- Hamarosan visszatérek, addig is... légy eszméletlen jó - nézek még az eszméletlen testre, új szerzeményeim egyike, ha sírnak is utána, hamarosan úgysem fogják tudni felismerni sem, ő pedig azt fogja elfelejteni, kicsoda is. Azt fogja gondolni, világéletében itt élt, s az a természetes, ahogy bánok vele. Ja, az emberek többségének nem. De még a varázslókénak sem. Nekem ellenben nagyon is természetes közegem. De most dolgom van, így míly kár, egy időre magára kell, hagyjam. Ha közben magához tér, ordibálhat, senki meg nem fogja hallani, no, nem az üres ház miatt. Az alagsor mélyen van, lent. Ő pedig nem fog tudni megmoccanni sem, ami csak akkor kényelmetlen, ha éppen dorbézolt előtte, nem sokkal. Szeretem a piszkos munkát, ugyanúgy, mint az adrenalilnt, amikor tiltott helyen vagyok. Felpezsdít, az még jobban, ha megláthatom a dolgok sötétebbik oldalát. Most azonban hagytam, más kaparja ki a gesztenyét, még jelzőlámpákat is tettem csalinak "erre gyere" feliratokkal. Korántsem a kockázata miatt. Jártam én már orra előtt olyanoknak, akik éppen rám vadásznak, s még jó barátok is lettünk. "Jó barátok". Most azonban nem barátkozni vágyom. Arra vágyom, ami az érkező kezében van. Szükségem van rá, nem csak, mint trófea. Sok minden lappang a házam alagsorában, élő, meghalt, holt és varázstárgyak tömkelege, amelyek nélkülözhetelenek a kísérleteimhez. Leginkább főzetekhez való dolgokkal van tele, gondolná bárki is nem, de hát valakiken ki kell próbálni, milyen hatással van a szervezetre és mennyire hatékony. Még akkor is, ha pontosan tudom, miként hatnak a főzetek. Jó látni, ahogy kifejti a hatását. Mint ahogy azt is élvezni fogom... nem, nem helyeztem ki csapdát sehová, nem fog erőt elszívni tőle, pontosan azért, mert meglepetésnek szánom a felbukkanásom. S mikor lenne a legjobb idő, s alkalom, mint sötét holdfénynél, mikor az égbolt jóval sötétebb, még a városi fények sem képesek derűt belecsempészni abba a komor masszába, amit csak a sötétség képes gerjeszteni, teremteni. Direkt nem alkalmazok olyan varázslatot, amely felfedne, egyedül azt a bájitalt fogyasztottam el, amellyel nem leszek önmagam, legalábbis külsőre nem. A megszokott arc néz vissza a másikra, legalábbis abban az értelemben, amit nagyon is távoli rokonom arca tükröz. Sokszor gondolkodtam azon, hogy rejtélyes és sajnálatos baleset áldozata legyen, úgy sokkal könnyebben férnék hozzá a szükséges kellékekhez, de még egyelőre élvezem azt a kihívást, ami a megszerzéséhez köthető. Az ármánykodás is jól fekszik, mások bizalmába férkőzés. Annyira jó érzés tudni, hogy teljesen át van vágva, még ha gyerekesnek is tűnhet. Annyira naivak. Csendben várakozom az egyik sötét zugban, tudva, hogy az útja erre viszi. Városban még izgalmasabb lenne, ám hamar el akarok tűnni utána, talán éppen az érkező vendégemmel, talán éppen nem, majd amilyen hangulatban leszek, eldöntöm. Meg azt is, hogy egyben kívánom vinni, jön magától, vagy esetleg nem egy darabban. Tényleg, amilyen kedvem éppen lesz, az pedig elég hamar tud változni. Ahogy közeledik, figyelem, egyedül halad-e, van-e valaki vele, akkor úgy készülök. Az első varázslatot akkor engedem útjára, mikor már elhaladt a képzeletbeli vonalamon túlra, ha látna, akkor mondanám, elhaladt mellettem. De ki olyan botor, hogy lássák, amikor láthatatlan akar lenni? És a Cruciato átok elég fájdalmas tud lenni, ugyebár...
