Arthur & Pansy ~ let's talk about your birthday

gyan a mostani helyzet kissé aggasztónak tűnhetett, de úgy éreztem, hogy a hírszerzőkkel karöltve az aurorok jól kezelték a kialakult szituációt. Én pedig nem engedtem, hogy bármely ostoba náci az utamba álljon, ha a gyerekem közeledő születésnapjáról volt szó. Készen álltam akár szétátkozni az egész bagázst, és az Azkabanba juttatni őket, csak egyszer, egyetlen egyszer merjék megtörni a családi békét, s Merlinre esküszöm, vér fog folyni.
Most mégis békésen, már-már izgatottan vártam Arthie érkezését. Heather nem tartott vele, váltottunk pár szót, és azt mondta, hogy Longbottom órájára készült. A mai napig nem bírtam felfogni, hogy mégis mi vitt valakit arra, hogy visszamenjen egy olyan helyre tanítani, ahol éveken keresztül megalázták és semmibe vették. Mindenesetre, Longbottom pontosan olyan távoli emlék volt számomra, mint mindenki más, és ha élvezettel szerette sanyargatni magát, én biztosan nem álltam az útjába. Legalább a gyerekeimmel jól bánt, annak ellenére, hogy nekünk milyen viszonyunk volt. Bár egyetlen panasz elég lett volna Heathertől és Arthurtól rá, máris az iskolában termettem volna, sőt akár azt is elérném, hogy kirúgják innen. Ölni tudtam volna gyerekeimért, és ezt az álláspontomat egyáltalán nem rejtettem véka alá.
A gondolataim hangulatával ellentétben az arcomon békés mosoly ült, ahol a Roxfortba vezető ösvény felé pillantottam. A közelben aurorok masíroztak, engem is őrvarázslók kísértek, akik olyan természetesen olvadtak be a környezetbe, hogy még magam is megfeledkeztem néha a létezésükről.
A mosolyom kiszélesedett, ahogy a távolban kirajzolódott a kisfiam alakja, s alig vártam, hogy végre ideérjen. Nem tártam azonban ölelésre a karjaimat, hiszen nem tudtam mennyire élte azt a korszakát, amikor kellemetlennek tartotta volna mindezt.
− Kicsim, ne mondd, hogy már megint elfelejtettél fésülködni – tűrtem el gyengéden néhány hajtincsét apró, szinte észrevehetetlen mozdulattal. Egyáltalán nem állt szándékomban kritizálni őt, az ajkaim is játékos mosolyra húzódtak, és olyan szeretetteljes pillantást vetettem rá, amelyet kevesek szoktak kiérdemelni.
− Szeretnék mutatni neked valamit, de egy kicsit sétálnunk kell hozzá – intettem az utca vége felé, hiszen abban az irányban volt található az úticélunk.
− Arra gondoltam, hogy idén a születésnapodat Roxmortsban ünnepelnénk meg, már ki is néztem egy házat, amit bérbe adnának az alkalomra. Apádnak is szóltam, hogy tegye magát szabaddá arra az időszakra – indultam el kényelmes léptekkel, miközben finoman felvezettem a tervemet. Nem mintha attól tartani kellett volna, hogy Matthias elfelejtené Arthie születésnapját, ugyanis eddig csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ne tudott volna eljönni. Olyankor halaszthatatlan dolga akadt ugyan, de a gyerekek születésnapját, illetve a karácsonyokat sose hagyta volna ki. Soha nem is haragudtam rá emiatt, sőt igyekeztem úgy intézni az idei ünneplést, hogy neki is megfeleljen.
− Elég hatalmas az épület, szóval ha szeretnéd, hogy meghívjuk a barátaidat, akkor arról is lehet szó – magyaráztam tovább neki, ahogy átvágtunk az emberek között. Ebben a kérdésben az ő igényeihez igazodtam, hiszen ő volt az ünnepelt, így rajta állt, hogy szűk családi körben szerette volna eltölteni ezt a jeles napot, vagy éppen hatalmas partit akart csapni, ahová elhívhatta a baráti körét.

lnézően mosolyogtam Arthie-ra, ahogy próbálta menteni a bőrét. Nem mintha annyira kegyetlen, vagy szigorú lettem volna, hogy így cselekedjen. Természetesen, akadtak szabályok, amiket elvártam, hogy betartsanak a nővérével, de sose szidtam le őket túlságosan, főként nem nyilvánosan. Most egy szórakozott, gyengéd megdorgálást kapott tőlem, amelynek talán igazi súlya nem is volt.
