Épp' ideje volt taktikát váltanom ahhoz, amennyiben el akartam őt kapni, így pedig a legutóbbi és egyben legfrissebb információm alapján: a mai nap egy tökéletes lehetőséget rejtett önmagában. Önelégült mosollyal sétáltam be a múzeum bejárati ajtaján, immár' nem formális öltözékben, hanem rendes civilekhez méltó ruházatban. Biccentek egyet a biztonsági őrnek, ahogy elhaladva mellette az újonnan érkezett varázskellék felé veszem az irányt. Az értéke szinte felbecsülhetetlen, s még meg sem említettem mennyire is hasznos lehet, ellenben olyan védelmi rendszert alkotunk meg köré, amivel kellő mértékben kicselezhetjük ezt az önelégült faszfejet. Kellemes és nyugodt hangulatban közelítem meg a kiállított darabot, ahogy már-már tüzetesen elidőzöm felette. Az üvegbe zárt tárgy és az azt körülvevő szisztéma ezerszázalékosan garantálja, miszerint nyerésre állhasunk, avagy legalábbis ezt gondoltam, amíg az üvegfelület visszatükröződésében megcsillant a mogyoróbarna tekintetem. Egy mélyebb levegővétel után könnyedén megindultam egy kisebb felfedező túrára: körülnéztem a teremben, megcsodáltam a kiállított műalkotásokat, s eközben olykor el-elpillantottam a mai napon bemutatott darabra. Sejtéseim szerint mindez egy ideális célponttá válhat Fantom számára, ha egyáltalán hajlandó tanúbizonyságot tenni és körülnézni az épület berkein belül. Megfigyelhetem az embereket, az arcukat és mindazokat az egyedeket, akik természetesen részt kívánnak venni ezen nagyszerűnek vélt eseményen. Habár valahol magamban sejtettem azt, miszerint nem igazán lesz egyszerű dolgom és nyíltan volt némi kétely a fejemben a sikerességet illetően. Ellenben igyekeztem végig bizakodó maradni, habár tagadhatatlanul is izgatottá váltam eme jelentős mértékű ügy kapcsán -, s még, ha nem is kedvez nekem a mai nap, akkor is van esélyem rá, hogy élőben kiszúrjam egyetlen momentumra. A múltkori aprócska incidense nyomán olyan mértékű utálatot és egyben ellenszenvet sikerült ébresztenie bennem, hogy csoda' lesz, ha képes leszek nem leüvölteni a fejét. Amint elkapjuk őt... amint a markomban lesz a kis jelentéktelensége: esküszöm mindenre... de tényleg mindenre, miszerint kicsinálom azt a nem normális nyomorult férget, amiért képes volt idiótát csinálni belőlem ennyi időn keresztül. Feszülten fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy megállok egy hatalmas festmény előtt, amely a hangulatomhoz mérten a vihart ábrázolja. Félszegen rátekintek a falra függesztett keretre, az alkotó nevére, majd alaposabban is szemügyre veszem ezt az egyedi alkotást, s ahogy percek múltán megindulni szándékoznék, nos.. hirtelen a semmiből, vagy csak az én bambaságomból adódóan, de neki megyek valakinek. A fenébe már velem, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.. Kapásból fel is idegelem önmagam, s a kelleténél meglehetősen bunkóbban fogalmazom meg a mondandómat, amelynek az okán akár én válhatok a világ legzsémbesebb nőjévé. - Esetleg nem tudna körül nézni ebben az átkozott teremben, mielőtt megindul és szó szerint belém fut? - Tekintek fel ekkor egy barna hajú férfire, aki épp' valami szőke nővel vándorolna tovább az oldalán. Oh, anyám, s főleg, mert... mert ők... nagyon is pénzeseknek mondhatók. - Inkább tanuld már meg hol a helyed, te szánalmas csitri... - Úgy lök engem arrébb a férfi, mintsem egy tollpihét, s nem sok választ el szinte attól, miként ezzel leverjem a festményt. - Elnézést kérek, Mr. Ficsúr, amiért nem lát a buzis hajától, ami ugyebár a szemeibe lóg.. - Gúnyolódok egy sort, mire ő megragadja a hajamat. - Nem itt kellene jelenetet rendezni, drágám, hagyd már... - Húzná el őt tőlem a szőke hajú nő, ellenben a férfi könnyedén lerázza magáról a hölgyeményt, aki meglepődést imitálva bámul vissza ránk. - Rossz emberrel kezddel... - Sziszegem a fogaim között, ahogy nyomatékosan megemelem a hangomat ezt követően. - Ha nem engeded el nyomban a hajamat, akkor ígérem, miszerint feldugom a seggedbe a hátadnál álló szobrot!
Hónapok óta készültem erre a melóra: nem elég, hogy az interjú során varázslatot szórtam az a nőre, akinek a kezében volt a döntés, hogy ki fog alkalmazni, és módosítottam az emlékeit, de még papírokat is hamisítottam egy barát közbenjárásval, amely segítségével én lehettem Castor Schwarz, az új múzeumi alkalmazott. Belülről sokkal egyszerűbb volt felderíteni a terepet, s bizony még azok az ostoba aurorok is kedvesen felhívták a figyelmemet, hogy mikor fogják védőbűbáj alá vonni azt a varázstárgyat, amit el akartam lopni, hiszen mindenképpen biztosítani kellett nekik hozzá a terepet. Megfigyeltem, terveztem, meglapultam a háttérben, megjegyeztem minden újdonságot, változást, lehetséges betörési és menekülési útvonalat, feltérképeztem az egész épületet, úgy hogy szabad bejárásom volt elég sok helyre. S bár csábító volt ez a részleges szabadság, tartottam magam a szerepemhez, hiszen az volt a feladatom, hogy felügyeljem a kiállítási tárgyakat, illetve felvilágosítást adjak az érdeklődők számára. Megálltam az egyik vitrin előtt, hogy megigazítsam a zakómat, illetve, hogy hátratűrjek egy hajtincset, amely valószínűleg napközben szabadulhatott el. Miután megállapítottam, hogy a külsőm tökéletes volt, és nem kellett megigazítanom semmi mást magamon, a kezeimet a hátam mögött összekulcsolva folytattam a sétámat. Jól esett volna egy kávé, egy nagyon erős kávé, ugyanis nem sokat aludtam az elmúlt este, de még nem volt itt a szünetem. Különben is, mindig történt valami, ami miatt nem unatkoztam. Most is szóváltásra lettem figyelmes, s bár eleinte tartottam a tisztes távolságot, és magamban jót mosolyogtam, hogy a kedvenc aurorom szóváltásba került, mégis úgy éreztem, hogy közbe kellett lépnem, amikor a férfi megragadta a haját. Sietős léptekkel indultam meg a hármas irányába, elcsípve a szőke nő rémült tekintetét. Vele ellentétben én mindvégig higgadt maradtam. − Hölgyeim… Uram, megkérném Önt, hogy engedje el a kisasszony haját, illetve, ha valami problémájuk akadt, akkor legyenek szívesek tisztázni azt úgy, hogy a műtárgyak épségét nem veszélyeztetik – szólítottam meg őket, odalépve a triumvirátusukhoz, s ha a férfi nem tágított, akkor először finoman próbáltam lefejteni az ujjait Holmesról, majd kicsit nagyobb nyomás helyeztem a kezére, miközben nyájasan mosolyogtam rá. − Illetve, ha nem hajlandó együttműködni Uram, akkor kénytelen leszek hívni a biztonsági őröket, hogy kikísérjék magát – címeztem a szavaimat a férfinek, közben azonban a pillantásom Holmesra vándorolt. – Ugyanez vonatkozott magára is, kisasszony! Tagadhatatlanul szórakoztató volt az orra előtt lenni úgy, hogy fogalma sem volt a kilétemről. Hatalmas erőfeszítéseimbe került, hogy megőrizzem a professzionalizmus álcáját, és ne vigyorogjak az arcába, hiszen lehetségessé vált volna a lebukásom ezáltal.
