A tökéletes modorodat, Ambrose. Tudod, hogy csak akkor szólsz, amikor kérdeznek, ugye? Az egyenes tartásodat. Húzd magad jobban egy kicsit. Olyan okos vagy. Végig kitűnő a Roxfortban? A mi fiunk! Levelet kaptunk az egyik professzorodtól a Roxfortból. Mit csináltál már megint? Különleges fiú vagy, Ambrose. Egy senki vagy. Tisztelettudó vagy. Hibátlanul illemtudó. Ha mégegyszer meg mered forgatni a szemed, kiátkozom. Nálad jobb gyermeket nem is kívánhatnék magamnak, kisfiam. Olyan akarsz lenni, mint a bátyád, hm?
Színjáték az egész, de az emberek szeretik a színjátékokat. Nem mondhatom azt, hogy fogalmam sincs, mit szeretnek bennem az emberek - túl egyértelmű. Az elvillanó érzelmeik és hangulataik túl hangosak, a közömbös elégedettségnek pedig semleges, édes íze van. Mint a kristálycukor, de semmi különb. Semmi mélység. Semmi, amibe kapaszkodni érdemes. Illedelmes vagyok és tisztelettudó, persze. Tudom, hogyan kell viselkedni, tudom, hogy mikor milyen közegbe teszem a lábamat, és tudom, hogyan hozzam ki magamból a legjobbat - ha azt szeretném. Már amikor nem vagyok egy makacs kis fasz, kiélvezve hogy nem látnak anyámék és... várjunk, még a pozitív szekciónál tartunk, ugye? Merlinre. Kedves vagyok. Tudok kedves lenni. Valójában bármit el tudok játszani, amit csak szeretnék; mert megtanítottak rá, hogyan tegyem. Ha valamit köszönhetek a gyerekkoromból, ez az. Talán. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg szeretném megköszönni.
De a helyzet az, hogy nehéz ez - mert kevés az az ember, akinek a véleményére adok, akinek valójában adok, és kevés az aki tényleg kedvel. Akinek egyáltalán van esélye mélyebbre látni, a rétegek alá... aki szeretne egyáltalán. Rég megtanultam már hűvös távolságot tartani mindenkitől, legyenek azok az iskolatársaim, a barátaim, vagy a családom. Persze. Volt idő, amikor még számított. Amikor még akartam, hogy szeressenek és amikor küzdöttem is azért, hogy az emberek ne csak azzal a kristálycukros ürességgel nézzenek rám. Hűséges vagyok, azt hiszem. Kitartó. Odaadó, ha kapcsolatokról van szó - olyasmiről, ami számít. Őszinte vagyok, nem az a bántó-féle őszinte, inkább csak... valakinek ki kell mondani, hmm? A látszattal ellentétben nem szeretek bántani embereket. Akkor sem, ha a Roxfortban valamiért mindegyik alsóbbéves ettől tartott. Ennyire rémisztő volna az arcom? Motivált vagyok és ambiciózus, ha a saját érdeklődésiköreimről van szó. Általában tiszteletben tartom másokét is, nem vagyok ítélkező típus, ismét; még ha annak is tűnök. Valójában sokkal összetettebbnek tartom az emberi lényt és talán a leheletnyi legilimencia vagy csupán a medimágiához való vonzódás miatt, de szeretek többet látni belőlük, mélyebbre. Talán egy egészen kicsit kíváncsi is vagyok, bár fene tudja. Többnyire elnyomom az ilyesmit; de ez nem jelenti, hogy ne létezne odalent továbbra is. Ettől függetlenül kevés ember van, aki igazán vonzza a figyelmemet. Akik mégis, azok képesek kiváltani belőlem olyasmit, ami még magamnak is ismeretlennek tűnhet. Pozitív dolgokat, egészen. De őszintén? Valójában nem számít, ki kedvel és ki nem. Nem számít, ki mennyit lát, vagy hogy egyáltalán akad-e bárki, aki ismer. Aki többet lát belőlem, mint egy szőke, hűvös, felemásszemű báb. Egy ideje már nem szorulok másokra. Véleményekre. Odafigyelésre. Törődésre. Mert már nincs, aki számítana. Mert a bátyám volt az egyetlen. És ő már nincs.
