Rupert Belby

Szerintem nem lehet valamit csak jó és csak jó dobozba pakolni, a világ sokkal több színből áll, mint fekete vagy fehér, már csak azért is, mert sok minden sok mindennel összefügg, kapcsolatban vannak egymással, átfedik egymást. Hogy mi lesz kedvelhető bennem, vagy nem éppen kedvelhető, attól függ, kitől kérdezed. Nem csak, mert az a hivatásom, ami, egyszerűen mindenki más, és ezért más véleménye van ugyanarról a képességemről, jellemvonásomról, mint amikor másvalakit kérdezel meg.
Vegyük például azt, hogy fél-véla vagyok. A családomnak, pláne édesanyámnak és nagyinak semmi baja nincs ezzel, olyannyira, hogy nagyanyám ragaszkodott, hogy kincse, ahogy anyámat nevezi, otthon hozzon világra, vagyis náluk, pontosabban. (Nagyi megátalkodott gazember, a szó legjobb értelmében, minduntalan össze akar hozni olyanokkal, akiknek legalább fél-vélavér folyik az ereikben. Igazi kerítő, én mondom, de hát ki tudna ellenállni kedvenc unokája kitérő hadműveleteinek?).
Más esetben viszont értek attrocitások véla származásom miatt, és mondhatnád, hogy ó, hát igen, ez mennyire borzasztó, ha hozzá nem tenném, ez tanított meg arra, hogy sem a túlzott elmélkedés, sem a túlzott fizikai tett nem hasznos. Megtanultam használni az eszemet, megfigyelőképességemet, hogy ki, hogyan viselkedik, milyen az a közeg, ahová belépek, és hogy ennek megfelelően hogyan tudom elbűvölni egyéniségemmel a többieket, vagy olyan láthatlannak lenni, hogy ha távozok is, senki sem veszi észre. Vagy éppen lepattannak rólam, mert olyan erős kisugárzást adok ki magamból, hogy jobbnak látja a kötekedő kedvét máson kiélni. Ez segített abban is, hogy kiválóan forgatom a szavakat, és nem, ez nem megy szándékosan sosem: mindig spontán és azonnali, a helyzettől függően. Valamint ez tanított meg az egyik legjobb felderítőnek is lennem, sokkal rövidebb idő alatt találok meg valamit, vagy találok összefüggést olyan dolgok között, amik között látszólag nincs.
Szeretek kotyvasztani, többnyire a képességeket szeretem felturbózni, amire szükségünk is van, ugyanakkor vigyázni is kell vele, hiszen ha kifogyunk akció közben belőle, ha hosszabb akcióról van szó, akkor akár a hátrányunkra is válhat.
Igen, jól látod, nekem a háttérben maradás megy a legjobban, és sokaknak fogalma sincs, hogy egy csapatmunka akkor igazi csapatmunka, ha van olyan, vagy olyanok a csapatban, akik a háttérben segítik a terepi munkát, terepen, élesben: felderít, pajzsot emel, kihallgat beszélgetéseket. Kedvencem a védőbűbájok, és azok megtörése, mert mindenki trükkösnek hiszi magát, velem szemben azonban egyre kevesebb esélyük van, hogy el tudjanak rejtőzni, vagy védve érezzék magukat a varázslatuk mögött. Szerintem ez abból fakad, ahogy a mágiához állok, és ahogy szeretem felgyöngyölíteni a rendszereket, hogy megtalálva a leggyengébb pontot, azt megszüntetve, kártyvárként omoljon össze a gondosan felépített.... bármi is. Ugye, hogy ha te éppen a másik oldalon vagy, ez annyira nem tesz boldoggá?
A családom nyitott a muglikra, a keveredésre, én vagyok az egyik ékes példánya ennek: tárt karokkal fogadott a Belby család, s ez a szeretet kölcsönös. Szerencsésnek tartom magam a boldognak mondható gyerekkorért, de csak, mert védelmükkel és szeretetükkel támogatva meg tudtam küzdeni a nehézségekkel, s erőt kovácsolni belőlük, másrészt...