Vendég
Kedd Márc. 29, 2022 10:42 pm
Rabastan
& Kirill
Késő este szelem át a terepet az immár' megszerzett tárggyal, miként a gondolataim mélyére révedek újra és újra. Talán; egy másik vonatkoztatás értelmében nem kell szenvednem senki hiányából kifolyólag, ellenben épp' ideje elismernem azt a tényt, miszerint jót fog tenni a távolság. A kettőnk között lezajló incidenst még nem toroltam meg vele kapcsolatosan, azonban... vajon a lelkem szegmense engedné azt, miként bántsam azt az egyetlen személyt, aki még valóban fontos nekem? Kérdések záporozzák meg az elmei jelleget, miként igyekszem nem megtörni e béklyó alatt. De sajnos az igazság motívuma abban rejlik jelenleg, hogy.. kénytelenül is érzelmeket vált ki belőlem. Egyáltalán hogyan volt képes elárulni engem? S pont... pont nekik? Remegve tekintek fel az égbolt peremére, próbálván elnyomni ezt a szánalmas létkört. Akármennyire is szeretném letagadni, avagy mélyen elásni egy gödörbe a hozzáköthető emlékek százait, ha.. egyszerűen nem megy. Minden egyes gyötrő faktum ahhoz vezet, miképp' szembesülnöm kell a realitás kegyetlenségével. Cserbenhagyott, mert nem tartott elég' méltónak... vagy csak szimplán besúgóvá vált, mert... megunta a nyomorult kis jelenlétemet. Felemészt ezen tudat aprónak vélt láncolata, miközben fokozatosan építi be magát a tudatalattim zálogsorába. Megrázom a fejemet, ekként szívva be az oxigént, míg némileg elhomályosul előttem a környezet. Ismeretlen fogalmak futnak keresztül a bensőmben, amelyekre szavakat sem találok, s nemhogy kifejezéseket.. Ismételt lépés előre, s egyúttal elveszteném az egyensúlyt, ha nem támaszkodnék meg másodpercek töredéke alatt: a kanyarnál következő falban. Hidegség fut végig a testemen, a jólismert magány felperzselő érzete, s aztán... Kapkodva veszem magamhoz a levegőt, megfojt a rajtam lévő ruházati kellék, pánikszerűen nyúlok a mellkasomhoz.. Nem, ezt nem engedhetem meg önmagamnak.. ő és én... amikor szépen elfecsegte azt a családomnak, akkor ért véget a köztünk lévő történet. Innentől fogva pedig nem a haverom... nincs senkim: lássam már be! Erőtlenül lököm el magamat a téglák sokaságától, eszerint menve tovább az általam kiszabott útvonalon, így enyhítvén a csillapíthatatlanul feltörekvő dühömet. Percek múltán fordulok be egy félreeső, kihaltabbnak tűnő, ámde szűkebb macskaköves utcára. Az éjszakai látkép koránt sem zavaró, ellenben homályosabban kivehető a körülöttem elterülő térszerkezet. Egyes négyzetcentiméterek pedig a szokásosabbnál is kivehetetlenebbek, miként megkísérlem felmérni a területet több-kevesebb sikerrel. 'Míg az egyhangú síri csend már-már meg sem lep e kései órát tekintve, sőt eshetőség szerint még kedvezőbb is, mintsem, ha kirívóan kellene meglógnom néhány kósza tekintet elől. Alig teszek előre néhány lépést, pusztán árnyalatnyi métereket, mialatt hirtelen.. egészen vészjóslóvá válik a helyzet. Csodálkozásomra szólva: felkészülni se tudok a rám mért csapás kivédésének értelmében. Úgy dönt le váratlanul a talajra a Cruciatus átok, mintha egy könnyedén elsodorható pehelysúlyú tárgy volnék. Vonaglani kezdek, rázkódva az aszfalton, áramütésszerű indíttatásként élve meg ezzel az átok mibenlétét. Egyfajta kínzó fájdalom fut át rajtam: megannyi keserves relikviával karöltve. Sínylődve élem meg a bensőmben lévő fenomént, ekként fojtva el az üvöltés általi hangot. Néma tortúrát folytatok önmagammal szemben, ahogy remegve keresek egyféle kapaszkodót a földnek nevezhető peremen. Akaratlanul is a fejemhez kapok: nyöszörgőn írva felül a személyiségemet. Apám dereng a látásom előtt, amint erőteljes mozdulatsorokkal és reakcióval nyomatékosítja, miszerint mindez az én érdemem. Maradéktalanul fiatalon vágott neki az oktatásunknak, így volt szerencsém kisgyerekkoromtól kezdve megtapasztalni e gyönyörűséges varázslat élményét. Szinte kényszerítenem kell a testemet arra, miként négykézlábra emelkedhessek. A kálvária ellenére iparkodom valami elemi szinten fogható első gondolatra támaszkodni, s amennyiben elmozdulna a pozíciójából, vagy csak szimplán sikerülne őt kiszúrni: úgy felé dobok egy nagyszerűnek vélt kábító átkot. Csak adná meg az ég azt, miszerint pár percig ki legyen ütve, 'míg pusztán összeszedem a darabkáimat.
