Fogalmam sincs már arról a faktumról, miként is kötöttünk ki ennél az egésznél. A szesz bőven tompította már az érzékelésemet ahhoz, miszerint az se érdekeljen, ha jelen esetben három részre szabdalnak. A macskaköves részen úgy támaszkodtam a tenyereimre nehezedve rá, mintha az életem múlna rajta, s eközben szimplán annyi tudatosult bennem ebből az egészből, miszerint újra és újra belém rúgnak. Olykor olybá' tűnhetett, miként feladtam végleg az élettel járó jelleget, míg máskor pusztán érzelmet kívántam kicsikarni önmagamból. Sikertelenül óhajtottam támpontot találni a kínnal telt vergődés és a láncolati sorok fogsága között, 'melyek keverékeként jelentkezett nálam az oda-vissza effektus. Világomról se tudva hagytam azt, hogy újfent akkorát rúghasson az oldalamba az ipse, mintha a falon kívánna keresztül taszítani. Ellenben, ahogy moccantam... avagy csak nevetni támadt kedvem eme gyötrelmes végkifejlettől: ő válasz gyanánt rögvest bedurvult. Könyörtelenül rángatott fel a földről, figyelvén a lélektükreimet, amelyek úgy kongtak az ürességtől, mintha egy feneketlen mélység szimbolikus végtelenségébe bámulnánk. Nem szenvedtem, nem gyötrődtem, nem vergődtem, s még vissza sem ütöttem felé.. Hetykén mosolyogtam bele a retekképű pofájába, jelezve ezzel a számára, miszerint egész szórakoztató az imázsa. Először felkent jó erősen a falra, szinte beleszegezve engem a téglák sokaságába, s aztán meg... morogva vágott gyomorszájon. Eközben bezzeg' kicsit sem tetszett neki azon tényező, miszerint nem rohanok el, nem kiáltok segítségért, s még csak egy kósza fájdalmi élű hangot se ejtek ki az ajkaimon. Ismételten kacagásban törtem ki, ám már magam sem voltam képes felfogni azt, hogy mit is találok ilyen mulatságosnak. A kelleténél jóval keményebben vág hozzá az alattunk elterülő kövezeti ékességhez, én pedig úgy kapok a felszakadt számhoz, mintha egy lassított folyamat közepén volnánk. Erőtlenül törlök le némi vért az ajkaim közeléből, azonban annyi időm sincs, miszerint mindezt megállapíthassam, ugyanis újfent egy káprázatos rúgással üdvözöl, s ekkor... ekkor kiszökik belőlem egy fájdalmas nyögés. Vért köpök a talaj felszínére, ahogy jelentősen beverem a fejemet. Szinte közvetlenül elhomályosul a sikátoros közegben az elém tárulkozó kínálati kaliber, amint könnyektől áztatott arccal fordulok az oldalamra. Fátyolos borításúvá avanzsál a sötétség nyújtotta övezet, s pusztán halványan dereng fel némi fényforrás a látómező szemszögébe zártan. Megint vért köhögök fel a tüdőm bensejéből, amint az ujjaimmal finoman a hasamra simítok. Sajgó nyöszörgéssel teszek kísérletet arra, miszerint arrébb csússzak, mire ő... ő még egy utolsó célzás szándéka gyanánt jókorát belém talpal, így mázolva fel a személyemet a hátamnál elhelyezkedő téglafalra. Gúnyos kacajjal lép el előlem, s mintsem, aki kézzelfoghatóan elégedett önmagával, nos.. úgy áll tovább lezserül valamerre az éjszakai révületbe olvadva. A lüktető fájdalomtól szenvedve kuporodok a falhoz, ekként élvén át minden egyes agóniával telt másodpercet. Eleinte igyekszem erősnek mutatkozni, ám percek távlatába szökkenve át: sírva fakadok. Kínzó méregként törnek elő az emlékek, s mint... átokverte miliő ránt magába a magány zálogsorra. Megfakultan dereng a lélektükreim előtt a húgommal zajlott beszélgetés, midőn' nem érek senkinek semmit, s főként nem neki. S habár némiképp' sikerült rendeznem a kapcsolati státuszomat Bogdan-al -, mármint abban az értelemben, hogy ő