Úgy szorongatom a könyvet, mintha minimum Griffendél Godric kardja lenne, és még a megütközött tekintetek se tudják lelohasztani a mosolyt az arcomról. Te jó ég, mennyit vártam rá. Már előre remegek, és alig várom, hogy hazaérjek és elolvashassam, mert tudom, még ma be is fogom fejezni. - Add le a jelentkezési lapot - hirtelen megtorpanok a macskaköveken, egyrészt mert nem bírom apám éles váltását, hisz az imént ecseteltem neki lelkendezésem okát, másrészt, ez még nem az a pillanat, mikor tudok róla beszélni. - És anyu? Amúgyse döntöttem még, ez.... nem olyan, mint a rendészet - azt már inkább nem teszem hozzá, hogy talán ez is az, ami vonz benne. Az a baj, hogy mióta a fejembe vettem, auror leszek, nagyon más opción nem is gondolkodtam, hiába anyám tiltása. - Se anyád, se én nem vagyunk ott. Az a te életed, és tudom, hogy már döntöttél... lefogadom, a pro listád hosszabb, mint a kontra... - Ismersz - az arcom is döbbent, nem csak a hangom, és jóleső érzés cikázik végig rajtam. Ha más nem is, legalább az apám kezel nyitott könyvként. - Pontosan, ezért tudom azt is, hogy nem döntesz rosszul, csak... - Apa.... imádnál itt - mosolyodok el, benézve a Weasley bolt ablakán. De talán majd egyszer, egyszer lesz lehetőségem arra, hogy körbevezessem őt, és megmutassam mindazt, ami eleinte engem is elvarázsolt. - A nagyinak ki volt a dédnagyanyja? - jut eszembe a kérdés, hisz arról se tettem le, hogy kinyomozzam, honnan lett nekem varázserőm. - Te jó ég gyerek, van neked életed? - szinte látom magam előtt, ahogy a szemét forgatja. Ő hiányzik, ő nagyon. - Le kell tennem - nagyon nehéz, sose tudom, hogy mikor beszélünk újra, vagy beszélünk-e. Ha ügyvéd lenne, vagy kukás, akkor minden könnyebb lenne, de ő most is kb a Big Ben tetejéről beszélt, én meg legalább Csodaországból. Aztán az ember meg el van alélva, mennyire rejtélyes vagyok... engem idegesít ez a legjobban. A sok rohadt titok. Megszaporázom a lépteim, egyrészt mert az Abszol útnak olyan szegletéhez értem, amin jobb gyorsan túlesni, másrészt, mert nem akarok hinni a szememnek, még akkor sem, mikor egyre közelebb érek az alakhoz, és teljesen biztos leszek benne, hogy ő az. - Kirill Karkaroff... - nem is tudom, talán kicsit lelkesebb a hangom, talán kicsit jobban megörülök, mint az amúgy illene, bár neki ez fel se tűnik, engem zavar csak. - El se hiszem... - de, az a baj, hogy nagyon is elhiszem, hogy itt van, és bár mosolygok, azért a vészcsengő is üzembe lép, de rég volt már ilyen. - Azt hittem, ha végzel az akadémiával, a hátad közepére se kívánod Angliát - mi mást gondolnék? Olvastam a Durmstrangról, tudom, kik járnak oda, így azt is, hogy én például a közelébe se juthatok, pedig mennyi képet ellőnék ott. Nem baj, vannak még helyek a bakancslistámon azon túl is, ahová még egy magamfajta is beteheti a lábát.