− Kicsim, legközelebb nyugodtan hívj fel, és szólj, hogy szükséged lenne egy kis időre, hogy elkészülj. Meg foglak várni, ne aggódj – feleltem neki akkor, amikor még a haját igazítottam meg, majd a pálcámat elővéve olyan varázslatot szórtam rá, amelyen melegen tartotta őt annak ellenére, hogy az iskolában felejtette a kabátját.
− Semmi baj nincs azzal, ha esetleg elcsúszol, vagy közbejön valami, de nem szeretném, ha miattam ennyire szétcsúsznál, rendben? – Nem sokan mondhatták el magukról, hogy mennyire empatikus és megértő voltam velük, azonban a gyerekeimet kitüntettem minden figyelmemmel és gondoskodásommal, mert szerettem volna elkerülni azt, hogy a történelem megismételje önmagát, és ők is olyan nyomasztóan haszontalannak érezzék magukat, mint ahogyan ezt belém sulykolták. Nem terveztem beleesni azokba a hibákba, amelyekbe egykor a szüleim estek, azt pedig egyáltalán nem szeretném, hogy Violet sorsára jussanak. Még mindig nem árultam el nekik, hogy a halott nagynénje a családi kripta környékén kísértett. Talán jobb is volt így egy időre.
− Egy helyet, amelyet nemrégiben találtam, és úgy gondoltam, hogy remek helyszínül szolgálna a születésnapodnak, ha már otthon nem tudjuk megtartani. – Elvégre eléggé kételkedtem abban, hogy a mostani időkben McGonagall egyáltalán engedélyt adott volna-e arra, hogy egyetlen hétvégére haza vihessem a gyerekeket. De ha ők nem hagyhatták el a környéket, akkor én hoztam magammal a családot, mert olyan nem létezett, hogy a fiam születésnapja nem lesz illően megünnepelve.
A seprűről direkt nem szóltam neki. Úgy gondoltam, ha már annyit szenvedtem a nyaggatásától, akkor ezt a meglepetést az utolsó pillanatra hagyom, akkor üssön a legnagyobbat, amikor a temérdek ajándéka után behozzuk neki a hőn áhított seprűjét.
Szóval csak annyi részletbe avattam be, amennyi épp szükséges volt. Nem szerettem úgy partit szervezni nekik, hogy nem vontam bele őket, hiszen ez a nap róluk szólt. Én pedig csak beszereztem a kívánt ajándékot és tortát, megcsináltattam a dekorációt és összehívtam a családunk több tagját, vagy a barátaikat, akikkel ünnepelni kívántak.
Nem igazán foglalkoztam a körülöttünk lévőkkel, megtanultam ignorálni azokat az embereket, akik nem számítottak számomra, mégis, amikor a szemem sarkából láttam, hogy Arthie megbotlott, védelmezően utánakapva ragadtam meg a karját, és húztam vissza őt. A tekintetem a cipőjére vándorolt, és egy apró sóhajjal állapítottam meg, hogy tényleg eléggé siethetett, továbbá hatalmas szerencséje volt, hogy eddig nem bukott orra.
− Ugyan, kérlek, ne gondold így – mosolyogtam rá biztatóan, majd újabb pálcaintés kíséretében a fránya cipőfűzők is összekötötték magukat. Talán akadt egy-két ember, akik megbámultak minket a jelenet miatt, vagy kuncogtak, nevettek rajta. Rólam mindez lepergett, mégis olyan lesújtóan hordoztam körbe a tekintetemet, azt sugallva, hogy most jobban teszik, ha a maguk nyomorúságos életével foglalkoznak.
− Ne foglalkozz a csőcselékkel, mindig is akadnak és lesznek olyan emberek, akik rosszat akarnak neked, vagy kacagni akarnak, ha elbuksz. Hagyd őket figyelmen kívül, és emelt fővel mutasd meg nekik, hogy mennyivel többet érsz náluk – helyeztem a jobb kezemet a vállára, miközben az arcára pillantottam.
