Bizalmat fektetni valakibe, kiönteni a lelkedet neki és eközben azt feltételezni, hogy nem árul el a lehető legnagyobb őrültség, nem igaz? Azt hittem, hogy ő... ő sosem lenne képes erre és sosem hagyna cserben engem, míg erre tessék: lám, belesétáltam a magam által felállított csapdába. Milyen szánalmasan nyomorult vagyok, amiért egy percig is azt mertem remélni, miszerint mi ketten tényleg barátok vagyunk. Ha mondjuk épp' nem róla lenne szó, akkor nem is fájna igazából ennyire, nem hatna meg egy pillanatra sem, hanem... lazán vállat vonva ott hagynám az illetőt, miként innentől fogva nem érdekünk egymás társasága. Azonban nekem: Bogdan igenis sokat számított, ugyanis nem egyszer ő maga jelentette a kiutat a saját kis poklomból, amit a családi létkör összes szinonimája testesített meg. Annak ellenére végig hallgatott mindent, hogy... Hányszor is juthatott vajon az eszébe azon elmélet, miszerint merő szerencsétlenség vagyok, ellenben ott volt mellettem, s valamelyest ő a felelős azért, hogy nem tettem őrültségeket. Annyiféle dolgot, de tényleg... annyi mindent köszönhetek neki, amit soha senki másnak, s ezért... Nem lehetséges azon opció, miként én tévedek? Bár' vétkeznék! Bárcsak... Olykor annyira szeretnék ennek az ellenkezőjére apellálni, míg máskor hetykén fejbe vágnám szinte bármivel. Habár kettőség jellemzi a cselekedeteimet; mégis a legszörnyűbb realitású volumen az árulásának képviselete. A tova tűnő szakasz berkein belül: elszállt az idő, akár órákig is tartózkodhattam a lakásában várva őt. Mintha csupán elteleportált volna a fenébe, s mintha értelmetlen volna itt lennem ezen átkozott falak fogsága között. Már csak, akkor kaptam fel a fejemet a whisky-s üveg társasága mögül, 'mikor a nappal ékességét könnyedén felváltotta az éjszaka árnyalata. Remek, nagyszerű, zseniális vagy Kill'.. ezt az átokverte estét is itt töltheted természetesen! Keserűen húzom meg a nedűt, aminek az alján már alig maradt valami. A jobbik eset persze az, miszerint ezt magamnak szereztem be és nem tőle nyúltam le, holott ily' hosszú veszteglés alatt történetesen: kifoszthattam volna az italkészletét. Jó, oké; ismerjük el, hogy.. így sem vagyok már elég' józan, de még, hogyha azokat is megiszom: hm, tutira a detoxikálóban lenne a helyem, avagy a padlón halnék meg, mert az a fránya nagy haverkám bezzeg' nincsen sehol. Az utolsó cseppig kiürítem az üveget, majd' lezserül leteszem azt valamerre: talán a baseballütő mellé helyezve. Szimplán ellököm magamat a kanapéról, ekként kerülve állóhelyzetbe, miképp' ezt követően keresni kezdek valami sokkal izgalmasabb alkoholt. Egyből tudom is azt, miszerint hol találom a poharakkal egybekötve a jelleget, hisz' nem először tévedek ide: úgy ismerem eme házat, mintha valójából az enyém volna. Néhány momentumig tartó tanakodás után, nos lényegében a martinire esik a választásom, egy Y alakú pohár kíséretébe zártan. Kényelmesnek látszó mozdulatokkal indulok vissza újfent a helyemre, midőn' levetem önmagamat a díványra. Immár' a megszerzett martinis üvegpohárból kortyolom a folyadékot, miközben dühtől izzó íriszekkel bámulom a bejárati ajtót. Mégis hol van ennyi ideig, vagy... ez egyáltalán miért is foglalkoztat engem?! Egy a lényeg: megjön, lecsapom, távozok! Ugye milyen meghökkentően fantasztikus? Megkapja, amit megérdemel és ezzel nem kell felesleges mentegetőzésekbe sem belefognunk, hacsak... nem nőkkel állít be a szokásához híven. E gondolat révén megforgatom a szemeimet, mert a stílusa nyilván rengeteg kivetnivalót hagy maga után. De egyébként meg.. miért is csodálkoznék azon, ha azokkal téblábol be az ajtón? Max. megölöm őket, mert ugyan sok állóvizet nem igazán zavarnak, aztán pedig áttérek rá: RÁ, amiért megmerte tenni azt, amit. Kicsit erősebben szorítom meg a kelleténél az ujjaim közt lappangó pohártalpat, ám szerencsémre szólva nem törik szét ripityára, ugyanis sértetlenül megússza. Feszülten iszom ki belőle az alkoholt, így dőlve hátra a szövetnek. Ismételten öntök a martiniből és végül nagyokat kortyolva fogyasztom el. Több se kell, s hirtelen indulatból lehelyezek mindent az asztalra, miként az ütővel a vállamon megindulok az ajtó irányába. Merő vaksötétben elbújok egy adott ponton, s ha kinyitja azt az átokverte bejárati szegmenst, akkor tarkón vágom ezzel a gyönyörű fadarabbal, ellenben az kérdéses, hogy mennyit kell várnom rá, mert, ha lehiggadok, akkor lehet... lehetségesen meg se moccanok.
642 // Paint It Black // I Trusted You... and You Betrayed Me.
