Sooo many faces

A reggeli órákat rendszerint még otthon töltöttem: elfogyasztottam a reggelimet, megittam a kávémat, elszívtam az első cigarettámat, miközben átbogarásztam a Reggeli Próféta aznapi számát. A határidőnaplómat a kezemben tartva léptem be a szalonba, ahová egy szorgos házimanó követett engem ezüsttálcán hordozva a kávémat, és az imént említett újság egy példányát.
Nem számítottam arra, hogy a szófán Solomon kabátja hever majd, ahogy arra sem, hogy ő maga már korán reggel italozni kezdett.
− Hello? – ismételtem utána lassan, hangom figyelmeztetően vészjóslóan sejlett, ahogy a szemöldökömet összeráncolva közelebb léptem hozzá.
− Talán inkább jó reggelt, kedves fiam – javítottam ki, szelíd utalással célozva arra, hogy úgy beszélhetett másokkal, ahogy akart, de velem, az anyjával szemben elvártam némi tiszteletet.
− Nem, köszönöm. Kávézni terveztem – ráztam meg a fejemet, miközben előhúztam a pálcámat, és egy könnyed intéssel a pultra lebegtettem a manó kezében tartott tálcát. Nagyon jól ismert már, tudta jól, hogy a mindennapi rutinjaimtól nem szerettem eltérni, ahogy azt is vallottam, hogy a napot sosem kezdtem alkohollal.
− Köszönöm, távozhatsz – fordultam ezúttal a manó felé, aki egy „igenis asszonyom” elrebegése után kettesben hagyott minket. Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, minden figyelmemet Gavinnek szenteltem.
Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy a fiam viselkedése is megváltozott, s lesandítottam az elém tolt alkoholra, én mégis a kávéscsészémért nyúltam, miközben a másik kezemben tartott határidőnaplót egy üres pontra helyeztem.
− Csakugyan? Mégis miféle örömhírrel szolgálsz? – kíváncsiskodtam, miközben megfeszülten figyeltem minden rezdülését és mozdulatát. Valami nem stimmelt. Az ösztöneim súgták nekem. Pontosan azok az ösztönök, amelyek segítettek túlélni a háborút, vagy amelyek óva intettek, és arra késztettek, hogy nyáron hagyjam el a Byrne-birtokot, mielőtt még elfajult volna a helyzet.
− Mesélj hát – ütöttem meg kellemesebb hangnemet, miközben belekortyoltam a kávémba. Engedtem, hogy Gavin kiteljesedjen, és beavasson engem is a történésekbe.

Furcsa pillantásokkal öveztem Gavint. Nem tudtam mire vélni a tiszteletlen viselkedését, s ha nem lett volna korán reggel, vagy az ösztöneim nem sejtették volna azt, hogy valami gond volt, és nem holmi fiatalkori szeszélynek hódolt, akkor erélyesen felléptem volna vele szemben. Azonban a megérzéseim mást súgtak, így óvatosan közelítettem meg őt és a problémát.
− Mondhatnánk azt, hogy kellemes volt a reggel, amíg nem tapasztaltam azt, hogy a fiam elfelejtette a jómodort – jegyeztem meg kissé cinikusan, éreztetve vele, hogy nem nyerte el a tetszésemet sem a stílusa, sem pedig a flegma mozdulatait. Egy úriember legyen kifinomult és tiszteletteljes, főként ha azzal a személlyel állt szemben, aki befogadta, és sajátjaként nevelte fel őt.
− Nem. Hosszú a mai nap, nem szeretném, ha az alkohol elködösítené az elmémet, és zavarná a tisztánlátásomat – jelentettem ki határozottan, elvégre olyan világban éltünk, amelyben minden alkalommal résen kellett lennünk. Egyetlen elejtett szó képes volt hatalmas károkat okozni.
− Csá? – ráncoltam össze a szemöldökömet, amikor elbúcsúzott a házimanótól. Egyre inkább olyan érzésem támadt, hogy valami nagyon nem volt rendjén. Ez egyáltalán nem Gavinre vallott.
− Csodálatos – feleltem szűkszavúan, mielőtt még belekortyoltam volna a kávémba. – Akkor a kisasszonnyal majd lesz egy elbeszélgetésem. Szeretném, ha mindent lejelentenél vele kapcsolatban.