Remélem, tetszeni fog <3
Vendég
Vas. Május 01, 2022 9:43 pm
Castor
& Raven
Koránt sem nyerte el a tetszésemet azon tényeset, hogy a mellettem álló ficsúrnak kedve támadt a hajamat megragadva fitogtatni az erejét. S habár a lelkem mélyén élveztem volna a vele való szópárbaj közjátékát, ellenben az már kevésbé volt az ínyemre, miszerint azt képzelte magáról, miként úgymond ő bármit megtehet velem, mindezt azon tematikára alapozva, miszerint... miszerint mire is? A kiejtett szavaimmal szembemenően esze ágában sincsen elengedni a hajamat, sőt még tetőzve eme szituációt: beletúr és ezáltal erőszakosan magához von, miközben én egy halkabb morranást hallatok. Feszülten fújom ki a tüdőmben tartott oxigént, ekként nézve rá féloldalas távlatban, amikor is megjelenik mellettünk a múltkori tárlatvezetés kapcsán egy ismerős külsejű úriember. Hirtelen valahogy' nem tudom őt hová tenni, 'míg hangot nem ad a nyomatékosításának. Persze, igyekszem megmozdulni, ámbár ezzel csupán annyit érek el, miként lazán megtépem magam. - Ha ez a kis korcs nem állt volna az utamba, akkor most' nem tartanánk itt, kérem szépen.. - Magyarázza a férfi, aki továbbra sem tágít amellől, miszerint élvezettel tépje ki a nyamvadt hajszálaimat. - Szóval vezesse ki ezt a csitrit a teremből és máris nyugodtan folytathatjuk a drágámmal az utunkat, mert MI igenis az elitek közzé tartozunk és jogunkban áll itt lenni! - Folytatja előadva az aranyvérmániás szónoklatát, mire jómagam... törekszem kiszabadulni eme pozícióból. - Semmi keresnivalója nincsen itt az olyan egyedeknek, akik látszólagosan sem érnek többet egy mugli-származású ivadéknál! - Teljességgel fennkölten nyilatkozik, mintha a fejemre volna írva, avagy rajtam villogna egy kibaszott nagy neontábla, miszerint amúgy félvér vagyok. - Attól, hogy nem vagyok teljesértékű tagja az Önök elit-alakulatának, nos nem jelenti azt, miszerint nincs helyem a varázstársadalomban. Attól, hogy egy nyomorultnak bélyegzett csitriszerű félvér vagyok... kurvára nem érek kevesebbet Önöknél és nem, egyáltalán nem áll jogában kritizálni engem egy akkora balfasz aranyvérű pöcsnek, mint, amilyen valójából Ön. Szóval... igazán elengedhetné már végre a hajamat! - Sziszegem kicsit sem kedvesen formálva meg a szavakat, mégis felvéve újfent a formális kereteket, ha már ez az aranyvérű sznob is ezt teszi, csak mert nyalizni kíván egy itt dolgozónak. Enyhén szólva ledöbbent, amiért az újonnan feltűnt férfi kísérletet tesz megszakítani; a kis mitugrász senkiházi 'tépkedési' gyakorlatát, azonban ez az identitás zavaros nyomorult szinte meg se moccan a folyamatra. - Mi az, hogy ki akar engem kísértetni az épületből? - Felháborodva engedi el végül a hajamat, ahogy idegesen tekint rá a vele szemközt álló férfira. - Egyáltalán nem teheti ezt meg velem! Pénzzel támogatom ezt a múzeumot, érti? PÉNZZEL, míg ez a nyamvadt félvérű korcs meg csak rontja itten a levegőt! Kísérje ki őt nyomban az épületből! - Megemelt hangszín társításában adja elő a monológját, ahogy a szemeimet forgatva állnék arrébb, mire Ő ismételten megragadja a hajamat. - Tudja mit?! Tökéletesen igaza van! Amennyiben pedig elengedi a hajamat, akkor fogom magam és tüstént el is hagyom az épületet, miszerint ne zavarjam az Önhöz hasonló: alávaló gerinctelen görényeket! - Sokkal higgadtabban közlöm ezt vele, ugyanis nem szándékozom a múzeum teljes látókörét a kis személyemre irányítani. - Ha úgy érzi, miszerint kellő mértékben megegyeztünk, akkor... engedjen az utamra! Ígérem, miként soha többé nem zavarom az elit-osztagát... sőt.. meg sem jelenek többé ezeken az eseményeken, bár nem, mintha annyira érdekelne. - Ahogy teljesíti a kérésemet; ellépek tőle. Bólint egyet szánakozó és elítélő tekintettel, míg én hátat fordítok nekik. Nincs kedvem olyanok között tartózkodni, akik elítélnek a származásom miatt. Nincs kedvem az olyan emberekhez, akik semmit sem tudnak a múltamról, s egyből elítélnek azért, mert nem épp' nekik tetsző az eredetem. De bárcsak ne lennék... olykor szívesen ezt kívánom: azt, hogy ne keljen levegőt véve még egy napot átszenvedni ezen közeg fullasztó hangulatában.
Amennyire szórakoztatott eleinte Holmes összetűzése a férfival, annyira kezdett bosszantóvá válni az a lekezelő stílus, amellyel a nőt illette. Az egy dolog volt, hogy szerettem bosszantani Holmest a kis húzásaimmal, de szánt szándékkal sosem viselkedtem bántóan a közelében. Az más kérdés, ha esetleg magára vett valamit, de akkor sem azzal a céllal cselekedtem úgy, hogy vérig sértsem. Minél agresszívebbek váltak a férfi mozdulatai, annál inkább úgy éreztem, hogy közbe kellett lépnem. A nyájas mosolyt hamar felváltotta a kétkedő tekintet, az összeráncolt homlok, amikor az ismeretlen hozzám intézte a szavait. − Nem vall túl szofisztikált viselkedésre, ahogy cselekszik, vagy éppen beszél – pillantottam komolyan a férfira azzal az igyekezettel, hogy felvilágosítsam a modorával kapcsolatban. Én magam is aranyvérű család sarja voltam, mégis voltam ilyen beképzelt seggfej. − Elnézést Uram, de nem fogom kivezetni a Hölgyet, azért mert Önöknek összetűzése volt. Továbbá úgy vélem, hogy egy huszonegyedik századi úriember nem kommunikál így, vagy nem alkalmaz erőszakot, akkor sem, ha éppen problémája akadt – ingattam a fejemet lassan, miközben már a férfi ujjait próbáltam lefejteni Holmesról. − Nagyon sajnálom Uram, azonban mindenkinek joga van itt tartózkodni. Egy felvilágosult korban élünk, ahol az egyenlőség fontos számunkra, továbbá szeretném felhívni a figyelmét arra az apró tényre – mivel jó magam is aranyvérű családból származom −, hogy az efféle szóhasználattal könnyen magára haragíthat sok embert, s a kormányunk sem pártolja a vér alapú megkülönböztetést – soroltam fel az érveimet a férfivel szemben, gondolván, hogy ha talán felemlegetem a politikai helyzetet, és a tényt, hogy Maurica Briggs idejében nem vallott túl bölcs gondolatnak az efféle kinyilatkoztatás, akkor talán végre abbahagyja a felesleges szócséplést. Szerettem volna felsóhajtani, amikor Holmes nem bírta befogni a száját, helyette csupán egy figyelmeztető pillantással illettem. Vajon vette a lapot, és hajlandó volt végre elhallgatni, vagy továbbra is olajat akart önteni a tűzre? Az utóbbira tettem volna a voksomat. − Kisasszony, kérem fékezze a nyelvét! – fordultam felé továbbra is olyan pillantással, amellyel rendre utasítani próbáltam őt. Szinte biztos voltam a sikertelenségben. − Ha nem tudja betartani a házirendet, akkor sajnos nem érdekel, hogy mennyi pénzzel támogatja a múzeumot, de kénytelen leszek felszólítani a távozásra – rezzenéstelen, szinte érzelemmentes arccal fordultam vissza hozzá, miközben felemeltem a kezemet, és intettem a biztonságiaknak, akik szintén felfigyeltek a kiabálásra. Két tagbaszakadt férfi indult meg az irányunkba az ajtótól. Egy pillanatra lesütöttem a szemeimet, és mély levegőt vettem, mielőtt még durvábban rászóltam volna Holmesra, hogy most már tényleg kussoljon. Végül a férfi elengedte Holmest, az őrök pedig becsatlakoztak a beszélgetésünkbe. − Mr Schwarz, miben segíthetünk? Mi a gond?– szólított meg az egyikük. Mosolyogva az ismeretlen férfira pillantottam, hiszen továbbra sem tartottam helyénvalónak a modorát. − Kérem, kísérjék ki az épületből ezt az úriembert, ugyanis megsértette a házirendet, kockáztatta az egyik értékes műkincsünk épségét, illetve lekezelően bánt egy hölggyel! – utasítottam őket, s mielőtt a férfi ellenkezni akart volna, még odaszúrtam: − Ha panaszt szeretne tenni, akkor a jövőben megteheti azt a felettesemnél, azonban most a viszontlátásra, Uram! Ha a férfi ellenállást tanúsított, akkor az őrök szó szerint megragadták, és kicipelték az ajtón túlra, de ha hajlandóságot mutatott az együttműködésre, akkor csupán kikísérték őt. Miután végre lecsendesedett minden, s a bámészkodók is visszafordultak a kiállított tárgyakhoz, végigsimítottam a zakómon, majd Holmes felé fordultam. − Jól van? Tehetek Önért valamit? – Senki nem érdemelte meg, hogy így beszéljenek vele, s abban biztos lehetett ez az alak, hogy nem most látott engem utoljára. Most azonban Holmesszal akartam foglalkozni, mert bármennyire is gyűlölt, érdekelt, hogy hogyan volt. − Elnézést kérek az iménti kellemetlenségért – tettem hozzá némi hatásszünet után, s bár nem az én dolgom lett volna ezt tenni, mégis kellemetlenül éreztem magam. Ha nem kellett volna a szerepemhez tartanom magam, akkor annak a görénynek már rég belevertem volna a legközelebbi vitrinbe.