− Gyere, hamarosan odaérünk, akkor hátha megváltozik a véleményed. – Az utca végében álló kétszintes, régi építésű ház pontosan olyan volt, mintha sok-sok generáció nevelkedett volna fel benne. Talán külsőre kissé komornak hatott – épp annyira, mint számomra az összes többi roxmortsi ház −, de beljebb lépve kellemes színek, egyfajta megnyugtató, családias aura fogadott minket.
Ugyan kisebb volt, mint a mi otthonunk, de az emeleten lévő szobákban aludhattunk volna, az étkező eléggé tágas volt, hogy egy tucat embert befogadjon akár, a nappaliban is bőven akadt hely arra, hogy időt töltsünk együtt.
Korábban elkértem a tulajtól a kulcsot, hogy Arthurral is megnézhessem, és ha neki tetszett a hely, akkor akár még ma le is foglaltam magunknak arra a hétvégére, amelyik hétre a születésnapja is esett.
− Még mindig úgy gondolod, hogy pocsék a mai nap? – kérdeztem halovánnyal mosollyal, miután engedtem neki, hogy felfedezze az alsó szintet.

égebben próbáltam mederbe terelni a fiam bohókás szokásait, de ráébredtem arra, hogy nem korlátolhattam be őt, mert azzal éppolyan rosszat tettem volna neki, mint ahogy nekem ártottak a szüleim. Pedig ők kifejezetten jót sem akartak nekem, csupán arra vágytak, hogy ne hozzak szégyent a családunkra, főként azok után, hogy Violet elhunyt. Arthurnál más volt a helyzet, néha-néha ugyan kísérletet tettem arra, hogy ráncba szedjem őt, de végül mindig arra jutottam, hogy ezek szokások tették őt különlegessé, még akkor is, ha időnként bosszúságot okozott, egyáltalán nem vágytam arra, hogy másmilyen legyen. Vélhetően az én nevelésem és az apja hiányának a közjátéka mindez, így pedig aztán végképp nem okolhattam, hogy így alakultak a dolgok.
− Megértelek, azonban sajnos időnyerők már nincsenek, így kénytelen leszel megpróbálni gazdálkodni az időddel, vagy pedig lemondasz egy-két dologról. Az én esetemben pedig tudok várni, szóval tökéletesen elég, ha jelzed, ha kicsit megcsúsztál a dolgaiddal – mosolyogtam rá. Ezt a szokását az apjától örökölhette, mert nekem nem volt hasonló gondom. Ha sok minden is érdekelt egyszerre, kialakítottam egy prioritási sorrendet, ha pedig valami nem fért bele a szabadidőmbe, akkor elnapoltam azt a dolgot. Velem szemben Matthias rajongott a spontán dolgokért, fiatalkoromban nem egyszer így rángatott bele különféle hobbik kipróbálásába.
A gesztusai és a szavai alapján úgy érzékeltem, hogy bántotta valami, épp ezért szerettem volna minél hamarabb odaérni a vendégházhoz, remélve, a születésnapjának a gondolatával kicsit jobb kedvre deríthettem őt.
Ellágyult az arcom, ahogy nem találta a szavakat, és miután befejezte a mondanivalóját, gyengéden megsimogatta az arcát.
− Nincs azzal semmi baj, ha nyitott vagy a világra, csupán attól féltelek, hogy idő előtt ki fogsz égni. Tudom, hogy nehéz, de ha ennyire nehezen tudod feltartani mindezt, akkor lehetséges, hogy egy-két dolgot a háttérbe kellene szorítanod – szántam ezt inkább jótanácsként, semmit parancsként, vagy kijelentésként.
− Előtted áll még a világ Arthie, fiatal és tehetséges varázsló vagy. Bármit elérhetsz, de nem kell mindent azonnal megkapnod. Vannak olyan dolgok, amelyekre megéri várni, és olyanok is, amelyeket felnőttként jobban megtapasztalhatsz, átélhetsz. Élvezd ki a fiatalságodat, ne pakolj ennyi terhet a válladra. – Mondhattam volna, hogy neki könnyebb dolga volt, hiszen az én gyerekkorom tragédiák sora árnyékolta be, s noha közvetlenül nem voltam szemtanúja a háborúnak sem, mégis nyomott hagyott még rajtam is. Azonban ismét sötét felhők gyülekeztek, mégis igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne olyan vészes a kialakult szituáció. Nem akartam, hogy ismét kiforduljon önmagából a világ, mert Heather és Arthur nem tapasztalhatta meg ezeket a borzalmakat.
