Csak egy rohadt lefegyverző bűbáj volt. Semmi különös, csak egy kibaszott Capitulatus, ami mellkason talált és ledöntött a lábamról. Néhány másodpercnek kellett volna lennie vagy talán még annyinak sem, fel kellett volna pattannom, azzal a lendülettel, még a földről darabokra átkozni azt, akitől érkezett. Ehelyett csak elterültem a hideg padlón, pálcával a kezemben és úgy éreztem, mintha a bordáim újra darabokra törtek volna, mintha éles medvekarmok hasították volna fel az ingemet és a bőrömet, mintha William Byrne forró, fémes szagú vére beterített volna, miközben fájdalmas medvebőgéssel összeroskadt mellettem a Byrne villa pázsitján. Szinte fel tudtam idézni a megbűvölt lampionok pislákoló fényét, Cressida Boot túlságosan gyengéd érintését a sebek környékén, a ragacsos vér undorító tapintását a bőrömön, a frissen nyírt fű és a nehéz nyári levegő illatát, de legfőképpen a szívemet vasmarokkal összeszorító halálfélelmet. Pedig London külvárosában voltam, egy dohos szagú épület második emeletén, január 9-én, a kibaszott születésnapomon. Nem volt itt William Byrne. Nem tört el semmim. Nem voltam nagyobb életveszélyben, mint bármelyik korábbi rutinbevetésen. Nem történt semmi. És én mégis alig kaptam levegőt és éveknek tűnő pillanatokig feküdtem a hátamon. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam felkelni, egyszerűen eszembe sem jutott megtenni, mert fejben nem ott voltam, nem a londoni épületben, nem a kommandót vezetve, mint az elmúlt négy évben mindig, hanem újra azon a kibaszott augusztusi estén találtam magam, amit azóta sem tudtam hátrahagyni. Aztán megéreztem az egyenruhámon egy kéz határozott szorítását, valaki felhúzott a földről - mintha jeges víz alól, fuldokolva rántottam volna ki a fejemet. Már nem hallottam a reccsenő csontok hangját, nem éreztem a bőrömön William Byrne vérét a sajátommal keveredve, nem tudtam kitapintani magam alatt a gyepet, csak a mellkasomban nem akart szűnni a szorítás. Óráknak tűnő másodpercekig bámultam Viv arcába, az egyenruhámat markoló karját szorongatva, talán még az is kibukott belőlem, tőlem karakteridegenül rémült és bizonytalan hangon, hogy el kell tűnnünk innen... Míg forró zuhanyként nem ért a felismerés, hogy mit műveltem éppen. A szívem szinte ki akart ugrani a továbbra is szorító mellkasomból, ami túl gyorsan emelkedett fel és le a levegő szapora kapkodásától. Félresöpörtem Viv kezét, talán túl durván förmedtem rá, hogy hagyjon békén és menjen a dolgára, mielőtt felküzdöttem volna magam a földről.
A munka sikerrel zárult. Túléltük, megoldottuk, még komolyabb sérülés sem érte a csapatot. Én viszont nem bírtam kiverni a fejemből azt a néhány percet, amíg képtelen voltam folytatni, amíg mindenhogy viselkedtem, csak parancsnokhoz méltón nem. Amint visszaértünk a Minisztériumba, hátrahagytam a kommandósaimat és bezárkóztam az irodámba papírmunkára hivatkozva. Nem akartam egyiküknek sem a szemébe nézni, különösen Viviannek nem. Mit gondolhatott rólam? Vajon el akarta mondani bárkinek, aminek szemtanúja volt? Potter vajon megfosztott volna a parancsnoki rangomtól, ha erről tudomást szerez? Azt nem bírtam volna ki, túl sokat jelentett nekem ez a pozíció, ez a kicseszett munka, és ez csak egy baklövés volt, egyetlen, biztos voltam benne, hogy kontroll alatt tudtam tartani ezt a... nos, nevezzük átmeneti lelki problémának. Mindenen át tudtam küzdeni magam, el tudtam nyomni mindent, ez sem lehetett másként, nem szarathatott be egy nyomorult neo-halálfaló, én nem ilyen puhapöcs voltam, akit ennyi padlóra küldött. Persze Frida már célozgatott rá egy ideje, hogy szakemberhez kellett volna mennem. Minden egyes alkalommal nagyon gyorsan témát váltottam, elhessegettem az aggódó megjegyzéseit, biztosítottam róla, hogy ez nem olyan komoly, amilyennek ő gondolta, csak átmeneti kis zavar, olyasmi, ami mindig megoldódik magától - mert eddig tényleg mindig így volt. Egy-két nap, pár hét legfeljebb, és elmúlt a stressz, a munka közben látottakat eltemettem más emlékek alá, jó mélyen, eddig mindig működött. Csakhogy augusztus óta hónapok teltek el, annak az estének az emléke pedig éppen annyira nem akart eltűnni a felszínről, ahogy azé a szegény lányé sem, akit miattam halásztak ki a Temzéből. Lefeküdtem az iroda padlójára egy meggyújtott cigarettával, a plafont bámulva, éppen úgy hevertem a hátamon, mint nem is olyan rég azon a második emeleti linóleumon. Magam sem tudtam, mit akartam ezzel bizonyítani, mert az irányítás érzését nem kaptam vissza tőle. Kopogtak az irodaajtón, de nem reagáltam semmit abban a reményben, hogy bárki is keresett, nem mer majd engedély nélkül benyitni és eltakarodik innen. Természetesen hiú ábránd volt. Az ajtó kinyílt és Vivian lépett be rajta, én pedig villámgyorsan felültem, a hátamat a súlyos dossziékkal telepakolt szekrénynek döntve. - Nem érek rá, mondtam az előbb, hogy dolgom van.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 23, 2022 9:37 pm