Remélem, tetszeni fog <3
Vendég
Hétf. Május 02, 2022 12:25 pm
Castor
& Raven
Roppant' idegőrlőnek véltem ennek a nyamvadt féregnek a jelenlétét, aki olyan szinten élvezte az általa megemlítésre kerülő szavakat, mintha épp' egy díjátadó pódiumán szónokolna hálálkodva. Olyan szinten vágta a fejemhez a csodásabbnál is csodásabb megvetéssel és gúnnyal megspékelt formátumokat, mintha jómagam nem egy emberi érzőlény volnék, hanem egy állat, akibe bármikor bele lehet rúgni. Ellenben azt még itt és most megjegyezném, miként ők sem érdemlik meg ezt a féle bánásmódot. Semmi közünk nem volt egymáshoz, egyetlen szóval sem kötöttem bele abba a patkányfejű pofájába, s bár ugyan futólagosan neki mentem, de egyáltalán sem szánt szándékkal. Ha pedig már itt tartunk, akkor ő maga is kinyithatta volna a kivájni való szemgolyóit és azon egyszerű elmélet alapján, miszerint felháborodva toporzékol, nos akár... ki is kerülhetett volna elkerülve eme incidenst. Azonban ez a kis opció már a számára nyilván egy olyasféle luxus volna, amit nem engedhet meg a tévképzeteinek, mert az egója be sem férne valójából e múzeumi terembe, nem igaz? - Csak azt ne mondja nekem, miként ennek a mihaszna semmirekellő nőnek fogja a pártját? - Felháborodottan kérdez vissza, ekként lekicsinylő pillantással méltatva e jelenetsort. Érezhetővé válik az egész testtartásából sugárzó gyűlölet, amit bezzeg' a hajszálaim szenvednek el. - Maga főként ne akarja már nekem megmondani azt, miszerint milyen módszerekkel is élhetek ebben a társadalomban! Semmi köze nincsen voltaképp' ehhez a patáliához, ellenben azt igenis jó néven venném, ha fogná ezt a nőnek sem nevezhető akárkit és ezáltal mielőbb eltávolítaná őt a közelemből! - Átitatja a mondandóját az arroganciája, 'melynek értelmében közkívánatra óhajtja bocsátani, miként nagyon is sokat jelentő a megjelenésével járó habitusa. Holott, ha nem lennénk egy múzeum kellős közepén, akkor oly' hétköznapian rúgnám tökön, miként még azt is megbánná ez az aprócska nemiszervvel rendelkező fajankó, hogy hajlandó volt évekkel ezelőtt kimászni a saját anyából. - Nekem áll jogomban itt tartózkodni, mert baromira megtehetem, ellenben ezzel a szánalmas nyomorult szukával, aki arra sem képes, miszerint tiszteletben tartsa azt, hogy hol is van a helye, amennyiben én közlekedni kívánok a helyiségben! Azt meg már inkább meg sem jegyezném, miszerint mennyire egy szerencsétlen idióta Ön is, hogy aranyvérű ellenére képtelen tisztában lenni a saját előjogaival! - Érvel az állásfoglalása mellett, miként ösztönösen is elszólom magam és koránt sem hagyom annyiban az iméntieket. S habár nem épp' megfelelő viselkedés ez a részemről, azonban kicsit sem hat meg a felém intézett felszólításnak szánt tekintet, sem pedig az, miként az itt dolgozó férfi finoman rendre int. Mindez természetesen nem az Ő hibája, hanem teljességgel az enyém, mert baromira nem esik jól eltűrni ezt az irányomba meglépett sértési morált. - Semmiféleképp' nem rúghat ki engem erről a helyről, ugyanis ÉN teljes mértékig megfelelően viselkedtem! - Szabadkozva igyekszik javítani a tendenciális esélyeit, mialatt én újabb kifakadást közlök eme agyalágyult ütődöttel, ámbár ezúttal sokkal ésszerűbben állok hozzá ezen körülményekhez. A szemem sarkából haladéktalanul feltűnik a másik férfi tetteinek átfogó láncolata, így nem igazán lepődöm meg a hirtelen megjelenő őrök jelenlétén. Felvont szemöldökkel fürkészem a történések további kimenetelét, ahogy ez a jelentéktelenül tenyérbemászó pernahajder: szinte hebegni-habogni sem képes az elé terülő látvány nyomán. Elkerekedett szemekkel bámulja eleinte az őröket, majd' ezt követően a másik férfit. - De hát; én nem is csináltam semmit! - Vergődve ellenkezik a procedúra ellen, amikor is újfent megszólal Mr. Schwarz. - Abban biztos lehet maga... - Ragadják meg őt a karjánál fogva. - Tutira veheti azt, miszerint ki fogom rúgatni innen és soha többé még csak a lábát sem teheti be ide, nem beszélve arról a ribancról, akit annyira a szárnyai alá vett a védelme gyanánt... - Tőle visszhangzik az egész terem, 'míg ki nem viszik őt végül a bejárati szegmensen. Fájdalmas sóhaj keretébe zártan lépek vissza a vihart ábrázoló festményhez, ekként feledvén a nem régiben történt atrocitást, amely... mondjuk úgy, hogy nem épp' volt léleksimogató tónus. - Nem ér újdonságként az ilyen viselkedési jellegkör, így mondhatni már megszoktam, miszerint a magamfajtákat ilyesféle közeggel illetik. - Vonok vállat, ahogy félszegen eltekintek az elegánsan öltözött úr felé. - Ez nem az Ön hibája, így pedig ne is vegye magára annak a pöcsfejnek a megnyilvánulásait, mert ezzel csupán csak saját magát járatta le, ellenben, ha nem lennénk egy bizonyos kereteken belül, akkor már laposra vertem volna, avagy legalábbis megfosztottam volna attól, miszerint efféle barmokkal szaporíthassa még a bolygót. - Kitapintható volt a hangomból áradó düh egyvelege, miképp' finoman elemeltem róla az írisztükreimet. Az előttem kiállított darabot szemléltem, mialatt feszülten fújtam ki a bent tartott levegőt. - Kérem, ez nem az Ön dolga volna.. - Némileg zavarba ejtően kedves volt a tőlem nem messze álló férfi, így akaratlanul is beindult nálam a pánikszerű védekezési effektus. - Mr. Schwarz, kérem, felejtse el ezt az esetet! - Lélektükreimmel az övéit keresem, ahogy hátrébb lépek tőle egy lépésnyi távolságot. - Én nagyszerűen megvagyok mindenféle lélekpátyolgatás nélkül is és Ön... nyilván jelenleg nagyon is elfoglalt, szóval nem kívánnám az idejét rabolni. - Jegyzem meg kissé halkan, mialatt elrévedek az újonnan bemutatott kellék felé, ami... oh, a francba is már.. ez az egész eset kiverte a fejemből Fantomot.