Ami zavar bennem másokat
Az embereket sok minden zavarja bennem, ebben kétségtelenül biztos vagyok. Hiszen anyám szájából hallottam az összeset. Rendben, nem az összeset; hiszen az emberek valóban nem kedvelnek, ha van egy kis túlélési ösztönük és józan eszük, vagy franc tudja. Ízlésük. Talán hazudtam egy kissé, amikor azt mondtam, kedves vagyok; képes vagyok rá, de ha nincs tétje, általában inkább csak nem. Talán csak azért, mert a lehetőségét sem szeretném megadni annak, hogy az emberek közelebb sodródjanak. Talán csak ösztönszerűen így vagyok beprogramozva, és amíg valaki nem kerül elég közel, addig nem érzem magam kötelesnek energiát fordítani rá. Nem igazán. Vagy talán csak túl sok műmosolyt erőltettem már magamra gyerekkoromban ahhoz, hogy még mindig értelme legyen. Hogy már ne fáradjon bele arcom a gondolatba is. Szarkasztikus vagyok; néha talán tapintatlan, de őszintén, én tényleg nem szándékosan bántok meg embereket - vagy ha mégis megteszem, annak nagyon is tudatában és elemében vagyok. Talán tényleg az én gondolkodásmódommal van a probléma, de meglehet, csupán a világ túl érzékeny. Anyám azt mondja, érdektelen vagyok. Apám azt, hogy túlságosan figyelek. Hogy ne üssem bele az orromat a dolgokba. Anyám szerint bunkó vagyok, tiszteletlen és pimasz, apám meg általában csak azt teszi szóvá, hogy mindig annyira hallgatok. Hogy francért nem szólalok meg végre egy kicsit. Francért nem élek egy kicsit. Francért vagyok ilyen hideg. Anyám szerint azt hiszem, körülöttem forog minden. Hogy okosabb vagyok másoknál. Hogy mindent tudok. Apám meg erre általában csak nem mond semmit. Ha megtenné, talán ezzel egyetértene. Gyerekkoromban sokszor összezavarodtam, hogy akkor mi is a probléma velem. Amíg végül rá nem találtam egy tőlük független hibámra; túl sokat érzek. Túlságosan éreztem. Őket és a körülöttem lévőket. Az ismeretleneket. Az ismerősöket. Azokat, akik érdekeltek. Azokat, akik hiányoztak. Akik hiányától nem kaptam levegőt. Akiknek a hiánya kiégetett egy foltot a mellkasomban, ahová sosem nőttek vissza a szövetek többé. És úgy gondoltam, ezzel van a baj. Hogy én okozom a saját hibáimat, amelyek miatt a szüleim elégedetlenek. Hogy értelmetlen... teljesen értelmetlen ennyire engedni önmagamnak. Mert csak fáj. Annyira, annyira mocskosul fáj. Így megpróbálkoztam kizárni, és addig szűkítettem a világot, amíg nem maradt velem odabent semmi; semmi igazi. Rég elillant emlékek, kiszáradt, fakó érzések és tompa, soha szűnni nem akaró fájdalmak, amik csapdába estek velem odabent, elzárva kintről a napfényt és a friss levegőt, csak hogy rájöjjek; valójában mindegy. Teljesen mindegy volt. Mert a szüleimnek nem volt jó így sem, én pedig tökéletlen maradtam egy hatalmas és értelmetlen világban... és annyira mocskosul egyedül.
