Másfél órával Briggs parancsnok érkezése előtt fészkeli be magát, miután egy védőbűbáj szakértő segítségével hatástalanítanak minden egyes varázslatot – rövid biccentés, formális társalgás nélkül búcsúznak, a kölcsönös eszközlét kényelmes csendjében –, majd viszonylag száz százalékos pontossággal visszaállítanak – Léon jelenlétét belekalkulálva –, de még így is arra gondol, nem véletlenül dolgozik valaki ilyen magas beosztásban az Aurorparancsnokságon, leszámítva természetesen a hatalommal együtt járó nepotizmust. Kis szerencsével a nem régiben szerzett komoly sérülései, valamint a terrorfenyegetettség következtében megnőtt felelősség és leterheltség kombinációja enyhe figyelmetlenséget eredményez. Jó lenne, ha legalább a nappaliig eljutna anélkül, hogy észrevenné, nincs teljesen egyedül.
Előre kiválasztja, hol várakozik majd, elegáns kanapé, alacsony dohányasztal, minden tekintetben ízléses, modern enteriőr, hiányzik belőle egyfajta otthonosság,
belakottság, egyértelműen látszik, milyen kevés időt tölthet itthon, csupán a jobb oldalon elmozdult díszpárna jelzi, hol szokott lazítani esténként. Megkerüli, a könyvespolchoz lép, mutatóujját végigfuttatja az esztétikai aspektust nélkülöző sorokba rendezett gerinceken, néhány dombornyomott címnél elidőzik, körberajzolgatja a betűket, közben feltérképezi, nagyjából
milyen emberrel áll majd szemben.
Egy okos varázslóval – képzett, intelligens, valószínűleg
lenyűgöző repertoárral rendelkezik, nem véletlenül hasított fel egy több mázsás medvét mozgásban,
bármit megadott volna azért, hogy élőben láthassa a gyönyörűen kivitelezett kaszabolóátkot. Más körülmények között csodálattal adózna előtte, talán egy másik életben tanulhatott volna tőle, ha a képzésére kijelölt emberek nem szigorúak, hajlíthatatlanok, követelmény-központúak és
kegyetlenek, ha belőle nem faragnak tökéletes gyilkológépet. Gyerekkora óta nem szeret alternatívákban gondolkodni, időpocsékolásnak tart minden semmibe futó idővonalat, a lehetőségek párhuzamos egyeneseit.
Akkurátusan végigjárja Briggs parancsnok lakását, kezdve a steril konyhával, amelyben kávéillat nyomai fedezhetőek fel, egyébként majdnem teljesen kihasználatlan, a csálén visszatolt székből látja, hol szokott leülni, a félretűrt konyharuhából, hol támaszkodik meg reggelente, amíg várakozik, az ablak melletti falon észrevehető, halovány elszíneződésből, hová dől alkarjával nézelődés közben. Szemügyre veszi a mosdót, fürdőszobát, enyhe pézsmaillat, néhány különös, érzéki akkorddal, van benne valami
nőies is, valószínűleg a barátnője járhatott itt néhány nappal ezelőtt, talán kezet mosott és a parfümje beivódott a kéztörlőkbe, törölközőkbe, még néhány nap, és teljesen eltűnik. Átnézi a hálószobáját, árnyékként lebeg körbe, megérinti az ágytakarót, az éjjeli szekrényként használt mélyedésekben hagyott könyveket, szamárfület tapint, megtört gerincet, a bal oldali kislámpát elmozdították, tehát ott alszik, ott olvas lefekvés előtt. A vendégszobában ágy mellett meggyűrt szőnyeg fogadja, valaki nála aludhatott, valaki, akinek külön helyet kellett biztosítani, valaki, akit nem fogadna az ágyába, tehát nem Frida Scamander.
Visszatér a férfi nappalijába, helyet foglal, szándékosan az ellenkező oldalon, ha ügyesen manipulálja, válthatnak néhány szót, mielőtt a lényegre térne, és esze ágában sincs megfosztani az otthon és megszokás kényelmétől.
Késve érkezik, motozás, anyagsúrlódás, higgadt lélegzetvételek, egy fáradt ember hazaérkezése, aki még minden bizonnyal viseli az elszenvedett sérülések utóhatásait.
– Ne rántson pálcát, parancsnok, azzal csak megnehezítené mindkettőnk dolgát – szól ki nyugodtan, leheletnyi erélyességgel a hangjában.
