatni. Bár ők kifejezették élvezték azokat a sztorikat, amikor az anyjukkal kerülgettük egymást, és a francba se tudja miért szórakoztak azon, hogy esetlegesen felgyújtottam Sue udvarlóinak a ruháját, a haját, vagy esetlegesen a pénztárcáját.
Mert hát, semmi nem ment egyszerűen. Azt hiszem, mindketten próbáltuk megtalálni a helyünket a világban, és valljuk be, hogy Susan a mai napig egyébként sokkal jobbat érdemelt egy öngyilkoshajlamú kreténnél. Mégsem tudtam elengedni őt, ahogy ő sem engem.
A se veled, se nélküled kapcsolatunkat pedig tetőzte az is, hogy Theodore Nott még mindig nem szokott le arról, hogy azt híresztelje, hogy Deannel jártunk, bár őszintén szólva, a végére már megszoktam Nott hülyeségeit, sőt meglepő módon majdnem olyan jó cimborám lett, mint Dean.
Oké, ez erős túlzás volt, mert Nott megmaradt egy sznob köcsögnek, és Dean nagylábujján a köröm is többet ért nála, de ettől függetlenül elég jól megértettük egymást, miután a kis geci bandájával együtt magukba szálltak. Ráadásul, elég jól profitáltam ebből a barátságból, és abból, hogy többször is lebuzizott, mert azóta ő fizeti a piámat, ha összeülünk.



Kerti parti volt. Hogy ki rendezte és miért? Már nem emlékeztem rá. Azt viszont fel tudtam idézni, hogy a seggemet kényelmetlenül nyomta a fehér műanyag szék, amelyeket az udvarra kipakoltak.
Őszintén szólva, alig maradtak meg a részletek. Szenilis fasz vagy, Seamus. Tudtam, hogy a barátaimmal, egykori ház- és iskolatársaimmal ültünk össze egy csodálatos nyári napon, ahogy az is megvolt, hogy duzzogva voltam el a sarokba, amikor közölték velem, hogy nem nyúlhatok a grillezőhöz.
− Kapjátok be – forgattam meg a szemeimet, és nyúltam a sörömért, mielőtt még otthagytam volna a barátaimat. Nem akarták, hogy hozzáérjek a cucchoz, mert attól féltek: felrobbantom. Pedig még arra is megesküdtem, hogy utoljára két hónapja robbantottam fel a mikrónkat! Mégsem bíztak bennem…
Szóval a sértődöttet játszva félrevonultam, és ledobtam magam azoknak az istentelenül kényelmetlen székek egyikébe, és az ajkaimhoz emeltem az üveget. Nagyot kortyoltam az italból, majd lecsúsztam a műanyag felületen, kinyújtottam a lábaimat, hátradöntöttem a fejemet, és az eget kezdtem fürkészni.
− Nem kellene ennyire a lelkedre venned. Tudod, hogy csak vicceltek – bukkant fel a semmiből Dean. Imádtam egyébként, hogy ennyi idő elteltével még mindig mennyire aggódott a lelki világomért, pedig igazán nem kellett volna. Nem pillantottam rá, helyette az égen kúszó hatalmas fehér felhőt bámultam, miközben motoszkálást hallottam oldalról.
A széket végighúzta a fűben, aztán egy karnyújtásnyira tőlem minden elhallgatott. Ekkor oldalra fordítottam a fejemet, és láttam, hogy a legjobb barátom megpróbálta belepasszírozni magát a székbe. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a házigazdánk direkt gyerekekre méretezett vackokkal akart büntetni minket.
− Tudod jól, hogy leszarom, mit gondolnak. Csak szeretem húzni az agyukat – vigyorodtam el gonoszan, hiszen az elmúlt időben élvezettel öltöttem magamra az ügyeletes drámakirály szerepét, hiszen valljuk be, kibaszottul vicces volt.
− Ezzel is tisztában vagyok – bólintott Dean csendesen, majd némi hallgatás után ismét megszólalt. – Aztán, gondolkoztál azon, hogy hol szeretnétek az esküvőt?
Az esküvő említésére máris több életkedvvel viszonyultam a beszélgetésünkhöz, és izgatottan egyenesedtem ki, majd az egyik kezemmel hadonászva előadtam Deannek a zseniális ötletemet. Hosszú perceken keresztül taglaltam, hogy mennyi kutatómunkám volt a tökéletes hely megtalálásában, mire megtaláltam azt. A hangomba nem költözött annyi lelkesedés, mint amikor elmeséltem a barátomnak, hogy mégis hol szerettem volna egybekelni Sue-val, bár minél tovább beszéltem, annál mélyebb barázdák jelentek meg Dean homlokán.
− Ez mind szép és jó… De Seamus, biztos vagy benne, hogy Susan arra vágyik, hogy Afganisztánban egy aknamezőn keljetek egybe? – ráncolta a homlokát, mire csak heves bólogatással válaszoltam. Hiszen, hogy a viharba ne lett volna jó ötlet?