mégsem árult el -, mindez mégsem töltött el kellő mértékű örömmel. A múltkori kis megnyilvánulása kapcsán feltűnően érdekesen viselkedett, s nem tudtam hová tenni azt, miszerint csak az alkohol hozta ezt ki belőlünk, avagy... mélyebb vonulata is van annak a bizonyos szegmensnek. Eközben pedig a kíméletlen valóság peremére; a nyilalló érzet cibál vissza, mintsem diktatórikus módozat. Nyöszörögve igyekszem felülni, fogást keresvén a téglák menténél. Fájdalmas nyavalygások közepette sikerül némiképp' négykézlábra állva megküzdeni azon léttel, miszerint végezetül ülőhelyzetbe keveredjek át. Szaggatottan szívom magamba az oxigént, mialatt az íriszeimet a sötétkék égboltra emelem. A holdfény kellemesnek nevezhető ridegsége egyetlen momentumra kizökkent az elhagyatottság társulatából, s mint fakó ígéret vész el ama minutum okán, ahogy léptek egyértelműen csengő hangja üti meg a fülemet. Zord, s már-már sivár terep fogad, ahogy a kihalt utcai variánsban szemkápráztatóan felsejlik a tekintetem előtt egy ismeretlen alakzat, akit eme szekundum nyomán nem tudok hová tenni, miként mostan álmodom-e, avagy ténylegesen is a valóság tükröződik.
Suddenly, I been sittin' back wonderin' Why you been comin' 'round cuttin' me And now my blood bleeds quicker than my heart beats
A Zsebpiszok köz hangulata szinte bizsereg a bőrömön az ing vékony anyaga alatt. Az a baljós, csípős sötétség, ami a levegőben kavarog rátelepszik a bőrömre és kicsit kényelmetlenné tesz minden mozdulatot. Nem szeretek ezen a környéken járni. Nem is szoktam valójában. Nem, ha nem az akadémia szólít ide. Az akadémia és az a rohadt akadémiai tankönyv, amelyet egyszerűen képtelenség megtalálni bármilyen normális könyvesboltban. Ezt mégis ki találta ki, hm? Szóval Zsebpiszok köz. Alvilág. Keserű, poros sötétség és mindenhonnan figyelő, gyanús tekintetek meg a vér íze a számban. Utóbbi fogalmam sincs, hogy honnan jött. Hozzászoktam már azokhoz a véletlenszerűen beszivárgó érzésekhez, amelyek olykor elkapnak - amelyek nem a sajátjaim, de mégis megtalálják a helyüket bennem, és többnyire képtelen vagyok bármit is kezdeni velük. Nem találtam még meg a módszert, hogy teljességgel kizárjam őket, ellenben hozzászoktam a gyenge, állandó kis mellékízekhez a szám sarkában. A torkomban. Minden lélegzettel az orromban. És a gondolataimban. Vért érzek, és még csak furcsának sem találom - mert a Zsebpiszok közben az ilyesmi nem számít ritkaságnak.
Szóval valami hatkilós medimágia tankönyv, pislákoló lámpások a fogyatkozó üzletek során, fémes, nehéz véríz a nyelvem hegyén és egy újabb túl hosszúra nyúlt nap a szokásos gyakorlattal a Mungóban. Rendben volt. Mármint, tényleg. Minden rendben volt, nem volt sok betegünk, ugyanakkor volt alkalmunk végignézni, hogyan kezelhető egy botsárka harapás, ami nem mellesleg meglehetősen gusztustalan. Az ilyesmi boldoggá kéne, hogy tegyen. Hiszen nem mindenkinek van esélye bekerülni a Mungóba gyakornokként és nem mindenkire vetnek egy második, derűs pillantást, amikor a Wessex névről realizálják a szülők kilétét, ugye? Legalábbis anya ezt mondja. Állandóan ezt mondja és nekem annyira kurvára boldognak kellene lennem, ugye? Talán mégiscsak kedvelem ezt a környéket. Egy kicsikét. Mert túl sötét és baljós és keserű ahhoz, hogy ne tűnjön fel igazán a boldogság hiánya és ne legyen semmi, ami miatt elkopott, száraz jókedvet kéne magamra operálni. Ad egy pillanatnyi friss levegőt, hogy fellélegezzek, azt hiszem. Nem, mintha számítana.
