“Sometimes the hardest thing & the right thing are the same”
H
atározottan állíthatom, ezt nem gondoltam át. Pedig a terveim között annyi szerepelt csupán, hogy megnézek egy ilyen nyílt napot. Még nem döntöttem. Otthon már persze félig kész a pro kontra listám, de úgy érzem nem teljes. Még mindig több szól ellene, mint mellette, és a legkisebb ok anyám ellenzése. Mondhatnám azt is, hogy végeredményben az ő véleménye befolyásol a legkevésbé, épp csak nem esik túl jól a heves reakciója. Valahol talán némi támogatást vártam tőlük, elvégre egészen idáig panaszuk nem lehetett rám, pontosan úgy táncoltam, ahogyan Isadora fütyült még akkor is, ha nem mindig tartottam helyes, vagy épeszű megoldásnak. Bíztam, ha benne nem is, abban igen, hogy tudja, mit csinál. Azonban most otthon egészen mást tapasztalok, ami leköti annyira a figyelmem most is, hogy csak Holden Briggs jellegzetes hangjára kapom fel a fejem. A szemöldököm is felvonom, ahogy konstatláom, a bazd megek száma igencsak csekélyre redukálódott, és egyből felvetül bennem a kérdés, mivel tarthatják sakkban? Másra nem tudok gondolni, figyelembe véve, hogy a folyosó egy adott szakaszán, legalább tízsszer elhangzik a szájából. Igen, volt hogy számoltuk. Csalódnom viszont nem kell. Az előadása most is olyan izgalmas, mint amit az akadémián tapasztaltam már nem egyszer. Nekem mondjuk ez érdekes, egy látszólag teljesen érdektelen ember, aki valamit mégis komolyan vesz. Jelenleg ennyi a véleményem róla. Magáról a Briggs családról is megvan persze, de igyekszem elvonatkoztatni a családtagokat egymástól, noha váltig állítom, hogy Russel és Maurice egykutya. Bár szerény véleményem szerint, ő valahogy mégis kilóg a sorból, nem táplálok nagy reményeket, mikor a szünet alkalmával célba veszem. Azt út persze nem telik zökkenőmentesen, pár ismerőssel csak meg kell állnom, és megvárni, míg kicsodálkozzák magukat, hogy itt vagyok. - Nem is mondtad... - ezt a mondatot nagyon sűrűn hallom, mire ugyanaz a vállrándítás a reakcióm. Sok mindent nem mondhatok el. Nagyon sokat, így ez az idők során olyannyira megszoktam, hogy jószerével azt se mondom el, amit egyébként lehetne. - Bírom a titkozatos csajokat - jön el a pont, mikor a lelépés mellett döntök inkább. Megrázom a fejem, róla tudom, hogy az egyetlen ok, amiért most itt van, az az, hogy a csajok buknak az aurorokra. De most komolyan... - Mr. Briggs - biccentek, szerezve némi kávét. Azt hiszem, meghalnék nélküle. - Nagyon tetszett az előadása - általában pontosan ennyiben ki is merül a mi kapcsolatunk, ennél többet még sose beszéltem vele. - Kár, hogy vannak, akik leszarták - húzom el a szám, végignézve a hülyülő társaságon, akiken látszik, hogy nem is érdekli őkket igazán hol vannak.
-...Nem, nem szoktuk az alkalmassági vizsgán figyelembe venni az egyéni igényeket. Ez nem egy olyan szakma, ahol a napi munkavégzés során van helye egyéni igényeknek. Feltételezem, nem szeretné, ha a fiának leszakadna a karja vagy a minden bizonnyal okos feje, mert elvégezhette a képzést protekcióval. - Megráztam a fejem és faképnél hagytam a tizenéves kölyök karját szorongató anyukát, aki egyre jobban a személyes terembe mászva próbált meggyőzni róla, hogy szólhatnék néhány jó szót az aurorképzés felvételi bizottságánál a kis Jordanke - vagy mi a faszom volt a neve - érdekében, aki nagyon szeretett volna auror lenni, csak éppen majdnem bukásra állt átváltoztatástanból. Biztosan sok olyan osztálya létezett a Minisztériumnak, ahol Jordan remek állást kaphat majd a szülei befolyása révén, de ez itt kurvára nem az a hely volt. Vagy legalábbis én nem akartam a nevemet és a segítségemet adni hozzá, így is pont elég retardált küzdötte be magát minden évfolyamra. És ahogy elnéztem a nyílt nap - egyáltalán mi a picsáért kellett nekem itt lennem? - résztvevőinek egy részét, a jövő szeptemberben kezdő aurorévfolyammal kapcsolatos várakozásaim sem lettek pozitívabbak. Persze mindig voltak kellemes csalódások, értelmesen csillogó tekintetek, ambíciókkal teli gyerekek, akiket tényleg aurornak teremtettek. Egyszer én is ott ültem egy ugyanilyen előadáson, szinte minden szót lejegyzetelve, mintha addigra nem tudtam volna kívülről mindent a képzés felépítéséről. Csakhogy már nem tizenhat éves kis takony voltam, hanem a kommandó parancsnoka és a legkevésbé sem éreztem igazságosnak a főosztály vezetősége részéről, hogy éppen engem kényszerítettek ide. Értettem az okokat, nyilván, senkit nem vonzott volna egy egyszerű járőr ismertetője és karrierútja, ahogyan a nevem is figyelemfelkeltőbben csengett másokénál, hiszen a bátyámat mindenki ismerte. Szopás, nyilván, de mostanság éppen elégszer kihúztam a gyufát a feletteseimnél ahhoz, hogy zokszó nélkül igent mondjak a felkérésre - még mindig jobb volt, mint a Belső Ellenőrzésnél bizonygatni már megint, hogy nem voltam kooperációra teljességgel alkalmatlan. Különben