− Ne mondd azt, hogy nem zseniális, tudom, hogy imádná ő is – kortyoltam bele ismét a sörömbe, ami lehetséges, hogy aznap már a negyedik volt, de második után már meguntam a számolást. Szerencsére Sue hallótávolságon kívül volt, így nem lepleződött le a nagyszerű tervem.
− Nos… Hogy fogalmazzam ezt meg szépen… − sóhajtott fel Dean, én pedig ismét szétterültem a székben. – Arra esetleg nem gondoltál, hogy a kedves menyasszonyod nem szeretne felrobbanni a nagy napján? Meg aztán, ha felrobbantod a fél násznépet, akkor nem hogy esküvő nem lesz, hanem még le is csuknak tömeggyilkosság miatt.
Lassan, de tényleg borzasztóan lassan tudatosult bennem mindaz, amit Dean lefestett, és ahogy magam elé képzeltem a lehetséges forgatókönyveket, egyre inkább arra jutottam én is, hogy talán mégsem lenne Afganisztán olyan jó helyszín.
− Oké, oké… Akkor majd még körbenézek, biztosan vannak kevésbé aláaknáz…
− Seamus! – szólt rám Dean egy kicsit élesebb hangon, mire mint egy kisgyerek, lehorgasztottam a fejemet. – Szerintem, inkább engedd meg Sue-nak, hogy ő válasszon helyszínt.
− De akkor biztos valami uncsi helyet fog választani! Valami tengerpartot, vagy hasonlót! És tudod, hogy rosszul vagyok a sok víztől! – fakadtam ki, és egy újabb heves kézmozdulatnak köszönhetően még a söröm is kilöttyent a fűbe. Pár másodpercig hosszasan figyeltem a sörtől csöpögő fűszálakat, majd ismét a legjobb haverom felé forduljak, hogy folytathassam a panaszkodást, de a pillantása belém akasztotta a szót.
− Jóóóó, jó. Legyen! Sue választja ki, hogy hol fogunk összeházasodni – emeltem fel megadóan a kezeimet, aminek köszönhetően ismét kiöntöttem a söröm maradékát.
− Helyes. Én pedig megyek, és hozok neked még egy üveggel – tápászkodott fel mellőlem, majd vállon veregetett. Nyilván megint olyan fejet vághattam, mint egy hároméves, akitől elvették a nyalókáját, ha ennyire megszánta a bénaságomat.
Figyeltem hát a távolodó alakját, s közben duzzogva fontam össze a mellkasomon a karjaimat.
− De ha tengerpart lesz, akkor felkötöm magam a nyakkendőmmel… − morogtam az orrom alatt.


Remélem, senki nem gondolta azt, hogy a Varázsbaj-elhárító Osztag tagjának lenni szivárványos magic trip volt minden egyes nap. Nem tagadtam, hogy élveztem az ezzel járó adrenalint, és a tudatot, hogy segíthettem másokon, csak szerintem Sue nem értékelte azt, hogy folyton folyvást a Szent Mungóban kötöttem ki. Pedig ez a munkámmal járt amúgy.
Ráadásul, a mai napig nem engedtem senkinek − de főleg annak a gennyláda Nottnak nem −, hogy hozzám érjenek. Évtizedek óta a feleségem volt az, aki összefércelt engem, ebből pedig nem voltam hajlandó lejjebb adni. Szóval, ha az emlékezetem nem csalt, akkor sokszor csak közöltem a medimágusokkal, hogy kopjanak le a francba. Aztán Sue nem győzött lecseszni, amikor félholtan hazaállítottam, összevéreztem mindent, és végezhette el a medimágusok munkáját, mert nem engedtem meg senkihez, hogy bármilyen kezelést is adjanak nekem. Talán ez volt a rosszabb eset, ugyanis időnként berángattam a Mungóba, amikor senki nem volt hajlandó hazaengedni, és mivel párszor már próbálkoztam szökéssel, ezért egy idő után mindig bezártak egy kórterembe.
De életünk talán legnehezebb napja és az azt követő időszak az volt, amikor félresikerült egy bomba hatástalanítása. Vagyis, a máig nem értettem, hogy miként történt, hiszen mindent jól csináltunk, de mintha lett volna az egészben egy csavar, egy apró részlet, amellyel nem számoltunk.
Súlyosan megsérültem a robbanás következtében, de a legfájóbb pont az volt, hogy a jobb kezem részét elveszítettem. Hónapokig tartott, mire hazaengedtek, évekig mire megtanultam mindent bal kézzel csinálni.
A jellememen, az alap hangulatomon is nyomott hagyott az eset. Zárkózottabb lettem, mogorvább és olyan durván szólogattam be másoknak, hogy még csak szégyenérzetem se volt amiatt.
Úgy éreztem, hogy egy magatehetetlen roncs voltam, aki még jobban megnehezítette a felesége és a gyerekei életét. Nem tudtam dolgozni, hiszen még egyszerű, hétköznapi feladatokat sem tudtam ellátni.
