holding out for a hero

- Ne, ne, kérlek, ne küldd el! Én csesztem el, eltereltem a figyelmét a dumálásommal. Ígérem, nem fogok többet hozzászólni – tányérnyi szemekkel nézek Holdenre, de persze nem hatja meg. Nem, mintha bajba keveredtünk volna, vagy tényleg, komolyan meg kellett volna védenie Tomnak, vagy, ne adja Merlin, megmentenie az életemet. Bár, szerintem, érdekes és hétköznapian izgalmas életet élek, azért nem keveredek nap, mint nap varázslópárbajba, nem úgy, mint Holden – aki most is olyan makacs eltökéltséggel néz rám, hogy nem is kell mondania semmit, hogy tudjam: nincs kegyelem Tom számára. Lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat.
Nyilvánvalóan a sógoromnál jobbat keresve is alig-, vagy egyáltalán nem lehetne találni, és azt is tudom, hogy meglehetősen kényes arra, hogy milyen emberek – testőrök – vigyáznak a családtagjaira, kikkel vagyunk egy fedél alatt, egy égtérben, hogy kik kísérgetnek minket ide-oda London utcáin, vagy az Abszol Útra, vagy, úgy nagyjából egészében, bárhova. A kezdetek kezdetén egészen furcsa volt, hogy valaki folyamatosan a sarkamban van, pár méternyire tőlem, és minden lélegzetvételemre-, és szívdobbanásomra úgy figyel, mintha az élete múlna rajta – necces helyzetben az enyém múlt volna lankadatlan éberségén, de ez részletkérdés. Ha a férjemnek sem kellek már, hát ki másnak? Nem éreztem magam veszélyben soha, sehol. Nem éreztem azt, hogy valaki, akárki fenyegetést jelentett volna rám nézve. Nem pillantottam a vállam fölött, a hátam mögé. Csak éltem az életemet, annak reményében, hogy folytathatom ott, ahol abbahagytam, akkor, amikor Moe-ból Miniszter lett. De már megismernek, tudják, hogy ki vagyok, tudják, hogy kihez tartozom, és, bár a többség nem köpött le, nem dobott meg téglával, sem nem gázolt el az autójával vagy a seprűjével, kaptam már olyan pillantásokat is, hogy kedvem lett volna fülem-farkam behúzva elhagyni a helyszínt, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Egészen abszurd volt megosztani az életem egyes mozzanatait egy vadidegennel. Korábban Holden vállalta magára ezt a szerepet, de ő sem tud ennyi felé szakadni, és még a saját munkájával-, hovatovább a magánéletével is foglalkozni. Nem is várnám el. Azt persze a legvadabb álmomban sem hittem volna, hogy egy ponton odáig fajulnak a dolgok, hogy igenis meg kell osztanom a magánszférám egy részét egy idegennel. Ketten voltak eddig: Tom, az utóbbi, akivel nagyon jól kijöttünk, és sokat beszélgettem vele, ő pedig partner volt ebben, előtte pedig Scott, de őt áthelyezték Amerikába, a MACUSÁ-hoz.
Megpróbálhattam volna. Kiadhatnám magam annak a szofisztikált úrinőnek, akinek lennem kellene, fogadhattam volna az úriembert kosztümben, meg belőhettem volna a hajamat, és sminkelhettem is volna, de semmi kedvem sincs a képmutatáshoz. Egy-egy nyilvános megjelenés csupán pár óra, ellenben mi ketten ennél kicsit több időt fogunk együtt tölteni, és jobbnak látom, ha már a kezdetektől fogva tisztában van azzal, hogy a nő, akit az újságokban lát, csak egy fröccsöntött kirakati bábú, egy látványelem, egy illúzió, szemfényvesztés. Se több, se kevesebb.
Pontosan érkezik a megbeszélt, délelőtti időpontban.
- Le kell tennem. Ebéd után beugrok, tarts ki, és, ha bármi van, hívj, jó? Szia! – vállammal szorítom fülemhez a telefont, kezeimben alabástromfehér orchideát tartok, vele a karjaimban, mosolyogva nyitok ajtót. – Jó napot! Minden bizonnyal Mr. Shelley, jöjjön, fáradjon beljebb – állok félre az ajtóból, még mindig a növényt, meg a telefont szorongatva. – Megkínálhatom kamillateával? Kávét? – szelíden terelem a konyha felé, ahol a nagy ablak elé leteszem a virágot. – Ó. Rebecca Briggs – nyújtom felé a jobbomat. – De ezt bizonyára tudja már...