Vendég
Kedd Ápr. 19, 2022 11:01 pm
Kill & Bogi
Nem vállalok érte felelősséget, csak szólok
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
A
z egész napomat Lilánál henyélve töltöttem. Vagyis, annyira nem henyéltem, mert előtte a fellépőruhákat igazította ránk, de miután a banda lelépett, azután átmentünk a kedves és csodálatos – de nálam nem csodálatosabb – nővérem lakására, ahol eldöglöttem a kanapén, és arról sírtam neki, hogy milyen ihlethiányban szenvedtem. Mert hát a Múzsámat már egy jó ideje nem láttam, nem legyintett nyakon, nem nézett rám durcásan, nem panaszkodott annyira, hogy mennyire pocsék élete is volt… Tulajdonképpen már egy hete nem hallottam felőle. Néha gondoltam rá, hogy írok neki, de aztán mindig valaki más jutott eszembe, és az efféle társalgásoknak mindig egy kis iszogatás, majd valami több, valami szórakoztatóbb lett a vége. Most is gondoltam arra, hogy megkeresem őt, hátha a jelenléte meghozza a hangulatomat a dalíráshoz, vagy legalább kellően hangulatba hoz bármivel kapcsolatban az égvilágon, úgyis baromira unatkoztam. Végül nem kerestem fel őt. Miután Lila páros lábbal kirúgott, arra gondoltam, hogy felhívom azt a dögös kis vöröst, akivel múltkor kavarodtam össze, mert Merlinre… Az a csaj kurva jó volt az ágyban. És nem szemredugnivaló volt, hanem szó szerint szomjaztam a vérére. Így hát el is terveztem, hogy amint hazaérek, felhívom őt, hiszen megvolt a száma. De még mennyire! Oda is írtam magamnak egy kis jegyzetet, hogy tudjam kiről volt szó. Csakhogy amint megmásztam a lépcsőfokokat, és a kulcsommal a zárban babráltam, már gondolhattam volna, hogy valami nem volt okés. A lakásba lépve megcsapta az orromat a martini jellegzetes illata. Hát mégis megérkezett volna? De emlékeim szerint ő nem szokott annyit inni… Bár a bánat tudja, néha nem tudtam követni sem őt, az őrült családját. Automatikusan a villanykapcsoló után nyúltam. Éreztem, hogy nem voltam egyedül, hiszen hallottam a szívverését és a lélegzetvételét. Még vigyorogtam is a gondolaton, hogy hátha meg akart engem lépni valamivel… És hát, sikerült is, mert valljuk be, hogy sikerült neki, mert ahelyett, hogy martinivel meztelenül várt volna a kanapémon, helyette olyan ütést éreztem a tarkómon, hogy megtántorodtam. − Ácsi, ácsi… Mi a fasz? – estem neki a falnak, és nyomtam fel a villanyt. Ezesetben, ha Kill újabb ütésre lendítette volna a karját, már könnyedebben le tudtam volna reagálni, de bassza meg, rohadtul fájt. − Haver, neked meg mi bajod van? – ráncoltam össze a homlokomat. – Bejössz a lakásomra, feliszod a piámat, majd nyakon baszol? Mit szívtál? Nem illik így fogadni a házigazdát, ha meg agyon akarsz verni, akkor csináld már stílusosan légyszi… Hozzáfűztem volna, hogy akár a felsőjét le is vehetné, vagy valami, hogy legalább valami dögöset lássak mielőtt meghalok. Bassza meg, tényleg felhívhattam volna valakit, mert rohadtul kanos voltam…
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szer. Ápr. 20, 2022 1:45 am
Bogdan
& Kirill
A sötétben való várakozás nem épp' volt a kedvenc időtöltéseim egyike, azonban ebben a pillanatban kellő mértékben hiányzott belőlem a megfontoltság teljes vázlata. Egy bizonyos szint után már nem elmélkedtem a lehetőségeken, inkább csak éltem az adott opciókkal, amelyek úgymond elém tárultak, s eme helyzetben óhatatlanul is viszketett az ütőm egy jókora nyakon vágásért. Ez a legkevesebb, főként, amiért... amiért elárult engem az egész nyamvadt családnak. Persze, nos.. igyekeztem nem ráfeszülni a témakörre és szimplán könnyedséggel felfogni a múltban zajló eseményeket, de... amint meghallottam a kulcscsörgését a zárban és aztán pedig kinyílt az ajtó, mintha... mintha megszűnt volna körülöttem a világ. A minutum nyomán tüstént elvesztettem a maradék józanságomat is és úgy szorongattam a kezemben az ütőt, mintsem, akinek ezen múlik az élete. Néhány kósza másodperc leforgása alatt jutottunk el addig a pontig; lélegzet visszafojtva vártam a megfelelő alkalmat, s 'tán még egy aprócska vészjelző is megszólalt egy távoli szegmensbe zártan, miszerint ezt: 'ne tegyem meg'. Ellenben, amint esélyessé vált a dolog, nevezetesen már lendült is a kezem, s azzal egybekötve az ütő. Fikarcnyi bűntudatot se éreztem az esetleges fájdalma okán, habár azt el kellett ismerni, miként elég' gyengén lendítettem meg a szöget. Viszont azt nézve; túlságosan is szerencséje volt.. - Még van merszed meglepődni azok után, hogy...? - Sziszegem méregtől átitatott hangszínnel, miközben ő maga felkapcsolja a villanyt. A belső tér sötétségét hamar felváltja a világosság jellegzetessége, miként újfent a vállamra helyezem a fadarabot. - Szerinted ez nekem szórakoztató tevékenységi kör? - Lépek felé egyet, ahogy hetykén végig pillantok a külsején. Nem is tudom, miszerint milyenféle módon kellene őt megleckéztetnem. Lehetségesen feldarabolhatnám és elszórhatnám a ház különböző részleteibe rejtve el, avagy... itt hagyhatnám a fenébe, ekként ügyet se vetve rá és arra, amit... amit velem tett. Mégis miért vártam tőle ezen a téren többet? Ócska kis játékot űztem önmagammal szemben, amikor abba az álomképbe ringattam a személyemet, miként ez az alak érhet bármit is. Keserű sóhaj szökik ki az ajkaim közül, ahogy ismételten lecsapok az ütővel, ám ezúttal a falba verem roppant' mérgesen. Szánalmas vagyok, amiért még ez se megy... komolyan.. - Szerinted ez most' vicces?! - Üvöltöm olyan éllel, miként szinte már tőlem zeng a ház. - Azt kérded, hogy nekem mi a bajom? Megáll az eszem, te szemét mocsok! - Továbbra is megemelt hangskálával közlöm vele a mondandómat, amiből egy kicsit sem vagyok hajlandó visszavenni. - Nem vagyok a haverod, főleg azok után, hogy volt pofád elárulni, te... - Az írisztükreimben izzó düh körülírhatatlanul fénylik, miként a padlóhoz vágom a kezemben szorongatott eszközt. Hatalmas erőfeszítésembe telik megtartani tőle azt a pár centis távolságot, miszerint ne verjem nyomban ököllel szét a fejét, ellenben nagy nehezen mégis sikerül hátrébb lépnem. - Remélem, hogy boldog vagy, ugyanis elérted a célodat.. - Tárom szét a karjaimat, kínzón nevetve. - ..most már ők is tudják és várom, miszerint melyik momentum lesz az, amikor is elszámoltatást követelnek a részemről! - Egy fokkal halkabban beszélek, így vágva hozzá egy nagyobb összegű papírpénzt. - Itt a drága három pohárnyi italod ára, miként ne érezd sértésnek, amiért inni merészeltem, 'bár ebből akár öt üveggel is vehetsz! - Gúnnyal telve köpöm felé a szavakat, majd' a kijárat felé veszem a lépteimet. - Kérlek, koronázd is meg magadat a remek teljesítményedért, amiért hajlandóságot mutattál kikotyogni egyes részleteket a családomnak azon faktumról, hogy megöltem azt az átokverte nőt, de... miért is álltál meg ennyinél? - Értetlenül tekintek vissza rá. - Ennyi erővel elárulhattad volna a kis képességemet is, vagy netán... égni óhajtasz, azért... - Haragtól remegő kézzel; nyúlok a kilincs irányába. - Bár tudod mit?! Koránt sem pazarolok rád több percet! Élj boldogan, míg engem felejts el! - Már-már suttogom, ekként nyomva le nyitókart, azonban.. egyszerűen nem visz rá a lélek: szimplán valamiért nem tudom őt itt hagyni.
597 // Bad Guy // I Trusted You... and You Betrayed Me.