Hogy a türelmem, vagy éppen a dühöm tett kitartóvá és számítóvá, már jó ideje nem foglalkozom ezzel. Amit el akarok érni, elérem, mert gondosan megválogatom a szereplőket, a helyszínt, és az eszközöket. Ó, könnyen mondanád erre, hogy de hát a véletlen bármikor felboríthatja a dominóváramat! Csakhogy éppen erre felkészülve építek fel mindent. Sokféleképpen lehet rugalmasnak lenni, nálam az előre tervezés az, ami rugalmassá tesz: felkészült vagyok arra, bármi történhet, s a lehetséges lehetőségekre is számolok, felkészülten várakozva. Így aztán nincs is más tennivalóm, sem nekem, sem az áldozataimnak, hogy kivárják és bevárják sorsukat. Hogy mi lesz azzal, aki a kezembe adja azt az ajándékot, amelyet mindig is a magaménak tekintettem, mert úgy döntöttem? Egyrészt lényegtelen számomra, ám ha felkelti az érdeklődésemet, ki tudja, mi történhet még? Sokminden. És közeledik! Mosolymentesen kísérem figyelemmel a megjelenő körvonalakat, a halk koppanásokat, melyet léptei adnak, ám azok is el fognak halni, apránként, ahogy bekerül abba a közegbe, ami elé tárul. Nos, az illető vagy balga, vagy nagyon is tisztában van azzal, mi is történik, s csak megjátsza magát, s mivel a forgatókönyvekből mindig a lehető legrosszabbul végződőre voksolok, ami következhet, hogy kivédjem, az utóbbira szavazok. Nagyon is tudja, mi van előtte. Elégedetten figyelem a szabadjára engedett átok hatását, s hogy a vergődése olyan kecsesen néma, mintha előre begyakorolta volna. Ám elsődleges, hogy mindaz, ami nála van, most már nálam legyen, azután eltűnjek, s nyomom sem maradjon. Rámutatok a pálcámmal a tárgyakra, s a varázsige hatását várom, hogy a tárgyak hozzám kerüljenek, a kezemben lévő táskába. Látom mozdulni, s azt is, hogy olyan könnyedén kezdi lerázni magáról az átkot, hogy még engem is meg kíván ajándékozni eggyel. Ó, drága ifjúság, botorság azt hinni, hogy egy vén rókán ki lehet fogni, akin még Askaban sem tudott. Kiütöm varázslattal a pálcáját a kezéből, majd egy bénító varázslatot küldök felé. Kíváncsivá tett, mitől tudta olyan hamar leküzdeni, és ráadásként olyan némán, ezt az átkot, hogy egyenesen örömöm lelt benne. Vajon... vajon mennyit bír ki? Orrcimpáim megremegnek a lehetséges válaszoktól, s az ereklyék immár sokadlagos kérdésekké laposodnak a táskámban is, és tudatom mélyén is. Közelebb megyek, pálcája felé hívást engedek. Látni akarom az arcát, s azt is, miként hatott rá mind a két varázslat. Ha nem úgy történt volna dolog, ahogy, már régen kámforrá váltam volna. Ám kíváncsi vagyok, nagyon. És kezd egy terv megfoganni a fejemben. Még ha ahhoz a tervhez, mondjuk úgy, nagyobb zsákra lesz szükség. - Nagyszerűen bírod fiú, az átkokat. No, nem szórni. Elviselni - mosolyodom el, ám azt nem látni a köpenyem csuklyája alól. Hülye nem vagyok, hogy a másik arcomat is felfedjem.