Tudni akartam mindent arról a lányról, hogy mi köze volt ahhoz az ügyhöz, miként lehetett megvesztegetni és hatni rá. A markomban akartam őt tartani, ehhez pedig szükségem volt mindarra a tudásra, ami Gavin emlékei között lapozott, s amelyet túl lusta voltam jelenleg átkutatni.
− Nem, és neked sem kellene többet innod – ragadtam meg az üveget, amikor visszahelyezte az asztalra, és kartávolságon kívülre helyeztem. Ha pedig megpróbálta megszerezni, akkor nem csak rácsaptam volna a kezére, de még a körmeimet is belemélyesztettem volna a bőrébe, egyfajta figyelmeztetésképpen.
− Ha bejáratos a Minisztériumba, akkor már tudom is, hogy kire fogom ezek után rábízni – helyeztem vissza egy újabb korty fekete után a csészét az alátétre.
− Remek ötlet, én támogatlak benne, de figyelmeztetlek: a Minisztérium ingoványos terep, óvatosabbnak kell ott lenned. De most egyáltalán nem ez érdekel, hanem az, hogy mi van veled – szegeztem rá szürke tekintetemet a fiamra, azonnal rátérve a tárgyra, mert zavart, határozottan zavart ez a nyegleség, ami belőle fakadt.

Megütközött, már-már felháborodott arcvonásaira rideg tekintettel feleltem. Nem azt a fiatalembert neveltem belőle, aki most a pultnál terpeszkedve szivarozgatott, és a reggelét alkohollal indította. Valami egyáltalán nem stimmelt vele, s magam se jöttem rá, hogy mi okozhatta a gondot.
− Nem, Gavin, egyáltalán nem viselkedsz úgy, mint egy jómodorú férfi – ingattam meg a fejemet, miközben a pultra támaszkodtam.
− Ha az lennél, akkor betartanád az alapvető illemet, akkor is, ha az életed múlik rajta. Nem pakolod fel a lábadat az asztalra, nem dobálod szét a holmijaidat és nem utolsó szempontként nem vagy szemtelen azzal a személlyel, aki felnevelt téged, és megesküdött arra, hogy megóv téged minden rossztól. Akár tetszik, akár nem, Nottként nevelkedtél, viselkedj is Nottként – csaptam rá a pultra, miközben közelebb hajoltam hozzá. Nem hozhatott szégyent a viselkedésével a családunkra, és bármennyire is aggódtam érte, amíg nem volt hajlandó leszállni a magas lóról, addig nem fogok törődést tanúsítani az irányába.
− Engem nem érdekel a többi fiatal – válaszoltam halkan, mégis ridegséggel teli hangon. – Mint mondtam, Nott vagy, viselkedj is úgy. Mi nem alacsonyodunk le a pórnéphez! Nem mutathatunk hasonlóságot velük, vagy éppen gyengeséget. Ennél nekünk jobbnak kell lennünk!
Már-már újrakezdtem azt a kioktatást, amelyet sok-sok évvel ezelőtt megkapott a helyes viselkedésről. Azonban, ahogy egyre jobban telt az idő, úgy láttam benne kiütközni a Yaxley-vonásokat. Bármennyire is kedveltem egykor Halcyont, és sajátomként szeretem Gavint, az engedelmetlen viselkedést nem nézhetem tétlenül.
− Kellemes reggelem lenne, ha nem lenne azzal vesződnöm, hogy mi ütött a fiamba – sóhajtottam fel, ahogy a következő szavait meghallottam. Ezt mégis kitől tanulta el? Mert tőlem és a nagybátyától biztosan nem, a rokonokat pedig nem látta annyiszor, hogy ráragadjon Theodore viselkedéséből.
− Ostobaságokat beszélsz – ingattam a fejemet lemondóan, miközben tovább hallgattam őt. Egyre inkább elborzadtam a szóhasználatán és a kifejezési módjain.
− Muglik használják. Gondolom, közülük is az utolsó söpredékek. Gavin, mi a Szent Huszonnyolcak közé tartozunk, nem beszélünk így! Egy előkelő, egy nemes nem beszél így, úgyhogy nagyon gyorsan verd ki a fejedből ezeket a szavakat, mielőtt én teszem meg. – Ezek nem holmi üres fenyegetések voltak, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy bármikor képes voltam elverni, ha illetlenül viselkedett. Mindez az ő javát szolgálta, hogy a legjobbak közé emelkedhessen, hiszen egy olyan világban, amely a miénk volt, sosem kedvezett a kedves és jámbor lelkeknek. Gavinnek meg kellett tanulnia, hogy a számító, távolságtartó és határokat nem ismerő természet vitte sikerre az összes személyt, akik valamely magas pozícióban ültek.