Az egyre szűkülő utcaszakaszon uralkodó csend elég mély és velős ahhoz, hogy a tompán visszhangzó, nedves hangok hirtelen megtorpanásra késztessenek már csak valami akaratlan önvédelmi reflexből is. Ebből a pontból éppen nem látok be a sikátoros szakaszra, ahonnan a hang jön, de fülelek és belülről gyengén beleharapok számba, ahogy a vér és a keserűség erőteljesebb formát ölt torkomban. A feszültség hidegen seper végig tarkómon, és fogalmam sincs, miért lépek előrébb. Rá kellene szoknom a hoppanálásra. És le kéne szoknom róla, hogy bárhova is gyalog megyek, mert basszameg, mégis mire számítottam? Óvatosan feljebb rántom vállamon a hátizsákom pántját és lassú, bizonytalan léptekkel közelebb indulok a sarkhoz, hogy onnan a sikátor felé forduljak. Sejtjeim kellemetlen lüktetéssel ellenkeznek, de valami nyomás a mellkasomban és elmémben nem hagy választást. Én pedig elátkozom minden kibaszott érzékemet, ami nem engedi, hogy gondolkodás nélkül elhoppanáljak innen. Befordulok a sikátorra és kicsit hunyorognom kell, hogy a gyér holdfényben éleket öltsön előttem a forma; ahogy levegőt veszek, a vérszag ezúttal már valóban létezik. - Hé? - Hangom óvatosan szól, mintha csak attól félnék, a földön heverő, véres figura nekem veti magát, ami, nos. De hé. Átkozni még valószínűleg így is tud. Óvatosan nyúlok nadrágom derekához, hogy kezembe vegyem az ott rögzített pálcámat és túl sok kérdés forog agyamban, de egyiket sem találom elég értelmesnek. - ...Jól vagy? Mi a fasz, Wessex. Kurvára nem tűnik úgy, mint aki jól van, hm? Akármit is válaszol, ha végül nem ránt rám pálcát, közelebb lépek. Egyet, kettőt, majd egészen addig, hogy az összetört alak kiélesedjen előttem és a vérszag már-már elviselhetetlenül sűrű legyen. Francba. Francba, francba, francba. - Hé? - úgy fordítom a tenyeremet, hogy rálásson a pálcámra, ugyanakkor a mozdulat teljességgel ártalmatlan. A sűrű, mély lüktetés mellkasomban sürgető. - Medimágus vagyok, segíthetek. Megnézhetem, hol sérültél meg? Vagy inkább hol nem. De ezt nem teszem hozzá - nem tudom, mennyire van magánál avagy sem és hogy egyáltalán felfogja-e, mennyire súlyosak a sérülései. Azon pedig fel sem akadok, hogy rezzenés nélkül hazudok neki; nem vagyok medimágus. Még nem. Csak egy jelentéktelen, elsőéves diák, akinek egészen biztosan nem kéne ilyesmit állítania, de valahogy mégis így tűnik helyesnek. Ha valamiféle beleegyezést mutat, letérdelek mellé a vérétől nedves macskakőre és megpróbálom minél jobban felmérni a férfi alakját a sötétben; a Hold nincs különösebben segítségemre a dologban, a ruhái meg eltakarják a valószínűsíthető sérüléseket. Kinyúlok felé, hogy arrébbtoljam a felsőjét, hogy lássak valamit a mellkasából, de aztán emlékeztetem magam, hogy hol vagyok és fogalmam sincs, kivel van dolgom. Felpillantok a véres arcra és egy pillanatig el is akad tekintetem a sérülésen, amit hajvonalánál fedezek fel. És a szájából szivárgó vércsíkon. - Megvizsgálhatlak? - kérdezem, és tenyerem akaratlanul, cselekvésre készen hozzáér a hasfalához.