Holden & Vivian
Rutinmunkaként indult, és akként is végződött. Ugyan szereztem néhány horzsolást, kisebb sérüléseket, de semmi volt ahhoz képest, amiket az elmúlt évek során elszenvedtem. A pillanat azonban, ahogy a parancsnokom segítségére siettem, és felhúztam a földről, mégis az agyamba égett. Határozottan, erőteljesen rántottam volna fel a földről, minden erőmet és lendületemet belevetve, nehogy még a komolyabb átok érje őt. Minden egyes kommandós tag fontos volt számomra a magam módján, de haragudtam volna magamra, ha Zsörtike parancsnok a jelenlétemben halt volna meg. Nem hiszem, hogy ilyen korán szeretett volna találkozni anyámmal, és biztos voltam benne, hogy még rengeteg dolga akadt az újoncokkal. Nem értettem a reakcióját. Eszem ágában sem volt feladni, vagy éppen visszavonulót fújni, így amikor félrelökte a kezemet, és rám förmedt, két dolog járt az eszemben: először is, nem terveztem visszatáncolni, mert nehézségeink akadtak, másrészt pedig valami nem stimmelt Holdennel. Nagyon nem. Hát talán érthető volt, hogy miután visszaértünk, és elláttam a sérüléseimet, újra és újra az iménti jelenetet pörgettem le magam előtt. Aztán makacsul feltéptem az öltöző ajtaját, az egyik kolléga még utánam kiáltott, hogy ott felejtettem valamit, de nem érdekelt. Határozott léptekkel indultam meg a parancsnokom irodája felé. Nem tudott lerázni, még akkor sem, ha azzal fenyegetett volna, hogy lefokoz, vagy kirúgat. Fürgén kerülgettem az embereket, majd egy idő után már csak utat törtem magamnak a folyosón, hogy az irodájához érve három határozott koppantással az ajtón jelezzem az érkezésemet. Nem válaszolt. Nyilván nem válaszolt. Nem is számítottam tőle másra, így lenyomtam a kilincset, és beléptem a helyiségbe. Legközelebb talán, ha nem szeretett volna vendéget, akkor talán majd eszébe jut bezárni az ajtót is. A padlón találtam rá, a mennyezetet bámulta, és szokásához híven úgy füstölgött, mint egy gyárkemény. Hiába ült fel, és támaszkodott neki a szekrénynek, láttam, hogy milyen szánalmasan meredt az imént a plafonra. A szavai kapcsán pedig egy türelmesnek ható mosollyal csaptam be magam mögött az ajtót. − Biztos jó program lehet a repedéseket bámulni, de azt hiszem, bőven lenne miről beszélnünk – léptem beljebb, s érezhető volt, hogy ezúttal nem alárendeltként kerestem fel egy beszélgetésre, hanem mint barátként. − Aggódok érted. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben, és mielőtt megpróbálnál hazudni, figyelmeztetlek rá, hogy feleslegesen próbálkoznál – közelebb értem hozzá, leguggoltam vele szemben, hogy könnyebb legyen felvenni a szemkontaktust. – Kislány korom óta ismerlek, szerintem bőven azon kevesek közé tartozom, akiket nehezen vágsz át. Mosolyodtam el halványan, hiszen akaratlanul is felderengett előttem az az emlékkép, hogy milyen dacosan viselkedtem vele szemben, amikor először találkoztunk. − Szóval, hajlandó vagy elárulni nekem, hogy mégis mi történt az imént? – utaltam vissza a korábbi bevetésre, miközben törökülésbe helyezkedtem a padlón, ezzel is jelezve, hogy eszem ágában sem volt elmozdulni onnan.
Rutinmunkaként indult, és akként is végződött. Ugyan szereztem néhány horzsolást, kisebb sérüléseket, de semmi volt ahhoz képest, amiket az elmúlt évek során elszenvedtem. A pillanat azonban, ahogy a parancsnokom segítségére siettem, és felhúztam a földről, mégis az agyamba égett. Határozottan, erőteljesen rántottam volna fel a földről, minden erőmet és lendületemet belevetve, nehogy még a komolyabb átok érje őt. Minden egyes kommandós tag fontos volt számomra a magam módján, de haragudtam volna magamra, ha Zsörtike parancsnok a jelenlétemben halt volna meg. Nem hiszem, hogy ilyen korán szeretett volna találkozni anyámmal, és biztos voltam benne, hogy még rengeteg dolga akadt az újoncokkal.