Muglik.
Ha eljössz hozzánk, egyből látod, mennyire nyitottak vagyunk: mindent megtalálsz minden világból: van varázskocsink, és ugyanakkor rendszeresen játszunk videójátékokat, órákat el tudok tölteni előttük, ha időm engedi, s megrögzött sorozatnéző vagyok, persze, ha mellettem vagy, valószínűleg nem örülsz, amikor többszörös gyorsításban nézem végig, mert annyi időm azért nincs. A kedvenceimet azonban mindig rendesen nézem végig.
Igenis bejárok a muglik városába, mozikba, plázákba, és amikor nem kell kötelező viseletben lenni, egészen biztos találkozol aktuális pólókészletem egyik remekével, ami éppen a muglik világában divatos.

Már későn hallom meg a "vigyázz!" figyelmeztetést, és jól el is "hasalok" a sziklás részen. Nem megy még az állatforma irányítása, és fordulás közben túl közel jutok a sziklához. Az egyetlen mázli az, hogy alatta van egy kisebb kiszögellés és oda szédülök le, pihenni egy keveset, míg össze nem szedem magam, hogy félelmem legyőzve, újra az ég felé repüljek, s remélhetőleg ne a szakadék felé zuhanjak.
A nyarakat mindig nagyiéknál töltöm, ugyanúgy, mint a téli és a tavaszi szüneteket, mióta az eszemet tudom. Mikor kiderült, mi is a képességem, nagyiék nagyon boldogok voltak, félretéve azt a sajnálkozást, hogy nem lánynak születtem.
Kisebb-nagyobb sikerrel végre landolok a földön, megtanulni kéne ezt is, mert minduntalan fejre fordulok, de most sikerül lefékeznem időben. Átalakulok, s kiterülök a földön. Egy árnyék vetül rám, széltől lobogó hajjal, amire felnézek, kipirosodott arccal. Hunyorognom kell, a Nap éppen úgy süt, hogy fejének körvonala köré a Nap glóriát rajzol haján az átszüremlő fény.
- Legalább már nem bucskáztál át a fejeden - mosolyt hallok ki anyám hangjából, szőke hajzuhataga félig beterít, ahogy lefekszik mellém. Dögmeleg van, a brit éghajlathoz szokott lelkem nehezen viseli ezt az időjárást.
- Már haladok - dörzsölöm meg a mellkasomat, ahol nekivágódtam a sziklának.
Rengeteget köszönhetek nekik is, és a Belby családnak is, hogy nem lettem a Roxfortban lábtörlő és depressziós sem. Amikor kitudódott, milyen félvér is vagyok, egyszerre voltak irigyeim, és utálóim is, s nem mondhattam azt el, hogy csak az utálóim kezdtek el szekálni. Azok is, akiket megevett a sárga irigység, csak tudnám, mire fel. Nem azért, mert nem könnyű a két világ között lavírozni, hanem mert számomra semmi különleges nincs ebben, hiszen ennek születtem. Fogalmam sincs, milyen simán varázslónak lenni, és arról sincs, milyen vélának lenni, teljes egészében.
Megtanultam azt, hogy kihez miként lehet úgy viszonyulni, ne nagyon legyen kedve legközelebb nekem esni, vagy kiszúrni velem. Volt, akit kedvességgel, volt, aki kívánta, hogy elverjem, volt, aki képtelen volt a szócsatámat követni, és szégyenszemre elkullogott. Nem mondom, hogy minden egyes alkalommal győzedelmeskedtem: vonultam már betört orral a gyógyítók kezei közé, szétvert képpel, volt, hogy amit kaptam, nem volt kellemes, csínyek formájában. Azokat is megtanultam apránként kezelni, s volt, aki felé csak közömbösséget kellett mutatnom, s mivel így nem talált kapaszkodót, inkább keresett más célpontot.
