Azt hittem érdemes

Thaddeus kibaszott Selwyn. Huszonöt teljes évet vártam rá, hogy megtudjam a nevet, hogy társíthassak egy arcot ahhoz az alaktalan figurához, akit a világon mindenkinél jobban gyűlöltem és aki rémálmaim állandó vendége volt gyerekként - az évek alatt csökkent a vágy és a remény is, hogy egyszer megtalálom majd anyám gyilkosát, de azt hiszem, igazán sosem adtam fel. Sokféleképpen elképzeltem a nagy találkozást, többnyire mindig katartikus bosszúval végződött, győztes párbajjal természetesen, de semmiképpen sem egy szarul megvilágított minisztériumi kihallgatószobában, egy olyan férfivel szemben ülve, akit tizennyolc éves korom óta ismertem és tiszteltem.
Persze utólag minden összeállt kerek egésszé. Selwyn már-már karakteridegen segítőkészsége az akadémiai éveim alatt, a rengeteg személyes jellegű kérdése, a furcsa, akkor még értelmetlennek tűnő megjegyzései... Azonban akkoriban ezeket az intő jeleket mind szőnyeg alá söpörtem, Selwyn pedig kihasználta egy apátlan fiú szánalmas vágyát a kötődésre és az elbaszott apakomplexusomat, amiért minden nálam idősebb férfi elismeréséért úgy tepertem az iskolában, mintha az életem múlt volna rajta. És milyen kurva büszke voltam magamra, amiért a nagy Thaddeus Selwyn professzornak éppen én voltam a kedvence, én segíthettem a kutatásaiban, én írhattam nála Kiválóra minősített szakdolgozatot, engem tanított legilimenciára és saját átkokon dolgoztunk... Egy idióta voltam, egy igazi önhitt kis gyökér, amiért akár egy másodpercig is azt gondoltam, hogy ez rólam szólt, hogy Selwyn tényleg bennem látott valamit - mármint a képességeimben, nem pedig abban, hogy az a faszkalap valami perverz örömét lelte a tudatban, hogy megölte az anyámat és aztán egy jelöletlen tömegsírba dobták sok más mugliszületésűvel együtt a nyomorult halálfaló haverjaival.
Először Anya temetésén fogalmaztam meg hangosan a gondolatot: egyszer meg fogom találni a gyilkosát. Persze tizenhárom évesen nem éreztem a kimondott szavak súlyát, elképzelésem sem volt róla, hogyan fog végződni a háború és végképp nem lettem volna képes halálfalók után kutatni. Egyszerűen csak azt akartam érezni, hogy nem voltam tehetetlen és létezett valamilyen kielégítő lezárása annak a temetésnek, ahol még egy holttestet sem tehettünk a dísztelen koporsóba, amit Maurice félrerakott ösztöndíjából vettünk. Az évek alatt nem szűnt a harag, amit anya halála miatt éreztem, csak átalakult és megtanultam félretenni a hétköznapokban, hogy aztán hagyjam felszínre törni, mikor úgy láttam jónak. Sokan mondták, hogy engedjem el, tegyem túl magam rajta, fogadjam el, hogy többet már nem fog visszajönni. Nem voltam hülye, csak gyerek, én is tudtam, hogy anyám nem fog varázsütésre feltámadni. Csupán azt reméltem, hogy a lezárás nekem is békét hoz majd.
Most azonban a bátyám háza előtt állva, a lehorzsolt öklömet dörzsölve nem éreztem egy cseppnyi békét sem. Nem lett könnyebb a lelkem, mikor Thaddeus Selwyn kimondta, hogy mit tett és még akkor sem, amikor a kihallgatószoba asztalát egyetlen mozdulattal ráborítottam, majd gondolkodás nélkül puszta kézzel nekiestem. Akkor sem lett jobb, amikor leszedtek róla és amikor Jerry hazaküldött, mindössze annyival nyugtázva a történteket, hogy a jegyzőkönyvbe mindez egy balesetként fog bekerülni a Minisztérium mágikus liftjével.
Mire a Miniszteri Hivatalba értem és üresen találtam Maurice irodáját, már elpárolgott a korábbi haragom, csupán a Selwynre mért ütések nyomán felhorzsolódott bőr emlékeztetett rá, hogy alig húsz perce még képes lettem volna a két kezemmel szétcsapni annak a szemét gyilkosnak a koponyáját a kihallgatószoba padlóján. Csak fásultság és mérhetetlen csalódottság maradt a történtek után, de azt akartam, hogy a bátyám tőlem tudja meg. Nem vártam tőle pátyolgatást, nem voltam már gyerek, megoldást sem tőle reméltem, még csak a mágiaügyi miniszteri közbenjárására sem vágytam. Egyszerűen csak tudnia kellett, hogy végre ő is nevén nevezhesse azt, aki végérvényesen elbaszta a családunk életét.
Abban a reményben kopogtam be a januári hideghez illő hópelyhes díszekkel teleaggatott bejárati ajtón, hogy kivételesen itthon találom majd Moe-t. Hetek óta nem beszéltem vele, akár külföldön is lehetett vagy az ország másik végén egy fontos tárgyaláson, de nekem muszáj volt most beszélnem vele.