− Mivel nem hiszem, hogy a kedves igazgatóasszony engedné, hogy hazajöjjetek a hétvégére, így arra gondoltam, hogy akkor mi jövünk el hozzátok – feleltem némileg vidámabb hangszínt megütve, bár én a részemről nem gondoltam túl sok emberre: csak a kis családra, amely Arthie-t, Heathert, Matthias, engem és anyámat takarta, esetleg még ha Arthur szerette volna látni az apai nagyszüleit, akkor őket is meghívtuk, de nem terveztem idecsődíteni az egész rokonságot, holott megtehettem volna, ha nagyon vágytam volna rá.
Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valami zavarta őt, csupán nem tudta, vagy nem akarta szavakba önteni azt. Mégsem gondoltam azt, hogy szükséges lett volna legilimenciát alkalmaznom rajta, inkább beszéltetni szerettem volna.
− Hogy érted, hogy nem találod a helyed? – ráncoltam össze a homlokomat, hiszen nagyon sok mindent takarhatott ez az egy kijelentés. – Általánosságban nem érzed jól magad, a barátaiddal van gond, vagy mi váltja ki ezt az érzést belőled?
Kérdésekkel halmoztam el, hiszen szerettem volna segíteni neki, vagy legalább is, könnyíteni a lelkén, így halk, apró sóhajjal mesélni kezdtem neki, miközben magunk mögött hagytuk azt a sok ostoba embert.
− Tudod, fiatalkoromban eléggé népszerű voltam a mardekárosok körében, a többi házban pedig féltek tőlem és a barátaimtól. Mégis nagyon kevés akkori háztársamat tartom a barátomnak, és csak azért viselkedtem úgy, ahogy, hogy ne váljak mások céltáblájává. Szóval, azt az érzést pontosan ismerem, amikor nem érzed magad jól mások körében, a csapat felét én is megvetettem és utáltam, mert ostobák voltak. Mégis elviseltem néhányukat, mert nem láttam azt, hogy lett volna választási lehetőségem. – A többséget csak Draco miatt tűrtem meg, mert őszintén szólva, a mai napig nem értettem, hogy például mit látott Crackban és Monstroban. Nekem olyan bugyuták voltak, hogy csak fogdmeg embernek lettek volna jók, de még azt is elszúrták. Legalább, az én esetemben Millicent kettővel több agysejttel rendelkezett, mint az a két majom, és nagyobb hasznát vettem.
− Arra akartam mindezzel kilyukadni, hogy lehetséges, hogy a válasz ott van az orrod előtt, csak még te sem jöttél rá, hogy kik között éreznéd jól magad igazán – foglaltam össze, hogy pontosan miért is mentem bele a múlt felidézésébe, hiszen a roxfortos időkből származó barátaim egyébként is kikoptak mellőlem, ellentétben azokkal, akikkel az akadémia alatt barátkoztam össze.
Szerencsére azonban úgy tűnt, hogy a ház tényleg lekötötte annyira, hogy ne keseregjen ilyenek között, és csak mosolyogva dőltem az ajtófélfának, miközben megindult.
− Örülök, ha tetszik, de ne felejts el levegőt venni – nevettem el magam halkan, majd ellöktem magam az ajtótól, hogy helyet foglalhassak az egyik kanapén.
− A házimanókat is áthozzuk, szóval, ha esetleg van valami különleges igényed, hogy mit szeretnél enni, vagy milyen tortára vágysz, akkor nyugodtan halmozz el ötletekkel – tértem át talán a legkönnyebben átbeszélhető témára, s bár voltak ötleteim, mégis úgy gondoltam, hogy legyen minden úgy, ahogy ő szeretné.
− Akár a varázslótársasokat is elhozhatom, van bőven itt hely, hogy játszani tudjunk – utaltam arra a szobára, amiben épp voltunk, bár attól tartottam, hogy ha azokat elhozom, akkor valaki úgyis csalni fog, vagy pedig megint Matthias fog azzal szórakozni, hogy összecseréli a bábukat a táblán, amikor senki nem figyel.
− Úgyhogy arra gondoltam, hogy elsőkörben felköszöntünk, eszünk, utána pedig attól függően, hogy mennyire vagy türelmetlen, pihenünk egy kicsit, vagy pedig megkapod az ajándékaidat. – Szinte biztos voltam benne, hogy Arthie nem fog tudni várni, már csak azért sem, mert teljesen bezsongott amiatt a seprű miatt. Egyszer biztosan leszidom Dracot emiatt, és az orra alá fogom dörgölni, hogy mennyi mindent kellett elszenvednem miatta és a hülye seprűmárkája miatt.