Vendég
Hétf. Ápr. 25, 2022 1:39 am
Kill & Bogi
Nem vállalok érte felelősséget, csak szólok
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
F
ogalmam sincs, hogy mi ütött Killbe, de az biztos, hogy fénykorában kurva jó terelő lehetett volna a háza kviddicscsapatában. Csak azt nem értettem, hogy ezt a hirtelen jött vágyát miért pont rajtam akarta kitölteni, amikor nem voltam én gurkó – de ha az is lettem volna, akkor én lettem volna a legszexibb gurkó a Föld kerekén −, mégis a viselkedése annyira összezavart, hogy nem tudtam hová tenni a válaszait. − Azok után, hogy mi? – tártam szét a karjaimat, hiszen gőzöm se volt arról, hogy mégis mi a jóságos Merlin bal herejéről magyarázott. Ha megdugtam volna a nőjét, vagy elvettem volna a szeretőjét, akkor értettem volna az ingerültségét, azonban egyik opció sem állt fenn, így aztán ötletem se volt arról, hogy mégis mitől gurult el így a gyógyszere. − Hát, kettőnk közül te biztos jobban szórakozol azon, hogy egy kibaszott ütővel fenyegetsz… − vontam meg a vállamat, mert szerintem baromira nem volt vicces, hogy bezúzni tervezte a koponyámat. Már felkészültem arra, hogy ismét engem vesz célba, de ehelyett a falba ütött lyukat. Fájdalmas fintorral nyögtem fel. − Tudod, kurva nagy szerencséd, hogy varázslók vagyunk, így pikk-pakk helyrehozom a falat, és nem varrom rád a javítási munkálatokból fakadó összeget… − Mintha amúgy nem lettem volna pénzesebb nála, de szerettem volna éreztetni vele, hogy milyen jó fej voltam, és elnéztem neki az engedélyem nélküli ivászatot és rongálást a lakásomon. − Most mi a francot hisztizel? Mit már mondtam: fingom sincs arról, hogy miről beszélsz, és bocsánat, de nem vagyok csöves legilimentor, hogy a fejedből szedjem ki a bánatodat! – emeltem meg most már én is kicsit a hangomat, mert rohadtul frusztrált, hogy olyan dologgal kapcsolatban gyanúsított, amiről azt se tudtam, hogy elkövettem-e azt. − Elárulni? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben az arcomra totális zavarodottság ült ki. – Mivel kapcsolatban és mégis kinek? Értetlenkedtem tovább egy sort, azonban amikor a földhöz vágta az ütőt, a lábammal továbbrúgtam mielőtt még mást is szétbaszott volna a lakásomon. − Haver, még mindig nem tudom milyen árulásról beszélsz, de elhiheted nekem, hogy a céljaim között jelenleg az szerepel, hogy lenyomjam az európai turnémat, aztán elmenjen megdugni fél Kanadát. Soha, kihangsúlyozom: SOHA nem tettem semmi rosszat ellened, szóval tégy meg egy szívességet, és ne próbáld előadni, hogy milyen szar barát vagyok, mert konkrétan senkivel nem szoktam beszélgetni az ügyes-bajos dolgaidról, csak veled. És amúgy kurva nehéz úgy megvédenem magamat, hogy továbbra sem mondod el az állítólagos bűnömet – beszéltem hozzá, miközben a hozzám vágott pénze lehullott a földre. Rohadtul nem érdekelt a pénz, annyi volt belőle, hogy úszkálhattam volna belőle, azt azonban szerettem volna tudni, hogy mégis mitől kattant be ennyire. Végül, az ajtóban állva csak kinyögte a problémáját, én pedig először ledöbbentem a feltételezésen, majd hangos nevetésben törtem ki. − Oké-oké, csakhogy letisztázzuk, a szüleid úgy elmebetegek, ahogy vannak, és amióta elhagytam a Durmstrangot, azóta olyan messzire kerülöm őket, amennyire lehetséges. A húgoddal pedig megvan egymásról a véleményünk, szóval vele sem beszélek, szóval kérlek, mondd el szépen és pontosan, hogy mikor, hol és kinek árulkodtam szerinted. Mert, ahogy látod, fingom se volt arról, hogy ez kiderült. Én mindvégig tartottam a pofámat a feleségedről és a képességedről is, de ha ennyire menni szeretnél, akkor nem tartalak fel. Élj ebben a hitben, ha annyira akarod… − vontam meg a vállamat, miközben előhúztam a pálcámat, hogy egy intéssel a pultra reptessem a pénzköteget, majd helyreállítsam a falat.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Kedd Ápr. 26, 2022 9:29 pm
Bogdan
& Kirill
Aránylag' hitetlenkedve bámulom őt a visszakérdezése nyomán, valamelyest pislogva realizálva a tényt. Hiszen.. mégis mi a fenéért tesz úgy, mintha jelenleg kínaiul beszélnék? Sóhajtva engedem el eme témakört, mit sem törődvén a formális modorral. Az eszem megáll, amiért voltaképp' képes ártatlannak beállítani saját magát. De most komolyan... Még van pofája szórakozni ezen a tematikán, amikor is...? Egy viszonylag halkabb, ámde annál mérgesebb morgást hallatok, ekként fejezve ki felé a nem tetszésem mértékét. - Miért szerinted ennyire nevetek ezen az egészen, avagy a fejemre van írva az, miként "random módon imádom szétverni a nyomorult képedet"? - Dacból reagálok, sértett hangszínnel toldva meg a szövegkörnyezetet. Egyszerűen nem tudom hova tenni a megnyilvánulásait, sem azt, miként színjáték gyanánt űzi az árulása elfedését. Én pedig a lehető legrosszabbul kezelem az adott szituációt, ellenben mentségemre szóljon, miszerint örülhetne annak, amiért a falat verem szét és nem nyomban őt. Holott markáns késztetést érzek rá... nagyon ERŐS intuíciót. - Neked is kurva nagy szerencséd van, amiért... nem lobbantalak lángra itt és most! Habár, ha ennyire zavar, akkor ajándékozok neked némi pénzösszeget, mintha amúgy mellékesen szükséged volna rá... - Közlöm szemforgató megvetéssel, sokkal szabadabb szóhasználatot engedve meg önmagamnak, habár valójából az ittasság teszi, azonban valahol mélyen jólesik eme apró szójáték. Azonfelül, hogy mérhetetlenül csalódott voltam és kifejezetten dühös: még tetőzte ezen mondatokkal az összhatást. Mintha szeretne meghalni, mintha nem ismerné a határt, mintha... - Hisztizek? ÉN HISZTIZEK? Hallod, roppant' mázlid van, amiért még így is... így is türtőztetni tudom a személyemet, mert máskülönben már tűzijáték lennél az éjszakai égbolt peremén! - Sziszegem enyhén kiakadva, ugyanis egyáltalán nem tetszik a stílusa és nem, hogy az, miként még ő... Ő VAN KIAKADVA?! Iszonyatosan vöröslő fejjel nyelem le a különbözeteimet, eközben, viszont... ennél idegbetegebb már nem is lehetnék. Meghökkenve szemlélem a jelenséget, így tudatosítva mélyen, miszerint valami nem stimmel. Kérdések, homlokráncolás, zavarodottság... Most' csak a bolondját járatja velem, nem igaz? Épp' szóra nyitnám az ajkaimat, felelvén valami egészen frappánsat, amikor is elakad a hangom és egy árva szót sem tudok kiejteni a számon. Megeshet az, miszerint ténylegesen tévednék? Tovább értetlenkedik a közlendőjében, s ekkor újfent felmerül bennem egy hatalmas kérdőjel. Európai turné, fél Kanada... azonban inkább tekintsünk is el attól, hogy kirészletezi a szükségtelen kis perverzitását. Sőt.. lassan kezdem azt hinni, miként olyan szinten kanos, hogy az univerzum sem elég a számára. Ösztönösen forgatom meg a szemeimet, akaratlanul is olyan fejet vágva, amilyet. Gyakorlatilag a saját védelmére kel és annyira hitelesen formálja meg a szavakat.. Eleinte ledöbben, majd' nevetni kezd, aztán beszédbe fog bele, mialatt én magam az ajtó előtt vagyok. Elképedek, ahogy őt hallgatom, s köpni-nyelni nem tudok. Merlinre... bassza meg; én akkora egy idióta vagyok! Ha az állam igazából a földig érhetne, akkor tökéletesen tükrözné a momentán állapotomat. Remegve szívok a tüdőmbe némi friss oxigént, ameddig kinyitom az ajtót. Szégyenemben pedig azt se tudom mit kezdjek magammal... - A fenébe... - Sziszegve zárom be magam előtt a bejárati szegmenst. Érzékeny felismerésként jelentkezik a bűntudat átfogó láncolata, keserves önmarcangolással párosítva. Fájdalmas pillantással társítva nézek felé, ahogy azt sem tudom mit mondhatnék most neki.. - Én... - A hangom remeg, elcsuklik és végül erőtlenné válik. - Én... én.. annyira sajnálom, Bogdan.. - Leheletnyi árnyalattal suttogom, immár' rá sem tekintve. Belül darabkákra tépem magam, önostorozva az esztelenségemet. - Egyáltalán nem ezt akartam... nem akartalak téged meggyanúsítani... de.. annyira elcseszett vagyok... - A hátamat az ajtónak vetem, kínzón bámulva a magam előtti teret. - Én tényleg sajnálom, haver, kérlek... bocsáss meg, amiért... amiért... - Lecsúszom a földre, a hideg padlóra ülve, s felhúzom a mellkasomhoz a térdeimet. - Olyan egy idióta vagyok, hisz' Te vagy az egyetlen, aki sosem lenne erre képes, én meg... meg rögvest kreálmányokat gyártok szánalmas módon, mert... mert könnyebb azt hinni, miként senkit se érdekelhetek. Aztán meg... meg olyan szavakat vágtam a fejedhez... Oh, Merlin... Könyörgöm bocsáss meg, ugyanis... koránt sem szeretnélek elveszíteni.. - Magyarázom teljes őszinteséggel, ekként emelve rá az írisztükreimet, ám, amennyiben távozásra kér, nos nehéz szívvel, de megteszem, ugyanis... nagyon mélyre süllyedtem... túlságosan is mélyre.
