Can you give me any dating advice, dude? - Leo & Richard
Vendég
Vas. Jan. 12, 2020 7:44 pm
to Richard
Szörnyen hosszas tanakodás után veszem végre rá magam, hogy kisebb és nagyobb jellegű problémáimat hadrendbe állítsam, felgöngyölítsem az elmúlt év sikertelen próbálkozásait és beismerjem magamnak – ismétlem, magamnak -, hogy valami nem igazán klappol azzal, hogy valakinek kellően tudtára tudjam adni, hogy tetszik nekem. Tudom, a sok előítélet, hogy nekem minden lány tetszik a suliban és mindenkinek teszem a szépet szépen skatulyába dug. De amikor már túl vagyok azon, hogy küldözgessek édességet, majd más végett elhívjam randizni, illetve egy büntető végett megmentsem a fenekét egy Rengetegben eltöltött kis akciónk alatt, majd persze farkas alakban kerülgessem őt, aki szintén cicaként kóborol – mert én bizony rájöttem ám erre is -, majd elhívjam a bálra, ahol elmondom neki, hogy tetszik és megcsókolom, ő viszonozza, majd ott hagy és most ez az egész bálos ügy… minden annyira klappol és mégsem, mindent megtesz, hogy kikosarazzon, minden tiszta és mindenben tettünk valami kihágást, hogy azt ne igazán hangoztassam… hát nagyszerű, nem? Most mégis arra jutok, hogy bizony jobb, ha egy ember segítségét kérem és az történetesen nem a nagybátyám lesz, mert akkor eljut apához és az egész családhoz és mindenki rajtam fog röhögni, szóval azt meg nem akarom. A rengeteg agyalás után arra jutok, hogy a legmegfelelőbb alany erre Richard lesz. Végtére is ők is kijöttek egymással, nem? Csak valahogy csinálták, biztos ért hozzá. Vacsora után van jócskán, de még azért takarodó előtt. Az is lehet, hogy ha egyszer beteszem hozzá a lábam, akkor jóval utána végzünk. De én márpedig megvárom őt egy tányér édességgel, mert tudom, hogy szereti és mert jó fej voltam, egy karamellás lattét is szereztem. Hogy mit meg nem teszek a megvesztegetésért, tudom már szégyellnem kellene a pofámat. De ez az ára annak, hogy hallgatni fog mindarról, amit én most itt elmondok neki. Na meg… ha segít. Míg rá várakozok, felülök az íróasztalra és körbepillantok a teremben. Talán ma is tesz még itt egy kört, mielőtt visszavonul aludni. Nem tudom, hogy zavarhatom-e és ha igen, akkor Rody is ott lenne. Tényleg nem akarom őt most még belevonni, amikor ennyire bizonytalan vagyok én magam is a dolgokban. Huh, most szívesebben mennék egy mosdóba arcot mosni, jól megruházni a szemben látott fickót és elmenni aludni, mintha mi sem történt volna, arra hivatkozva, hogy annyi lány van még mint csepp a tengerben. Csak nehezen tudom kiverni a fejemből a tekintetét, a mosolyát, a… Az ajtó felé kapom a tekintetem, ahogy az megnyikordul, hogy szemügyre vegyem, ki érkezett. Lehet csak egy diák, lehet egy szellem is, nem? Végül is, bárki tud nyikorogni, nem? Főleg, ha Hóborc akarja a frászt hozni rám. Rossz tréfa lenne, de akkor azt ő is nagyon megbánná. - Áh, szia… öhm… mizu?