alkan elnevettem magam Arthur szavai hallatán, hogy aztán a fejemet ingatva vétózzam meg a megjegyzését.
− Csak az beszél így édes fiam, aki nem mer cselekedni. Akarnod kell a változást és tenned kell érte, különben soha nem fogsz előrébb haladni – feleltem békésen, utalva arra, hogy semmi nem pottyant az ember ölébe, és igenis meg kellett dolgozni azért, hogy jobb legyen neki. Vagy az ő esetében meg kellett tanulnia akkor jól gazdálkodni a meglévő idejével, ami valljuk be, sajnos nem volt az erőssége. Ebben erőteljesen az apjára ütött.
Halvány mosollyal hallgattam végig a monológját, mintha én nem tudtam volna mindezeket róla. Mégis türelmes voltam vele, éreztetni a fiammal, hogy igenis odafigyeltem rá. Ilyenkor mindig félretettem a munkámat, vagy egyéb teendőimet és problémáimat, hogy teljes mértékben velük, vele lehessek.
− Tudom, kicsim, tudom – pillantottam rá szeretetteljesen, s talán még össze is borzoltam volna a haját, vagy nyomtam volna egy apró puszit a homlokára, ha nem lettünk volna az utcán. Nem akartam kellemetlen helyzetbe fogni, így az ilyen indíttatásaimat alaposan vissza kellett fognom.
− Megértelek téged, hidd el, mégsem szeretném, ha túlhajszolnád magad. Ha ennyire nem tudod őket elengedni, akkor viszont szükséged lenne egy kicsivel több szervezettségre az életedben – válaszoltam neki, s akár hozzá is tehettem volna, hogy ebben a nővére segítségét nyugodtan kérhette volna, hiszen Heather ijesztően jól szervezte meg a mindennapjait.
− Nem gondolnám azt, hogy rossz házba kerültél. Egy mardekáros is lehet kíváncsi és érdeklődő, szomjazhat a tudásra, sőt szerintem valahol elvárt is, hiszen ne feledd, hogy a házunk tagjai közül rengeteg ambiciózus ember került ki. – Köztük jó magam is, de említettem volna Theodore-t is, akinek ugyanaz életvitele megkérdőjelezhető volt, mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy politikai berkekben milyen magasra tört.
− Ez így van, de túlságosan is fiatal vagy még, hogy ilyeneken töprengj, és kérlek, ne hasonlítsd magad egy varázstalanhoz. A varázslók és boszorkányok jóval tovább élnek, szebb kort megélnek, mint bárki más. Nem hinném, hogy túlságosan is sokat veszítenél azzal, ha lassítanál egy kicsit a tempódon. – Nem akartam hozzátenni, hogy mert a végén az állandó rohanás lesz a veszte.
− Tudom, hogy nem vagy ostoba kicsim – érintettem meg a vállát, máskülönben nem beszélgettem volna velük komoly témákról. Bizonyos kérdésekben már-már felnőttként kezeltem őket. A következő kérdésre azonban csak aprót bólintottam. Igaza volt abban, hogy a világ segítség nélkül nem fogja magát megváltoztatni.
− Olyan emberek között nincs is, akik megjátsszák magukat, és az arcodba mosolyognak. Sose dőlj be a hamis szavaiknak. Légy figyelmes, ne becsüld le őket, de tartsd a tisztességes távolságot tőlük – intettem óva a kétszínű emberektől, hiszen pontosan tudtam mennyire ártalmasak tudtak lenni.
− Már meséltem erről, valaha én is ilyen voltam… − sötétült el egy pillanatra a tekintetem, ahogy felidéztem a roxfortos éveimet. – Akkoriban minden más volt. Hatalmas nyomás nehezedett ránk, akik aranyvérű családból származtak. Amikor a Sötét Nagyúr visszatért, kénytelenek voltunk behódolni Neki. Előtte pedig…
Megremegett a hangom, ahogy megjelent előttem Violet alakja, amikor az ablakból rántottam vissza azon az éjjelen.