Végső elkeseredésemben bezárkóztam egy-egy üveggel sörrel a dolgozószobámba, hogy megtervezzem magamnak azt a mágikus kart, amivel helyettesítettem az elvesztett testrészemet. Sue nagyon sokáig nem tudta, hogy mégis mi történt a négy fal között, és nem is akartam neki elárulni, hogy éjjelente megszállottként görnyedtem a tervrajzok fölé. Egy véletlennek volt köszönhető, hogy ráakadt a jegyzeteimre és arra az ocsmány rajzra, amelyet bal kézzel próbáltam felvázolni.
Susan aznap ismét elérte, hogy belészeressek és hálás legyek a támogatásáért, a türelméért és pusztán azért, hogy valóban jóban-rosszban itt volt nekem.


Sokan kaotikus embernek tartottak, én pedig ezt nem vitattam.
Ellenben a családomnak igyekeztem megadni mindent: figyelmet, szeretetet, anyagi biztonságot és bizony még kurva robbantós snapszlit is játszottam a kölyökkel, ha feszültség ütötte fel a fejét közöttük. Fingom se volt róla, hogy honnan jött ez a szokás, talán egyszer Ginny emlegette, vagy Harry vonta le a konklúziót, hogy több snapszlit kellett volna játszania Albusszal... De az is lehet, hogy be voltam kicsit baszva, vagy lázálom gyötört. Mindenesetre, ha Potteréknél nem működött, nálunk legalább annyira hatásos volt, mint szerezni egy házi gurkót, és terelő ütőt adni a kölykök kezébe. Más kérdés, hogy felgyújtották egymás ütőit, hogy ne találják el a labdát.
Sok mindent csináltunk együtt a kölykökkel. Példának okáért már ötévesen bombát gyártottunk, és amikor nagyobbak lettek, akkor megengedtem nekik, hogy teledobálják velük a hátsó udvart. Lehet, hogy Sue azóta nem akart virágokat telepíteni, de ez csak egy sejtés. Viszont, elvittem őket paintballozni és lézerharcozni hogy aztán nap végén szemét mosollyal átadjam a koszos gyerekeket az asszonynak, mert egy kicsit bosszantani akartam, mesét olvastam, vagy cikis sztorikat nekik, amikor kisebbek voltak, megtanítottam őket rajzolni, kviddicseztünk és meccsekre jártunk, sőt még Deannel foci meccsre is elvittük őket, vagy moziba, állatkertbe... Mindent megkaptak, amit csak akartak. Én pedig... Kaptam három csodálatosan katasztrófamágnes gyereket, akik örökölték a képességeimet. Nem csoda, hogy felhúztam egy házi céllövöldét, ahol megtanulták irányítani az erejüket véletlenül se kunyeráltam el Nott üres piás üvegeit arra a célra, hogy célpontnak használjuk őket, á, dehogy.
Sue pedig... Néha gyakran összevesztünk, de sose tudott igazán haragudni rá. Mindig tudtam, hogy mit kellett tennem, a mai napig udvaroltam neki. Sose szalasztottam el egy alkalmat sem, hogy megdicsérjem őt, vagy kedveskedjek neki valami aprósággal, amit szeretett. Virággal, csokoládéval, különféle ajándékokkal halmoztam el, megesett, hogy vacsorát főztem kettőnknek ügyelve arra, hogy ne robbantsak fel semmit a konyhában, eljártunk táncolni, amikor a gyerekek az iskolában voltak és mindketten tudtuk mellőzni a munkát, akkor elutaztunk, közösen kísérleteztünk új receptekkel. Egyszer részegen szerelmes levelet is írtam neki, de el ne áruljátok neki, hogy ez így történt! Próbáltam mindig megújítani valahogy a kapcsolatunkat, mert nem szerettem volna, hogy ennyi év után ellaposodjon.
Szóval, összeségében akármekkora farok voltam, a két kezemet összetehettem a családom miatt.

Első ránézésre nincs benne semmi különleges: középmagas, jó erőnlétnek örvendő férfi. Világos haját botrányosan oldalra vagy hátranyalva hordja, és még Mrs Finnigan sem tudja elimádkozni őt fodrászhoz emiatt. Világoskék szemei rengeteg érzelmet tudnak tükrözni: szeretetet, szerelmet, boldogságot, de bizony érdektelenséget és gyűlöletet is. Seamus arca kifejező, nem rejti véka alá a véleményét, sőt nagyon is szeret hangot adni neki, így akár a fintorgás királyának is lehetne nevezni.
Az öltözködése valahol a hanyag elegencia és a stílusos káosz közé tehető be. Egyszerre tűnik összeszedettnek és kaotikusnak, bár minél jobban közeledik a nap vége, annál szétszórtabb a megjelenése is.
Az egyetlen feltűnő dolog talán az a mágikus kar lehet, amellyel a jobbjának egy részét helyettesíti, ugyanis évekkel ezelőtt egy balul elsült bombahatástalanítás csúnyán levitte nem csak a kézfejét, de az alkarjának a felét is.