Fogalmam sincs, hogy ezúttal kire várok. Gyanítom a szokásos dolog történt: Holden elintézte a dolgot, Moe helyett, akinek kisebb gondja is nagyobb ennél a hercehurcánál, aztán odaadott egy aktát a férjemnek, hogy ő lesz a szerencsés (vagy szerencsétlen, nézőpont kérdése) kiválasztott, Moe leokézta, aztán ott megakadt az információáramlás, mert, hát, baszki, Holdennek szintén kisebb gondja is nagyobb ennél. Úgyhogy, a biztonság kedvéért, a férjem tegnap este megemlítette, hogy ma lesz a nap, hogy Mr. Shelleyt alkalmazza a Briggs család.
Amikor ajtót nyitok, és a férfi bemutatkozik, ezzel egyidejűleg ki is javít, kissé jobbra biccentem a fejemet, és a mosoly valósággal a képemre fagy, és inkább hat zavart vicsorgásnak már, amíg össze nem préselem ajkaimat. Egy pillanatra elkapom a férfiről a tekintetemet, és egyetlen, ott sincs pontra összpontosul a falon, és csak akkor rebbennek pilláim, amikor visszavezetem rá óceán kékjeimet.
- Mr. Holloway – ízlelgetem a nevet, kissé összevont szemöldökkel. – Elnézést. Maurice nincs itthon – mert, hát, feltételezem, hogy, ha az úr nem Mr. Shelley, akkor bizonyára a férjemhez jött. – De, gondolom, mindjárt befut – teszem hozzá, elvégre Moe nem szokott csak úgy vadidegeneket hívni a házba, pláne úgy, hogy nincs itthon, végképp akkor nem, ha nem is lesz belátható időn belül. Márpedig ez a férfi az. Idegen. Miért nem a Minisztériumban találkoznak? – teszem fel saját magamnak a félmilliós kérdést, amikor becsukom mögötte az ajtót – direkt nem zárom kulcsra -, míg ő, láthatóan, feltalálja magát, leveszi a kalapját. Aztán észreveszem a bőröndöt is, ami azért egy kicsit megnyugtat, de nem annyira, mint kellene.
A konyhába érve leteszem a féltve őrzött, dédelgetett orchideát a konyhapultra, mellé pedig a telefonomat, úgy figyelem, ahogy a kabátot lekanyarítja a vállairól. Réssé szűkítem a szemeimet a válaszát hallva.
- Milyen a rendes tea ön szerint? – kérdezek vissza, mellkasom előtt összefont karokkal. – Fekete, zöld, vagy fehér? Gyümölcs? Rooibos? Matcha? – lélegzetvételnyi szünetet tartok. – Igazából a matcha is egy zöldtea féle, és az nincs is itthon, mert nem szeretem – a férjem meg, ugyebár, nem gyakran teázik. Legalábbis nem velem. Meg nem itthon.
Amikor megragadja a kezemet, felvonom az egyik szép ívű szemöldökömet, és szinte érzem, ahogy a kérdőjelek a fejemen ugrálnak.
- Nem Mr. Holloway? – intek balom hüvelykujjával az előszoba felé, ahol ezen a néven mutatkozott be, de az tagadhatatlan, hogy nagy kő esett le a szívemről. Aztán röviden elnevetem magamat. – Egy pillanatra eléggé megijesztett, tudja, ez a mufurc ábrázat, az idegen névvel társulva, hát... – nem volt túl bizalomgerjesztő. De a mimikái továbbra is már-már rezzenéstelenek, úgyhogy ezt inkább elhallgatom előle. – Vicces fickó maga – mondom, épp akkor, amikor kérdez. – Ó, hát... – megköszörülöm a torkomat, aztán nekiállok elkészíteni a teát, amit kért. – Régebben voltak házimanóink, de – húzom el az ’e’ betűt -, adtam nekik ruhákat – vallom be töredelmesen, miközben vizet engedek a vízforralóba.
- Ez beugratós kérdés? – fordulok felé, egyik kezemben a filterrel, a másikban a porcelán teáskanna. – Hogy őrizzen. Mert, hogy testőr – nem tagadom, sikerült elbizonytalanítania. – Üljön le nyugodtan, nem fog a fenekébe harapni az a szék – húzom mosolyra ajkam jobb szegletét.

Azért az a legvadabb rémálmaiban sem sejlett még fel előttem, hogy egy vadidegen férfi betör a házunkba, és esetleg megfenyeget, bánt, vagy elrabol – pont engem. Valahogy elképzelhetetlen volt, hogy rajtam keresztül akarja bárki is megszorongatni Moe-t. Azt már sokkal inkább képes voltam vizionálni, hogy a gyerekeimnek – a közös gyerekeinknek! – baja esik, nem mintha azt szívesebben láttam volna a lelki szemeim előtt, mert már a puszta gondolattól öklömnyire szorul a gyomrom, és bukfencezik egyet. Ezért is van-, és lesz testőröm, mert a férjem biztonságban akar tudni.