Vendég
Hétf. Márc. 28, 2022 1:52 am
Alexa
& Kirill
Lépésről lépésre figyelemmel kísérem a mellettem elhaladó varázslók százait, miközben igyekszem megfejteni a származásuk mibenlétét. Kicsit közhelyes ugyan, azonban egy-egy elkapott kósza pillantás milliónyi dolgot elárul az emberről: kezdve a sort a származásával, s folytatva az épp' aktuális hangulatával. Anglia pontosan az a hely, ahol az ember kényelmesen érzi magát: az időjárás viszontagságai ellenére is. Habár semmiféle különösebb rendezvény, avagy esemény szemtanúja nem lehetek: mégis árgus írisztükrök ezrei vonulnak végig a macskaköves útszakaszon. Mélyen szívom a tüdőmbe a levegőt, ahogy egy adott, sőt már-már távolabb eső ponton lefékezek, így késztetve önmagamat az egy helyben maradásra. Tekintetem finom könnyedséggel siklik végig az épületek horizontján, ekként mérve fel a terep által nyújtotta viszonyokat. Tökéletesen ismernem kell a helyszínt, muszáj rögzítenem a különféle helyzetekkel számolható lehetőségeket, mint a zsákutcákat, vagy, mint a menekülésre alkalmas szituációs jellegeket. Újfent a körülöttem lévőket figyelem, akik hóbortból, turistaként, vagy csak vásárlási szándékkal róják e színteret, s nem, nem ártana valaki, aki bővebb tudással is rendelkezik nálam. Önkéntelenül is elfintorodom azon elméletre, miszerint félvérrel, vagy sárvérűvel kezdjek el csevegni, de mégis... van ennél jobb opcióm jelenleg? Ingatva a fejemet, indulnék meg előre, miszerint keressek erre úgymond átmeneti jelöltet, amikor is meghallom a saját nevemet egy női hangeffektussal társítva. Meglepődést párosítok az odafigyeléshez, mintha annyira meghökkentene az, miszerint láthatom őt. Amúgy meg ki a fene ez a... a lány? Lazán mérem végig az alakját, próbálván beazonosítani őt, amivel igazából csupán azt érem el, hogy továbbra sem tudom mihez társítani a személyét. Oldalra döntött fejjel hallgatom az ismételt szavakat, amikkel... Mit is nem hisz el? Kifejezetten bamba fejábrázattal bámulom a tőlem nem messze álló barnás hajzuhatagú hölgyeményt, aki... fogalmam sincs ki a franc! Lehet, miként valami említésre sem méltó félvér, vagy... valami hasonló, mert, akkor nagyjából érteném is azt, miszerint miért nem rémlik a kis jelenlétéből fakadó ámítás. - Kérlek, bocsáss meg a tudatlanságomért, de a nevek nem éppen az erősségeim... - Vallom be barátságos hangszínnel nyomva meg a mondandóm, ahogy hetykén közelebb lépek hozzá. - Szóval te...? Mármint ismerős vagy nekem, azonban a neved.. öhm, nem igazán jut az eszembe. - Mosolyodom el zavartan, mint, aki kellően kínosnak érzi eme minutumot. Hogy én mennyire hányni tudnék olykor-olykor önmagamtól, főleg most, mert elő kell adnom, miszerint milyen fene nagy kedvesség árad belőlem... holott legszívesebben megfojtanám, amiért... amiért.. Nyugalom, hisz' ez csak a célt szolgálja, nem igaz?! Hátha jobban ismeri tőlem Angliát, hátha... jobban tisztában van az itt élő emberekkel és hátha... elérek ezzel az egésszel bármi lényegesebbet. - Miért is gondoltad rólam ezt? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy ezt követően mellé lépek. - Ami azt illeti, nos... sokkal jobban tetszik nekem, mintsem Oroszország. - Most én komolyan úgy viselkedem, mint, aki flörtöl... flörtöl vele? Nekem elment a maradék eszem is, de komolyan! Mindenesetre valahogy' látok benne kellő potenciált az információk megszerzése nyomán, más esetben koránt sem rabolnám a kettőnk értékesnek vélt idejét. Elnézést, javítok: nem rabolnám a saját időmet Vele. - Mit szólnál ahhoz, ha sétálnánk? Ugyanis... öhm, ez a szakasz kissé veszélyes egy magadfajta nőnek! - Ecsetelem aggódó angol kifejezési mértékkel, miként némileg meg-megjelenik az orosz akcentusom eközben. S amennyiben ő benne van e kéretlen dologba: úgy a karomat nyújtom neki, hogy elinduljunk valamerre az Abszol út rejtekébe zártan.