Életem története
Valószínűleg kevesen hinnék el, hogy egy nap milyen felhőtlenül vidám kisgyerek voltam. Az a fajta, aki nem látta a felhőket a Naptól. Aki élvezett minden lélegzetvételt. Aki a születése pillanatától izgatottan vetette bele magát az életbe és fel akart fedezni mindent és mindent és mindent. Valószínűleg kevesen hinnék el, mert valószerűtlen. Mert olyan, mintha sosem történt volna meg. Mert ha néha visszagondolok, az emlékek annyira homályosak és elmosottak, mintha csak egy kitalált, megálmodott kép volna, aminek se eleje, se vége. Pedig egykor igaz volt. Egykor, amikor még az élet nem érződött nehéznek. Amikor a súly nem tépett bele a szövetekbe és nyomta össze a csontokat. Amikor a magány nem rágcsált a gerincemen egy letéphetetlen, sötét parazitaként. Mert akkoriban boldog voltam - boldog, felhőtlen, és olyan elkeserítően naiv.
- Pierre PierrrreeeeePIERRE! - Nem lehettem sokkal több hat évesnél, ahogy a bátyám körül ugráltam össze-vissza, hogy felkeltsem a figyelmét. Elég volt egyetlen elterelődött pillantása ahhoz, hogy az egóm elégedetlenül lüktessen és úgy érezzem, azonnal orvosolnom kell a helyzetet. És nyilvánvalóan. Nem létezett effektívebb módja, mint golymók módjára pattogni körülötte és addig húzkodni a pulóverét, amíg végre felém nem fordult. Mindig is hiányoltam anya és apa figyelmét. Sokat voltak a közelben, persze; de mégsem volt az igazi. Volt valami a hűvös, zöldeskék és szürke pillantásaikban, amelyek mintha mindig elrévedtek volna valami messzebbség felé, amelyet próbáltam felkutatni, de talán túl fiatal voltam. Vagy csupán nem volt jogom látni azt sem, mint ahogy megannyi dolgot sem. Ha a bátyám felém fordult, elégedettlen hunytam le a szememet; ennyi is elég volt. Nem volt szükség szavakra vagy különösebb tettekre, mert számomra sokkal apróbb mozzanatok is a világot jelentették már egészen fiatal korom óta. Elég volt egy halvány kis mosoly - vagy egyáltalán annak a gondolata. Egy meglibbenő kis szellő, amibe több érzelem keveredett az átlagosnál. Nem egészen értettem, de természetessé vált, mint a lélegzet. Annyiszor gondolok arra, amikor visszaemlékszek, hogy tudnom kellett volna. Hozzányomtam nyelvemet a szájpadlásomhoz, mintha csak attól jobban érezném azt a fanyar, mégis kellően édeskés ízt. Alkalomról-alkalomra, pillanatról-pillanatra vált erősebbé. Kiforrottabbá. Egyértelműbbé. Árnyalódva és változva az érzéseivel, de az a málnás, vaníliás aroma még a legátlagosabb pillanatokban is annyira érdekes volt. És még a legjelentéktelenebb pillanatokban is képes hiányozni. Sokszor elgondolkodtam, nekem milyen ízem lehet. Még ha egészen hamar világossá is vált, hogy a körülöttem lévő emberek... nem egészen úgy érzik ezt, mint én. Nem egy illatként, ami egészen az elmédig ivódik. Egy ízként, ami valójában sosem jutott a nyelvedre. Egy édes, keserű vagy egyszerűen csak bizarr borzongásként a gerinceden, ami aztán valamivé válik. Akármivé. Egyre nehezebben emlékszek a szavaira. A hangjára. Nem vagyok már biztos benne, mit mondott, amire én fellelkesültem és megragadtam a kezét, hogy magam után húzva rohanni kezdjek a házunk mögötti tó felé. Ő pedig rohant utánam és nevetett és tudtam, hogy valószínűleg dühös lesz, ha berántom magammal a vízbe, de úgyse marad mérges sokáig... Mert olyasmit úgysem tud, ugye? És olyankor az a vaníliás gyümölcsillat annyira édes volt, amilyet sosem éreztem. És amihez hasonlót valószínűleg többé nem is fogok.