Vendég
Szomb. Ápr. 02, 2022 11:35 pm
Rabastan
& Kirill
A Cruciatus átok kényszeresen is a földre szegez, ekként babonázva meg rémálmokkal a fejemben zajló képzetet. Hatalmas ellenállás révén sikerül támpontot találnom a realitás és a gyötrelem mezsgyéjének tetőfokán, midőn' mindenféle erőbedobás által igyekszem négykézlábra emelkedni. A családomtól származtatva számtalan előnnyel rendelkezhetek, amiknek egy-egy ilyen alkalommal köszönetet mondva; juthatok el valójából a győzelemig. S habár remélném azt, miként célt érek a kábító átokkal, mégsem bízom el annyira a dolgot. Apám oktatásának egyik legkiemelkedőbb pontja az, miszerint készülj fel mindenre is, s ez most sincsen másként, akármennyire is óhajtanám a szünetet, miként kiheverjem az előbbiekben történt kis ballépést. Ennek jóvoltából pedig már kicsit sem ér váratlanul az újonnan indított kísérlete, miszerint értelmet nyerjen a szánalmas erőfitogtatása. Netán csak nem azt képzeli, miszerint egy suhanccal áll szemben? Micsoda' csalódást is okozhat majd' neki, miként úgy pereg le rólam az átka, hogy csupán tátott szájjal nézheti. Rendben, aláírom azt, miszerint elsőre nem voltam felkészülve, de innentől kezdve tisztában vagyok a jelenlétével és azzal az ámításával is, miszerint azt hiszi legyőzhetetlen, avagy legalábbis nagyon ezt szeretné felém sugallni. Határozottan emeli el tőlem; egy táskába gyűjtve az ingóságokat: a szenvedésem láncolata alatt. Minő' meglepő fordulat ez, hisz' már egy percig reménykedtem abban, miként én érdeklem őt és nem a nyamvadt varázslattal átitatott kellékek többsége. Oh, s azta.. tévednem kell! Finoman szívom be a tüdőmbe a levegőt, így engedve meg, hogy sikeresen kiverje az ujjaim közül; egyetlen kósza igézettel a pálcát. Mintha épp' egy forgatókönyv szerint haladnánk, s jó előre tudnám azt, mire is készül. Ám, fogalmam sincs arról, mivel próbálkozhat, ellenben rögvest felhúzok egy halkan elmormolt védőbűbájt, hogyha bármit is rám kívánna szórni, akkor az simán leperegjen: a feledésbe méltatva. Olykor-olykor egészen hasznosnak bizonyul a pálca nélküli mágia, ennek ellenére mégis úgy teszek, mint, aki megkapta az átkot, s tádám: mozdulatlan. Persze, az már egy másik kérdéskörhöz tartozik, miként mennyire hiszi el, azonban révén, hogy nem moccanok, s a sötétben kivehetetlenül cselekedtem; igazán beszédessé teszi a jelleget. Másodpercek töredéke telik el, ahogy végül megmozdul az ismeretlen, s elindul az irányomba. Babrál egy keveset a pálcám nyomán, miközben valamit figyelhet, avagy lényegtelen is eme kelletlen információ. Törekszem semleges arcot vágni, ezáltal tartva fent ama nagyszerűnek vélt látszatot, hogy a bűbájával ismételten leterített, azonban, ahogy megszólal.. Akaratlanul is szakadni kezdek a nevetéstől, így pillantva fel rá, miként hetykén felkelek a földről. - Tudja, vicces... - Részletezem beleéléssel ezt a két szót, miként bármit kivédek, amivel csak támadni kívánja a személyemet. - ...vicces, hogy azt hiszi... vagyis azt feltételezi, miszerint mindezzel hatással lehet rám! - Mutatok magamra szórakozott röhögéssel, ekként téve lépéseket a pálcám felé. Aztán eközben nehézségek nélkül szórom rá felé az átkok átfogó sorát, hogy szinte már öröm lesz nézni azt, ha mindet egyszerre képes kivédeni. Kezdem a konfúziós bűbájjal, folytatom a robbantó átokkal, s tetézem mindezt a lábbilincselő áldással. Újabban felé lövöm a kábító igézetet, s végezetül megkoronázom az egészet a kis szúró-átokszerűséggel, s ha ebből egy is betalál már előrébb vagyok. Eközben lazán felkapom a pálcámat a koszos kőről, így guggolván le nevetve. - De, ha gondolja... - Révedek el; tűnődve felé. - ...akkor a gyilkos átok is a rendelkezésünkre állhat, ugyanis semmiféle halálnak nem vagyok az elrontója! - Tréfás kis hangszínnel ecsetelem eme aspektus felhozatalát, megindulván a köpenyes alak felé, hogy visszazsákmányoljam mindazt, ami valójából az enyém, s nem pedig az övé.