− Előtte pedig elveszítettem a testvéremet. Nem akartam mások célpontja lenni, így még azelőtt lettem bántalmazó, mielőtt bántalmazott vállhatott volna belőlem. Erre az időszakra pedig egyáltalán vagy büszke – ingattam a fejemet szomorúan. Az arcomról is eltűnt a korábbi jókedv, de sosem tagadtam a gyerekeim előtt sem, hogy nem voltam szent. Nem voltam tökéletes, vagy feddhetetlen. Én is épp olyan esendő ember voltam, mint bárki más.
− Szóval, könnyen lehet, hogy néhányan hasonló cipőben járnak, mint annak idején én. Természetesen akadnak olyanok is, akik komoly mentális problémákkal küzdöttek. Nem vagyunk egyformák, Arthie. Van, aki azért csinál szörnyű dolgokat, mert fél, és akadnak olyanok is, akik fel sem fogják, hogy rosszat tesznek – szorult el a torkom, ahogy felidéztem magam előtt azokat a régi barátaimat, akik egykor hasonló sorson osztoztak, mint én, vagy akik éppen az utóbbi kategóriába tartoztak, és nem is tudták, hogy mennyire rossz embert vált belőlük. Sötét korszaka volt az az emberiségnek, és örültem, hogy többé már nem éltünk benne.
− Ez ennél bonyolultabb volt, kicsim – sóhajtottam fel, majd elcsendesedve hallgattam őt. Történetesen igaza volt, mégsem utazhattam vissza az időben, és mondhattam meg a régi énemnek, hogy ne csinálja azokat, amiket megtett. Ha lehetőségem is lett volna, hogy befolyásoljam a múltat, azzal tönkretettem volna nem csak a saját, de a gyermekeim jövőjét is. Így inkább csak hinni akartam benne, hogy az a sok szörnyűség végül a javamra vált.
Végül apránként, de a jó kedvem is visszatért, ahogy témát váltottunk, és a fiam lelkesedése a születésnapjával kapcsolatban rám is átragadt. Ha adott támpontokat a tortával kapcsolatban, azokat némán feljegyeztem magamban. Szerettem volna az ő kezébe adni a döntést a fontosabb kérdésekkel kapcsolatban.
− Rendben, akkor a tortád akkor biztosan nem lesz csokoládés, azt hiszem, már van is ötletem rá – mosolyogtam rá sejtelmesen, hiszen ismertem egy nagyon jó cukrászt, aki ezer örömmel segített felkészülni erre a jeles napra.
Kényelmesen hátradőltem ültömben, és szórakozottan fürkésztem Arthur arcát, azonban a mosoly abban a pillanatban lehervadt az arcomról, amikor felemlegette, hogy szeretné Dracot a születésnapján látni.
− Nézd… Kicsim – sóhajtottam fel, miközben igyekeztem elnyomni a belőlem kitörni készülő ellenkezést. – Nem biztos, hogy a legjobb ötlet pont a születésnapodon találkozni Mr Malfoyjal. Ugyanis, előfordulhat, hogy nekem, az édesapádnak és Mr Malfoynak kicsit kellemetlen lenne ez a találkozás – próbáltam finoman sugallni neki azt, hogy ha Matthiasnak és Draconak nem is esett volna nehezére egy légtérben tartózkodni egymással, nekem mindenképpen szokatlan lett volna az életem két meghatározó szereplőjét így viszontlátni.
− Ráadásul nemigen tartom a kapcsolatot Mr Malfoyjal, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor megkérhetem, hogy egy másik alkalommal feltehesd neki a kérdéseidet.

lcsépelt lenne? – vontam fel a szemöldökömet eltűnődve, ahogy kerülgettük az embereket. Nem kifejezetten értettem egyet Arthurral, s ennek hangot is adtam. – Én nem gondolnám ezt. Meglehet, hogy az évszázadok során megannyi rossz jelzőt aggattak a Mardekárra, és az rögzült a köztudatba, hogy az odakerülő emberek mind sötét varázslók, vagy közük lesz ilyen személyekhez, de a házad alapvető értékei közé a ravaszság, a nagytörő tervek jellemzőek. Én ott tanultam meg, hogy az álmaimat csak önerőből érhetem el, ahogy azt is, hogy meglássam a különféle helyzetekben a kiskapukat.