Illúziós mámorként tükröződött előttem az ismeretlen személy halványan felsejlő alakja. Egy momentumig szinte képtelen voltam a realitás alapkövének tekinteni, s pusztán képzeleti összjátéknak soroltam be a személyével járó ideológiát. Elkönyveltem őt az elmém kreálmányának, így fel sem fogván a közeledő léptek valóság tartalmát. Olyan volt nekem, mintsem egy távolian elérhetetlen szegmens, amely által épp' szökési tervet kerestem a kilátástalanságomból. Ellenben kénytelenül, ámbár muszáj voltam szembesülni a fájdalmi szakasszal, ahogy lassacskán elhaltak körülöttem ismételten a hangforrások. Alig-alig látszódott a sötét berkeken belül némi kivehető formális téboly, s amint komolyabban megközelített bárki is; a vér hányingert keltően terjengett a légkörben. Egyre nehezebben szívtam be a levegőt, miként a pulzusértékem igencsak lecsökkent. Pislogva igyekeztem kivenni a kihalt terület adottságait, míg erőtlenül, s egyben akaratlanul le nem zárultak a szemhéjaim. Szaggatottan és már-már szenvedéssel telt jelleggel vettem magamhoz újfent oxigént, miközben nem tudtam hová tenni a kínzó létkérdések velejáróit. Remegve csúsztatom a kezemet a talaj mentéhez helyezve, s ezáltal erőlködve kényszerítem önmagamat a téglák ellökésétől. Azonban a procedúra valahol még ott elhal, miként a megpróbáltatás sikertelenül zajlik le. Hunyorogva fogom fel a "hé" címszójú kérdését, ekként gyakorolva némi nyomást az elhelyezkedésem tényére. A vérveszteség kapcsán kábán összpontosítok rá, s csak annyira eszmélek fel, miként mindez nem egy véletlenül összetákolt hallucináció láncolat eredményessége, hanem a kegyetlenül igazságos faktum torzszerű tükre. Szemöldököm árnyaltan emelkedik meg a nem sokkal később megemlített volumen kapcsán, s mint, aki roppantul tréfásnak véli e helyzetet; úgy röhögöm el a felvetési eshetőséget. Ennek ellenére mégsem tudnám szavakba önteni azt, miszerint mit is találok mostan ennyire komikusnak. - Mintsem, akit érdemes e minutum okán halni meghagyni a sikátoros körzeten belül. - Szinte suttogom a szavakat, óvatosan emelve rá a pillantásomat. A szenvedés kényszeres módon szegez a földhöz, s minden egyes mozdulati jelleg kíméletlen fájdalmat dedikál. A saját vérem úgy vesz körül, mintha takaróként szolgálna az éjszakai lepel áldásaként megmutatkozva. S midőn' finoman támaszkodnék rá az ujjaimra: a gyötrelem élesen hasít bele az elmém zálogába. Percekig kattogok azon egyszerű észrevételen, miszerint gyakorlatilag mi is gyötrelmesebb eme szemszögbe zártan. Az okoz-e nagyobb tortúrát, miként belsőleg kínoztak meg, avagy azon koncepció, miszerint külsőleg megrúgdosott egy fószer. Kvázi már eldönteni se tudom azt, miképp' mi is a monumentálisabb hányattatás. Valamilyen logikai mérce alapján úgy ítéli meg, miként ártalmatlan dolog közelebb jönnie hozzám, s voltaképp' az is, mert jelenleg még arra sem vagyok képes, miszerint összeszedjem a saját nyomorult kis darabkáimat. Fátyolosan fürkészem a vonásait, ködösen tartom szemmel a cselekményeit, s mint, aki tudja hányadán áll: úgy bólintok rá a meg sem értett kérdésére. - Valójából örömmel halnék meg... - Motyogom magam elé, kiüresedő írisztükrökkel, amint az égre réved a tekintetem. - Szívesen távoznék a túlvilágra, s neked... itt sem kellene lenned. Te egyáltalán valós vagy? Te tényleg létezel, avagy csak pusztán a fejem szórakozik velem? S ha igaz a