Egyelőre még nem tudom hová tenni. Sőt, voltaképp sose tudtam. Talán Kirill szerencsétlensége, hogy jókor volt jó helyen, vagy csak én voltam olyan ostoba, hogy belezúgjak valakibe, aki nos... talán most... most úgy tud a létezésemről, vagyhát... fog. Igazság szerint sose mélyedtem el túlzottan az iránta táplált érzéseimen. Érzések... épp túlvoltam egy szakításon, őt meg jó volt nézni. Mindenesetre, még ha nem is tud róla, hálával tartozom neki, hisz amíg körülötte forogtak a gondolataim, nem gyászoltam azt a nyamvadt négy évet, amibe bele se kellett volna vágnom, hisz nem kellett jósnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ez lesz a vége. Egyszerűen én, meg az egész nyamvadt életem, összeférhetetlenek vagyunk egy kapcsolattal. S ahogy Kirill kirepült az akadémiáról, úgy szálltak vele az én gondolataim is. Igazi nagy love story, igaz? De most, hogy itt van, és én rendben vagyok magammal, várok. Várom, hogy deja vuként öntsenek el újra, de nem. Jó nézni, ezt most is meg tudom állapítani, sőt bármelyik nőnemű egyed ezen a planétán, aki nem vak. A hangja is kellemes... és ez kelti fel bennem a gyanakvást, na meg a lehellet gyenge próbálkozás, amivel próbál nem a lelkembe tiporni, pedig ha neonként virítana a fejem felett, mugliszármazású vagyok, olyan nagy ívben szarná le a lelkivilágom, hogy azt öröm lenne nézni. És pont ez tetszett benne. Neki valahogy jólállt. Sose volt olyan mesterkélt, mint pár hasonszőrű társának, akik már-már azt méregették egymás között, kinek a vére aranyabb. Na, ez a különbség arany és aranyvérű között, aki valóban az, annak nincs szüksége önigazolásra, tisztában van a saját felsőbbrendűségével, és nem érez késztetést percenként a fejemhez vágni azt, amit már egyébként is tudok. Természetesen hagyom kínlódni, aljas módon még tetszik is a lehetgyenge próbálkozás, az az óvatosság, amivel a felbukkanásom kezeli, pedig ott az az ismerős ránc a homlokán, ami elárulja, hogy éppen hova kíván engem, leszarva a vérem milyenségét. - Gondolod, hogy ma történni fog valami, ami után egyből nevet fogsz tudni társítani ehhez a bájos archoz? - érdeklődőn vizslatom, kíváncsi vagyok, mennyi idő után engedi el a dolgot, de persze mosolygok, semmi számonkérés nincs a hangomban, holott azzal is tisztában vagyok, fogalma sincs róla, ki lehetek, hacsak nem szúrt ki a folyosón anno. Az pedig csoda lenne, tekintve, hogy nem tartozok és nem is tartoztam az olyan lányok közé, akiket Kirillék kiszúrtak. - Nem is tudom. Talán mert miután felhúzott téged a Mágiatöri prof, végigüvöltötted a folyosót, hogy ha kikerülsz innen, be nem teszed többé a lábad.... szóval az csak hirtelen felindulás volt? - mímelek csalódottságot, de korántsem gondolom, hogy ez az aprócska momentum az életéből annyira maradandó lett volna, mint nekem. Ő tényleg nagyon jókor került a látóterembe. - Ugyan már, és a Téli palota, az Ermitázs, vagy a St. Isaac katedrális? Meg az a durván színes ház, aminek most nem jut eszembe a neve? Oroszország tök jó