641 // Save Me // You trusted Me... and I fucked It up.
Vendég
Vas. Május 01, 2022 1:57 pm
Kill & Bogi
Nem vállalok érte felelősséget, csak szólok
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
E
sküszöm, feltettem volna az összes pénzemet és piámat, hogy felfogjam mégis mitől kergült meg ennyire Kill. Egyszer, csak egyetlen egyszer értettem volna a haragjának okát, vagyis… Azt átéreztem, amikor a családjára volt kibukva, mert egyetlen értelmes Karkaroffal se találkoztam még, de rám, RÁM miért okádott éppen tüzet… Baromira érdekelt volna, mert totálisan ártatlan voltam, már amennyire egy negyed-vámpír, manipulatív, enyhén faszkalap, de maga a megtestesült tökéletesség ártatlannak volt nevezhető. − Mit tudom én… Manapság nehéz követni, hogy mi zajlik odabent – tártam szét a karjaimat, majd egy határozott mozdulattal böktem a feje irányába. Mondtam volna mást is, mondjuk „mi lenne, ha nem vernéd szét a nyomorult képemet, hanem mást csinálnál vele?”, de talán nem volt olyan hangulatban, hogy flörtöléssel próbáljam kizökkenteni az aktuális őrjöngéséből. − Tedd meg, de légyszi a lakásra meg a bútorokra vigyázz, mert két napja járt le a biztosításom, még nem kötöttem új biztosítást, és Lila ölni fog, hogy szétcseszed a helyet – intettem körbe a mutatóujjammal, utalva arra, hogy velem aztán azt csinált, amit akart, de a lakásomat ne baszogassa, mert nem akartam, hogy sokat kelljen takarítani a következő gyújtogatása után. – Tudod, nem éppen pénzre lenne szükségem… Akaratlanul is kibukott belőlem ez a mondat, méghozzá olyan vigyorral párosulva, hogy élő nő és férfi biztosan nem tudott volna ellenállni nekem, kivéve Killt, aki évek óta elutasította a közeledésemet. Szomorú történet volt a miénk, de nem erőltettem, amit nem akart. Ettől függetlenül jól esett néha húzni az agyát. − Igen, hisztizel, nézz magadra! – dugtam zsebre a kezeimet, miközben igyekeztem nyugodtabb, lazább hangnemet megütni vele szemben, ami lehet, hogy még inkább olaj volt a tűzre, de egyáltalán nem érdekelt. – Ó, biztosan csodálatos tűzijáték lennék – tettem hozzá, bár nem tudtam eldönteni, hogy a hangom egy egytől tízig terjedő skálán mennyire karcolgatta a cinikusságot. Ettől függetlenül rohadtul nem értettem az előttem kibontakozó jelenetet, fogalmam se volt arról, hogy mit hadovált össze. S mivel az arcom a legkifejezőbb dolog volt a világon, így érhetően minden zavarodottságom kiütközött a vonásaimon. Kiabált még egy sort, majd dühödten megindult az ajtó irányába, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. Komolyan azt gondolta, hogy nekem közöm van az Ő szüleihez? Hát úgy kerültem őket, mint teljesértékű vámpír a napfényt, ne hülyéskedjen már! Csendben figyeltem hát, ahogy becsukta az ajtót, és hebegni kezdett. Fájdalmasan rossz volt végignézni, ahogy a hátát az ajtónak vetve bámult maga elé. − Bocsánatkérés elfogadva. Ne stresszelj, és nem vagy elbaszott – húztam ki a kezeimet a zsebeimből, miközben ő már mélydepressziójában a földre került. Egy halk sóhaj kíséretében álltam meg előtte, dőltem egy kicsit előrébb, és nyújtottam a kezemet felé. − Mint mondtam, bocsánatkérés elfogadva – hangsúlyoztam ki ismét, igazán lazára véve a figurát, hiszen sose stresszeltem semmin az életem során, elvégre nem volt értelme félelemben élni. – Dühös voltál, és nem gondolkoztál tisztán. Csak ígérd meg, hogy legközelebb, ha felhúznak valamivel, akkor előbb kérdezel, és utána ütsz le azzal a hülye ütővel – vigyorodtam el hetykét, miközben megböktem a fejét, hogy a látóterébe tolhassam a kezemet. − Inkább állj fel, és meséld el szépen, hogy mitől kattantál be ennyire. – Ha elfogadta a kezemet, akkor könnyűszerrel felhúztam őt a földről, ha nem, akkor megindultam tölteni magamnak egy italt. Tök mindegy, hogy hogyan döntött, nekem innom kellett egy jó vodkát, mert úgy éreztem, hogy kacifántos történet előtt álltunk.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Hétf. Május 02, 2022 1:59 am
Bogdan
& Kirill
Még ezen alkohol mennyiség sem volt képes tompítani a gyomromban felgyülemlett haragot, melynek velejárójává vált az ideggörcs, mintsem kéretlen jellegű offenzíva. Olykor ingerült éktelenséggel fogott közre az indulat, mindent elsöprő módon rángatva a mélység felé. Remegve igyekeztem ellenállni a belső késztetésnek, melynek értelmében indokolatlan kényszert éreztem arra, miként törjek-zúzzak a lakás keretei közé avanzsálva. Máskor ezer örömmel leüvöltöttem volna a fejét, amiért szemét eszközökkel fordult ellenem, avagy csak szimplán mindenféle előzetes reakció nélkül hamuvá porlasztottam volna őt, mert egyszerűen... nem, nem akartam elhinni azt, miszerint képes volt minderre. Kimondhatatlanul fájt az árulásának az ismertetője, mely, mint parányi szikra lobbantotta fel a bensőmet újra és újra lángok martalékának kíséretébe lökve bele. Dühöngve estem volna neki, tombolva élve ki a legapróbb vonatkoztatást is, mert... mert annyira kínzó volt azon elmei szakasz, hogy ő.. Aztán egy másik momentum szegélyében meg... Szinte már magam sem tudtam eldönteni azt, hogy miért teszem azt, amit és miért is reménykedek a tévedésemben, mintsem egyféle reménytelen mentsvárban. Nem reflektáltam a visszavágására, melynek tükröződésében egyértelművé vált, miszerint mire is céloz. S habár legszívesebben beolvastam volna neki, valamiért mégsem tudtam ezt megtenni. Kettőnk kapcsolata annyiféle irányba révülve is... érthetetlen volt a számomra. A mai napig nem tudtam hová tenni önmagunkat, s főként azt, hogy mit is várok el ettől az egésztől. Mindenképp' ragaszkodtam hozzá, hisz' többet jelentett nekem egy szimpla havernál, azonban.. akárhányszor felelevenítettem a közös múltunkat; nem tudtam rájönni arra, miként miért is akarom őt ennyire közel tudni magamhoz. Kifejezetten értékeltem a társaságát, a kitartását és azt a fajta szerepkört, amit eközben képes volt betölteni értem... Értem, mert nem volt még egy olyan ember, aki végighallgatott volna annyi, de annyi nyomort, mintsem, amit lényegében ő maga elviselt a közös élményeink során. A tomboló vadság kétségtelenül megcsillant az íriszeimben, de a mondandómmal ellentétesen, nos.. sosem lettem volna képes ténylegesen