lényed, akkor... akkor mi a francért akarsz segíteni pont' rajtam? - Gyengén közlöm, remegő hangszínskálával, s árnyalt identitással. Fojtogatóan köhögök fel egy újabb adagnyi vért, s úgy köpöm ki oldalra magam mellé. Óvatosan törlöm meg a szám, ezzel némileg eláztatva a ruházatomat. Önvalóm kifakadó ellenkezésének ellenére is hajszálnyit biccentek, ekként téve utalást azon jellegkörre, hogyha szeretné felőlem nyugodtan, mert jómagamból kiindulva abszolút magatehetetlen vagyok e minutumban. Önkéntelenül is összerezzenek, amint letérdel mellém. Az alkohol szédítő jelensége nyomán kettőt vélek látni belőle, s ahogy tovább figyelem, mintha hirtelen... sőt már-már váratlanul más valakivel lennék szemben. Andalító öntudat révén döntöm oldalra a kobakomat, s úgy méregettem az áttetsző alakját, mintha attól tartanék, miszerint menten megfojt az ujjacskáival. Ösztönösen húzódnék arrébb azon tevékenysége okán, ami által felmerészeli hajtani a felsőmet, ellenben a próbálkozásom ez ellen mit sem ér. A testemet fedő hegek számtalanságát vélheti feltérképezni, mialatt pánikszerűen akarok onnan elmászni. S habár józan körülmények között őrjöngenék, azonban az alkohol nyomása alatt... inkább csak a paranoia uralkodik el rajtam. Elillanóvá tenném eme helyzetet, meglógnék bármerre csak ne keljen ezt megélnem, s mint űzött zsákmány vergődök cselekvőképtelenül. - Levegőt se szabadna szívnom, Sissy'... - Megrészegülve ejtem ki az ajkaimon a szavakat, ahogy elgyengülten bezáródnak a szemeim. - Te is jól tudod azt, miszerint életben se kéne lennem, hiszen... nekem kellett volna meghalnom ott és abban az időzítésben: a csecsemő helyett. - A végére teljesen elhal a hangom, miként a húgomnak rebegem a mondandóm. Kiesik a körülöttem zajló esemény, s nem marad más, mintsem a megbánás jelentősége. Talán, ha akkor... akkor másként cselekszem, nos.. nem tartanánk itt, nem igaz? Sőt az lenne a legjobb opció, ha hagyna szépen meghalni, s ekként az enyészett részévé válhatnék.
Suddenly, I been sittin' back wonderin' Why you been comin' 'round cuttin' me And now my blood bleeds quicker than my heart beats
Nem vagyok benne biztos, hogy valóság-e az, amit látok. Gyerekkoromban néha azt hittem, a bátyám alakját fedezem fel a sötét sarkokban; épp csak a szemem sarkából, épp csak egy apró villanásra, de ott volt, nekem pedig meglódult a szívem és úgy vetettem rá magam, mint valami kiéhezett vad a zsákmányra. De nem volt ott. Nem volt ott semmi több, mint üres sötétség és az elmém sem volt több, mint valami üres káosz, ami még próbált kapaszkodni a valótlan valóságba... Hogy még visszajöhet. Hogy valójában nem ment el sosem. Egy ideje már nem bízok a saját gondolataimban. A saját szememben. De az érzékeimben, abban a valamiben, ami végigsegít az emberek közt a mindennapokban... abban bízok. Általában. Többnyire. És érezném a málnás ízt a nyelvemen, ha ott volna. Tudom, hogy érezném. Most nem érzek mást, mint vért. Vér, vér, vér. Ellepi a torkomat és az orromat és a nyelvemet, és megpróbálom lenyalni az ajkamról, de valójában nincs ott; megpróbálom letörölni a kezemről, de valójában száraz az is, a levegő azonban vérszagtól nehezedve súrolja végig bőrömet és hagy hideg, kellemetlen lenyomatot a ruhám alatt. Nem a vérrel van a problémám. Sosem volt, ha lenne, nem medimágusnak tanulnék... vagy valószínűleg mégis, de ez most mellékes. De a helyszín. A