hely - de nyilván ez személyes vélemény, és valamiért törvényszerű, hogy az ember megunja a helyet, ahol él, de akkor is. Ez csak Anglia. Persze megütközök. Azért nem gondoltam volna, hogy ennyire messzire megy, és tudom, hogy most kellene mondanom valamit, amivel burkoltan vagy kevésbé burkoltan közölhetném vele, hogy rossz csajba fekteti az energiát, de a francba, az elsős akadémista énem egójának ez túl jól esik ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyjam az alkalmat. Mi történhet, nem? - Miért Mr. Karkaroff, milyen fajta nő vagyok én? - persze elindulok, jelezve, hogy az ötletét nem tartom rossznak. - Amúgy nem, ezen a szakaszon futni szoktam - vallom be, hogy nem a 21. századi Lara Crofttal sodorta össze a sors. Sőt, van hogy kimondottan beszari vagyok. Belé viszont nem karolok, nem csak azért, mert tudom, komoly erőfeszítésébe kerül a formalitás, egyszerűen biztonságosabbnak érzem, ha mindkét kezem szabad, sőt zsebbre süllyesztem azt, amelyikben nem a könyv lapul. - Be se tettem volna ide a lábam, ha nem jött volna meg a könyv, amire már hetek óta várok - osztom meg vele halkabban, mikor pár furcsa, és cseppet sem bizalomgerjesztő alak mellett haladunk el. - És, mi szél hozott erre? Rád tört a turistáskodhatnék? Abban tudok segíteni, tök jó idegenvezető vagyok - ja nem... de legalább hazudni tudok. Jó, ez csak füllentés, na.
Vendég
Hétf. Márc. 28, 2022 4:34 pm
Alexa
& Kirill
Szürreálisan cselekszem e minutum nyomán, kérdőjelesen viselkedem a jelenet kapcsán, s feltehetőleg szánalmasan festek kívülről tekintve. Vajon meddig vagyok képes még süllyedni a saját személyemből kifolyólag? Mégis olykor ékes gondolatok számtalanságával játszom az elmém berkein belül: ezáltal elkalandozva a valóság kietlen terepéről. Röhejes azon apropó, miszerint mikre is vagyunk képesek a cél elérésének érdekében, nem igaz?! Árnyaltan valósítom meg csupán a színjátékom, ekként mit sem sejtve a sikeresség tényéről. 'Bár kötve hiszem azt, miként a felállított kis kelepcémbe lépkedne bele, ugyanis... ismer. Valahonnan nyomasztó módon tudja a nevemet, s tán... épp' ezért sem kellene kedvesen és egyúttal.. elbűvölően viszonyulnom az amúgy igencsak idegesítő mivoltához. Viszonylag mulatságosnak találom a reakcióját a 'bájos arc' megnevezése okán, s ugyanakkor ironikusnak is, amiért képtelen elárulni a nevét, ellenben ez sokkal többet elárul, mintsem azt feltehetőleg szeretné. Végül egyetlen szót sem szólok a megnyilvánulása mentén, hisz' helyette inkább leköt a megfejtésébe ölt idő. S lényegében.. elfecsérelt kísérlet mindez a részemről, ugye? - Érdekesnek vélem azt, hogy az életemből kiragadott egyetlen momentum által: Te már azt vallod ismersz kellően a kijelentések mögé látva. - Jegyzem meg csöppet sem barátságos éllel a hangomban, mialatt vészjóslóan villan meg a tekintetem. Bírom, amikor az emberek többsége kategorizálni próbál az alapján, hogyha valamit kijelentesz az ajkaidon, akkor az már százszázalékig úgy is van. Hogyha valóban