Sok dolog bosszantott az életem során, rengeteg emberrel futottam össze, de ekkora felfuvalkodott hólyagot, mint ez a fickó, még nem láttam. Ez pedig elég nagy szónak számított, hiszen olyan körökben mozogtam, ahol nem a világ legkedvesebb embereivel futottam össze nap, mint nap. Azt viszont nem bírtam tétlenül nézni, hogy megalázza és bántsa Holmest, bármennyire is szerettem az idegein táncolni. − Engem egyedül a múzeum jóhíre érdekel, pártatlan vagyok. Azonban az Ön viselkedése hagy kivetnivalót maga után, ezért nyomatékosan kérem, hogy eressze el a hölgyet, különben kénytelen lesz a biztonsági őrök segítségét kérni – válaszoltam neki higgadtan, mintha valami jól betanult szöveget ismételgettem volna. Merlinre, nagyon szerettem volna képen vágni! Mégsem tettem meg, így hát más eszközökkel akartam eltávolítani a képből. − Egyébként sem illik így bánni egy hölggyel, attól függetlenül, hogy milyen származású. Tulajdonképpen nem is tud semmit a hölgyről, csupán spekulációkba bocsátkozott– vándorolt a pillantásom először Holmesra, aztán pedig a férfi kísérő szőke nőre, akinek az arcára kiülő rémület arról árulkodott, hogy kezdte átértékelni a viszonyát ezzel a fickóval kapcsolatban. Szerintem jobban járt volna vele, ha faképnél hagyja, mielőtt még előbb-utóbb őt is megtámadta volna. − Sajnálom Uram, de igenis közöm van hozzá, ugyanis megzavarja a látogatókat és rosszfényt vet a múzeumunkra. Szóval, tulajdonképpen jogom van hozzá, hogy kiutasítsam Önt az épületből a viselkedése miatt. Úgy látom, Ön az, aki nincs tisztában a saját jogaival – fordultam vissza ismét a férfihez, aki nem igazán akarta befogni a száját. Egyre jobban késztetést éreztem rá, hogy orron vágjam, de szerencsére rendelkeztem annyi önkontrollal, hogy mindezt ne tegyem meg nyilvánosan. − Remélem, hallja, hogy hogyan beszél, Uram. Biztos vagyok benne, hogy a kedves üzlettársai és ügyfelei nem fogják értékelni ezt a fajta bánásmódot. Tisztában vagyok a származásommal, amely nem jogosít fel arra, hogy udvariatlan legyek másokkal. Sajnálom Uram, de nem a sötét középkorban élünk, hanem a huszonegyedik században, és ebben a században megvetik az olyan embereket, akik a származás szerint megbélyegezik embertársainkat. – Abban pedig még inkább biztos lehetett, hogy nem csupán az orrát fogom eltörni, amikor a nyomára akadok, hanem tönkreteszem az egész üzletét, és olyan ügybe keverem, amely után talán majd tanul egy kis jómodort. Mert gyűlöltem az ilyen embereket, és megvolt a képességem és a lehetőségem ahhoz, hogy porrá zúzzam az ilyen kis görények életét. − Biztos ebben? – mosolyodtam el, amikor panaszkodni kezdett arról, hogy nem rúghatom ki innen, de már késő volt. Intettem az őröknek, akik készségesen a segítségemre siettek, így bármennyire is könyöröghetett volna, akkor sem engedtem volna meg neki, hogy tovább rontsa itt a levegőt. − Talán majd egy nyugodt pillanatában átértékeli a cselekedeteit Uram, és ráébred, hogy mégis mi tett – billentettem oldalra a fejemet, ahogy szenvtelenül végignéztem a vergődését. A kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött, egy pillanatra odaléptem hozzá, hogy odasúghassam neki: − Ne aggódjon Uram, még nincs késő az Ön számára. Egy mielőtt elhurcolták volna a férfit, még kicsentem a zsebéből a tárcáját, és a saját zsebembe süllyesztettem. Gyors mozdulat volt, neki sem tűnhetett fel, hiszen a jelenetrendezés jobban lekötötte minden figyelmét. − Úgy legyen, Uram. Állok elébe – léptem hátrébb tőle továbbra is negédes, ám magabiztos mosollyal. Mintha annyira rászorultam volna erre a munkára, hogy féljek tőle… Különben is, inkább neki kellett volna rettegnie tőlem. És fog is majd, amint leszállt az éj. Csatlakoztam hát Holmeshoz, aki az egyik méregdrága festmény előtt állt meg. Kedveltem ezt a műremeket, hiszen tökéletesen ábrázolta azt az élethelyzetet, amibe évekkel ezelőtt ragadtam. − Lehetséges, hogy megszokta, ettől függetlenül nem helyes viselkedés. Nem lesz valaki attól különb ember, mert gazdagnak, szegénynek, aranyvérűnek, félvérnek, vagy varázstalannak született. Emberek vagyunk. Az határoz meg minket, hogy miként bánunk a környezetünkkel – pillantottam rá komolyan. Talán sok-sok évvel ezelőtt én is egy kicsit arrogáns voltam másokkal, esetleg szerettem megviccelni őket, de a származásuk miatt sose nem bántottam senkit. Nem tehettek róla. − Egy percig sem vettem magamra, csupán bosszantó, hogy léteznek még ilyen emberek a világon – vontam meg finoman a vállamat, ahogy a pillantásom a festményre vándorolt. Szinte láttam magam előtt a festőt, ahogy az ecsetet az vászonhoz emeli, vagy ahogy a színekbe belekeverte a saját érzelmeit és félelmeit. Mert félelmet és rettegést is láttam ebben a műben, nem csupán egy tomboló vihart, hanem egy lelki vívódást véltem felfedezni minden egyes ecsetvonás mögött. − Abban sem kételkedtem, hogy meg tudná védeni magát, azonban ez a hely valóban nem lett volna alkalmas arra, hogy visszaüssön. Nekem azonban rendelkezésemre álltak eszközök, amikkel eltávolíthattam, ezért is léptem közbe – tettem hozzá nyugodtan, mert bár bosszantott annak a nyomorultnak a viselkedése, mégis képes voltam megőrizni a hidegvéremet. Nem volt más választásom. Nem terveztem lebuktatni saját magamat. A végén még Holmes két legyet üthetett volna egycsapásra, és boldogan vágott volna rács mögé. Ismét felvettem vele a szemkontaktust. Bevallom, furcsa érzés volt úgy beszélgetni vele, hogy nem szúrtam közbe semmi bosszantót, vagy élcelődőt, ahogy az is szokatlan volt, hogy mindenféle ellenérzés nélkül kezelt. Pedig hányszor, de hányszor hallottam már üvölteni! Megannyi módon ki akart már csinálni, s tessék, most itt álltam előtte, mégsem tudta azt, hogy akit annyi ideje üldözött, az pontosan az orra előtt állt. Azonban nem értettem az arcára kiülő zavarodottságot. Vajon az emberséges viselkedést vette volna ennyire magára, vagy mégis mitől vált ennyire visszakozóvá? − Nem hinném, hogy „lélekpátyolgatásnak” számítana az, hogy ha valaki udvarias a másikkal, de ahogy kívánja – sóhajtottam fel halkan, hiszen mindig is tudtam, hogy ez a nő nem volt egy egyszerű eset, de nehezemre esett elhinni, hogy valóban az volt. − Egyébként jelenleg nem vagyok túlságosan elfoglalt. Legalább is, nem gondolnám azt, hogy ne tudnának mellőzni pár percre – mosolyodtam el cinkosan, bár volt egy olyan sejtésem, hogy Holmes megpróbált a lehető leghamarabb kihátrálni ebből a beszélgetésből.
Remélem, tetszeni fog <3
Vendég
Hétf. Május 02, 2022 6:39 pm
Castor
& Raven
Az épp' lezajló mozzanatok láncolatában nem kívántam részt vállalni, így csak távoli szemlélőként affektáltam a két férfi szópárbajának játékára. Kimondatlanul is tetszett, miként az az arisztokrata seggfej akármennyire is igyekezett álláspontot foglalni önmaga mellett, nos.. lényegében végül ő maga húzta a rövidebbet. Mr. Schwarz könnyedséggel tüntette el őt az egyenletből, s nem mellesleg sokkal profibb módon jött ki ezen lépés, mintha voltaképp' én magam kezdtem volna bele egy magánakcióba. Cinikus mosolyt öltöttem az arcomra, figyelvén annak a vadbaromnak a vergődését, miután gyönyörű kecseséggel kidobták őt azon a bizonyos ajtón. Életem legszebb pillanatainak egyikévé avanzsálódott eme aprócska momentum, mégis, ahogy már csak ketten maradtunk eme úriemberrel egymás mellett; némileg frusztráltabbá váltam. A lelkem áttetsző nyugtalansága szinte rögvest átváltott egy másabb körű zűrzavarba és valahol mélyen ugyan felkészültem a menekvésre, ellenben szóra nyitottam az ajkaimat, s magamat is meghazudtolva feleltem neki vissza. Meglepetten fordulok felé, hallgatva azon szavakat, amelyeket megejt, s már-már képzelődésnek könyvelném is el eme aspektust, amennyiben nem járna ténylegesen is a férfi szája. Egy minutumra megcsillan a szemeimben egyféle értetlenül tiszta ámulat, ami alapján a sablonos szerepkörből kihúzva őt; áthelyezem valahová egészen máshova. Belefeledkezve e másodperc bűvöletébe pedig rajta felejtem az írisztükreimet, miként jócskán, sőt mérföldkövekkel barátibb hangnemet sikerül megütnöm ezáltal vele szemben. - Kivételesen teljesen egyetértek a gondolatmenetével, ugyanis nem szabadna okvetlenül következtetést levonunk mások kárára. Ellenben az embereknek mindig is könnyebb volt ezen társadalmi formátum megtétele, mintsem, hogy megismerjék ténylegesen is a másik személyt. - Finomabban fogalmazok, trágár szavaktól és ridegségtől mentesen, hisz' szerfelett értékelem ezen meglátását. Roppant mód' megnyerőnek véltem az olyan egyedeket, akik az aranyvérűségük ellenére is képesek voltak elvonatkoztatni a mániás berögződéstől. Egy plusz pont határozottan felírhatóvá vált a javára, ha már a 'megvédéssel' járó perspektíva okán nem értékeltem őt. Finoman vándorolt vissza a retinám az elénk táruló szerzeményre, amely valami megmagyarázhatatlan indok által; magával ragadóan lekötötte a figyelmemet. - Szimplán az a baj ezzel, miszerint rengetegen élnek ezzel az habitussal. S a számukat a két kezemen sem tudnám összeszámolni. - Sóhajtok egy aprót, a mennyezet felé tekintve egy rövid ideig. - Annyiféle eszközzel alkalmazhatják kényük-kedvük alapján a bántalmazás megtestesülését, miként már-már olykor immunissá válok ezen közegre, s ha elég időn keresztül tapasztalja meg az ember, akkor egy adott intervallumon belül csaknem elfogadhatóvá alakul. - Teszem hozzá ismételten ránézve, miként ő maga a festményt szemléli. Felvetődik bennem a kérdés: miként mit gondolhat az ecsetvonások nyomán? De valahogy' nem kezdeményezek ennél is mélyebb kapcsolati kialakulást közöttünk. Egy felszínesen rideg személynek adom ki önmagam, akit nem hatnak meg a történtek, s akit nem érdekel senki, miközben... mélyen belül szenvedve próbál túlélni egy aprányi társaságot is találva saját maga mellé. - Amit nem mellesleg nagyon szépen szeretnék is megköszönni, Önnek, mert... valójából a munkámmal játszanék, ha ez ennél is nagyobb katyvaszba torkollott volna. Tehát hálás vagyok a segítségéért, mert ezenkívül nem igazán van... - ...semmim. Elakad a hangom, ekként az elmei szakaszban fejezve be a mondatot. A kezdetleges előrelépés ellenére: hamar visszaváltok újfent a ridegség megszokott környezetébe. S habár ő maga nem érdemli meg részemről ezt a fajta stílust, én mégsem tudok illően tanúsítványt nyújtani afelől, miként jókislány vagyok. - Kifejezetten ritka mértékű megnyilvánulás ez -, legalábbis az irányomba mindenképp' az. - Fűzöm hozzá formális és egyúttal rideg hanglejtéssel, ahogy az arcvonásait fürkészem, aztán pedig a lélektükreit. Finoman keresztbefonom a mellkasom előtt a karjaimat, aminek a révén kissé feltűrődik a karomon a felső, így némileg láthatóvá válik egy halványabb heg-féleség. - Öhm... - Döntöm oldalra a fejemet, végigmérve a férfit, majd a tematikusan körülöttünk elhelyezkedő környezetet, aztán sokat sejtető módon bólintok. - Rendben, hogyha ennyire ragaszkodik ahhoz, miszerint a társaságom kíván lenni néhány percig, akkor csak tessék! - Igyekszem úgy formálni a hanglejtésemet, hogy ne tűnjek közben egy bunkó, alpári stílusú nőnek, azonban... már úgy is hallotta a kedvenc szakzsargonjaimat, akkor meg nem mindegy?! - Mennyire ismeri tüzetesebben is a kiállításban szereplő alkotásokat? Mármint... szívesen meghallgatnám más véleményét is ezekről a remekművekről. - Még a végére kész emberbarát gesztust sikerül megalkotnom, mindezt persze félretéve; nem épp' ez a célom. Amennyiben belemegy eme "kirándulásunkba", úgy jobban betekintést nyerhetek a teremben résztvevőkkel kapcsolatosan, s ha ez összejön, akkor ennek az úriembernek a segítségével talán meglelhetem: Fantomot. Hm, s ez lényegében nem is annyira rossz ötlet!