Nem minden nap volt vidám és könnyed, néha pedig az éjszakák mégannyira sem. Néha hallottam, ahogy anyámék vitáznak a nappaliban vagy a konyhában. Általában a folyosóig lopakodtam és onnan hallgatóztam, még ha nem is értettem igazán a témát vagy a feszültség forrását. Valójában sosem gondoltam, hogy a szülői feszültségnek köze van a rémálmaimhoz, de tény, hogy gyakran kísértettek. Néha egészen addig, hogy kirángattak az ágyamból a hajnal közepén. Még emlékszek azokra a képekre. Hosszú éveken át tértek vissza ugyanazok a motívumok; a sötét, feneketlen feketeség, ami az utcákat szeli, ami a fák levelét tépi, ami végül a kúria falait ostromolja meg és mielőtt felriadnék, engem akar eltaszítani, mint valamiféle orkán. Sosem értettem, gyerekként nem. Aztán egy idő után egyszerűen csak megszűntek. A kúria hideg volt esténként, még mindig az. A folyosókat végignyalta a holdfény, a különféle elvarázsolt növények meg rémisztő árnyakat festettek fel a falra. Mindig is gyűlöltem őket. Azokon az éjszakákon pedig különösképpen. A szobaajtó halkan mordult, ahogy besurrantam, magam mögött hagyva a hideg, holdfényes árnyakat. Körbe sem pillantottam a szobán, lépteim már automatikusan vittek az ágyhoz, átutazva a sötéten, ami idebent hirtelen nem is tűnt többé olyan rémisztőnek. Felmásztam az ágyra, ha pedig a bátyám mocorogni kezdett a takarók alatt, megálltam és ajkamat harapdálva pillantottam le rá. - Aludhatok ma veled? Ez volt a forgatókönyv; újra és újra és újra. Pierre pedig nem zavart ki. Egyetlen alkalommal sem, akárhányszor is vertem fel az álmából, hogy aztán bemásszak mellé a meleg takarók és plédek alá, ahol nem értek utol azok az álmok. A folyosón várakozó szörnyetegek és a sötétség, aminek képtelen voltam nevet adni. De a karja mellé bújva hirtelen sokkal jobb volt minden, a világ visszakattant a helyére és ahogy ujjai a hajamba túrtak, fel sem merült, hogy bármi rossz történhetne. Valaha is. Én pedig még annyira fiatal voltam akkor ahhoz, hogy megérezzem a tragédia ízét.
Évek teltek el. Ott voltam én; eleven, boldog, gondtalan kiskölyök, sötét rémálmokkal és egyre feszültebb szülőkkel. És ott volt a bátyám. Hihetetlen és utolérhetetlen és nagyszerű és tökéletes és valaki, akit minden léptében követni akartam. Akiért rajongtam. Akihez hasonlítani akartam, nem törődve vele hogy még ő is gyerek és annyit fog még változni, de annyira szerettem az illatát és azt az ízt, ami biztonságot bizsergett végig a gerincemen és azt, hogy vele egyszerűen csak minden jobb volt, és talán nemsokára el kellett mennie Roxfortba, de mégis... Vártam azt a levelet. Tűkön ülve vártam, mert tudni akartam, milyen lesz. Hogy fog kinézni. Hogyan képzeljem el azt, amelyiken az én nevem szerepel majd. És vártam, vártam és vártam. Talán annyira, mint Pierre. És közben annyira gyűlöltem is. Mert a tudat, hogy az iskola majd elszakítja tőlem, egyszerűen csak... Talán néha azt kívántam, bárcsak ne kellene elmennie a Roxfortba. Ma pedig már azt kívánom, újra és újra, hogy bárcsak megtehette volna.
És a levél csak késett, és késett, és késett.
És a napok egyre csak hidegebbek lettek. Amíg egyszercsak megállt az idő.