ismerne engem közelebbről is, akkor nem tenne óvatlan kijelentéseket a jelenlétemben, ellenben, mivel... oh, hogy távoli szemlélője volt az eseményeknek! Ez igazából sok mindent jelentősen megváltoztat: kezdve azzal, miként nem kell színlelnem végre az átkozott jófiút. Mosolyogva hallgatom az Oroszország iránti csodálatát, azonban, ha úgy nevelkedett volna, mint én, akkor szabadulni óhajtana attól a helytől, mintsem áradozna róla. Ellenben meghagyom őt a saját fantáziavilágában, amelyben az emberek nem ennyire kegyetlenek, s ahol nem kell lépten-nyomon fájdalommal szembesülnie, miszerint.. voltaképp' senkinek sem számít a létezésével járó körülmény. - Olyan, aki kifejezetten szeret a tűzzel játszadozni.. - Elridegült írisztükreim halotti idillként pillantják meg őt, míg igyekszem elnyomni kellően mélyre magamban: az érzelmi árnyalat foszlányait. - Talán, nos előlem is futnod kellett volna.. - Motyogom oly' halkan, hogy szinte ezt hallani sem lehet, főként, mert ő megindult: én meg nem. Megvetően figyelem a hátát néhány másodpercig, míg az elkövetkező pillanatban mellette kötök ki. Gyanakvóan mérem végig tetőtől-talpig, mire aztán egyszer csak leesik.. Oh, hogy erre miért is nem gondoltam előbb..? Szimplán játékot űz velem: nem mond nevet, nem karol belém, s úgy tesz, mintha ismerne.. aminek lehetne is realitás alapja, ha csak felületesen érintett félvér, avagy netán.. sárvérű volna. Biztosan attól tart, hogy a lelki nyomorába gázolok bele, ellenben nekem sosem volt szükségem ezen összpontosításra, ugyanis.. a jelenlétem és a stílusom épp' elég volt ahhoz, hogy tudják, miszerint hol is van a helyük. Egy ördögi mosoly kúszik az arcomra, ahogy sokkal fesztelenebbül adom elő immár' önmagam. - Örülök annak, miként végre nem kell nyálasan viselkednem.. - Gúnyos hanglejtéssel formálom meg a britnek hangzó szavakat, ahogy finoman kiiktatom az akcentussal járó ideált. Mintha sosem lettem volna orosz: pedig, de... sajnos határozottan az vagyok. - Szóval felőlem akár.. lazán át is ugorhatjuk ezt a mézes-mázas maszlagot és fókuszálhatunk eredményesen arra, miszerint bárminemű hasznot lássak benned... - Nézek rá elég' határozottan ahhoz, miként sugalljam a szándékaimat, ugyanis a kívántnál többet koránt sem óhajtanék a társaságában időzni. - Mondd csak... mennyire mélyrehatóan ismered Londont? - Pillantok el a mellettünk elhaladókra, ahogy megragadva a karját magammal húzom őt; egy eldugottabb sikátorba. - Amennyiben hajlandó vagy teljesen őszinte lenni velem és a... kis információk által előnyösnek bizonyul ez a procedúra, nos... jövök neked egy szívességgel, amennyiben viszont hazudsz.. hát, nem igazán lennék a helyedben! - Igencsak közel kerülök hozzá, ahogy a falnál kötünk ki. - Mit választasz, kislány? A hasznomra válsz, avagy netán szeretnéd megismerni a sötétebbik énem fogalmát? - Suttogom egészen odahajolva a füléhez, s ha bármivel is próbálkozik eközben: Merlin rá a tanúm, miszerint tutira megkeserüli azt a bizonyos cselekménysort.