Volt idő, amikor én is a haverjaimmal kötekedtem, vagy éppen hecceltem másokat, de azt hiszem, az évek során komolyodtam legalább annyira, hogy kinőjem a sznobizmust. Ez nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna megkülönböztetni a minőségi dolgokat az olcsótól, de nem volt szükségem arra, hogy hatalmas kúriában éljek, és a házimanók rendet rakjanak körülöttem, ahogy arra sem, hogy a legdrágább holmikba bújva mutassam másoknak, hogy én mennyivel többet értem náluk. Ez rohadtul nem így volt. Az önkéntes száműzetésem során átértékeltem az egész szemléletmódomat, s már tényleg nem vágytam másra, mint megbocsájtásra, feloldozásra és nyugalomra. Bár a legutóbbi talán kissé kivitelezhetetlen volt, mert egyszerűen hosszútávon nem bírtam nyugton maradni, mégsem akartam az egész életemet úgy leélni, hogy megloptam a világot. Élveztem egy bizonyos fokig, de valahol mélységesen utáltam és elítéltem magamat emiatt. Azonban nem volt választásom. Meg volt kötve a kezem, ezellen pedig nem lázadhattam. − Kivételesen? – nevettem fel vidáman, kiemelve ezt az egy szót a mondanivalójából, miközben tartottam vele a szemkontaktust. – Ezt úgy mondja, mintha nem ez lenne a második beszélgetésünk. Igaza volt. Nem most beszéltünk másodjára, azonban fogalma sem volt a kilétemről. Valószínűleg szinte azonnal a torkomnak ugrott volna, ha tudta volna, hogy az előtte álló férfi nem volt más, mint az általa üldözött Fantom. − De egyetértek. Nem szabad másokról ítélkezni pusztán a megjelenése, vagy származása alapján. Elég szomorú, hogy idáig jutott a világ – sóhajtottam fel halkan, bár elég sokat tudtam volna mesélni a saját lelkem korruptságáról, vagy éppen a társadalmunkéról. Sokkal jobban láttam az árnyoldalát mindennek, épp ezért is szomorított el a gondolat, hogy talán sosem fogok szabadulni tőle. Épp ezért is tudtam könnyedén hasonulni az előttünk álló festménnyel, főleg azok után, hogy meg tudtam a mű teljes háttértörténetét. − És rengeteg ember bukik el a saját önhittsége miatt, hiszen mint már korábban is említettem, a mai világban nem nézik jó szemmel, ha valaki ennyire fennhordja az orrát. – Ezt pedig a Briggs-kormány még kevésbé tolerálta. Az aranyvérűeknek egyre nehezebb volt boldogulniuk a Maurice Briggs által teremtett világban, s bizony eléggé aggasztó híreket lehetett hallani nyár óta. Nem voltam vak, én is észrevettem a gyülekező sötét fellegeket. − Érhető, mégis valahol igen elkeserítő – feleltem halkan, miközben a tekintetemet a festményre szegeztem. Valahol egyszerre keltett bennem nyomasztó és megnyugtató érzést. − Igazán nincs mit köszönnie. Bajba került, természetes, hogy ilyenkor az ember segít a másiknak – szakítottam el a pillantásomat a vászontól, hogy egy féloldalas mosollyal Holmesra pillantsak. Talán egy másik világban még kedvelt is volna, és nem lenne feltett szándéka kitekernie a nyakamat. Mondjuk, magamnak se tudtam volna megmagyarázni, hogy egyáltalán miért érdekelt a véleménye egy olyan személynek, aki arra hajtott, hogy kicsináljon. A gondolataimba mélyedtem, így nem tűnt fel, hogy egy pillanatra is elakadt volna a hangja. − Nos, ha egyszer úgy gondolja, akkor egy kávé mellett szívesen meghallgatom. – Szinte biztos voltam benne, hogy elutasítja az ajánlatomat. Nem is akartam ráerőltetni, pedig nagyon jó hallgatóság tudtam lenni. Cassie meglepődött volna, hogy néha képes voltam befogni azt a hatalmas számat, és éretten tudtam viselkedni. Ritka pillanataim egyike volt ugyan, de képes voltam rá. Az arcát fürkésztem, próbáltam leolvasni az érzelmeit, de ügyesen próbálta leplezni azokat. Megtehettem volna, hogy esetleg megpróbáljak kutakodni egy kicsit az emlékei között, de megadtam a kellő tiszteletet. Én se rajongtam érte, amikor annak idején erőszakkal nyomakodtak az elmémbe, és próbáltam fogást találni rajtam. Elmosolyodtam a pillanatnyi megrökönyödésén, és azon, hogy szinte engedélyt adott nekem arra, hogy a társaságát élvezzem. Talán megjegyzést is tettem volna rá, de inkább csak csomót kötöttem a nyelvemre, mielőtt olyasvalami hagyta el volna a számat, amely lebuktathatott volna. − Elég sok mindent tudok róluk, szóval kérdezzen csak, és szívesen válaszolok – kulcsoltam össze az ujjaimat a hátam mögött, miközben csípőből oldalra fordultam, hogy végigpillantsak a kiállítási tárgyakon. − Tudnék mesélni arról, hogy mikor és milyen stílusban készültek, de azt hiszem, egy-egy alkotás mögött rejlő történet sokkal érdekesebb, mint a száraz tények. Szóval, magán múlik, hogy pontosan melyik tárgyról, és mit szeretne tudni. – Rengeteget készültem arra, hogy a munkám során hiteles lehessek, s érdekelt is mindaz, amivel foglalkoztam, pedig soha nem tanultam róluk korábban, csupán magam jártam utána mindennek immár felnőtt fejjel. − Az például feltűnt, hogy kifejezetten tetszik magának az előttünk lévő alkotás – intettem a bal kezemmel a falon lógó festmény irányába, amelyen mindkettőnk tekintete gyakran elidőzött.