Időnként a gyors cselekvés a hatékony, noha én a lassú beetetés híve vagyok. Amennyiben nem arról van szó, amit éppen most cselekszem. No lám, no lám, helyes volt a gondolatom. Az ostobák fedik fel hamar magukat, és ő képtelen volt kivárni, ejj-ejj. Valakire szüksége lesz, hogy megtanítsa, miként is kell megfelelően színészkedni. A pálcáját engedem felvenni, had játszak én is egy kicsit kedvem szerint. Meglepően széles körű átkokkal bír, s képes is alkalmazni. Tetszik, de még egyáltalán nem érte el azt, hogy valóban érdekelni kezdjen. Délutáni ejtőzésnek tökéletesen megfelel. Tehát még pálcára sincs szüksége a varázslathoz, igazán kedves tulajdonság, és mily kár, hogy ezt is hamar felfedte. Mint egy amatőr. Állva maradok ugyanott, ahol eddig voltam, és valójában... kezd untatni a helyzet. Kár, hogy ilyen korán. Már kezdtem volna talán kicsit bemelegíteni. Talán a csalódás, hogy ilyen korán megismertem ütős titkait. Kár, igazán kár. - Nem pazarlom a szavakat olyanra, aki nem érdemli meg - felelem hideg nyugalommal. Valóban nem érdemli meg, s azt sem, hogy szóba álljak vele. Érdektelenné vált. Megvan, amit akartam, az közben el is tűnik, így már csak ketten maradunk. - Felettébb amatőr vagy. Majd ha felnőttél, akkor esetleg... talán ... kedvem lesz szóba állni veled - azzal sarkon fordulok, hogy távozzak. Nincs szükségem védőbűjbájra ahhoz, hogy kivédjem a támadását. Ellenben Füstvarázslatot eresztek a környékre, főleg magam köré, mert most olyan kedvem van.
Vendég
Vas. Ápr. 10, 2022 8:49 pm
Rabastan
& Kirill
Még mindig érzem magamon az átok hatását, miként kényszeresen a talajzat felé húzna. Teljességgel átjár a szenvedéssel járó kényelmetlen jelleg, s valahol... valahol mélyen tombolok ezen aprónak vélt láncolattól. Hiába is írtam felül a testemet, avagy magát a személyemet, ekként bizonyítva apám tanításainak sokaságát, ha egyúttal... semmivel sem kerültem előrébb. Falakba ütközök, vergődök belül, hezitálok és későn cselekszem. Olyan ez az egész, mintha a fater röhögne rajtam, hogy mekkora szánalom vagyok, amiért egy ilyen szituációs kaliberből is én keveredem ki vesztes félként. Persze, mondhatnánk azt, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, vagy, miszerint próbálkoztam varázslatokkal, ellenben egy sem talált be nála és ez túlságosan is tényszerűsíthető. Valljuk be aggasztó, miként... mármint nem az, amit művel, mert igazából érdekli a fenét, hogy ki ez a nyomorult alak, hanem a szavai okán keletkező egoista vonásainak megléte. Nem tudom, hogy egyáltalán minek képzeli magát, de nem ő a világot megváltó áldáskör: ez fix. Legszívesebben menten felgyújtanám őt, miként hamuvá váltan megcsodálhassa a túlvilág jelentette eszményi képzetet, viszont... rohadjon meg, amiért a tárgyakat.. Erős önmegtartóztatás révén állom meg azt, miszerint ne égjen úgymond tetőtől-talpig, bár hm, szerintem egészen jól állna neki a vöröses-sárgás színárnyalat. Valójából feldobná vele az éjszakai létkör jellegzetességét, s fény áradna belőle még utoljára mielőtt átlép oda, ahová