szituáció. Egy pillanattal ezelőtt még hazafelé sétáltam, most pedig... Fenébe már, Wessex, kit érdekel, hogy mit csináltál egy pillanattal ezelőtt. Beharapom alsóajkam, ahogy a földön fekvő alak felröhög - hangja nedves és nem hangzik jól, én pedig próbálok feleleveníteni magamban minden akadémián tanultat, ami kicsit is hasznos lehet. Minden vizsgáló és gyógyító bűbájt, minden gondolatot, ami... ami azt súgja, hogy hozzá sem kellene érnem. - Ah... - magam sem tudom, mit kezdek el dünnyögni szavaira, de a „meghalni hagyni” valahogy sehogysem szerepel a terveim között. Még úgy sem, hogy nem vagyok benne biztos, mi az a bizonyos terv. - Nem, nem hiszem, hogy... ne mozogj! - Hangon csak egy egészen kicsit riadt. Egy egészen kicsikét. Minden apró mozdulat csak rosszabbá teheti a helyzetet odabent, én pedig így sem tudom, mi a fenét csináljak. Francba. A kibaszott francba. Igyekszek utána kapni a gondolatoknak; igyekszem összeszedni magam és elsuttogok egy Lumost, amint bólint, hogy jobban lássak. Végigvilágítok a férfi alakján és a környező macsaköveken, és nem tudom, mennyi vérre számítok, de... de ez több annál. Csak részben figyelek a szavaira; a szívem a fülemben dübörög, a gondolataim pedig ostoba módon tekerednek össze egy nagy csomóvá. Tudom, mit kell tenni. Tudom, milyen varázslatot kell használni. De mégis... mégis... nem itt. Nem egy koszos, sötét sikátorban, nem ennyi vérrel, nem így... a Mungóban kellene lennünk. Ennek a gyakorlati órának kellene lennie, a professzornak vagy főmedimágusnak pedig ott kellene állnia az oldalamon, hogy felülvizsgálja minden egyes lépésemet... Azt hittem, többre vagy képes. Anya szavai keserű vaníliaszaggal égetnek végig belülről. Azt hittem, egyszer rájössz végre, mit jelent Wessexnek lenni. Miért okozol csalódást, Rainer? Miért vagy egy ekkora mocskos csalódás... - Nem fogsz meghalni, oké? - Végighúzom fogamat alsóajkamon, ahogy a vérébe térdelek; megrezzenő hangom hamar elillan a mozdulataim okozta súrlódásban, a köhögése viszont visszhangzik a sikátor nedves falai között, és hideg borzongást terel végig gerincemen. - Nem fogsz meghalni egy koszos sikátor közepén... akármiért is kötöttél ki itt. Ebbe nem gondolok bele mélyebben. Érzékelem azt az aprócska kis mozdulatot, amivel érintésem elől kíván elhúzódni, és várok rá egy pillanatot; úgy téve, mintha volnának egyáltalán pillanataim, amiket habozásra költhetek. Felpillantok az arcára és a Lumos gyér fényében talán látom is beleveszni a homályt a szemébe, amitől végighullámzik rajtam egy halvány rétegnyi aggodalom. Mielőtt égni kezdene a nyelvem hegye, és úgy érezném, szédülök. Lehunyom egy másodpercre a szememet, ahogy megszólal; apró az egész. Egy másodpercig tart, mielőtt belélegezném a vérszagú levegőt és munkához látnék, visszaszorítva azokat a képeket a láthatatlan fal mögé, amelyekhez semmi közöm. A fájdalmat és a veszteséget... a füstszagot. Azt a furcsa, bizsergő erőt, ami... Vér. Vér, vér, vér. Figyelj oda, mit csinálsz, Rainer. Egy finom pálcamozdulat, amire a ruha szétnyílik mellkasán, feltárva előttem felsőtestét; a hegekkel sűrűn szabott és erősen elszíneződött bőrfelületet, amely itt-ott felszakadt és fáradhatatlanul lükteti magából a vért. - Rendben... rendben. Minden rendben. - Hogy ezt elsősorban neki mondom, vagy magamnak, az kérdéses. - Van jópár külső sérülésed. Valószínűleg belső