Remélem, tetszeni fog <3
Vendég
Szer. Május 04, 2022 2:12 am
Castor
& Raven
Enyhén szólva felszalad a szemöldököm a visszakérdezése és a vidám felnevetése okán. Mégis mi a fene nevetséges neki a mondandómban? Vagy miért is kell kiemelnie egyetlen egy nyamvadt szót? Valamelyest felháborodottabban figyelem a sötétbarna írisztükreit, miként egy halk morranás szökik ki akaratlanul is belőlem. Kellő mértékűen egyértelművé teszem számára ezzel a nem tetszésemet, ugyanis rohadtul gyűlölöm azt, amikor egyesek... egyesek képesek a nevetség tárgyává tenni. Enyhén megrázom a fejemet, feszülten fújva ki a tüdőmben tartott levegőt, miként eléggé közönyösen szemlélem őt. S habár lehetnék sokkal udvariasabb is vele szemben, azonban a rideg megmutatkozás önkéntelenül is elő-előbukkan a vonásaimban. Figyelmen kívül hagyom a szavait és inkább válaszra sem méltatom, mert, ha megtenném félő, miként túl durva volnék, holott szerencsétlen férfi nem tett ellenem semmit -, legalábbis eddig még nem. - Mindenki szeretne a maga módján felsőbbrendűvé válni, sokkal többnek mutatkozni, mint, ami, s a gond igazából ott kezdődik, miként... ez is az alapja ennek az egésznek. - Tártam szét hanyagul a karjaim, jelezve, miszerint erre épült fel a társadalmi rendszerünk. Könnyebb volt előítéleteket gyártani, egyeseken teljességgel átgázolni és az önös érdekeink által versenyre kelni, mintsem mások tényleges javát szolgálni. A saját szakmámon belül is rengeteg korrupt genyó dolgozott, akiknek kicsit sem díjaztam ugyan a jelenlétét, ellenben az én beleszólási jogom ezekbe a dolgokba, nos... egyenlő volt a semmivel. Kussolj és csináld a feladatodat szintűvé avanzsáltak ezen kis kapcsolati ágazatok, s valahol... valahol mélyen ezért sem akartam barátkozni senkivel. Finoman biccentettem a szavait illetően, hisz' volt ebben némiképp' igazság. Azonban, nos.. a háttérben sok olyan tematika keresztezte ezt, amely által megkérdőjelezhetővé vált a korruptság és a tolerancia közti határ. Mindkét véglet kapcsán voltak olyanok, akik váltig állították az ellentétes opciót, míg érdemiekben előrébb igazán egyikük sem jutott. - Sajnos az ilyen jellegű esetekkel kapcsolatosan semmit sem tehetünk. - Vontam vállat finoman, koránt sem merülve el teljesen a témában, hiszen hiába is tárgyaltuk volna át újra és újra, ha alapvetően semmit sem érünk el vele. Ezen világ keretei között mindig is lesznek olyan személyek, akiknek nem fog tetszeni valaki identitása, származása, szakmája, ruházata, vagy csak úgy szimplán bármije, mert gyakorlatilag attól érzik jól magukat, miszerint beleköthetnek másokba. Kétkedve fürkészem az arcvonásait a kijelentése nyomán, mivel kicsit sem megszokott iránymutató azon elv, hogy valaki valóban így vélekedjen eme témakörről. Pár pislogást követően; eltekintek róla és a festményen tartom a pillantásomat, amíg valami olyat nem mond, amivel... Meghökkenve bámulok ismételten rá, mint, aki szavak nélkül igyekezne kifejezni a válaszát, azonban... magam sem tudom. Bizonyos fokig kellemesnek nevezhető társaság, ellenben nem akartam azt, hogy ez... ez sokkal mélyebb legyen köztünk, ugyanakkor mégis volt benne valami, ami... ami nem hagyott engem nyugodni. - Történetesen esetleg lehet róla szó... - Jegyzem meg egy fokkal halkabban, mialatt megkísérlem megérteni a saját logikámat. Egyáltalán hogyan lehettem akkora vadbarom, miszerint igent mondtam erre a felkérésre? Ámbár... őszintén szólva, nos nem ártana kimozdulni az antiszociális életvitelből, viszont.. most meg már eléggé bunkón hangzana gyorsan elutasítani őt, hogy "Hoppá, mégsem mennék Önnel kávézni, mert..." Raven, Raven, Raven.... miért is kell neked gondolkozás nélkül beszélni, avagy csupán csak úgy szimplán fejest ugrani valamibe? S hogyan lehetsz ilyen idióta? Szemet forgatva figyeltem a tenyérbemászó mosolyát, amivel akár képes lett volna lazán kikergetni a világból.. Szinte érzéketlenné váltam a minutum tört része alatt, s úgy bólintottam rá a szavakra, mintha valóban tudnám azt, hogy ténylegesen is ért ehhez az egészhez, s nemcsak épp' bevágódni óhajtana nálam. Figyelem a mozgását, lekövetem, ahogy hátra tett kezekkel néz szét a teremben és... - Szabadon rendelkezhet eme jog felett, ugyanis roppant' kíváncsivá tett azt illetően, miszerint milyen információkkal is szolgálhatna a részemre. - Egy ideig a barna szemeit fürkészem, válaszokat keresve bennük, de túlságosan is kiismerhetetlenül hiteles. Mármint úgymond... valóban kedvesnek és határozottan normálisnak tűnik. Ritka alkalmak egyike az, amikor egy férfi ennyire... ennyire udvarias, közlékeny és még... jó, oké, tényleg jóképű, mert azért van ám szemem is, viszont... ettől még.. bármi lappanghat a háttérben. Senki sem tökéletes, senki sem... az, aminek általában látszik. - Igen, mert van benne valami magával ragadóan egyedi, amitől az ember egyszerre érzi azt, miszerint megnyugszik, ugyanakkor pedig valami nyugtalanság is jellemzi az alkotást, ami tökéletesen kifejez egy adott életszakaszt. - Mondom szinte suttogva, határozatlanul ejtve ki a szavakat. Nem vagyok biztos abban, hogy helyesen fogalmazom meg a nézőpontomat, így inkább félve közlöm a férfival mindezt. - Mindazonáltal mégsem vagyok biztos önmagamban és a tudásom sem épp' a művészeti ágazatokra speciálódott. Lényegében auror vagyok és... mint láthatja be sem illek ebbe az elit társasági körbe. - Nézek körül a teremben, ahogy finoman megközelítem a férfit. - Ha azt az ecsetvonást figyelembe vesszük... - Szedem szét a karjaimat és a hozzá közelebb eső karomat emelem meg a festmény irányába, miként a mutató ujjammal rábökjek a beszélt részre. - ...akkor komolyabbá válik az egész, ellenben, ha onnan figyeljük... - Futtatom végig az ujjamat árnyaltan felette, ezzel meg sem érintve e sérülékeny művet. - ...a kiváltképp' feszélyező jelleg hamar feloldódik, mintha a festő... - Emelem rá az írisztükreimet. - ...mármint elnézést tökre hülyeségeket hadoválok itt és... és inkább ezt magyarázza Ön..
Szórakoztatott a felháborodottsága, hogy milyen ívvel vonta fel a szemöldökét egyetlen egy szó miatt. Azonban nem voltam olyan személy, aki emiatt visszatáncolt volna – egyedül talán a húgommal szemben adtam volna fel a harcot, mert tudtam, hogy vele úgysem volt érdemes vitatkozni −, így hát tartottam a szemkontaktust. Körülöttünk sétálgattak a látogatók, megcsodálva minden egyes kiállítási tárgyat, de én egyedül Holmesra fókuszáltam. Lehet, talán egy kicsit kegyetlen játékot űztem vele, bár most korántsem akartam szórakozni a lelki világával, csupán biztos akartam lenni benne, hogy nem vette magára annak a ripacsnak a viselkedését. Hiába akart kinyírni, vagy épp rács mögé dugni, én is emberből voltam, és végtelenül bosszantott, ha így bántak egy nővel. − Nem feltétlenül. Akadnak olyan személyek, akik jobban szeretnek szerényen, a háttérben maradni. Azonban tényleg nem szabad elfeledkezni róla, hogy ők az emberiség egy igen kis százalékát teszik ki – tettem hozzá a saját gondolataimat, s valahol borzasztó volt belegondolni abba, hogy sok-sok évvel ezelőtt mennyire el voltam telve magamtól. Azóta eléggé kiverték belőlem ezeket az eszméket, sőt mára már egyáltalán nem izgatott, hogy éppen kivel beszélgettem. − Ki tudja, talán egyszer változik a világ annyira, hogy ezt a viselkedésmódot még jobban elítéljék – tettem hozzá elmerengve azon, hogy Maurice Briggs hatalomjutása óta mennyit is változott a társadalom. S sajnos egyre nagyobb szakadékok keletkeztek az emberek között, de nem az én feladatomnak bizonyult, hogy rendet tegyek a világban. Én csak egy kis senki voltam a magam problémáival és nehézségeivel. Néha talán előfordult, hogy a közelebbi ismerőseim hőskomplexusos idiótának neveztek egy-egy megmozdulásom után, de közel sem szerettem magamra hívni már a figyelmet, mint egykoron. Mondjuk, magam sem hittem abban, hogy jó irányba tartott a világ, vagy éppen a társadalom. Épp ellenkezőleg, mindig ennek az ellentétjét tapasztaltam nap, mint nap. Mégsem szerettem volna, hogy ezek a gondolatok lehúzzanak engem, elég volt ezeken merengeni álmatlan óráimban. Inkább kávézni hívtam el, azzal a tudattal, hogy úgyis le fog rázni, hiszen Holmes mást sem csinált, csak tartotta a háromlépés távolságot mindenkitől. Ennek ellenére igent mondott, a válasza mosolygásra késztett, s elhessegettem azt az apró hangot, miszerint nem kellene ennyire közel kerülnöm az üldözőmhöz. Más részt viszont, tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb, nem igaz? − Nagyszerű, akkor valamikor beiktathatjuk, amikor ráér – tettem hozzá, utalva arra, hogy szinte teljesmértékben igazodtam hozzá. Tudtam úgy menedzselni a napjaimat, hogy egy kávézást be tudjak iktatni Holmesszal, viszont úgy éreztem, hogy neki sokkal több teendője akadt, mint nekem, szegény múzeumi alkamazottnak. − Nos, szeretek igazodni a látogatók igényeihez, szóval ha nem gond, akkor megpróbálom nem untatni a száraz tényekkel – mosolyodtam el, aztán én is immár sokadjára az előttünk lévő festmény felé fordultam. − Az alkotójának is hasonló érzései voltak. Az