- A bátyám itthon van? - szegeztem a kérdést köszönés nélkül Beccának, mikor kinyílt az ajtó és Maurice helyett vele találtam szemben magam. - Muszáj beszélnem vele.

Bármikor máskor kellemes megnyugvással, lehangoló londoni éjszakákon forrócsokit szürcsölősen nosztalgikus érzéssel töltött volna el a sógornőm látványa. Becca olyan volt, mint egy egyhatvan magas - alcsony? - testbe zárt, mindig elővehető, instant nap a családunk életében, volt időszak, mikor úgy éreztem, csak az ő erőn felüli igyekezete tartott össze minket, egyesével és kollektíven is. Nem szerettem bizonytalan "milettvolnahaakkormindenmásképpalakulokon" törni a fejem, a múltban való túlzott elmerülés sosem vezetett jóra, de abban az egyben mindig biztos voltam, hogy Becca nélkül összeomlottam volna egyik napról a másikra elárvult tinifiúként. A bátyáim gyásza, a belénk nevelt férfi nemi szerepek sosem engedték, hogy érzelmileg igazán eredményesen támaszt nyújtsunk egymásnak - már akkor sem, és ez azóta semmiképp sem pozitív irányba változott -, de Rebecca más volt. Ő tudta, hogyan kezelje egy dühös kamaszfiú gyászát, hogyan bontsa le türelmesen a falakat, anélkül, hogy ajtóstul törne rám. Végtelenül hálás voltam neki mindenért, felnőtt férfiként is megnyugvást jelentett minden beszélgetésünk - azonban most még ő sem segíthetett.
- És mikor ér haza? A Minisztériumban sem találtam. - Az előszobába lépve a fogasra akasztottam az egyenruhához illő tengerészkék kabátot, a rangjelzés már enyhén megkopott a vállán, ráfért volna Frida gondoskodása (és rám is, de ennek egyelőre nem itt volt az ideje és helye, a lelki békém helyreállítása egyelőre nem élvezett prioritást).
Csak megráztam a fejem, ha nem hívta volna fel a figyelmemet, talán észre sem vettem volna a kiszórodott virágföld sötét csomóit a pulton, meg sem éreztem volna a levendula erős illatát a konyhában, a beszűkült érzékelésem fókuszában jelenleg csak egy dolog szerepelt: minél hamarabb tudatni a családdal, hogy megtaláltam őt.
- Nem, de valami sebfertőtlenítő jól jönne. - Ahogy leültem az asztalhoz és szórakozottan szétnyomkodtam a sima fa felületen a szétszórodott levenduladarabokat, a tekintetem megakadt a lehorzsolódott öklömön. Bizonyára fájt, de ebből nem sok jutott el a tudatomig. Mármint, természetesen éreztem a lenyúzott bőr égését, az ütések erejétől sajgó ízületeket, de mindez annyira lényegtelen, annyira sokadrangú volt - és annyira elégtétellel töltött el, hogy bezúztam Selwyn képét -, hogy kiszorult a gondolataim közül egészen ezidáig. - Megtaláltam, Becca. Megtaláltam azt az állatot.
Alig bírtam türtőztetni magam, szerettem volna egyszerre, a másodperc tört része alatt rázúdítani minden információt, mintha nem ömlött volna rá így is egyszerre minden haraggal vegyes izgatottságom és az évek alatt felgyülemlett, csalódott bosszúvággyá formálódó gyász. Nem tehettem ellene semmit, nem akartam, hogy éreznie kelljen, amit nekem is, de mégis mit tehettem volna? Annyiszor próbáltam már kizárni őt, de az okklumencia legmagasabb ismerete sem ért semmit a sógornőm különös képességei ellen.
- Aki megölte Anyát. Megtaláltam és kihallgattam, le fogjuk csukni, de lehet még a dementorcsókot is megkapja. - Szinte már túlzott elégedettséggel és örömmel töltött el a gondolat. - Remélem, hogy megkapja.
Újabb levenduladarabkát szedtem fel az asztallapról, kerültem a szemkontaktust Beccával.
- Emlékszel Thaddeus Selwynre? Az akadémiai témavezetőmre, aki annyit segített. - Milyen büszkén újságoltam a két bátyámnak és Rebeccának, hogy a nagy Thaddeus Selwyn, az Akadémia elismert professzora és átokkutatója a szárnyai alá vett, hogy mennyi varázslatot tanított és segített egy saját átok kidolgozásában is. Madarat lehetett fogatni velem azokban a hónapokban, felnéztem a férfire, olyan tehetségessé és erőssé akartam válni, mint ő, minél többet tanulni tőle, hiszen ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna. Utólag azonban minden átértékelődött. - Ő volt az. Soha nem akart segíteni nekem, nem tartott jónak vagy tehetségesnek, csak... nem tudom, fogalmam sincs, pontosan mit gondolt, de kibaszott beteges módon élvezte.
Majdnem annyira, mint én a reccsenő orrának a hangját, a kurva életbe... Legszívesebben felpattantam volna az asztaltól, hogy visszamenjek a Minisztériumba és befejezzem, amit elkezdtem.