- Egy szóval nem mondtam, hogy ismerlek. Ha így lenne, nem hoztam volna fel az aprócska emléket, mert nem vettem volna készpénznek szavad hitelességét - megvonom a vállam. Ez talán nem akkora bűn, és én mindenkinek megadom a bizalmat, hisz maximum eljátsza. Mi történhet még? - Ettől függetlenül, nem tudom azt állítani, nem tudok, vagyis hát... tudtam rólad apróságokat - még talán ez sem szégyen bevallani, hangom legalább is próbál árulkodni, ennek nincs nagy jelentősége, mert hát.... nincs. A stílusa viszont a régivé vált, el is mosolyodok, noha azt gondolni, hogy megszűnt a veszély körülöttem, talán még most is badarság lenne. De lényegesen könnyebb egy olyan jellemmel lenni, ami már ismerős, hisz mivel az előbbi cselekedeteit nem tudtam hová tenni, meg is voltam illetődve, az pedig már rég nem szokásom. - Eeeez nem feltétlenül igaz, határozottan békepárti vagyok. És igazából csak megörültem, hogy láttalak... jó persze, számodra látszólag indokolatlanul, de.. - megvonom a vállam, szabadkozni nem fogok, bocsánatot kérni meg végképp, elvégre nem érzem úgy, hogy lenne miért. Legalább is leszólítani egy ismerőst a nyílt utcán, még nem eredendő bűn.... Jaaaa, jaaaa hacsak nem Kirill Karkaroff az, akiről tudva levő, hogy sok téren nem vallunk egy nézetet. Mázlim, hogy voltak, akik láttak vele, ez talán még neki is leesik. - Hidd el, én is pontosan ezt érzem, pár évvel ezelőtt talán meg is tettem volna - teljesen nyugodt hangon közlöm vele mindezt, egyenesen a feneketlennek tűnő szemeibe nézve. Talán most először kicsit meg is ijedek a ténytől, hogy tényleg csak a feketeség, ami látszik... élet az nem. De mégis valahol jobban érdekel a miért, ha nem lenne úgynevezett túlélési ösztönöm, talán fel is vetném a kérdést. Viszont ezen a ponton tanúbizonyságot is nyer, hogy a hallásommal még nincs gond. És elindulok, mindenféle mankó nélkül, amit jelen pillanatban az ő keze nyújtana, és nem tudom azt állítani, hogy nincs bennem az érzés, tudnom kell, hol a helyem, még ha ő jelenleg nem is tudja. Ki használhatnám, egészen addig, míg neki le nem esik, aztán tőből tépné le a kezem, annyit nem ér az az egyetlen pillanat, míg hozzáérhetek, és egyébként sem vágyom már rá annyira... ugye? - Eddig sem kellett volna, egész idegen ez tőled, és ijesztőbb számomra, mint a teljes valód - felmosolygok rá, lévén magasabb, ami nem egy nagy erény, ezzel Anglia túlnyomó többsége eldicsekedhet, de hát van az a mondás, hogy a jóból keveset adnak. Legalább ez (is) igaz rám többek között. - Miből gondolod, hogy én egyáltalán hasznodra akarok válni? - ráncolom össze a homlokom, mert ez azért sérti az önérzetem. Jó, tudom, hogy legkevésbé érdekli őt, épp csak már kezdtem túlzottan hozzászokni ahhoz, hogy a körülöttem lévők emberszámba vesznek, na. Ezt igazán nem lehet felróni nekem. Mégha szeretném se tetézhetem tovább a helyzetet, hisz rongybabaként cibál magával egy sikátorba, nem mintha nehéz dolga lenne, és nem mintha nekem lenne kedvem ellenkezni. Vagyis talán lenne, csak... jó erre igazából nem számítottam, sem arra, hogy hamarosan megtapasztalom, mennyire hideg is tud lenni egy kőfal. - Az attól függ, a muglik lakta területet jobban.... igen, sárvérű vagyok - csak segítek neki, ha még erre nem jött volna rá magától. - Most kezdjek el könyörögni az életemért, vagy ráérek akkor, mikor te magad is rájössz, hogy semmi hasznom nem veszed, ugyanis a te problémádra feltaláltak egy nagyszerű találmányt, amit nem atomfizika használni, és még csak szívességet sem kell tenned senkinek. GPS-nek hívják - persze ezek után várom a kifakadását, hogy egy magamfajta őt aztán ne okítsa. - De rendben segítek - bárcsak, tényleg bárcsak azt tudnám mondani, hogy a félelemtől halkul el a hangom, gyengül el a lábam, és emelkedik sűrűbben a mellkasom a kelleténél. Bárcsak olyan könnyedén foghatnám az ijedtségre, és még csak köze se lenne ahhoz, hogy a bőrömön érzem a leheletét. Nagyot nyelek, mert tudom, ez így sehogyse lesz jó. Arról volt szó, hogy ő régen, nagyon jó időben volt rám ilyen hatással, nem arról, hogy most. Épp csak leheletnyi a próbálkozás, amivel szabad kezem a mellkasára helyezem, csak hogy jelezzem, ez így nekem nem okés, meg hát egészséges a távolság, meg neki se kellene, nyilván taszítani rajta még akkor se jutna eszembe, ha fizikailag képes lennék rá. Arra se vagyok képes, míg az illata az orromban van, hogy normálisan fogjam azt a könyvet, nemes egyszerűséggel hullik a földre, hangos csattanással adva mindkettőnk tudtára, hogy mennyire gyenge is vagyok.
