“A fényképek az idövel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megörzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielött nehezen kezelhetö kamaszlánnyá nö; a fiatal férfit, mielött megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielött a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élö, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtözik: az a meggyözödésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké.”
B
árcsak el tudnám mesélni valakinek. Valakinek, aki ismert még azelőtt, hogy előmászott volna a varázserőm a láthatatlan kalapból. Valakinek, aki ismert akkor, mikor kishíján felsikoltottam, mikor a fejemre kerülő furcsa kalap egyszer csak megszólalt visító, rekedtes hangján. Valakinek, aki látta azt, mennyire ámulattal néztem egy fadarabból előtörő kicsi vízezést, valakinek, aki megfogta a vállam, és bíztatott, hogy ne keseredjek el, ne adjam fel. De nem volt ilyen ember az életemben. Azonban, ha lett volna, most bitang büszke lenne rám. Naptárat kell vezetnem, szinte elenyésző azon órák száma, mikor a négy fal közé száműzöm magam, de hát szükségem van arra, nem eshetek túlzásba. Most viszont kapkodok, de még így is a szemeim előtt van az a pillanat....
- Ki ez a fiú? - anyám ül az ágyamon, az egyik képet szorongatva, nem ám segítene pakolni. Ugyan kérlek. - Egy barát - ránézek, de az arcáról semmi jót nem tudok leolvasni, így félbehagyom a műveletet. - Talán van valami problémád vele? Gyerünk... Jajj anya, ezt ne... lerítt az arcodról, hogy nem tetszik az úriember színe... Egy, ez rohadt rasszista dolog, kettő, majd megemlítem neki, álljon le a szolival, mert kezd túlzásokba esni, így jó? - igen, mióta Jason úgy döntött, hogy szakítunk - bár szerinte, én már rég eldöntöttem, és meghagyom ebben hitben, jobb a békesség - a mi kapcsolatunk ilyen. Viharos. - Csak ne hozd haza. - Eszemben sincs, akkor be kellenélek mutatni neki- nos igen. Az évek teltek, a szám meg nagyobb lett, s mikor anyámnak is leesik, nincs a rövidtávú terveim között a bocsánatkérés, sértődötten csapja be az ajtót maga után. - Pedig ez egy tök jó kép - motyogom az ágyra pillatnva, még a fejem is oldalra döntöm, aztán folytatom a pakolást.
Máig sajnálom szegény édesapám, neki egyszerűen nincs hová elmenkülni tőle, pedig mennyiszer látom rajta, ő is szívesen felvenné a nyúlcipőt. Ha lenne rá mód, idehoznám magammal, annyira élvezné. - Bocsiiiiiii, megint meghülyült a hopp hálózat, és a Zsebpiszokközben rakott ki - jóformán oda se érek, de már szabadkozni kezdek. Általában a pontosságra mindig odafigyelek, így Dante már sejtheti, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem sikerült. - Egy fura hapi füvet akart adni nekem akciósan, mert szerinte pont úgy nézek ki, mint akire ráfér - osztom meg vele szomorúan a napom fénypontját, majd előhalászom a táskámból a kis tükrömet. Nem kellett volna. A szemem alatt karikák, az arcom is be van esve, és tényleg úgy festek, mint akit ezer kín ért, pedig csak összejöttek a dolgok. - Ja, mondjuk legalább egy kis alapozót felkenhettem volna.... Figyelj, tökre megértem, ha így nem akarsz velem mutatkozni, majd kerítek valami zacskót, esküszöm - de csak mert smink cuccokat nem is igazán hordok magammal. Egyszerűen nem szeretem, kényelmetlen, és a bőröm napokig nem áll helyre tőle. - Ő volt az, menjünk - mutatok az egyetlen furcsán labilisan sétáló ember felé, és már nyitom is ki a színház ajtaját.