- Rainer... - Anya keze végigsimított az arcomon, a hajamon. Hideg volt, én pedig beleborzongtam. - Semmi baj. Mi itt vagyunk neked. Mindig itt leszünk. Összeszorult a torkom. Tudtam, hogy hazugság. Ő is tudta, hogy igazság. Mindenki tudta, hogy ez hazugság. Kinyitottam a számat, hogy beszívjam a levegőt, de aztán félúton meggondoltam magam. Nem akartam lélegezni. Nem akartam többé. Nem egy olyan világban, amiben nem ő... amiben ő nem... - Rainer. - Anya hangja annyira finom és halk volt, hogy képtelen voltam igazán kiérezni belőle a valóságot. - Lélegezz. Összeszorítottam a szememet és megingattam a fejemet; nem akartam felpillantani többet. Ne akartam többet látni a világból, mert hirtelen minden sarok olyan jegesnek és rémisztőnek tűnt. Hova lett az az élet, amit eddig ismertem? Hova lett minden, amit valaha is biztosnak véltem... - Rain... - Ne! - Elgyötörten fakadtam ki, kicibálva magam anya kezei közül. Továbbra sem néztem fel, ahogy hátráltam pár reszketeg lépést és tenyereimet fülemre tapasztottam. - Nem. Nem... Ne mondd azt nekem, hogy a bátyám halott, mert nem az, nem lehet az... Nem... - Rekedten, elfulladva kaptam levegőért, de csak szárazság kapart végig torkomon. - Nem... Nem... Nem. Nem. Nem. Megpróbáltam a lábamon maradni, de a világ valószerűtlenül instabil volt, én pedig megbillentem. Nem fogtam fel, melyik irányba. A gravitáció erejét sem igazán, már csak azt csupán, ahogy anyám karjai körém fonódnak, én pedig levegőért küzdve, elkeseredett, nedves zihálással kapaszkodtam bele a kezébe. - Nem lehet... nem... - Próbáltam kipréselni magamból a szavakat. Hogy elmagyarázzam anyának, nem. Ez egyszerűen... Nem. Fogalma sincs, miről beszél. Mert Pierre él. A bátyám nem halott. Nem lehet halott. Mert egyszerűen csak... Nem hagyna itt, és ő nem... - Minden rendben lesz. - Anya visszafogott suttogása belemart a szívembe. És az volt a pillanat, amikor kifakadt belőlem minden egyes érzelem, és biztos voltam benne, többet nem tudok lábraállni.
Megfulladt. A kúriánk mögötti tó mindig is kedves helynek tűnt. Rengeteget játszottunk benne, amikor kisebbek voltunk. Anya és apa mindig beleengedett és fel sem merült a gondolat, hogy veszélyes lehet. Fogalmam sincs, miért ment ki éjszaka úszni. Hogy miért nem vitt magával. Ha vele lettem volna, még velem lehetne. Ha ott lettem volna, most minden más lenne. Fogalmam sem volt, mi értelme van ennek az egésznek. Hogy mi értelme van egy olyan világban élni, ahol a bátyám nincs. Hogy hogyan történhetett ilyen hirtelen. Ilyen megjósolhatatlanul, ennyire értelmetlenül... És fogalmam sincs, miért nem éreztem meg időben anyámék hazugságainak az ízét, pedig egész életemben olyan keserűek voltak.
A mindig zajos, eleven, napos kúria sötétségbe borult. Némaságba. Az egykor gyerekkacajtól festett folyosók most száraz ürességtől visszhangoztak és kerestek. Mindenki kereste, hová lett az élet, ami egykor eluralt mindent. De annak már nyoma sem volt többé.