Vendég
Szer. Márc. 30, 2022 4:00 pm
Alexa
& Kirill
Teljességgel kiábrándító a megjelenésével avanzsáló kényszerű elviselésének ténye, ellenben mégsem dobom el azon egyszerű apropói mivoltot, miszerint a hasznomra válhat az átkozottnak vélt létezése. Kimondhatatlanul is igaz azon alapzat, hogy mi ketten sosem leszünk jó viszonyban, azonban el tudom fogadni ezt a néhány röpke órát, amit a társaságában kell töltenem, feltéve, ha van olyan eszes, miként engedelmeskedjen nekem. Az persze már pusztán hab a tortán, hogy nagy a szája, viszont, ami azt illeti, nos.. kicsit sem zavartatja a lelkemet a mondanivalója. Számomra a szavainak többsége süketfülekre lel, hisz' már az is eléggé abszurd, hogy egy ilyennel kell városnézésre indulnom, s nem, hogy még... bájcsevegnem. Tagadhatatlanul is egyféle undort érzek iránta, s bár igyekszem felülírni eme kicsinyke jellegzetességet, ám a neveltetésem révén hamar ugyanott kötök ki, ahol igazából a part szakad. - Tudtad-e azt, miszerint a látszat könnyen csalókává válhat? S 'míg számodra nyilván egyes részletek tudást eredményeznek, addig valójából semmit sem vehetsz biztosra, főként nem velem kapcsolatban. - Rideg hangszín, kiüresedett tekintet, s most már nincs értelme megjátszanom a szánalmas kedvességet. Ugyanis nekem édesmindegy, hogy milyenféle bánásmódban részesül. Kivételesen szerencsésnek érezheti magát, amiért egyáltalán hajlandó vagyok vele szóba állni, sőt... a magamfajták inkább becsmérlik őket, mintsem elismerik, így akár még örülhetne is. Nem mindennapos dolog az aranyvérűek figyelme, hacsak azt nem vesszük tudomásul, hogy sok társam valamiért kényszeresen arra játszik rá, mintsem maga a húgom, miszerint szavakkal bántsa szerény fajtájuk. Valahogy' sosem éreztem ennek égető kényszerességét, hisz' elegendő gyilkos pillantással illetni őket és már kotródnak is tovább, amerre óhajtanak. - Én amondó vagyok e téren, miként.. óhatatlanul is keresed a magad részére a veszélyt! - Jegyzem meg tényszerűsítve az álláspontomat, miközben szórakozottan elmosolyodom, ekként figyelve a reakciókat az arcán. - Kötve hiszem, hogy bárki is örülne nekem, vagy, hogy te.. - Ösztönszerűen elnevetem magam, kicsit sem véve komolyan a kijelentett szavait. Még, hogy ő...? Oh, Merlin! Egy nyamvadt ivadék sem lenne boldog a látványom nyomán, s nem, hogy... még a saját társaim is nagy ívben elkerülnek, akkor mégis.. mi ez a kis közjáték tőle? Tán ennyivel előrébb szeretné megásni a saját sírját, vagy azt gondolja, miként hatnak rám a nyamvadt bókok? Azért, ha minden is vagyok, ennek ellenére: egoista koránt sem, hisz'.. Akármennyire is aranyvérű felmenőim vannak, akkor sem vagyok oda-vissza önmagamtól, sem pedig a rendeltetésszerű születési kiváltságtól... Ah, hogyne, amit elrabolt a tulajdon testvérem, s minő' remek mázlista is vagyok én.. - Most megkérdezném tőled, hogy jól érzed-e magad, ellenben.. nem igazán érdekel a válasz, azonban azt el kell ismerni, miként eléggé fura vagy... - Vetem ezt neki oda félszegen, ahogy kellő mértékű távolság keretébe foglaltan sétálok