úriember, Walter Jung ugyanis belecsöppent a huszadik század egyik legsötétebb időszakába. Jung Ausztriában született, aranyvérű család sarjaként, azonban mindig is békés, visszahúzódó férfi volt. Azonban a varázstalanok világháborúi és Gellert Grindelwald felemelkedése idején élt. A Grindelwald párti aranyvérű varázslók megpróbálták arra kényszeríteni őt, hogy váljon ő is a varázsló támogatójává, de Jung nem akarta kivenni a részét a küzdelemből. A családját elhurcolták és kegyetlenül megkínozták. Jung nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a szerettei miatta bűnhődtek, ezért bosszút állt azokon a varázslókon – léptem közelebb a festményhez, ahogy magyarázni kezdtem. Szinte láttam, milyen fájdalmak árán született meg ez a mestermű. Holmes szavai felé fordultam, és halványan elmosolyodtam, amikor bevallotta, hogy ő is a múzeumban tartózkodó aurorok táborát gazdagította. − Ez a hely mindenki számára nyitott, aki élvezni szeretné a művészeteket. Ne vegye magára annak a férfinek az üres vagdalkozásait – ingattam a fejemet, miközben a mutató ujjával rábökött egy részére a festményre. Ismét elmosolyodtam. Óvatosan megfogtam a csuklóját, és finoman pár centiméterrel odébb húztam őt, hogy egy kicsit más szögből lássa a festményt. − Nem beszél ostobaságokat, nézze meg ismét azokat a vonásokat – engedtem el a kezét. – Ha elegendő ideig figyeli, akkor a vihar életre kel a vásznon. Mozgásnak indulnak a felhők, szél cibálja a fákat, a felfestett villámok végigcikáznak a felületen. − Walter nem tudta feldolgozni sem a tettét, sem pedig azt, ami a családjával történt. Az élete hátralévő részét egy szanatóriumban töltötte, ahol számtalan vásznat töltött meg különböző pillanatképekkel. Jung festményei nem csak azért különlegesek, mert erőteljes érzéseket váltanak ki abból a személyből, aki pillantást vet rá, hanem azért is, mert ha egy bizonyos spektrumból nézed, akkor megelevenedik a kép. Sajnos a mai napig nem sikerült kideríteni, hogy Jung varázslatot használt-e, vagy a festékbe kevert-e valamit, ugyanis olyan hatalmas az eszmei értéke egy ilyen műnek, hogy jelenleg nem kaptak engedélyt a vizsgálatára. – Befejezhettem volna a történetet azzal is, hogy ez volt az utolsó Jung-festmény, amely valaha is keletkezett, hiszen a férfi már haldokolt, amikor nekiállt ennek a műnek, s bizony a befejezése után ő is nyugovóra tért. Azonban nem akartam még jobban lehangolni Holmest egy még szomorúbb véggel. − Esetleg van még kérdése a művel kapcsolatban, vagy valami más érdekelné? – csevegtem könnyedén, hiszen rengeteg időt töltöttem ezeknek a tárgyaknak az ismeretével. Nem csak ellopni akartam őket, hanem megismerni őket. Valahol szörnyen ironikusnak tűnt számomra, hogy annak idején aludtam Mágiatörténelem órákon, mára pedig olyan varázstárgy-szakértővé nőttem ki magam, hogy az öreg Binns megirigyelte volna a tudásomat.
Remélem, tetszeni fog <3
Vendég
Pént. Május 06, 2022 7:53 pm
Castor
& Raven
Időközönként valóban pezsdítőleg hatott a változatosság elve, 'minek révén kimozdulhattam a már megszokottá vált környezeti adottságokból. S habár általában messziről elkerültem bármiféle interakciót, ez esetben mégis hajlandóságot véltem kivételt tenni rá. Igencsak érzékletes szemlélettel fürkésztem a tőlem nem messze álló férfit, aki feltételezhetően átminősítette immár' a személyemet az idegesítő kategóriába. Gyakorta váltam elkerülendő fogalomkörré, ugyanis nem épp' voltam híres a kedves szónoklatokról, sőt... esetenként megesett az is, miszerint jómagam tértem ki mások társasága elől, így kerülvén el a bájcsevegéssel járó szorongó szituációs formulát. Kimondottan élénkítő összhatásnak tituláltam el a részvételét, s valamennyire még önmagamat is meglepve ezzel, ámbár rendkívülien élveztem a köztünk zajló dialógust. Szórványos eseménynek minősült ugyan a részemről, azonban voltak olyan viszonylatok, ahol készségesen részt vettem a kommunikációban, ezáltal mindenféle elillanást nélkülözve. Ha csak úgymond lehetőségem adódott rá, akkor általában menekülőre fogtam, s ha nem a munka kívánta meg az egyeztetést, nos.. könnyűszerrel hűlt helyem maradt a helyiség berkein belül. Ezúttal mégsem éreztem feszengőnek eme körülményt, hisz' volt benne valami indokolhatatlanul is vonzó, amitől az embernek kedve támadt vitába szállni vele, s nem, nem azért, mert irritáló volt, hanem, mert olyan szinten választékosan beszélt és elbűvölte a szavaival az adott egyént, miként... miként szinte képes volt bárkit ámulatba ejteni. Pedig esküszöm mindenre, miszerint ez még csak a második beszélgetésünk volt... Jó, oké, nekem határozottan elmentek otthonról, ellenben igyekeztem pozitívan hozzáállni Mr. Schwarz-hoz, hátha egyszer végre összejön az is, miszerint nem lökök el a közvetlen közelemből újfent valakit. Némi számú ismeretség mindamellett senkinek sem árthat, nem igaz? A közölnivalója kapcsán egy aprót biccentek a fejemmel, ugyanis nincs szándékomban tovább vitatni ezt a fajta témát. Számomra a felsőbbrendűség hívők néha túlságosan is keverik a biztosítékot, s 'bár szívesen fecsegek ezen lét tematikáról, azonban most' sokkal fontosabb dolgokra kellene koncentrálnom. Többek közt arra a nyomorult pitiáner tolvajkára, aki nyilvánvalóan valahol itt tartózkodik a terem keretein belül. Azonban a fene vinné el, amiért ekkora zsúfoltságban fölöttébb nehezen lehet őt kiszúrni. Szignifikánsan reflektálok a mondandójára, miként egyszer talán tényleg megváltozik e szemléleti aspektus. Mindenesetre kötve hiszem, miszerint mi valaha is megélnénk azon szakaszt. Valamennyi idővel később ösztönösen bólintok rá a felvetésére, s mire ténylegesen is felfognám a dolgot máris ott lyukadunk ki, miszerint mikor is mehetnénk el kávézni. - Részemről a hétvége felé bármikor ideális. - Már-már suttogom a választ, ahogy felvetődik bennem a szökés egyféle eshetősége. Ellenben érdemiekben mégsem adok ennek hangot, hisz' ideje kizökkenteni önmagamat a kényelmesnek címkézhető hétköznapokból. Némileg felébreszti bennem a kíváncsiság halovány parazsát, főként azzal a szemszöggel, miként jóval több háttérinformációval rendelkezik a kiállított darabokról. Amint, viszont mesélni kezd a festményről; jóval fókuszáltabban vizsgálom meg magát a művet. Ez a férfi páratlanul hozzáértően jártas a tudnivalók világában és olyan szintű elbeszéléssel írja körül az egészet, mintha lényegében benne lehetnénk mi magunk is abban a helyzetkörben. - Igazán borzalmas időszak lehetett ez Jung életében, sőt.. valójából még a töredékét sem lennék képes felfogni annak az egésznek, amit ő maga érzett, miközben ez történt vele.. - Alig hallhatóan reagálok a szavaira, mialatt teljesen belefeledkezem a műalkotás rejtelmeibe. Az ecsetvonások árnyalata finoman magával ragad, s egyedül csak az térít észhez, amikor is ő ismételten megszólal. Épp', hogy csupán válaszolnék a számára, midőn' finoman megfogja a csuklómat. Önkéntelenül is a férfira emelem a pillantásomat, miután lazán arrébb húzott néhány centimétert. Megilletődve pislogok rá kósza másodpercekig, majdan a szavak jellegzetességére; irányul vissza a figyelmem a vászon felületére. Csodálkozva kémlelem az elém táruló tényt, mintha... eleinte el sem akarnám mindezt hinni. - Merlinre mondom, miként ez... ez valami káprázatos.. - Ösztönösen bukik ki belőlem, kicsit sem átgondoltan. Szóhoz sem jutva szemrevételezem e kreációt, egyszerűen varázslatosnak mondható az előttünk lévő látványkép. Áhítattal hallgatom a cselekmény folytatását, mialatt egy percre sem veszem le a tekintetemet a festő munkájáról. Kifejezetten sikerült most ezzel meglepnie, holott.. engem irgalmatlanul nehéz elbűvölni, de neki... neki ez mégis összejött. Valamelyest nyitott szájjal mustrálom a produktumot, míg újfent össze nem fut a pillantásunk, ugyanis ösztönszerűen keresem az írisztükreit. - Sosem lelt Jung végül boldogságra? Élete végéig ezzel az életérzéssel tengődött a világban? S a távozásakor is ez a keserű szájíz töltötte ki a hátralévő lélegzetvételeit? - Halmozom el őt érdekfeszítő kételyekkel, amikre annyira egyértelmű a felelet, azonban valahol... valahol mélyen magamban reménykedem egy boldogabb végkifejletben. - Ön... honnan tud ennyi mindent? - Döntöm oldalra enyhén a fejemet, ekként figyelve a helyiségben elszórt tárgyakat. - Annyi gyöngyszem van itt, annyiféle sokszínűség és akkor... akkor itt van Ön, Mr. Schwarz, aki olyan szinten bánik a szavakkal, olyan magabiztosan adja elő a tudását és olyan beleéléssel mesél, miként... azt voltaképp' bárki megirigyelhetné a személyétől. Bocsásson meg, amiért ismeretlenül ezt mondom Önnek, ellenben szerintem Ön egyenesen pályát tévesztett. Valami jóval többre lenne hivatott és valami olyasmi lakozik a lelke mélyén, ami igencsak értékes vonásra, avagy egyediségre valló. - Őszintén gondolom azokat a kifejezéseket, amiket kiejtek az ajkaimon, még annak ellenére is, miszerint nem ismerem őt. S ahogy lezárom a beszédet, egyúttal óvatosan nézek félre. Megköszörülve a torkomat pedig... kissé hátrébb lépek, hiszen... túlságosan is közel voltunk már egymáshoz.