is, de nem tudom, mennyire súlyosak... - Beleharapok a számba, miközben kinyúlok fél kezemmel, ujjaimmal óvatosan kitapintom a pulzusát torkán. - Oké. Én Rainer vagyok, oké? Téged hogy hívnak? Ki támadott meg? Használt átkot? Nem vagyok benne biztos, hogy fel tudja fogni egyáltalán a kérdéseimet ezen a ponton, de tudom, hogy muszáj beszéltetnem - ez az egyetlen, amiben teljesen biztos vagyok, miközben óvatosan végigtapintom a mellkasát is és hasfalát, kerülve a nyílt, vérző sebeket. Mungó. Ez a szó kavarog a fejemben, hozzáragad minden kis megszületendő gondolatfoszlányhoz, és szeretném beleverni a fejemet a falba. Keményen. Veszek egy mély levegőt, megpróbálva lenémítani gondolataimat; akármiféle válasz is érkezik, ha érkezik egyáltalán, pálcámat ráirányítom az egyik felszakadt sebre és egy halk Vulnera Sanenturral simítok végig felette, hogy utána továbbmozduljak a többi felé. Bármiféle bájital híján egyszerűen nem tudok mit tenni a fájdalmával, a Vulnera azonban begyógyítja a vágásokat és ez pillanatnyilag legalább a vérzést visszafogni segít. A valószínűleg törött bordákat összeforrasztani azonban... Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy több jót okoznék, mint rosszat, ha megkísérelném. - Muszáj lenne eljutnunk a Mungóba - mondom ki végül két varázslat közt, miközben visszapillantok az arcára. Ha egyáltalán még magánál van.
Pergő homokszemek láncolataként vánszorog tovább az idő berke, midőn minden egyes gyötrelmi jelleg eluralkodik felettem. Tétován költözik be az elmémbe a fájdalom ötvözete, ahogy szenvedek megannyi átoksúlyú teher nyomása alatt. Vergődőm a kéretlenül feltámadó közeg átfogó markolatában, miként a halál martalékává avanzsálok minduntalan. A bensőmben lezajló folyamatok egyvelegének összjátéka tart szimplán a valóság peremének menténél, hisz' máskülönben már régóta nem volnék az eszméletemnél. Kapkodva, mozdulva, rohanva igyekszem elérni azon szegmensek összességét, amik által táptalajra lelhetek a realitás keretei között, de, ahogy óvatosan elhomályosul a tér, s feledhetővé válik a létezésem legapróbb gondolat foszlánya is; lassacskán ténylegesen is megsemmisülök. Felemésztő módon ránt magával a kálvária pecsétje, s remegve rázkódom a fal szélénél tengődve. Újra és újfent keresztül fut rajtam a sínylődés bilétája, apránként tépkedve a lelkemet minél apróbb cafatokra. A vöröses árnyalat jócskán átszínezi a környezeti szakasz mivoltát, s fullasztón telepszik, sőt kering az oxigénnel párosulva. Eközben pedig hányingert keltő émelyként szolgál mindazoknak, 'kik pusztán csak erre kóborolnak. Valóban meglepődhetnék, ledöbbenhetnék, s meghökkentően hátrálhatnék a szituáció kényszerességétől, ám, amint az ártó szándék helyét átveszi a segítés kínálati küszöbje, nos csodálkozó írisztükrökkel bámulok a tőlem fiatalabbnak tűnő fiúra. Kínzó belső kaparászás veszi kezdetét, így nyöszörgőn adom meg önmagamat. Keserű szájízként preferálom a vért, s míg gyengéden kúsznék arrébb; rá kell jönnöm arra, miszerint a végrehajtás művészete: egyszerűen lehetetlenség. - Sajnálom... - Rebegem alig hallható hangszínnel társítva, miként megkísérlem az arrébb kúszás értelmetlenségét. Szenvedve, megragadva, béklyókhoz kötve asszisztálok valaminek az okán, amiről halványan annyi dereng, miszerint: "ne mozogjak". Nem is akarnék moccanni, sem pedig elmászni innen, ellenben teng bennem a tettrekészség