mellette. Bevallva, nos.. próbálom elképzelni az adott szituációt, de egyáltalán nem jön össze a logikai buktatók kiküszöbölésének megléte. Szimplán ésszerűtlen eme teória, mármint... hogyan lehet neki fura a szívélyes jellemképviselet? S miért megnyugtató az, ha... bántani akarnám kegyetlenül? Okéé, lehetségesen mazochistával van dolgom, mert erre más opciót keresve sem találhatnék. - Miért Te azt gondolod, hogy van más választásod? - Vágok vissza hetykén a kérdését illetően, miképp' megunom e semmit érő társalgási formulát. Így mindenféle indokoltság nélkül rántom magammal egy mellékutcába, ekként kerülve el az átható pillantások kereszttüzét. Habár engem a tömeg sem hat meg különösebben, szóval felőlem akár ott is felvilágosíthattam volna a helyzetének kilátásairól. Tragédia, avagy komédia; ezt még magam sem tudom, de az eltelt percek az agyamra mennek, s ő maga kiváltképp' nem bizonyul praktikusnak. A kis monológja okán menten felmásznék a falon, mint a legújabb pókember filmben a főszereplő, de komolyan már.. Miért nem lehet igen-nel felelni, s túlesni egyből ezen a... a magyarázatféle ideán? Hangosan sóhajtva rázom meg a fejemet, ezáltal elnyomva a visszaszólás ékességét. - Ennek az örömére 'GPS' lesz a neved, csakhogy érezd mennyire nem kell tematikusan körbe táncolni egy-egy nyomorult témát. - Ejtem ki mindezt az ajkaimon; kicsit sem kedves éllel. - Tudod, ha másra nem is, de erre tökéletesen alkalmasak vagytok, mármint... nézd csak meg London-t! Legalább valami haszna van annak, miként ennyi időt fecsérlek rád, más esetben... megkérdőjelezném a személyiségemből adódó identitást.. - Írisztükreim a kőfal felületére vándorolnak, eszerint döbbenve rá ezen hányingert keltő helyzetre. Szánalmas vagyok, amiért ennyire elkényelmesedve rátámaszkodom egy sárvérű segítségére, holott.. ténylegesen opcionális lehetne a felvetett ötlet, ellenben.. - Na, kicsike GPS, akkor ideje világot látnunk... - A hangom hirtelen elakad, pillantásom az eltévelyedett kezére siklik, s egyúttal halkan morranok fel. A fránya húzása révén: a tekintetem dühtől izzóan villan meg, vészjóslóan mozdítom meg az ujjaimat, amik olyan könnyen fonódnak a nyaka köré, hogy azt hihetnénk megfojtom, azonban még némi mértékű türtőztetést beiktatok. - Ha még egyszer... egyetlen ujjal is... hozzám mersz érni, esküszöm... mindenre, ami kedves neked, hogy... hogy nem éled meg a reggelt, de a kis szeretteid sem! - Kíméletlenül közlöm vele e tényt, ahogy nagy nehezen sikerül őt elengednem, majd' hátrébb lépve: feszülten fújom ki a tüdőmben tartott levegőt. Gyűlölöm azt, ha megérintenek, s még, ha valaki meg is teszi: az is csak egyetlen személy lehet! Tehát, ha kell a kis kezecskéje, akkor tudja... tudja, hogy hol a fenében van a kijelölt zónája! A bensőmben dühöngve, feszülten figyelem a szűk utca másik távlatából, ekként kísérelvén meg a nyugalmi állapotot, amely momentán pont annyit ér nálam, mintsem olajat önteni a tűzre. Szinte felperzselő érzés, sőt alig-alig... bírom megállni azt, miszerint ne égessem nyomban hamuvá.