Tettem néhány lépést előre, miközben Arthur folytatta a beszédet. Teljesen megértettem, hogy miért nem érezte azt, hogy a Mardekárhoz tartozott, hiszen az apjával a szabad gondolkodásra neveltük őt, azonban én továbbra is hittem, hogy ott volt a legjobb helye.
− Sajnos, ez egy olyan dolog, amelynek sok-sok generáción kell átmennie, hogy végre megkopjon – ingattam a fejemet, utalva arra, hogy mára már én sem értettem egyet az aranyvérű-elvekkel. Nyilvánvalóan élveztem az ezzel járó privilégiumokat, de Matthias megtanított arra, hogy miként fogadjak el másokat.
− Mindenesetre, kicsim, kérlek légy óvatos. Gondold át, hogy kinek és mit mondasz el. Nem fogom tagadni előtted, mert eszes gyerek vagy, és magadtól is látod a nyilvánvalót, de világunk a káosz felé sodródik. Tégy meg mindent, hogy kimaradj belőle. Idomulj a környezetedhez, csak így élheted túl. Én is így éltem túl – intettem óva attól, hogy meggondolatlanságot kövessen el, hiszen nap, mint nap aggasztó híreket kaptunk. Valami szerveződött a háttérben, nekünk pedig készen kellett állnunk egy újabb katasztrófára.
− Ne sajnáld, drágám. A nővéremnek így sokkal jobb – torpantam meg, és érintettem meg gyengéden Arthur arcát, miközben halvány mosoly ült ki az arcomra. – Ha szeretnéd, nyári szünetben megismerheted. Amikor visszaköltöztünk a birtokra, akkor fedeztem fel, hogy a családi kripta közelében kísért. De nagyanyádnak el ne mondd! Még nem állna készen rá.
Nem szerettem titkolózni a gyerekek előtt. Az őszinte és nyílt kommunikáció híve voltam, ezért is éreztem helyénvalóan most szólni Violetről, ha már úgyis érintettük a témát.
− Ó, kicsim, bárcsak ilyen könnyen működne a világ! – ingattam a fejemet, és valahol titkon örültem annak, hogy ő nem egy olyan közegben nőtt fel, ahol az elvárások összeroppantották volna a lelkét. – Akkoriban két választás előttünk: vagy csatlakozunk ezekhez az emberekhez, vagy a félvérekkel és mugliszületésűekkel pusztulunk. De nem várom el, hogy megértsd ezt helyzetet, hiszen akkoriban sokkal feszültebb volt a légkör. Családtagok tűntek el az éjszaka, emberek bukkantak fel holtan, mindenhol félelem és rettegés honolt. Tizenévesen pedig azt tettük, amit a családjaink elvártak tőlünk. Tőlem az alkalmazkodást várták el – sóhajtottam fel halkan, ahogy feltéptem a régi sebeket, és felidéztem magam előtt, hogy mennyire borzalmas ember voltam. Fájt. Borzasztóan fájt, és szégyelltem az akkori énemet. Abban az időben még nem gondoltam volna, hogy én voltam az a személy, aki rossz szemszögből tekintett a világra, sőt, azt mutatták nekünk, ez volt a normális.
− Büszke vagyok rád, amiért így vélekedsz – pillantottam rá a fiamra, s valóban büszke voltam rá, mert sokkal erősebb és határozottabb volt most, mint én az ő körében. A következő kérdésére azonban fájdalmasan, kurtán felnevettem. – Dehogynem. Minden egyes nap emlékeztetem magam arra, hogy milyen ostoba voltam akkoriban. Viszont ez nem csak arról szólt, hogy kitagad-e a család. Ha nem voltak elégedettek veled, akkor a családodon verték le akár a te hibáidat is.
Nem akartam a múltról beszélni, szerettem egy lezárt korszakként tekinteni rá, de én Theodore-ral ellentétben készségesen csevegtem erről a témáról a gyerekeimmel. Talán nem tudták teljesen megérteni, vagy átérezni azt, hogy min mentem keresztül, de meg akartam nekik mutatni, hogy minden ember esendő volt, ahogyan azt is, hogy a szükség néha nagy úr volt. Őszintén kívántam, hogy sem Arthurnak, sem pedig Heather ne kelljen megtapasztalnia annak a korszaknak a kényszerét. Szándékosan neveltük őket elfogadónak, mi több, okkal próbáltam terelni őket egy járhatóbb, erkölcsösebb ösvényre. Szerettem volna, ha jó emberek váltak volna belőlük, annak ellenére, hogy milyen anyával áldotta meg őket a sors.