is jobban ártani ennél neki. S akármennyire is nem terveztem hozzáfűzni ennél többet: nem voltam képes megállni azt, miként a végére szúrt frázison túl ugorjak. - Akkor mégis... mire? - Megrázom a fejemet, ostobán állva vele szemközt, mialatt ő olyan vigyort ölt a képére, ami... Na ne már! Miért érzi szükségességét annak, hogy folyton a képembe nyomja azt az identitását, miszerint őt mindenki is akarja ezen az átokverte bolygón? Megforgatom a szemeimet, s lehajtom a fejemet, a kezemmel takarva el azt: egyszerűen nem akartam ezt látni. Nem most, amikor is.. dühösnek kéne lennem rá. Vennem kellett egy mélyebb lélegzetet, miként összeszedve önmagam ne háborodjak fel az újonnan feljövő témakör kapcsán. Mi a fenéért hisztiznék? Ez kibaszottul nem hisztizés! Gondolatban már mindenhova is elküldtem őt, de inkább nem adtam hangot ezen kijelentéseim árnyalatának. A vége felé már igyekeztem felfoghatóvá varázsolni azt, miszerint kicsit sem szórakozásként szánom ezt, hanem igenis komolyan beszélek arról, amiről. Akárhogy' is történt ez a kimenetel: semmi esetre sem számítottam arra a végkifejlettre, amerre igazából elmozdultak az események. Percek törmeléke alatt omlottam össze, s fordultam át egy teljesen szélsőségesebb variánsba. Megtörten révedek magam elé, fel sem fogva azt, miszerint mit is beszél. A fájdalom tehersúlyként nehezedik rám, felemésztve a bensőm legmélyebb zálogát. Gyötrelmes beismerni, ellenben valahol nyugtató, miként elbaltáztam ezt az egészet és... és neki van igaza, nem pedig nekem. Egyetlen ember révén kiállt teljes mértékig mellettem, én meg... meg képes voltam őt meggyanúsítani azzal, hogy... hogy kikotyogta mindenkinek az információt, holott... saját magam voltam a legnagyobb balfék ebben a történetben. Az ismételt beszéde által kerülök vissza a valóság talajára, ahogy meglepett pislogással tekintek fel rá. Megbocsátja? Döbbent ábrázattal fürkészem őt, s ez a jelenség csak még nagyobbá válik, amint újfent szavakat formál az ajkaival. Most meg én miért is...? Megrázom a fejemet, ekként fókuszálva a realitásra és nem arra, ami az iméntiek kapcsán megfordult a fejemben, vagyis... - Sajnálom, viszont.. ezt nem ígérhetem meg neked... - Halvány, ámde mégis jellegtelen félmosoly jelenik meg az arcom felületén. - Tudod jól azt, miként mennyire forrófejű vagyok és általában előbb cselekszem, mintsem beszélnék. - Sóhajtok egyet viszonylag halkabban, miként végül a látóterembe kerül az általa felém nyújtott keze. Önkéntelenül is elnevetem magamat, miként elfogadom a felajánlását. Könnyűszerrel húz fel a földről, mialatt én valamiért zavartabban tekintek rá a kelleténél. Mégis mi a fene ütött most' belém? - Tudod jól, Bogdan, miszerint milyen a családi mivoltom háttere. - Jelentem ki egy fokkal halkabban, mialatt hetykén követem őt a figyelmemmel. - Habár szerintem... elég' messze állok a bekattanástól, ám vétózd ezt meg, amennyiben nem értesz egyet. - Indulok meg kényelmes mozdulatokkal utána, ahogy finoman végigmérem őt, ekként pásztázva folyamatosan tetőtől-talpig az alakját, míg ki nem szúrhatja, miként én... tüstént el is kapom róla abban a minutumban az írisztükreimet. - Öhm, mármint... - Kezdek bele baromi összeszedetlenül a beszédbe, miközben a plafonra függesztem a pillantásomat. - ...kaphatok én is valami erősebbet, ha lehet még annál is erősebb legyen, mint, amit Te magad iszol, jó haver? - Mert ugye HAVER, nem igaz?! Ellenben az utolsót inkább magamtól kérdem az elmei sorok közt, mintsem, miként hangosan is kimerjem ejteni.
éha nem bírtam követni Kirill csapongó gondolatait, vagy éppen a rajta eluralkodó érzéseket, és amúgy is túl öreg voltam mindenféle drámához. Nem is értettem, hogy ő még miért nem tanulta meg félvállról venni az életet, hiszen úgysem tudott megfelelni annak a sok elmebetegnek, akik körülvették őt. Akkor pedig minek stresszelte tovább magát? Én már rég elengedtem, hogy rágörcsöljek bármire is, haladtam előre, engedtem, hogy magával sodorjon az élet, és kiélveztem minden egyes percét. Így hát mielőtt még teljesen eluralkodott volna valami újkeletű agybaj, úgy gondoltam, hogy megpróbálom őt kizökkenteni ebből az állapotából, s talán sikerült is valamennyire. − Tudod te azt… − feleltem sejtelmes hangon, miközben játékos mosolyra húzódtak az ajkaim. Szerettem őt ezzel bosszantani, imádtam, amikor visszatáncolt, bár azt sokkal jobban élveztem, amikor annak idején ő is belement a játékba. De… Az az idő elmúlt, ő pedig megváltozott annyira, hogy én is idomuljak hozzá, s most már csak szórakozásból cukkoltam ezzel. − Ugyan már, Kill… Tudom, hogy te is akarod – tártam szét a karjaimat, miközben ő a szemeit forgatva lehajtotta a fejét. Pedig valahol mélyen, nagyon-nagyon régen ez sokkal másképp volt, csak hát önhibámból fakadóan valahol sikerült elfednem benne azokat az emlékeket, és ennyi év után nem mertem volna előhozakodni azzal, hogy „Hé, haver, lehetséges, de csak egy feltételezés, hogy évekkel ezelőtt kicsit módosítottam az emlékeidet, és amúgy kavartunk, vagy mi.”, mert tuti kicsinált volna érte. Ezért inkább lapítottam, s reméltem, hogy egyszer, valami csoda folytán visszanyeri az emlékeit. Nem igazán reagált arra, amit mondtam, de megszoktam már az efféle mentális összeomlásait. Ilyenkor teret és időt kellett neki hagyni, hogy lehiggadjon, átértékelje az életét, aztán minden tovább. Legalább is, én külső szemlélőként így fogtam fel a kiborulásait, ezért sem érintett engem annyira érzékenyen a dolog, mint ahogy ő gondolta. − Na, ne nézz már ilyen megtört bociszemekkel, nincs semmi gáz – sóhajtottam fel, ahogy rám pislogott, hiszen mint említettem, én aztán nem akadtam fel semmin. Elvégre, belátta, hogy hülyeségeket hordott össze, és bocsánatot kért. Nekem ennél nem kellett több, lapozhattunk. − Tudom, tudom, de szeretem hitegetni magam, hogy egyszer gondolkozol, mielőtt cselekszel – vigyorogtam rá. Engem amúgy nem zavart a természete, amíg nem verte szét a fejemet, mert a lakásban okozott károkat még helyre lehetett hozni, de a szépséges arcomat nehezebb munka lett volna visszacsinálni olyanra, amilyen volt. Könnyedén húztam fel, és veregettem meg a vállát, miközben továbbra