A karácsonyfa díszein megcsillanó meleg gyertyafény mindenféle nem evilági színbe nyalja a nappalit. Érzem az arcomon a játékokat, az orromban a sült pulyka, a puding és az áfonya szósz összekeveredő illatát. Mélyre lélegzem a levegőt és halkan fújom ki; még csaknem tíz évvel később is úgy érzem néha, nem tudok rendesen lélegezni. Hogy minden egyes itthon töltött pillanat olyan furcsán... üres. Idegen. A konyhában már sötét van. A család odafent pezsgőzik és beszélget és bizonyos időn belül már fel fog tűnni a hiányom. Fel kéne indulnom. Nemsoká. Pár perc múlva. Csak pár perc. Bámulom a fát, amelyen a díszek ragyognak és izegnek-mozognak és csodálatosak, és tudom. Tudom, hogy tetszene neki. Néhány éve szereztük be ezeket az új díszeket. Esélye sem volt látni. Annyi mindent nem volt esélye látni. Anya azt mondja, ideje elfelejtenem. Apa azt mondja, ideje megbékélnem vele. Aztán azt, hogy milyen az akadémia? Hogy ugye nincsen problémám egyik tárggyal sem? A professzorok? Ott tanít-e még Mr Frantudjaki, aki anno csoporttársa volt a gyakorlaton... Csupa üres, lényegtelen, idegen, kellemetlen, frusztráló kérdés. Amitől néha úgy érzem, leválik a hús a csontjaimról és menekülni akarok, valamerre, bármerre, mert ez a ház... ezek az emberek... Olyan végtelenül értelmetlen. A kanapé mellett csúszok le a padlóra, ujjaim végigsiklanak a bársonyos anyagon, majd elpihennek a szőnyeg szőrméjében. Pillantásom a fát figyeli. A fényeket. A kandallót a háttérben. Az illatokat, amelyek a konyhából folynak egészen idáig. A fanyalábok tompa pattogását. A mocorgó díszek halk csörömpölését. Hányingerem van. Forog a fejem és hányingerem van. Lehunyom a szememet egy hosszabb pillanatra és engedek annak a lefelé húzó erőnek - eldőlök oldalra, hogy arcom alatt megérezzem a szőnyeget, és felpillantva kicsavart szemszögből ugyan, de ismét lássam a karácsonyfát. Olyan magasan. Olyan végtelen idegenül. Kinyúlok előre, mintha csak elérhetném, de ujjaim belevesznek a szőnyeg szálaiba. Rekedten lélegzek. A fények színessé festik fakó bőrömet. Ajkaimat szóra nyitom, mintha csak volna kinek mondanom bármit is. Csendben maradok, de az a sajgás mellkasomban hirtelen mindennél hangosabbnak tűnik. Ez a kilencedik karácsonyom nélküled, Pierre.
Ha tükörbe nézek
179 centi, piszkosszőke haj, fehér bőr, szigorú vonások. Felemás szemek. Az a néhány szem kis szeplő az orromon. Az anyajegy a nyakamon. Nem vagyok egy feltűnő jelenség, nem igazán. Rendben. A szemem az a részem, ami vonzza a pillantásokat és a hitetlenkedő kérdéseket hogy ez igazi-e, amire még mindig nem jöttem rá, miféle választ várnak az emberek. Jobb íriszem a világ legátlagosabb zöldes-szürkéje, míg a bal valami természetellenesen kifakult, már-már fehér halványzöld, ami általában első tippre egy átok hege, de valójában így születtem. És valószínűleg ez az egyetlen tényező, ami miatt anyám valaha is különlegesnek nevezett. Nem vagyok túl magas, nem lógok ki a tömegből, fizikailag sem rejtegetek duzzadt izmokat a ruháim alatt, igaz, elég ideig kviddicseztem ahhoz, hogy az valamelyest nyomát hagyta testemen egy finom kis izomréteg képében. A bőröm világos és vékony, könnyedén tűnök sápadtnak, a hajam pedig sosem áll úgy, ahogyan szeretném, hacsak nem nagy ritkán mágiával utasítom a helyére. Mozgásom - talán a sport miatt, talán ösztönszerűen - laza és könnyed, mások meg azt mondják, elegáns a tartásom, szóval feltételezem, igazuk van. Ruhatáramban keveredik a közepesen elegáns mágusviselet néhány muglidarabbal, amelyeket valójában előszeretettel viselek a hétköznapi életben is. Hasonlóan tudok értékelni egy kötött pulóvert, mint egy talárt vagy inget. A roxforti egyenruháim nagyrészét is megtartottam és büszke mardekárosként viselem őket mai napig.
