dancing on the edge; Vivian & Léon

Három napot töltött terepfelméréssel – legnagyobb meglepetésére sokkal nagyobb fluktuációt tapasztalt, mint előzetesen képzelte, stabil vendégkörre számított, ismerős arcok berögzülésére, miután azonban felismerte az emberi tényezőkben rejlő kiszámíthatatlanságot, figyelmét az eszközökre és feladatsorokra fordította. Lopva végignézett legalább huszonöt személyi edzést, bemelegítéstől kezdve az ismétlődő mintákba rendeződő gyakorlatokig, megfigyelte, hogyan bátorítanak, motiválnak, marasztalnak az edzők, milyen pszichológiai trükkökkel érnek el koncentrációt, kitartást és hálát – merthogy a végén mindegyik úgy nézett ki, mintha a kimerültségen túl egyfajta megmagyarázhatatlan révületet élnének meg, amelyet inkább tulajdonítottak a trénernek, mintsem a saját erőfeszítéseiknek.
Éjjel átolvasta az elektronikus határidőnaplókat, minden névnek alaposan utánanézett, kapcsolatain keresztül – olvasást követően hamuvá omló üzenetek bevetésével – kiderítette, hányan varázslók közülük, aztán némi ráhatás segítségével – válogathatott volna a módszerek között, de rövid határidővel dolgozik, nem férnek bele ennél kifinomultabb megoldások – átszervezte a beosztást, feltűnés nélkül.
Kedd este megvárta a zárást, hatástalanította a szóban forgó edzőt, majd küldött egy e-mailt a nevében órákkal később, pár napra sikerült kiiktatnia – a férfi érdekében, természetesen, aki nyilvánvalóan hullámzó rosszullétektől szenved majd, mire teljesen kiürül a szervezetéből az injekció formájában beadott bájital. Innen apró, jelentéktelen lépések vezettek a finomra csiszolt terv kivitelezéséhez: néhány konfúziós bűbáj, pár emléktörlés, tucatnyi emlékbetáplálás, csupa csuklóból elvégezhető, álmából felriadva is hibátlanul kivitelező tiszteletkör.
Felszerelést az egyik nevesebb sportmárkaboltból lopott, kiegészítette egy modern, de nem közvetlenül utolsó szériás telefonnal, egy elegáns hanyagsággal ledobott sporttáskával, amelyből fontos tárgyak részletei látszanak ki – például az elmaradhatatlan vizes palack, amelyből három deciliternyi szűrt víz már hiányzik, fehérjeporos tasak megbontva, kissé gyűrten, törölköző, airpod tok, dobozolt egészséges snack –, illetve egy okosórával, amely elégetett kalóriát, pulzusszámot és oxigénszintet is mér.
A célpont pontosan érkezik, már messziről kiszúrja, legalább három képet kapott róla, profilból és szemből egyaránt, soha semmit nem bíznak a véletlenre, Léon pedig tudja, milyen fontos apró részletekből, különböző szögekből a lehető legprecízebben megrajzolni valakit vagy valamit. Megjegyezni minden anyajegyet, szem körüli barázdát, a mosolygás finom árkait, babahajtól az áll vonaláig mindent, de tényleg mindent. Hozzá irányítják, Léon pedig mosolyogva, leterheltség jeleit mutatva, int neki, amint két méternyire megközelíti.