való ez a kis.. - Mintha jómagad megérdemelnél bármit is... - Szórakoztatónak vélem a fennkölt stílusát, amit úgy ver nagy dobra, mintsem, aki el van szállva önmagától, ellenben nem látok benne mást: csak egy pitiáner kis senkit. - Könnyű lesből támadva elérni azt, amit akarsz, mert valójából csak erre vagy képes, nem igaz?! S ez őszintén szólva: gyávaság a részedről, mert csak az olyan kis lúzerek bújnak falak mögé, mint, amilyen Te is vagy.. - Vágok vissza kegyetlenül megformált színezeti árnyalattal, némi orosz akcentust csempészve az angol szavakba. Lehet, hogy túl fiatal vagyok, aki megannyi feltételezés alapján tapasztalatlannak látszik és egyesek koránt sem tulajdonítanának emiatt jelentőséget a számomra, azonban... a külsőségek ellenére igenis képzett háttérrel rendelkezem. Sokkal több tudással és ismerettel vagyok megáldva a családom által, mint ő maga: valamikor ennyi idősen, így kár is hizlalnia az egóját, mert egy fabatkát sem ér. Attól, hogy ő oda-vissza van a silány jellemével és a pökhendi fejével, nos.. attól még nem lesz előrébb. Ismételgetheti a célját követően, miként lám-lám megszerezte, amit akart, de ettől függetlenül kétségtelen az, miszerint az anyámasszony katonái művelik eme taktikai lépést. - Az eseményeket önmaguknak alakítjuk, úgy, ahogy az a tetszésünkre válik, s habár... - Részletezem neki, miközben ő hátat fordít nekem. - ...elkönyvelhetsz engem bárminek, ellenben sosem mosod le magadról azt az egyszerű faktumot, miszerint nyuszi vagy! - Érzéketlenül csengenek a szavaim, ahogy elrakom a pálcámat, majd' mindenféle egyéb magyarázat nélkül előhúzok egy tőrt. Na igen, nálunk ezt is oktatják ám! Nemcsak szellemileg vagyunk felkészítve, hanem fizikailag is és ebben az esetben ő... mégis miért feltételezné azt, hogy én utána dobok valami eszközt? Egy átok ugyan simán lepereghet róla, 'míg ez az éles kis tárgyacska... Főleg, ha netán mondjuk úgy, hogy áthatol a varázslaton.. Nincs az az igézet a tarsolyában, amivel kivédhetné, hacsak... el nem ugrik előle, de hát hátul senkinek sincsen szeme, hm? Hogy én mekkora' egy szemét alak vagyok! Utolsó stratégiaként repítem utána eme eszközt, amivel akár még bővítheti is a kelléktárát, ha már minden egyéb mást volt hajlandó tőlem ellopni. Meg sem várva a fejleményeket pedig sarkon fordulok és az ellentétes irányba menve távozok. A Hold kifürkészhetetlenségét követem, a csillagok fényes kis jelenlétét figyelvén az égen. Az éjszakai jelleg káprázatos és akárhogyan is nézzük a dolgot: én sosem vesztek, mert csak nyerhetek. Ezen elv alapján hoppanálok el, igyekezvén feledni a személyemet ért veszteségeket.
- Hamarosan visszatérek, addig is... légy eszméletlen jó - nézek még az eszméletlen testre, új szerzeményeim egyike, ha sírnak is utána, hamarosan úgysem fogják tudni felismerni sem, ő pedig azt fogja elfelejteni, kicsoda is. Azt fogja gondolni, világéletében itt élt, s az a természetes, ahogy bánok vele. Ja, az emberek többségének nem. De még a varázslókénak sem. Nekem ellenben nagyon is természetes közegem.