És csak akkor gondolok bele abba, hogy esetleg nekem is árthatna valaki, amikor a férfi kijavít, miszerint ő nem Mr. Shelley. Kérdésére meglepődöttségem nyomán összevont szemöldökkel nézek rá.
- A férjem eléggé elfoglalt – mondom, igyekezve mosolyt erőltetni az arcomra, nem túl sok sikerrel. – Biztosan kiment a fejéből, hogy idetelefonáljon – még a vállamat is megvonom. – De bármelyik percben itt lehet – ebben igazából csak nagyon-nagyon erősen reménykedhetnék, ha nem uralkodna el rajtam az érzés, hogy igazából semmiféle találkozóról nincs szó. Így azt sem vetem fel, hogy felhívom, ha akarja, mert inkább arra játszanék, hogy elhúzzam egy kicsit az időt.
- És koffeinmentes, természetesen édeskés, elronthatatlan – mert, hogy nem keseredik meg -, antioxidáns, gyulladás gátló, antidepresszáns, immunrendszer erősítő, nyugtató és stresszoldó – levegővétel nélkül darálom. – Szeretne még tudni róla valamit? – kérdezem, réssé szűkült szemekkel, és összepréselt ajkakkal méregetve az idegen férfit.
Aztán egyik pillanatról, a másikra felfedi valódi kilétét. Legalábbis, nagyon remélem, hogy tényleg ez az igazi neve, és ő Ő, Mr. Shelley, nem pedig az az ijesztő alak, akinek az imént kiadta magát.
- Egy teszt? Ez most komoly? – kérdezek vissza, egyik szemöldökömet fel-, ajkam szegletét pedig megkönnyebbült mosolyra húzva. – És átmentem? – kérdezem, cseppet sem tettetett kíváncsisággal, mert komolyan érdekel a válasza, és az, amit gondol. – Lesokkolt! – felelem, röviden és elgyötörten nevetve. – De ne aggódjon, pár óra múlva már mindketten nevetünk ezen a belépőn – biztosítom e felől, miközben már a konyhapult másik felén sertepertélek. Előveszem a szekrényből a teáskannát, meg két csészét, aljakkal – egyszerű, letisztult, hófehér szett, mentes a brit Ladyk által úgy kedvelt virágmintáktól -, miközben a forraló elkezd dolgozni, melegíteni a vizet.
A már-már parancsnak beillő szócska nyomán komisz mosoly kúszik az arcomra, miközben hallgatom.
- Ez pedig az én tesztem volt – felelem pimaszan, elővéve egy fém dobozkát, ami még félig tele van teafűvel. – Tudtam én, hogy jóban leszünk – sokatmondóan vonom fel a szemöldökömet. – Így megfelel majd? – kérdezem, csaknem ártatlanul. Aztán hasonló ábrázattal figyelem, ahogy a magas, karcsú lábú székre helyezkedik.
- Szegény pára. Még jó, hogy nem ilyen vérmesek felénk a székek... – azok éppen nem, cserébe az acsargós dolgok helye az üvegházban van.
- Nem lehetne, hogy tegeződjünk? – válaszolok kérdéssel a kérdésére, és úgy folytatom, ahogy kívánja. – Elvontam a figyelmét – oké, ez így eléggé slinky-n hangzik, úgyhogy gyorsan folytatom is a sztori rövid változatát. – Sokat beszélgettünk. Mondjuk, Scotthoz inkább én beszéltem, de Tom – valószínűleg a korából adódóan is – kicsit nyitottabb volt – így fejezem be, mert nem szeretném a férfi rossz hírét kelteni, vagy befeketíteni a nevét. Mondjuk, ez is eléggé furán hangzik ebben a formában. – Dumáltunk – teszem hozzá, mintegy pontot téve a mondat végére.
Ebben a pillanatban a víz is felforr, és, mielőtt beleszórnám a kannába a leveleket, egy kis frissen forralt vízzel átöblítem a porcelánt.
- Egyet önnek, egyet nekem, egyet pedig a kannának – hintem az edénybe a teát, és csak aztán öntöm nyakon a vízzel és fedem le.

Megtanulhattam volna olvasni a jelekből, de tényleg, komolyan, csak általában nem érzem szükségességét. Biztosan sok mindent észrevennék a puccos eseményeken részt vevő, puccos emberek arcán: a grimaszba forduló mosolyokban, a felhúzott szemöldökökben, a ráncolódó homlokokban, vagy éppen egy kaján vigyorban végződő összesúgásban. De az ilyen-, és ehhez rettenetesen hasonló eseményeken jobban lefoglal az, hogy a lehető legjobb formámat hozzam, hogy lecsavarjam a hangerőt, hogy csak arra fókuszáljak, hogy Moe-t jó színben tűntessem fel. Nem követhetek el semmilyen hibát, vagy keveredhetek bármilyen jellegű, félreérthető diskurzusba – minden szavamat alaposan, kétszer megválogatom, mielőtt kiejteném őket a számon. Gondolom, részben ezért gondolnak inkompetensnek, vagy nem a pozícióra valónak, nem, mintha ez a státusz számomra bármilyen előnnyel is járna, vagy rosszra használnám a férjem nevét, és a kapcsolatunkat.