− Pontosan tudom, milyenek az emberek. Nem kell bemutatni őket nekem – pillantottam rá ismét, miután lemondtam a kellemes reggeli óráimról, a kávémról, és a Reggeli Próféta átböngészéséről. Sokkal sürgetőbb probléma ütötte fel a fejét a fiam képében, így nem értem rá ilyen apró-cseprő ügyekkel foglalkozni.  
− Nagyszerű, viszont másról is beszélni akarok veled. – Hiába vettem el tőle tőle az üveget, visszaszerezte magát azt.
− Mint mondtam, éhgyomorra nem túl szerencsés alkoholt inni – reagáltam a panaszkodására, miközben a pálcámat elővéve az üveg felé suhintottam, és a benne lévő italt vízzé változtattam. Játszhattunk akár így is, ha ennyire nem volt hajlandó figyelni rám.
− Nem létezik olyan ember, akit nem tudnék kezelni – mosolyodtam el ravaszan, hiszen eddig bárkire ki tudtam terjeszteni az akaratomat, nem kellett hozzá más, csak megtalálni az adott személyek gyengepontjait.
− Nem fogsz belehalni egy kis karmolásba, szóval kérlek, mellőzd a drámát. Nem vagyok türelmes hozzá – néztem vele farkasszemet. Hát, hogy mások kivetnivalót találtak volna a nevelési módszereimben, de eddig tökéletesen beválltak. A mai, elfajzott fiatalságot csakis erőszakkal lehetett mederben tartani.
Figyelmen kívül hagytam az óvatossággal kapcsolatos szavait, talán jobb volt, ha nem feleltem rá. Az ujjaimmal a pulton kezdtem dobolni, enyhén összeráncoltam a homlokomat, amikor ismét olyan szavak ütötték meg a fülemet, amelyeket nem akartam hallani.
− Azt hiszem, megtárgyaltuk már, hogy az életutadat te magad döntöd el, én csak annyit kérek, hogy ne hozz szégyent a családunkra – fordultam utána, mert a leendő karrierje kapcsán nem erőltettem semmit. Hagytam, hogy maga fedezze fel mi érdekli őket, és mi az, ami teljesen hidegen hagyja. Egyszerre tartottam rövid pórázon, és engedtem szabadjára bizonyos keretek között. Szabályokat állítottam elé, de nem lehetetlen dolgokat.
− Gavin, legalább engem ne nézz ostobának – követtem a mozgását, és engedtem, hogy a vízzel teli üveget magához ragadja. A hangomban talán némi nyoma lehetett az aggodalomnak, de az arcom továbbra kifejezéstelen maradt.
− Olyan vagyok, mint az elmúlt húsz évben. Velem semmi nem történt – álltam fel a helyemről, és léptem Gavin mellé. A körmeimet belemélyesztettem a felsőjébe, hogy megpróbáljam felhúzni őt a helyéről, és magammal cipelni őt a dolgozószobámba. Akár sikerült, akár nem, de nem akartam kertelni.
− Ha nem mondod el mi a fene ütött beléd, akkor két választásod van fiatalember: vagy legilimenciát alkalmazok rajtad, és átkutatom az elmédet, vagy pedig Veritaserumot itatok veled, és magadtól fogsz dalolni minden kérdésemre. – Még mindig vasmarokkal tartottam a felsőjét. Sok évvel ezelőtt az egyik fivérem nem véletlenül hasonlított egy Ördöghurokhoz, pontosan ugyanezért.
− Szóval, ismét felteszem a kérdést: Hogy érzed magad? Nem tapasztaltál magadon a napokban semmi furcsaságot? – Több együttműködést vártam tőle, különben tényleg nem hagyott más választást, mint azt, hogy erőszakkal szedjem ki belőle azt, amit rejtegetni próbált. Hittem a kettőnk között kialakult nyílt kommunikációban, most mégis olyan érzésem volt, mintha Gavin titkolózott volna előttem.