Ezért nem is mentem bele abba a vitába, hogy valóban nem volt választásunk. Nyíltan vállaltam, hogy hibáztam. Nem voltam egy szent. Ezt mindketten tudták, ahogyan azt is, hogy bármit megtettem volna értük a világon, arról nem is beszélve, hogy én is törekedtem a jóra.
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a mai találkozónk ilyen témákat érint majd, így valahol örültem neki, hogy végre visszakanyarodhattunk a születésnapjához.
− Mindig is a kreativitásomról voltam híres – mosolyodtam el, bár fiatalkoromban inkább hírhedt voltam arról, hogy milyen válogatott módszerekkel tettem tönkre mások életét. Mára a leleményességemet és az alkotóenergiákat inkább az otthonunk szépítésébe fektettem, vagy abba, hogy milyen válogatott programokkal, nyaralási tervekkel lepjem meg a gyerekeket.
Draco felemlegetése viszont lehervasztotta a mosolyt az arcomról, és Arthur minél lelkesebben beszélt róla, nekem annál keserűbbé vált az arckifejezésem. Nem szerettem megtagadni a kérésüket, viszont ez egy olyan dolog, amelybe nem mehettem bele.
− Hidd el, Arthur, ez nem így működik. Mr Malfoy-jal nem igazán tartom a kapcsolatot, és nem túl jó viszonyban váltunk el egymástól, ezért mindez több lenne, mint kellemetlen. Arról nem is beszélve, hogy a szűk családi körben szeretted volna tölteni a születésnapodat, és ha jól emlékszem, akkor Mr Malfoy nem a családunk tagja – próbáltam higgadtan és türelmesen elmagyarázni neki, hogy mennyire nem tartottam mindezt jó ötletnek. Túlnyomó részben önző tett volt megtagadni a kérését, de biztosra vettem volna, hogy anyám egy pohár borban megfojtotta volna Dracót, és ha Matthiasszal el is beszélgetett volna, kettőnk között éppolyan feszült lett volna a viszony, mind eddig is.
− Értékelem a lelkesedésedet, és ígérem neked, hogy egyszer bemutatlak Draco Malfoynak, de erre itt és most nemet kell mondanom – szólaltam meg némileg határozottabb éllel a hangomban, utalva arra, hogy ez olyan dolog, amelyről nem nyitott vitát. S ha valóban ő maga akarta meghívni Dracót a születésnapjára, akkor besétálok szépen a minisztériumi irodájába, közlöm vele, hogy ha kedves az élete, akkor udvariasan utasítsa el a meghívást. Természetesen, mindezt nem kötöttem Arthur orrára, azonban nem győztem hangsúlyozni neki, hogy számomra mennyire kellemetlen volt maga a gondolat is, hogy Draco Malfoyt a saját fiam kényszerítse bele az életembe.
− Szóval, nagyon sajnálom, de majd egy másik alkalommal megismerheted őt, sőt, akár egész napos programot is szervezek neked, de a születésnapodon a szűk családi kör fog megjelenni – pillantottam komolyan Arthurra, remélve, hogy egy pillanatra lecsillapodik, és észreveszi, hogy ez valóban egy olyan dolog volt, amelyet nem kaphatott meg.
Hagytam, hogy csókot nyomjon az arcomra, s amint eltűnt a lépcsőfordulóban, én ott maradtam a kanapén, a saját rossz gondolataimmal karöltve. Összefontam magam előtt a karjaimat, szomorúan meredtem magam elé, miközben odafentről lábdobogás szűrődött le, ahogy Arthur benyitogatott a szobákba.
Percek kellettek ahhoz, hogy rendezzem az arcvonásaimat, és feltápászkodjak a kanapéról. Lassú léptekkel indultam meg felfelé a lépcsőn, aztán sétáltam végig a nyitott ajtókkal tűzdelt folyosón, hogy valahol a vége felé rábukkanjak Arthurra.
− Mit szólnál hozzá, ha visszasétálnánk a Három Seprűbe? Ennénk, vagy innánk valamit, és elmesélhetnéd, hogy mi történt veled mostanában – vetettem fel az ötletet, s bár az arcomon nyoma sem volt az iménti jelentnek, a hangom csendesebb, gyengébb tónusa árulkodott arról, hogy még mindig nyomasztott a téma.