Így azt sem veszem észre, hogy Robert valójában Robert, nem pedig egy vadidegen, akinek a nevén bemutatkozik, és éppen ezért tudok csak egy fikarcnyit füllenteni. Azt persze még nem találtam ki, hogy mikor fogom felhívni Maurice-t, vagy Holdent, hogy mi a pálya, de majd kitalálok valamit – addig is, biztonságos távolba kerülök tőle a pultsziget túlfelén. Mintha az megvédhetne egy tökéletesen, tűpontosan kiszórt átoktól.
- Egy csodás teáról – bólintok, ajkam szegletébe mosolyt erőltetve.
Aztán lehull a lepel, nos, a férfi rántja le saját magáról, mert valószínűleg nem bírja tovább nézni a szerencsétlenkedésemet és a naivitásomat, hogy kérdés nélkül benyaltam mindent, amit idáig mondott, óvatlan voltam, és még csak nem is vontam kérdőre.
- Más nem is tudott volna ajtót nyitni – mutatok rá a nyilvánvaló tényre, hogy egyedül vagyok itthon, és a házimanókat felszabadítottam. – De azt is mondtam, hogy bármikor betoppanhat – próbálom védeni magamat, meg a lenyűgöző, füllentő skilljeimet. – Oké, belátom, hogy igaza van és óvatosabbnak kellett volna lennem, de én nem vagyok annyira jó ebben – értem ezt a (negatív) feltételezésekre, már, ami az embereket illeti, a ravaszságra, a gyanakvásra, a jelenlegi helyzetben való körültekintésre, meg ilyenekre. Bárcsak jobb lennék! Akkor Moe meg Holden is nyugodtabb lenne, és legalább engem nem kellene félteni, mintha én is gyerek lennék, vagy igazán fontos személy. Nyilvánvalóan ostoba azért nem vagyok, pontosan tudom, hogy ugyanúgy, ahogy a gyerekeinkkel-, velem is meg lehetne szorongatni a miniszterelnök úr tökeit, ha egyszer rossz kezekbe kerülnék, és szégyen és gyalázat, de valószínűleg megvédeni sem tudnám magam. Ezért van szükség a Roberthez hasonló testőrökre. Pedig neki is biztosan lenne jobb dolga, semmint a first ladyvel teázgatni, nem igaz?
Valószínűleg, hiszen bele sem kell másznom az aurájába, vagy a lelkébe ahhoz, hogy lássam és érezzem rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egész szituációt.
- Kár. Azt mondják a nálam bölcsebbek, hogy a nevetés jót tesz – mosolygós vállvonás a válaszom a férfinek, de az erőszak nem kenyerem; majd nevet, ha úgy érzi.
- Bármikor. Komolyan mondom, ha bármire szüksége van az itt tartózkodása során, egy szavába kerül. Például, mi a kedvenc étele? És mi az, amit ki nem állhat? – nézek rá kíváncsi pillantással. – Ebben nem is kételkedem – felelem, a szék felaprítására tett megjegyzésére. Gyanítom, ő is sok mindent látott-, tapasztalt-, és élt meg, mióta az auror pályán van. És biztosan jó is benne, máskülönben nem lenne most itt.
- Rendben, akkor maradjunk a magázódásnál – nem érezném jól magam, ha tegezném, miközben ő magáz engem, sőt, kifejezetten úgy érezném, hogy nem adom meg neki a kellő tiszteletet, ami kijár neki. Aztán megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor nem ítéli el a kollégáit azért, mert csupán kedvesek akartak lenni velem. Szerencsére Tomnak sem ment rá az állása, sem pedig a jó hírneve az értelemtől szikrázó beszélgetésekre; nem bocsájtanám meg magamnak, ha nem így lenne.
- Mert a neo-halálfalóknak, és a grindelwaldistáknak nem tetszenek a kormány egyes rendelkezései - direkt nem azt mondom, hogy a férjemé -, és, többek között, én is célkeresztbe kerülhetek a Maurice-szal való kapcsolatom okán, ha elharapódznak a dolgok – darálom röviden a lényeget. – Javítson ki, ha tévedek. Tejet és mézet mondott – nem kérdésnek szánom, már veszem elő a hozzávalókat és a szűrőt is. – Szabad? – kérdezem, állammal a kanna felé bökve, ugyanis lejárt a tea ideje.