Tekintetük összevillan – rövid, mégis intenzív pillantás, elemi erejű, hideg fut végig a gerince mentén, jó, persze, nem az első kifejezetten csinos nő, akit kénytelen valamilyen módon eltenni láb alól, miután megszerezte a főnökei számára értékes információt, és nem is az első munkája, aminél meglepődik a személyes találkozásnál, milyen fiatal, és látszólag ártalmatlan áldozatot kapott, mondhatni mindenhez hozzászokott, ennek ellenére… Mielőtt megvizsgálhatná magában, mi gyakorolt rá ekkora hatást – talán az íriszeinek tónusa, valahogy meleg és selymes és folyékony és kedves, és emlékezteti valami mély és áthatolhatatlan dologra –, felveszi a majdnem elejtett fonalat, a minden elemében megtervezett forgatókönyvet. – Szia! Ne haragudj a kavarodásért, Brandon váratlanul lebetegedett – szépen utánozza a szolgáltatók bocsánatkérő mosolyát. – Ha neked is megfelel, ma én tartanám meg az edzést. – Gyorsan feloldja a telefon zárját, és úgy tesz, mintha most olvasná ki belőle, pontosan kivel lesz dolga, pedig a nevét fejben ezerszer elismételte már. – Vivian, igaz?

Többféle megközelítés közül választhat magának – szerencsére szabadon, mindig szabadon, megszokottól eltérő metódusok esetén is csupán enyhe dorgálást kap, szelíd helyreigazítást, olyan jól végzi a munkáját, nem lelkiismeretes, hanem precíz, unortodox módon maximalista –, mindegyiket hosszasan vizsgálta meg, hipotetikus valószínűségszámításokba bocsátkozott, napról-napra csiszolt rajta, finomította, módosítgatta a megfigyelt alanyról gyűjtött információk alapján. Észrevehetetlen pillantással méri fel ezúttal is, árnyékként létezett körülötte, különböző távolságból és szögekből fürkészte testbeszédétől kezdve a viselkedését átszövő mintákig, ezért pontosan tudja, mivel kelthetne benne bizalmatlanságot, felesleges macsóként viselkednie, Vivian – életet rajzolt neki, pontosabban múltat, boldog gyermekkort, piros biciklit a verandán és gumiabroncs hintát a kertben, persze mindig elnagyoltan és sablonosan, mert saját gyerekkora helyett filmekből dolgozott – nem értékelné, cseppet sem.
Becéloz valami teljesen újat inkább, megreked két személyiség között – amelyeket korábban kiválasztott már, egyik a jóképű, kedves, nem is értem, miért nincs barátnőd, a másik az enyhén maszkulin, de gyaníthatóan homoszexuális, mindig ilyen barátra vágytam típus, kettejük interakciója alatt még mindig eldöntheti, melyik személyiséget válassza, mielőtt…
A felé nyújtott kezet elfogadja, belső somolygással konstatálja, mennyire jól kiismerte már, pontosan erre számított tőle, emancipáció, női erő, senki se kezelje virágszálként, véletlenül sem az. – Jason – mutatkozik be válaszként, nem véletlenül használ ilyen nevet, azonos magánhangzók pszichológiai hatást gyakorolnak rá, bizalmat ébreszt benne, mert megnyugtató, ismerős, a biztonság illúzióját teremti meg. Neki mindig ennyire van szüksége. Mindig ezért küzd. Hamis biztonságérzetért, amellyel könnyűszerrel visszaélhet.
– Tudtommal semmi komoly – véletlenül sem próbálja meg elvenni a célpont táskáját, azzal visszafordíthatatlan hibát követne el, valószínűleg megsértené, belegázolna a büszkeségébe. Ráadásul egyetlen edzőtől sem látott még ilyesmit, és a tökéletes modellezés titka a mindenre kiterjedő odafigyelés. – Talán megfázott, bár nem részletezte. – Megenged magának egy halvány mosolyt.
Órájára pillant, valójában semmit sem lát, most minden végignézett mugli videóból merít, szakszavak után kutat, minden néhány szívdobbanás alatt zajlik le, néha úgy érzi, túl gyors, hogy valahogyan folyton lehagyja az életet, emiatt unatkozik annyit, emiatt zavarja mások normálisnak aposztrofált tempója. – Ha jól olvastam, főleg kardió gyakorlatokat végeztetek eddig, ezért arra gondoltam, egy rövid bemelegítés után ráraknálak… hm, öt percre az ellipszistrénerre, öt percre a lépcsőzőre, kicsit megdobjuk a pulzusod.