Családom
Édesanyám
Aliana Wessex (Vybert) - plaszti-medimágus Maximalista, perfekcionista. Törekvő. Megállíthatatlan. Ambiciózus. Rideg. Olyan hihetetlenül hideg. Talán születésem pillanatában megigézte a szemszínem; ez eredményezte, hogy gyerekkoromban megkaptam mindent. A legkedvesebb, támogató szavakat, az öleléseket, a simításokat arcomon. Nagy reményei voltak felém. Valószínűleg abban a pillanatban elrendezte fejben az életemet, ahogy megszülettem, a bátyáméval együtt. Anyám terveiben sosem akadhatott szakadás. Azután változtak meg igazán a dolgok, hogy a bátyám meghalt, én pedig egyedül maradtam a súly alatt, hogy továbbvigyem a "családi örökséget", akármi is legyen az, egy sikeres házassággal és sikeres elhelyezkedéssel a szakmában. Minden adott volt, anyám pedig minden egyes kis apró szakadástól egyre ridegebb lett. Egyre türelmetlenebb és egyre gyűlölettelibb, hogy mára a kapcsolatunkból nem maradt sokkal több, mint valami kiszáradt, idegen vízió, amelyben mindketten egy tökéletes mutatványt alakítunk; de ez hazugság. Hazugság. Anyám rengeteget hazudik. Olyannyira, hogy már nem tudom igazán hova tenni azt az ízt, amit mellette érzek, és közben abban sem vagyok teljesen biztos, meddig volna hajlandó elmenni azért, amit akar... Ma már félek bármit is feltételezni róla. orchidea és keserű vanília
Édesapám
Oscar Bray Wessex - plaszti-medimágus Hogyan is jellemezhetném a kapcsolatunkat? Leginkább nem létezik. Már gyerekkoromban sem volt igazán szoros, ő mindig is az a tipikus, munkájának és a felesége akaratának létező ember volt. Kétlem, hogy mindig és minden körülmények között egyetért anyámmal, de képtelen ellent állni neki, és ez elég ahhoz, hogy az egész kapcsolatunk valami elfajzott gaz legyen, amiben minden szó felesleges és kellemetlen. Nem értjük egymást, és valószínűleg nem is fogjuk soha. mentol és citrus
Testvéreim
Pierre Wessex (kvibli) Rajongtam a bátyámért. Ő volt számomra a világ közepe, aki mellett valaha is otthon és biztonságtam éreztem magam, és amikor eltűnt az életemből, ennek egy pillantás alatt nyomtalan vége szakadt, azóta pedig a sajgó lyuk a mellkasomban nem akar gyógyulni vagy kisebbedni. Minden egyes nap hiányzik, pedig már olyan régen volt, hogy tiszta emlékeim is alig maradtak róla. fanyar málna egy leheletnyi édes vaníliával
Párkapcsolat
Erm. Hagyjuk.
Apróságok
Amortentia
Fenyőillat, karamell, nyári eső és vaníliás málna.
Mumus
Elhagyás, lemondás, hátatfordítás. A gondolat és a jelenet, ahogy egyedül maradok. Újra.
Edevis tükre
Egy valószerűtlen, hiába kergetett álom; egy magas, szőke alak, akinek a vonásai kölyökszerűek maradtak, mert nem volt lehetőségem megtudni, milyenné vált volna felnőve; akinek a közelében enyhülni tűnik a fájdalmas feszítés a mellkasomban és úgy érzem, hazaérkeztem, pedig az az elmúlt évek fényében lehetetlennek tűnik - a bátyám.