attitűdje. Buzgón pályáznék azon tematikára, miként véget érjen e fájdalom velejárója, de a finom mozdulatok még inkább fokozzák a szenvedés mibenlétének kérdéskörét. S alapjában véve hiába is küzdök az elnyomással szemben, ha a macskaköves részleg átka árnyaltan is, ámbár magához szegez. Úgy érzem, miként sötétségbe borul az éjszakai létkör, s lehet furán hangzik, azonban a mostani "éjjeli" körzetnél is sokkal feketébbé válik a körülöttünk lévő terület. Esküszöm mindenre, miszerint erősen koncentrálok a beszédére, ellenben mégsem fogom fel a hangokat. Köddé válnak, tüstént hangtalanná fakultan, holott egyébként még szinte alig-alig mozdult meg a srác szája. Hunyorogva figyelem őt, igyekezve felfogni a történések átfogó sorát. Egyre nehezebben veszem magamhoz az oxigént, egyre kevésbé tűnik fel a szemeim előtt zajló művelet, s egyre csekélyebben, sőt már-már nem is akar tudatosulni bennem az, miszerint hol a fenében is vagyok. A részegségem kiütközik nyomokban, s amint a másodpercek révülete előrébb sodor bennünket az árral; a húgomat vizualizálom be a helyére. - Mindketten tudjuk... - Erőtlenül szökik ki az ajkaimon a szavak tónusának effektusa. - ...tudjuk, hogy a halált érdemlem meg a tetteim miatt! - Zagyvaságnak mutatkozhat meg e dialógus, azonban én még is maradéktalanul komolyan gondolom. Elevenen él előttem azon képek átfogó sorozata, amelyeknek köszönhetően jutottunk el eddig; eddig az elcseszett pontig, ahol is gyűlölettel telve feszülünk egymásnak. A gyötrelem aprónak vélt fenoménja ránt vissza az igazság feltételezésébe, ekként ismertetve meg velem a szenvedés legvégsőbb intervallumát. Minden rezdülésemmel érzékelem a kínzó állomások fázisát, mihelyst testet ölt a lelkemben az elhullás ciklusa. - Nem értelek téged, húgom, nem értem a szónoklatodat, de azt tudom, hogy... hogy rohadtul sajnálom azt, miszerint egy hatalmas csalódás vagyok a családunk számára! Én nem így akartam mindezt... nem így akartam kettőnk viszonyát kialakítani, elhiszed ezt... ezt nekem? - Még több vért köhögök fel magam mellé, remegő ujjakkal kapaszkodva meg benne. Valahol sajnálom azt, miszerint idáig fajultak el az események. Sosem szándékoztam neki komolyabban ártani, s most sem akartam magammal traktálni, ezért... ezért mélyen csupán csak reméltem azt, miszerint távozik, ezáltal hagyva engem véglegesen is meghalni. Az újonnan keletkező sebek koránt sem voltak olyan durvák, mintsem a régebbiek, amiknek a fele szinte be sem gyógyult rendesen. Mély barázdaként fedték be a testem különféle felületeit, s irgalmatlanul ritka alkalomnak számított azon vonatkozási elv, ha valaki egyáltalán láthatta, ugyanis kerültem a közvetlen interakciót -, legalábbis ezen a téren mindenképp'. - ...a Mungóba? - Kérdezek vissza némi késéssel, amint sikerül a valóság peremében maradva; valamennyire értelmezni a tényállást. Tőlem szokatlanul szemlélem az általa megejtett apróbb varázslatot, aminek a segítségével sikerül elérnie azt, miszerint a sebek összehúzódjanak. Fátyolos, sőt már-már ködös képzettel fürkészem az egyre életlenebb teret, 'míg el nem halványul minden, avagy, ameddig át nem adom önmagamat a teljes feketeségnek.
A Zsebpiszok köz hangulata szinte bizsereg a bőrömön az ing vékony anyaga alatt. Az a baljós, csípős sötétség, ami a levegőben kavarog rátelepszik a bőrömre és kicsit kényelmetlenné tesz minden mozdulatot. 