Ha nincs a családom, és nem is hallgatok rájuk, sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.
Mégsem ez vezetett ahhoz, hogy auror akarjak lenni. Egyszerűen képtelen vagyok lenyelni azt, hogy egyesek mások kárára nyerészkednek, s magát az igazságtalanságot sem. S szeretném, ha mindenki számára biztonságos és élhető lenne ez a világ.
- Kedden moziba megyünk a haverokkal - szusszantom. Ez azt jelenti, hogy ott is alszok Pete-nél, és szétverjük egymást a konzoljátékon. Pete mugli, és nem tudja, ki vagyok, csak azt, hogy a családom Angliában él, s hogy egy része viszont itt, Bulgáriában.
- Már megint egyedül fogom végigdrukkolni a kosármeccset - anyám is rajong a muglik világáért, s Angliában is ragyog, ahogy ismerkedik az ottani világukkal, lubickol bennük, és ugyanúgy élvezi a varázslók világát is. Rajongása furcsa egyveleggé változtatta angliai otthonunkat, ahol mindent bezsúfolt, mind a három világból, s ebben felnőve, nekem ez a természetes.


Kimerülten vágom magam a kocsiba. Muglikocsi, korántsem a beolvadás okán. Rajongok a technikai vívmányaikért, még akkor is, ha...
- Ezt nem hiszem el...
Borulok az elektormos autó kormányára, ahogy meghallom az a jellegzetes hangot, aztán látom egy másodpercre felvillani a hibaüzetet, ami azonnal ki is alszik. Merthogy szeressem én akármennyire is a muglik kütyüjeit, hajlamos vagyok leszívni őket, csontig, mint ahogy most is történt.
Valóban fáradtan vágódtam az ülésre, túlhasználtam a képességeimet és a tudásom is. Komolyan veszem a hivatásom, és nem hagyok hibalehetőséget, mert arra nem csak én fáznék rá. De ezért is szeretek csapatban dolgozni. Szeretek egyedül is, megvan annak is az előnye és hátránya, a maga szépsége, ám rájöttem, hogy ha többen vagyunk, kiegészíthetjük a másik tudását a sajátunkéval, vagy ők adják hozzá a saját tudásukat. Szeretem megfigyelni a dolgokat, ezért is vagyok nagyon jó felderítő, de ez már annyira közkeletű, hogy minden magyarázatomból kihagyom.
A mostani küldetés meg kifejezetten lemerített. Hangos sóhajjal fogom a cuccom az anyósülésről, s mászok ki vissza, az esőbe, előtte azonban elküldök egy képet Holdennek és egy egy számot, kérdőjellel. Nem, nem leszívni kívánom az energiáját, és megszipolyozni. Jól megverni. Videojátékban. A utolsóban, ahol gyönyörűen megvert, hogy csak úgy szálltam. Kell a revans!

Ha meglátsz, egy tök átlagos, semmitmondó alakot látsz magad előtt, ami tökéletes a hivatásomhoz: el lehet vegyülni, jelentéktelennek tenni magamat. A magasságom valahogy annyira nem feltűnő, talán ahogy teszek erről, és nem rí ki a tömegből, talán. Végül is, 185 centisnek lenni annyira nem szokatlan. Zöld szemeim jóval világosabb árnyalatúak, ha a kipihent vagyok, vagy boldog. Ha kimerült vagyok, a mohazöld sötétséget verik árnyalatban.
Hajam sokszínű, nem azért, mert változtatnám, hanem mert minden van benne, ami csak létezik: alapszíne barna, vörös árnyalattal, amit arcom tejfehérsége és vörösessége, a szeplők is visszatükröznek, egyes tincsek viszont eperszőke színűek.
Vékony vagyok, végtelenül hosszú végtagokkal, kamaszkoroban hosszú ideig esetlen voltam velük, hirtelen nőttem.