Éreztem a belőle áradó tartózkodást, de egy olyan embernek, aki Felix mellett élt nap, mint nap, és hozzászokott már a magasfokú antiszocialitáshoz, nem igazán okozott nehézséget idomulni a másik igényeihez. Mert lényegében egész életem során mást sem csináltam, csak alkalmazkodtam a környezetemhez, és megtanultam, hogy ha túl akarom élni, akkor sokszor megadott szabályok szerint kellett játszanom. Nem akartam egyébként rosszat Holmesnek, ugyan számtalan szórakoztató pillanatot okozott nekem azzal, hogy kiborult egy-egy csínyemen, de egyáltalán nem vágytam arra, hogy baja essen. Még akkor sem, ha ő válogatott módon szeretett volna kicsinálni engem, s szinte biztos voltam benne, hogy ha dementorcsókot kaphatnék, akkor ő önként és dalolva cibálna a dementorok elé a kivégzésemre. Most azonban erről szó sem volt. A figyelő szemek, az udvarias mosoly mögött az a személy rejtőzött, akit ő űzött, hajtott mindenféle, s tessék, itt álltam előtte, mégsem tudta, hogy én voltam a célpontja. Talán jobb is volt így. Minden játszadozásom ellenére nem akartam, hogy azt higgyék: rossz ember voltam. Nem voltam az, csupán megannyi hülyeséget elkövettem életem során, s képtelen volt szabadulni ebből az ördögi körből. De mi van, ha Holmes jelentené nekem a szabadulást a saját fogságomból? − Nagyszerű. Mit szólna akkor, ha találkoznánk szombaton délután kettőkor a Múzeumkertben? – ajánlottam fel neki egy időpontot könnyed mosollyal az arcomon. A múzeum melletti kávé egészen hangulatos kis hely volt. Takaros, szép rendben tartották, ráadásul a baristáik talán a legjobbak voltak szerte az Abszol úton. Az pedig nagy szó volt, ugyanis hiába kellett lejjebb adnom egy szintnél, attól függetlenül igenis felismertem és értékeltem a minőséget. − Természetesen, ha Önnek más időpont megfelelőbb lenne, akkor szóljon nyugodtan, igazodom magához – tettem hozzá, hiszen egyáltalán nem akartam ráerőltetni az akaratomat. Sose tartottam magamat akaratos embernek, sőt, talán Cassie volt mindig is az, aki szerette kézben tartani a gyeplőt. Én sokkal lazább, szabadosabb felfogással bírtam. Ezt követően azonban a téma átterelődött Jungra és az ő alkotásaira. Mestermű volt az előttünk lógó festmény, mégis valahol szomorú volt belegondolni abba, hogy mégis milyen háttértörténet árán érhette el, hogy megszülethessen. Azt hiszem, a legtöbb művésznek, akinek sikerült beleírnia magát a történelembe, tragikusan végződött a sorsa. − Valóban az volt. A lelke teljesen megtört az események után – vándorolt a pillantásom Holmes arcáról a viharfelhőkre, miközben halk szavak hagyták el az ajkaimat. Valahol együtt éreztem Junggal, hiszen amikor el kellett hagynom a családomat, akkor én is elveszítettem a lényem egy lényeges darabkáját. Attól a naptól fogva nem igazán érzem jól magam a bőrömben, sőt, talán mintha nem is önmagam lennék. − És mellette elképesztően lehangoló, hogy egy ilyen tehetséges embernek, vagy bármely más személynek mennyi borzalmat kellett átélnie – tettem hozzá halkan, miután Holmest a megfelelő pozícióba állítottam, hogy láthassa a festménynek a rejtett vonásait. Jung történetét meséltem neki, azonban a pillantásom immár az ő arcán pihent, s halovány mosollyal figyeltem az ámulatot, amellyel a festő ecsetvonásait követte. Ritka mozzanatok egyike volt, amikor Holmest elcsendesedni láttam, s mi több, talán ezelőtt még sose láttam őt ilyennek. Kifejezetten csinos volt, amikor nem üvöltözött magából kikelve az éjszaka közepén, hogy megfojt engem. − Sajnos, a történet nem nyert boldog véget. Jung magányosan és szomorúan távozott a világunkból, s minden, ami maradt utána nem több, mint számtalan műalkotás, amelyekbe a lelke, a lénye esszenciájának egy darabkáját helyezte – ingattam a fejemet már-már szomorúan, hiszen hatalmas rajongója voltam a férfi műveinek, és borzasztóan sajnáltam, amikor bepillantást nyerhettem az életútjába. Eleinte nem akartam Holmesnak elárulni, hogy mennyire boldogtalan véget ért a történet, de ő kérdezett, hazudni pedig nem akartam neki. − Szenvedélyesen rajongok a műkincsekért, s bár fiatalkoromban nem izgattak a múlt rejtelmei, az élet úgy hozta, hogy mégis erre a pályára kerültem. Minél többet kezdtem el foglalkozni ezzel a témakörrel, annál szerelmesebb lettem belé – feleltem halovány mosollyal, ahogy összekulcsoltam a hátam mögött az ujjaimat, és kicsit kiegyenesítettem a hátamat. Tulajdonképpen nem hazudtam neki, rajongtam ezekért a tárgyakért, s bár jó móka volt meglovasítani őket, előtte szerettem kellő tudással rendelkezni róluk. − Köszönöm – bólintottam egy igazán aprót, s talán Holmes maga sem sejtette, hogy mennyire azonosulni tudtam a szavaival. – Lehetséges, hogy valóban pályát tévesztettem. Ahogy ezeket a szavakat kiejtettem a számat, valamelyest oldalra fordultam a teremben, hogy végigpillanthassak az összes kiállított tárgyon. Tulajdonképpen, akár tisztességesen is dolgozhattam volna ebben a múzeumban, azonban az időm véges volt, és számomra nem ez volt a kijelölt út. − Nos – köszörültem meg a torkomat. – Minek a történetére kíváncsi még? Számtalan más festmény, szobor, bútordarab található itt. Akadnak különféle varázs- és elátkozott tárgyak, híres varázslók és boszorkányok egykori használati tárgyai, naplói és ruhái. Csak kérnie kell, én pedig mesélek Önnek bármiről, ami felkeltette az érdeklődését. Holmesnak valóban egyetlen szavába került volna, hogy beavassam őt mindabba a tudásba, bevezessem a világba, amely engem magába szippantott sok-sok évvel ezelőtt. Rajta állt, hogy mennyire akarta megismerni a tárgyakat, Fantomot és engem.
Hónapok óta készültem erre a melóra: nem elég, hogy az interjú során varázslatot szórtam az a nőre, akinek a kezében volt a döntés, hogy ki fog alkalmazni, és módosítottam az emlékeit, de még papírokat is hamisítottam egy barát közbenjárásval, amely segítségével én lehettem Castor Schwarz, az új múzeumi alkalmazott.