is, csak egy rövid tájékoztató volt a különféle szakirányokról, majd egy előadás, amiben gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Csupán annyi volt az elvárás, hogy az alapképzés tananyagából válasszak valamilyen témát, ami felkeltheti a pályaválasztás előtt álló fiatalok figyelmét - és természetesen amiben minél kevesebbszer hangzik el a "kibaszott", "kurva" és "Azkabanba való geciláda". Az előbbi elvárásnak maradéktalanul sikerült megfelelnem, leseggeltek a roxforti órákhoz szokott kölyökgólyák a főbenjáró átkok működési elvéről szóló előadástól, a második kéréssel kapcsolatban már akadtak hiányosságok, bár valóban visszafogtam magam. Volt benne gyakorlatom - na, nem itt az aurorképzőn, itt a kutya faszát nem érdekelte hogyan beszéltem, de az akadémián évente párszor felkértek az SVK tanszéken egy-egy vendégelőadásra, ahol ügyelni kellett a stílusra. Ha ennyivel véget ért volna a nap, rettentő hálás lettem volna, de nyilván nem szabadultam a kérdésekkel lerohamozó szülőktől és kölyköktől, Potter pedig egy jelentőségteljes pillantással jelezte a folyosón, hogy eszembe se jusson visszavonulni az irodámba. Faszom. Másra sem vágytam, mint vihorászó tinilányokra, farokméregető tinifiúkra és túlbuzgó szülőkre... Az első adandó alkalommal elvonultam a nyílt napra látogatóbaráttá varázsolt gyakorlóterem legnyugodtabb zugába, hogy rágyújthassak. Ölni tudtam volna végre egy cigarettáért és pár perc csendért. Ezek közül nyilván csak a cigi valósult meg. - Szerencsére elég nagy a túljelentkezés ahhoz, hogy néhány komolytalan hülyegyerek érdektelensége után ne kelljen aggódnunk az utánpótlás miatt - tüdőztem le a füstöt, meg sem próbálva leplezni, hogy jobban sóvárogtam már utána, mint sivatagban a szomjazó ember egy korty víz után. Bárhogy is próbáltam visszaemlékezni, nem tudtam felidézni a lány nevét. Tudtam, hogy az akadémiára járt, láttam már párszor és jó volt az arcmemóriám, de nem volt vele elég dolgom ahhoz, hogy ennél több információt egyáltalán el akarjak raktározni róla. - Nyilvánvalóan nem ők lesznek azok, akik átmennek az alkalmasságin, vagy előtte egyáltalán megugorják a R.A.V.A.Sz-t azon a szinten, ami ide kell. Vagy ha mégis, majd rendet tanulnak. Ez nem a Roxfort, nem házpontlevonással fegyelmezünk. - Persze már rég nem volt olyan kemény a képzés, mint az én időmben, amikor Jerry Preston gyakorlati tréning-módszereinek csupán az egyike volt, hogy pálca nélkül kellett megküzdenünk egy mumussal. A kijáratra tévedt a pillantásom, nehéz volt kiszorítani a kényelmes, csendes irodámról és a Frida által csomagolt ebédemről szóló gondolatokat. Hogy én mennyire gyűlöltem Pottert... - Ott vannak a színes kis tájékoztató szarok - mutattam az egyik asztalra, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nincs kedvem századszorra is olyan triviális kérdésekre válaszolni, amelyekről bármelyik továbbképzési prospektusban bőségesen lehetett tájékozódni. Ugyanis a kérdések többsége erre vonatkozott, a maradék pedig szar próbálkozás volt a tövig benyalásra.
Persze mindig voltak kellemes csalódások, értelmesen csillogó tekintetek, ambíciókkal teli gyerekek, akiket tényleg aurornak teremtettek. Egyszer én is ott ültem egy ugyanilyen előadáson, szinte minden szót lejegyzetelve, mintha addigra nem tudtam volna kívülről mindent a képzés felépítéséről. Csakhogy már nem tizenhat éves kis takony voltam, hanem a kommandó parancsnoka és a legkevésbé sem éreztem igazságosnak a főosztály vezetősége részéről, hogy éppen engem kényszerítettek ide. Értettem az okokat, nyilván, senkit nem vonzott volna egy egyszerű járőr ismertetője és karrierútja, ahogyan a nevem is figyelemfelkeltőbben csengett másokénál, hiszen a bátyámat mindenki ismerte. Szopás, nyilván, de mostanság éppen elégszer kihúztam a gyufát a feletteseimnél ahhoz, hogy zokszó nélkül igent mondjak a felkérésre - még mindig jobb volt, mint a Belső Ellenőrzésnél bizonygatni már megint, hogy nem voltam kooperációra teljességgel alkalmatlan. Különben is, csak egy rövid tájékoztató volt a különféle szakirányokról, majd egy előadás, amiben gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Csupán annyi volt az elvárás, hogy az alapképzés tananyagából válasszak valamilyen témát, ami felkeltheti a pályaválasztás előtt álló fiatalok figyelmét - és természetesen amiben minél kevesebbszer hangzik el a "kibaszott", "kurva" és "Azkabanba való geciláda". Az előbbi elvárásnak maradéktalanul sikerült megfelelnem, leseggeltek a roxforti órákhoz szokott kölyökgólyák a főbenjáró átkok működési elvéről szóló előadástól, a második kéréssel kapcsolatban már akadtak hiányosságok, bár valóban visszafogtam magam. Volt benne gyakorlatom - na, nem itt az aurorképzőn, itt a kutya faszát nem érdekelte hogyan beszéltem, de az akadémián évente párszor felkértek az SVK tanszéken egy-egy vendégelőadásra, ahol ügyelni kellett a stílusra.
