Múlt nyár
Néha, amikor az időm engedte, akkor megpróbáltam szemmel tartani a testvéreimet. Szerettem volna tudni, hogy jól vannak, annak ellenére is, hogy nem lehettem az életük részese. Viszont, ha már Amerikában jártam, akkor nem szalasztottam el az alkalmat, hogy meglátogassam a családi mauzóleumot, ahol anyám is pihent.
Az éj leple alatt érkeztem, gondosan ügyeltem arra, hogy senki ne vegyen észre. Kifejezetten azt a ruhát viseltem, amelyet a betörések során is használtam, hiszen olyan varázslatot fejlesztettünk ki rá, amelynek a segítségével pár percre képes voltam beleolvadni a környezetembe, akár egy kaméleon.
Csendesen lépkedtem végig az ösvényen, a Holdat sötét felhő takarta, mintha a világ is arra játszott volna, hogy az ittlétemet elrejtse a kíváncsi tekintetek elől. Nem terveztem összefutni senkivel. Nem akartam hamis hitbe ringatni őket, ahogy magyarázkodni sem terveztem. Mindenkinek könnyebb volt úgy, hogyha elengedtek, elfelejtettek és nem küzdöttek tovább értem. Voltak olyan alkalmak, amikor fel kellett hagyni minden reménnyel.
Szerettem volna visszatérni hozzájuk, Merlin volt a tanúm rá, hogy mennyire bántott a dolog. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gyötörtem volna magam a rossz döntéseimért, mégsem volt szabad ismét kockára tennem az életüket. Még nem álltam készen, szerintem ők sem, hogy valaha visszatérek. Ráadásul, ha akartam volna, akkor sem eresztettek volna el. Kellett egy terv, egy biztos alapokra helyezett terv, amelynek a segítségével kiszakadhattam volna abból a világból, amelybe kevertem magamat. Addig pedig nem maradt más, mint az önkéntes száműzetésem, amely napról napra megölt bennem valamit.
A mauzóleum épülete zárva volt, de nekem – aki arra specializálódott, hogy bejusson mindenhová −, nem okozott nehézséget. Épp annyira nyitottam ki az ajtót, hogy könnyedén becsusszanjak a résen, aztán visszahúztam magam után. A szememnek kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a sötéthez, csupán pár pillanat múlva húztam elő a pálcámat, hogy egy halovány Lumost idézzek meg. A dohos levegő hirtelen nyomasztóvá vált a kinti frissességgel szemben.
Hangtalanul indultam meg előre, s meg sem álltam addig, amíg meg nem találtam anyám nyughelyét. Biztosan szégyellte volna, ha tudná, hogy mi vált belőlem. Elszorult torokkal érintettem meg a hideg kőfedelet, és húztam végig rajta az ujjaimat, miközben elsuttogtam egy erőtlen sajnálomot.
Bárcsak visszafordíthattam volna az idő kerekét! Hiába loptam vissza azt az időnyerő-prototípust, feleslegesen bütyköltem szabad perceimben, már-már mániákusan, egyszerűen nem tudtam működésre bírni.
Megremegtek az ujjaim a gondolatra, s amikor hallottam, hogy a hátam mögött csikorogva engedtek ajtózsanérok, akkor elontottam a pálcámat, és a falig hátráltam egészen a sarokba, miközben a ruhámon ülő varázslatot aktiváltam.
Eggyé váltam a környezetemmel, s lélegzetvisszafojtva figyeltem az apró alakot, aki követett engem. Megfordult a fejemben, hogy elcsípem őt, és a falnak kenem őt, kifaggatva, hogy mégis hogyan talált meg. Azt is számításba vettem, hogy csendben eloldalazok mellette, és kisurranok az ajtón, de amikor a félhomályban lévő alakban talán az öcsémet véltem felfedezni, akkor egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.
Anyám sírjához lépett ő is, ebből jutottam egyre inkább arra a következtetésre, hogy valóban a testvérem lehetett. Az énem egyik fele azt sulykolta, hogy el kell hagynom ezt a helyet, mielőtt még felfedezett volna, de a másik, az impulzívabb oldalam nem bírta ki, és még mindig a rejtekhelyemen állva megtörtem a csendet:
− Nem túl szerencsés ebben az órában egyedül mászkálnod. A végén még felvered a holtakat – szólaltam meg halkan, árnyékként lapulva, hiszen teljesen megszoktam már, hogy mindig a háttérben maradva figyeltem az eseményeket, vagy talán csak túl gyáva voltam belépni a fénykörbe felfedve ezzel saját magamat.
Remélem, tetszeni fog <3