is levakarhatatlan vigyorral fürkésztem az arcát. − Tudom, hogy az öreg Igor óta kifejezetten elborultak, nem kell emlékeztetni rá – vontam meg a vállamat egykedvűen, hiszen Killnek aztán nem kellett magyarázkodnia, hogy miért volt olyan, amilyen. Ismertem őt, mint a tenyeremet, pontosan tudtam, hogy mennyire hülyén viselkedett vele a családja. − Háááát, ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom – nevettem fel vígan, bár valahol azért aggódtam a mentális egészségért, már az csoda volt, hogy eddig kitartott. Nem is értettem, hogy miért nem keresett fel egy jó szakembert, mert ráfért volna, hogy megszabaduljon attól a sok szartól, amit a nyakába öntöttek. Ahogy visszafordultam felé, feltűnt, hogy engem bámult, de nem érdekelt különösebben. Mármint, hízelgő volt, táplálta az egómat, de azt hiszem, már megszokta tőlem ezt a fajta viselkedést. − Hogyne. Szolgáld ki magad nyugodtan – intettem az italos üvegek irányába, ahol aztán tényleg mindent megtalált. Szerettem az alkoholt, segített ellazulni, és jól érezni magamat, ráadásul másokat is könnyebben ágyba vittem olyankor. Sajnos, Killnél ez nem volt opció, ettől függetlenül neki sem ártott volna kiereszteni a gőzt úgy, hogy közben nem vágja haza az otthonomat. − Ja, haver, persze – pillantottam rá összeráncolt homlokkal, hiszen olyan furcsán hangzott most ez a szó a szájából. Inkább ittam a vodkából, és elrohasztottam az agysejtjeimet, mielőtt még esetlegesen használni kezdtem volna őket. Ezek után vállat vonva a kanapéhoz sétáltam, és óvatosan leültem rá, mielőtt még leöntöttem volna magamat. − Szóval, mi történt? Mi nyomja a pici szívedet?
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Kedd Május 03, 2022 10:15 pm
Bogdan
& Kirill
A lélektükreimben leírhatatlan módon csillogott a kínzó fájdalmi él, s a bensőm berkein belül szilánkokra hullottak a törékeny érzelmi vonulatok. Minden egyes képlékeny foszlány szaggatottá vált, míg a lelkem egy újabb darabja meghalt némán. Könnyektől fénylő íriszekkel figyeltem fel rá, igyekezvén fogást találni a realitás és az összeroppanás vékony határánál. Gyötrelmes gondolatok számtalansága árasztotta el az elmém szegmensét, fojtogatón, s már-már fuldokolva kapkodtam a levegőért, 'míg ki nem rántott e kéretlen közegből. Súlyos teherként nehezedett rám a ráeszmélés halvány szikrája, miszerint nem menekülhetek az önmagam által felállított csapdából. Volt egy apró momentum, amikor azt hittem: elveszek. Elveszek ebben az egész zűrzavar keltette fázisban, s nem találok vissza újfent önmagamhoz. Voltak olyan napok, amikor nem kívántam egyebet, mintsem az érzelem mentességet, míg máskor... máskor hálát adtam az égnek, miként még nem kattantam be teljesen. A múltkori szavak ismételt folytonossággal keringtek az előtérbe lépve elő, s mintsem kicsiny pengécskék kaparászták a belső teret. Érezni véltem az agónia felemésztő zálogát, s mint.. mint egyféle révületi rémálom rántott önmagával. Egyetlen percig képes voltam megfeledkezni mindenről, s tudomást sem véve Bogdan-ról: átadtam magamat a legmélyebb kálváriának. S még a testemen lévő hegek sem okoztak akkora szenvedést, mintsem azon elmémben felmerülő tény, miként őt végérvényesen is elveszíthetem. - Én... én tényleg sajnálom azt, hogy ilyen hamar elítélővé váltam veled szemben, holott lényegében meg sem érdemelted ezt.. - Suttogom a szavakat, megtört hangszín kíséretébe foglaltan. Valahol mélyen fájt, amiért képes voltam megengedni magamnak egy nyamvadt előítéleti státuszt, de részben mégis örültem annak, miszerint semmi köze sincs ahhoz, miként a családom ezt valahogy' megtudta. Csekély vidámsággal próbáltam oldani a bennem tomboló feszültséget, s az ezáltal felgyülemlett sínylődési formátumot. Ellenben mégsem tudtam magamat kizökkenteni eme keretből, akármennyire is igyekeztem, avagy törekedtem azon jellegre, hogy ne ragadjak ebben benne. Végül hetykén bólintok, mit sem fűzvén hozzá, ugyanis velem járt ez a féle normál. Sokszor előbb estem neki valakinek, mintsem, hogy meghallgattam volna az érveit. Így csodálkozásra egyáltalán nem adhattam okot... talán már kezdte is megszokni azt, miszerint ennyire idegbeteg vagyok. - Mintha.. én tehetnék az egészről... - Keserűen formálom meg a szavakat, ahogy veszek egy mélyebb lélegzetet. Emlékszem régebben mennyire nehezen viseltem el azt, miként levegőnek tituláltak. Sokáig versenyeztem a figyelemért, amit a mai napig űztem, azonban akkor... kisebbként... tizenévesen óhajtottam a családomat. Akartam azt, hogy többet érjek a szemükben, ellenben nem kaptam tőlük semmit. S amint apránként tudatosult bennem a hiábavalóság láncolatának rezdülete: életem első és egyben utolsójaként kíséreltem meg az öngyilkosságot. Nem vagyok rá büszke... sosem voltam az, viszont... amint.. Pár másodpercig behunyom a szemhéjaimat, s kínzó fájdalmassággal enyhítem a régi képek feltörekvésének elnyomását. Hisz' egyszerűen most' nincs szükségem a nyomorult múltamra.. - Olykor még magam sem... - Nyelek egy nagyobbat, ahogy beljebb sétálunk az ajtótól. Teljességgel lekövetem a mozgását, ekként kísérelve meg elfeledni a nem régiben rám tört depresszió árnyalatát. Néhanapján kifejezetten jólesett őt bámulni, de valamiért sosem tudtam hová tenni ezt a fajta megnyilvánulást a részemről, mintha a tudatalattim tisztában lett volna valamivel, míg én... én koránt sem. Egyetlen elkapott pillantás, némileg kósza szavak, s egy... Az alsó ajkamba harapva indultam meg az italos részleg felé, így vizslatva utána, míg aztán... elidőztem az üvegek társasága felett. Tapintatosan, ám mégis fürkészőn olvastam el az italokra írt százalékos fokokat, míg ki nem szúrtam a 'Spirytus' névre keresztelt: lengyel származású alkoholt. Néhány döbbent pislogás után pedig úgy határoztam, miszerint egyszerűen magammal viszem az egész üveggel. - Mi nyomja a pici szívemet? - Felvont szemöldökkel lépek mellé, ahogy leülök a vele szemben lévő dohányzóasztalra. - 96%-os alkoholtartalom? - Emelem meg aránylag a kezemben tartott italt, mihelyst ezt követően máris neki állok kibontani. - Nem régiben összefutottam Sissy'-vel Yggdrasil-ban. - Forgatom meg lazán a szemeimet, ahogy magam mellé