Hobbim
Könyvolvasás; érdeklődöm a mugli tudományok iránt, izgalmasnak találom a történelmüket, érdekelnek a különböző mitológiák, ezen kívül általában medimágiai könyveket bújok. Cigarettázás, néha. Valamelyest érdekel a politika és a művészetek, a szobrászat és a festészet - legyen az varázs vagy varázstalan. Az időm nagyrészét azonban a tanulás teszi ki és a macskám, akinek szociális szorongása van és mindig a pulóveremet akarja rágni. Gyerekkoromban érdekelt és vonzott a természet, sok időt töltöttem a kúriánk mögötti tónál és a kertben, de ez mára elhalványult.
Elveim
Az emberek nem változnak. És soha nem is fognak. És csak mert fizikailag nincsenek többé, nem jelenti azt, hogy eltűnnek belőled is. Hogy valaha is megszűnnek a részed lenni. Hogy a hiány sosem múlik el, csupán... átalakul. Hogy az álmok és a vágyak többnyire semmit nem érnek. És sehová nem vezetnek. És hogy mindent lehet tettetni.
Amit sosem tennék meg
Nem volnék igazán őszinte a szüleimmel? Ami szomorúnak és szánalmasnak hangzik, és az is, de igaz. Még akkor sem, ha egyébként minden sejtem fáj néha érte, de tudom, hogy olyan következményei lennének, amelyekre nem is szeretnék számítani.
Ami zavar
A hazugság; az a rothadó, keserű íz, amit olyankor érzek a nyelvemen. Néha maga a tény, hogy képes vagyok érzékelni gondolatokat és érzéseket. Az indokolatlanul hangos emberek. A túl erős parfümök. És a mazsola.
Ami a legfontosabb az életemben
Én, a tanulás és a macskám. Mert nincs semmi más, ami fontos lehetne.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Az érzéseim és érzelmi igényeim.
Amire büszke vagyok
A Roxfortban elért tanulmányi eredményemre, az akadémiai felvételemre és a gondolatra, hogy egy nap medimágus lehetek. És hogy megcsináltam. Egyedül.
Ha valamit megváltoztathatnék
A családomat.
Így képzelem a jövõmet
Egy medimágiai intézményben valahol a királyságban, vagy bárhol a világon, messze a család jelentette béklyóktól, gondolom. De valójában egy ideje az egész jövő gondolata olyan valószerűtlennek tűnik.
Egyéb
- van egy macskája, tulajdonképpen egy Kneazle, akit kidobva talált néhány éve a Roxfort közelében - képzetlen legilimentor - egy szeretetéhes, bújós kis pöcs
Sokszor, sok helyen olvashatjuk a hatalmas súlyú mondatot: nincs nagyobb tragédia, mint elveszíteni egy gyereket. Lehetetlen cáfolni, de mindenképp kiegészítésre szorulna. Nincs nagyobb tragédia, mint elveszíteni egy gyereket vagy egy testvért. A testvéreink olykor rémesen idegesítőek, szeretnénk őket egy kukában hagyni, visszavinni őket a kórházba, adoptáltatni őket egy másik családdal vagy csak néhány órára elnémítani őket - de ez nem azt jelenti, hogy ideális esetben nem az egyik legmeghatározóbb, legszorosabb kapcsolatot jelentik az életünkben. Felfoghatatlan a gyász, amit át kellett élned, és mindebben nem volt támaszod. A szüleid nem álltak ott melletted, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rájuk és tulajdonképpen soha máskor sem. Nem ismernek, nem fogadnak el, hazugságokba kényszerítenek - persze felmerül a kérdés, hogy meddig lehet hazugságokból épített életet élni? Nem örökké, ennyi biztos. Bár az őszinteségeddel nem fogod minden karakter szívébe lopni magad, abban viszont biztos vagyok, hogy egy ilyen gyönyörűen, lelki folyamatokra érzékenyen megírt karakterlap után hamar találsz magadnak rajongókat és társakat a userek között szóval futás foglalózni és már vár is a játéktér!
szóval futás foglalózni és már vár is a játéktér!