helyezem a szemetet. - Röviden összefoglalva, nos.. közölte velem, miként tudnak arról, miszerint leégett a birtok, meg, hogy a nőnek annyi... - Tekintek rá félszegen Bogdan-ra. - Aztán meg kiselőadást tartott azon tematikáról, miszerint mennyire elbasztam mindent. A kapcsolatunkat, a családi helyzetemet, meg az egész életemet... mondanom se kell szerintem, miként milyenféleképp' vergődtem. - Húzom meg lezserül az alkoholt, de a harmadik korty után elég' homályosan dereng már előttem a kép. - Fhuu... ez milyen alkohol? - Fanyar pofával bámulok rá, így rázva meg a fejemet. - Elég' ütős... - Pislogok rá egy sort, mire sikerül újfent kivehetővé válnia a terepnek. - Na szóval... a drága húgocskámnak sikerült engem elhordania minden szemétnek, szarnak, köcsögnek, meg még, amit ide tudsz képzelni mellé... aztán egyszer csak benyögte, hogy sosem volt szüksége rám, belegázolt a lelkembe szó szerint, hogy mellettem nincs is igazából senki, s hogy voltaképp' te magad is egy ripacs kis hülye vagy... - Fújom ki feszülten a levegőt. - Lehet, miként én provokáltam ki nála, ellenben rohadtul nincs az ínyemre, miszerint elhord téged mindenféle... - Inkább iszok még gyorsan három kortyot, mielőtt tovább beszélnék. - Úgy érzem... úgy érzem meghalok, Bogdan... legalábbis részenként biztosan és attól félek, hogy egyszer csak... csak nem marad belőlem semmi.. - Kínzó pillantással illetem őt, lassan nyújtva felé az üveget, amit, ha nem vesz el tőlem.. esetlegesen el is ejthetek, mert... mert nem bírok már tovább koncentrálni ennyi szeszesitaltól.
okszor úgy éreztem, hogy Kirill feleslegesen akadt fenn dolgokon, vagy legalább is, nem tanulta meg elengedni az apróságokat, mint például az, hogy majdnem kettécsapta a fejemet egy ütővel, mert azt hitte, hogy beköpte az elmebajos családjánál. Bocsánatot kért érte, nekem pedig ez bőven elég volt ahhoz, hogy túllendüljek a témán. Én ilyen voltam: könnyedén lapoztam, sőt néha másnapra már el is felejtettem a történteket. Ha minden kis szarságon fennakadtam volna az életem során, akkor baromira frusztrált lennék, én pedig nem akartam mást, csak sodródni az árral, és élvezni azt a közeget, amelyet kialakítottam magamnak. Killnek is ezt kellett volna csinálnia, de valami oknál fogva egyszerűen képtelen volt rá, hogy megszabaduljon a megfelelési kényszertől. Akármennyire is törte magát, sose nem lehetett elég jó, nem is értettem, hogy miért küzdött ez ellen továbbra is. Én csak megvontam volna a vállamat, és egy „akkor leszarom” megszólalással otthagytam volna őket a francba. Ő nem ilyen volt. Sokkal érzékenyebb természettel áldotta meg az ég, mint sokan hitték volna. − Mondtam haver, semmi gond. Megbeszéltük, hogy egyik szülőd közelébe sem mentem, és tartottam a pofámat. Nem kell tovább keseregned ezen – feleltem egészen vígan ahhoz képest, hogy percekkel ezelőtt agyon akart volna verni. Mint mondtam: nem izgultam túl a dolgokat. A világ haladt előre, nem élhettem a múltban leragadva. − Ó, ezt egy szóval se mondtam. Tudom, hogy szopás az életed. – Mert bizony akár tetszik neki, vagy másoknak, akár nem, de elég sok mindent tudtam róla. Nem meglepő, hiszen együtt nőttünk fel, még olyan dolgokra is emlékeztem, amikről ő egy véletlen folytán elfeledkezett. Épp ezért nem is éreztem azt, hogy hibáztatnom kellett volna ezért a helyzetért, bár csessze meg, azért üthetett volna kisebbet. De a sajgást leszámítva jól voltam, ilyen könnyen nem tudott eltenni láb alól. Tényleg annyira nem volt kedvem ehhez, hogy inkább helyet foglaltam a kanapén, mert úgy éreztem, hogy eljött a lelkizés órája, arra pedig mindig innom kellett. Oldalra billentett fejjel, vigyorogva figyeltem, ahogy válogatott a felsorakoztatott alkoholok között, de a pillantásom a hátáról le, egészen a fenekéig vándorolt, amíg ő továbbra is keresgélt. Csupán akkor ittam bele az italomba, amikor ő megfordult, úgy téve, mintha eddig nem őt bámultam volna. − Nem vagyok benne biztos, hogy azt ki akarod próbálni mindenféle más pia nélkül. Eléggé odabasz, lehet túl sem éled – nevettem fel, ahogy a dohányzóasztalra pakolta az üveget. Hát, barátom, nem szaroztál. Eléggé belecsaptál a közepébe. − Ez már rosszul indul – sóhajtottam fel, és mielőtt a történetet folytatta volna, ismét a számhoz emeltem a poharamat. Attól a lánytól, kirázott a hideg. Nem tudtam épp ésszel felfogni mennyire rideg volt másokkal. Egy megvilágosult bólintással böktem rá, ahogy felemlegette, hogy pontosan min is feszültek éppen össze a testvérével, és hirtelen értelmet nyert az is, hogy miért gondolta azt: én beköptem be. − Tehát, magyarán: valahogyan kiderült a titkod, a húgod leosztott a faszba, te pedig rajtam verted le. Szép. De egy valami érdekel: ha nem te mondtad el nekik, és nem én, akkor honnan tudják? Másnak említetted? – Ez az apró részlet tényleg rohadtul érdekelt, mert arról tudnék, ha bármikor is belőlem akartak volna kiszedni valamit, és abban is kételkedtem, hogy ő mondta volna el. − Ú, kegyetlen, mint mindig. Nem irigylem a csávóját – húztam el a számat, mert Kira rosszabb volt az én nővéremnél is. Lila is szokott basztatni, de nem úgy, ahogy Kira tette azt Kill-lel, ha Lila csinálta volna meg velem ugyanezt, akkor most rohadtul nem beszélnénk. − Én mondtam, hogy ne idd magában – röhögtem ki, amikor megláttam azt a fanyar pofát, amit vágott. Hát igen, sose hallgass az öreg Bogdanra, barátom… De nem akartam megszakítani a mesét, sőt, egészen jót derültem azon, ahogy a húga vélekedett rólam. − Ugyan, szard le. Imádom, ha utálnak – ürítettem ki a poharamat, bár azért valahol hízelgő volt, hogy megvédett engem. Azt viszont tényleg sajnáltam, hogy a családjában mindenki ennyire hülye volt. Azonban a derűs mosoly azonnal eltűnt az arcomról, amikor komolyabban kezdett beszélni. Lassan előredőltem, a poharamat az asztalra helyeztem, és visszafordultam felé. − Hogy érted? Miről beszélsz? Beteg vagy, vagy mi? – ült ki zavarodottság az arcomra, hiszen tényleg nem értettem mi járt a fejében, és rohadtul aggódtam érte. Elvettem a kezéből az üveget, de nem azért, hogy igyak. Inkább azt is letettem a poharam mellé, és aggódva csusszantam közelebb hozzá, hogy a vállára helyezzem a kezemet. − Szerintem neked inkább pihenned kellene, mint ivászat. Gyere, dőlj le az ágyamban. Eléggé kimerültnek tűnsz – nyújtottam a kezemet neki, hogy felsegítsem, ha akarja, és eltámogassam az ágyig. Tényleg ráfért volna egy nyugodt este, amikor kikapcsol, a beszélgetést pedig onnan is tudtuk folytatni.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szomb. Május 28, 2022 1:12 am
Bogdan
& Kirill
Mindent felperzselő érzésként száguldott keresztül rajtam a tortúra vázlata, s voltaképp' hiába is elleneztem ezen meglét mivoltát, ha a foszlányok nem engedték a szabadság zálogát. Az elmém szegmense megtelt számtalan értetlenség keresztezésével, midőn jómagam igyekeztem fogást találni a logika mezsgyéjének menténél. Futótűzként söpört át e tudatosulás esszenciája, miképp' ostoba ábrázattal szemléltem őt. Semmiféle ésszerűséget nem találtam azon elv periodikusnak vélt rendszerében, miszerint ennyire könnyedén veszi ezt az egészet. Hiszen... vétkeztem, bűnöket soroltam fel a személye ellen és ő... ő olyan hetykén lép túl ezen, mintha sosem fordult volna meg a fejemben azon opció skálája, miként ténylegesen is elárult. Még ennek az alapvető elgondolása is keserves, s nem, hogy azon felvetés, miszerint... ily' mondatokkal, sőt egyféle tettel ártottam neki. Ebből fakadóan pedig nem érdemeltem meg az úgymond 'megbocsátását', mivel elvégre többet rontottam a kettőnk viszonyán, mintsem építettem volna azt, nem igaz? Mindazonáltal mást tükröztek a vonásai, s kicsit sem véltem felfedezni rajta a felháborodás legkisebbnek mondható jelét sem. Olyan olajozottan ugorta ezt át, mintha az előbbiek folytán sosem került volna szóba eme teória szemlélete. Hallottam a hangját, érzékeltem a beszédének a tematikáját, s minden egyes véglet azt súgta a fülembe; lendüljek ezen tovább. Mégsem tudtam elengedni e megrögzött pokoli pecsétet, ámbár nem akartam őt ennél is jobban magammal traktálni, így csak szimplán annyiban hagytam a témakört. Sóhajtva adok igazat a kijelentésének, mert módfelett is rálátása volt az események folyamatára. Olykor komolyan szopás volt ebben a családban létezni, mindenféle figyelmet mellőzve lézengeni, s úgy élni egy adott közegben, hogy konkrétan semmibe se néznek téged. Fájt... rohadtul fájt.. szétmarcangolt, felőrölt, s ezzel apránként megkínzott belülről. - Egyszer élünk, nem igaz? - Kacsintok rá játékosan, próbálván lazábbra venni a figurát, ellenben a másodpercek töredéke; újfent előhozza bennem a szenvedés temérdeknyi árnyalatát. Eközben hiábavalóan küzdök dacolva az érzelmek átfogó valójával, ha a bensőm ösztönszerűen láncol a kálvária egyik szélső végletéhez. Nagy nehezen ugyan, azonban belekezdtem a meseszerű monológom ötvözetébe, holott jobb lett volna elkerülni ezen eshetőséget. Akceptálok az állítására, egyetértően bólogatva. Kézzelfoghatóan szörnyen indult, s ugyancsak ezen ideológián alapulva végződött. - Egyedül neked mondtam el a teljes sztorit, s váltig állítom azt, hogy a mai napig egy szemernyi bűntudatom sincsen amiatt, mert meghalt az a liba! - Forgatom meg a szemeimet, egyféle kifejezési mértékkel. - Tehát nem tőlem tudják, sőt, ezért is hittem azt, miszerint te köptél be, holott, ha logikusabban átgondolom... akkor rájöhettem volna arra, miként igazából tévedek. Persze, az sem zárható ki, mintsem alternatíva, hogy ellátogattak a birtokra, nem? Az a terület üresen áll a mai napig -, másrészről az egyik legtávolabbi családi birtokról beszélünk. - Helyeslek finoman a koncepciók sorozatában, ugyanis volt bennük némi reláció. Végül lazán visszatérek az eredeti cselekményszálhoz, ahogy elvétve hozzáfűzéseket tűzdel a beszédemmel kapcsolatos dialógushoz. Mondhatnám, hogy én sem irigylem Sven-t, azonban ők ketten... tökéletesen illenek egymáshoz; pont olyan, mintha a zsák megtalálta volna a társulni kívánó foltját. Kegyetlenek, beképzeltek, istenszabásúnak hiszik önmagukat, avagy tudja a fene... ellenben olyféle hévvel gázolnak át bárkin, hogy néha kétségbe vonom azt, miszerint én miért is tartózkodom a közelükben. Egyrészt tényleg nem kellett volna annyit innom belőle, míg másrészt... nem, nem tudtam elengedni azt a tényt, ha bántani merészelte őt, akárcsak szóban is, ugyanis... nekem nagyon sokat jelentett a velem szemben ülő férfi. - Nem, nem vagyok beteg... én csak.. - Elcsuklik a hangom, ahogy akaratlanul is egy könnycsepp folyik le az arcomon. - Úgy érzem magamat... úgy érzem belül... belül a lelkem lassacskán meghal, érted? Nem fog belőlem maradni semmi sem és... és utána egy átkozott bekattant kis senkiházi leszek, aki élvezi a szórakozás velejáróit és... és ezt mire fel? - Remegve nyomom el a pánikszerűen feltörekvő kényszert. - Nem lesznek érzelmeim, nem lesznek akadályok előttem, s nem fogom mérsékelni a tetteimet... - Szomorú ábrázati jelleggel hajtom le a fejemet, miközben ő maga közelebb csusszan hozzám, majd a vállamra helyezi a kezét. Óvatosan emelem rá a pillantásomat a karjára, ekként tűrve meg az érintését, ugyanis ő maga az egyetlen olyan személy, akitől ezt nem veszem rossz néven, ámbár magam sem értem miért. Percek múltán immár' őt kémlelem; áthatóan a szemeit fürkészve. Lassan veszek magamhoz némi mértékű oxigént, ahogy ezt követően gyengéden biccentek felé. Elfogadom a felajánlott kezét, miközben az ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, ekként kerülve álló helyzetbe a segítségével, ám a hirtelenség következtében némiképp' megszédülök. Már-már szinte lépnék egyet előrébb, miként korrigáljam az elrontott folyamatot, amikor is megbotlom valamiféle ismeretlen akármiben. Talán Bogdan lábában, vagy a saját bambaságomból adódóan, de neki esek -, még hozzá szó szerint. Olyan közel kerülök hozzá, mint eddig esetlegesen egyszer sem, s a cselekmény műveletében köpnyi-nyelni nem tudok. - Öhm, elnézést... - Habogok el neki valamiféle bocsánatkérés-féleséget, így kapaszkodva meg a felsőjében, ezáltal igyekezvén összeszedni önmagam. Kísérletet teszek a hátrálás művészetére is, ellenben olyan részeg vagyok ettől a pár korty piától, hogy azt sem látom, miként merre van az előre, s nem, hogy a hátramenet. S ajh, Merlin, miért... miért is vagyok ilyen idióta balfasz?