Az értelmező kéziszótár szerint a szánalmas definíciója a következő: Megjelenésével, szereplésével szánalmat keltő, igen csekély értékű, gyatra, gyenge személy. Ez egyértelmű, éppen csak azt felejtették ki belőle igazán érzékletes példaként, hogy: Richard Avery, amint egy órán keresztül kergeti a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskola udvarán a neveletlen corgi kutyáját, aki nem akar visszamenni a kastélyba. Konkrétan ezzel telt az estém, amióta vacsora után kivittem Kenyeret, eredetileg szigorúan csak azért, hogy pisiljen egyet, de ezt ő nyilván újraértelmezte. Szerinte ki kellett bújnia a nyakörvéből, majd elrohanni a világ végére. Nem voltam én elég jó kondiban ahhoz, hogy utolérjek egy kutyát, néha az is problémát okozott, hogy zihálás nélkül megmásszam az iskola lépcsőit, az én életemben minden sport kimerült a könyvek emelgetésében. Valószínűleg ettől hasonlított a testalkatom leginkább egy vékonyka bólintérére, vagyis Rody valami ilyesmi hasonlattal élt legutóbb. Nehéz volt megjegyezni az összes idióta megjegyzését, egy idő után már csak az egészen meghökkentő metaforái maradtak meg. Nehezen, de sikerült végül magamhoz hívnom Kenyeret, valószínűleg csak azért, mert ő is elfáradt és úgy döntött, itt az ideje visszatérni a kényelmes, párnázott kutyaágyába és átaludni az éjszakát. Mielőtt a szobám felé vettem volna az irányt, ahol Rody már minden bizonnyal idegesen várt ránk és egész biztosan sejtette, hogy Kenyér ismét megszívatott, tettem egy kitérőt a mágiatörténet tanterem felé. Az utolsó órám után ott felejtettem néhány könyvet, és igazi éjjeli bagoly révén még jó pár órán keresztül olvasással terveztem tölteni az időmet alvás helyett. Rody az a típus volt, aki korán feküdt és hajnalban kelt, hogy futással indíthassa a napot - micsoda mazochista! -, én viszont akkor éreztem magam igazán elememben, amikor mások már rég nyugovóra tértek, a reggelek pedig... nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem voltak a kedvenceim. Aki az első kávém előtt hozzám szólt, az túl sok kedvességre és két szavasnál hosszabb mondatokra nem igazán számíthatott. Kinyitottam a teremajtót, mire Kenyér lendületes léptekkel bevágtatott és azonnal rávetette magát valakire, hogy rászórja minden szőrét és ellepje nyálas kutyacsókokkal. Arra számítottam, hogy valamelyik diák éppen megkíséreli kilopni a fiókomból a dolgozatok kérdéseit - felesleges próbálkozás, nem ott tartottam őket - vagy már megint meg akarják bűvölni a táblát, hogy a krétával írt betűk folyton átrendeződjenek rajta és trágár szavakat adjanak ki. Ehelyett azonban Leot találtam az asztalomnál, amin a hatalmas rumli közepén ott várt egy tál édesség és egy adag gőzölgő kávé. - Ugye tudod, hogy nem vesztegethetsz meg újból azzal ott? Nem foglak kidumálni a büntetőmunkából, bármennyire szeretnéd - néztem gyanakodva a nyilvánvalóan hátsó szándékkal oda helyezett tányérra és kávéra. Nem láttam más reális magyarázatot arra, miért várt rám itt Leo, méghozzá nem is üres kézzel. Imádtam Rody unokaöccsét, aki így tulajdonképpen az én unokaöcsém is volt, lélekben mindenképp, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy ízig-vérig Lestrange volt. Ők pedig nagyon is értettek hozzá, hogyan kell egy megnyerő mosollyal és néhány jól megválasztott szóval még McGalagonyt is rábeszélni valamire. Bennyt és Rodyt legalábbis nem kellett félteni ilyen téren, Leo pedig kísértetiesen rájuk emlékeztetett, nem csak külsőre.
Vendég
Kedd Márc. 10, 2020 2:27 pm
to Richard
Én vagyok az este merénylője, mégis gyanútlan áldozatként ücsörgök ott egy helyben az asztalon, kezemben a bögrével. Még szerencse, hogy van időm letenni, amint nyílik az ajtó, mert bizony nem Richard lép be rajta, hanem négylábú, százszor szőrösebb utánfutója, akit csillapítani akarván úgy várok, hogy leszállok az asztalról és leguggolok. Mondanám neki, hogy ne ugass, de mielőtt még nyitnám a számat, ezer özönvíz nyáltengere zúdul rám. - Kenyér! - kiáltok fel, ahogy kibillent az egyensúlyomból az ugrálásával és felborít. Nagyot puffanok hátra, de ez őt cseppet sem fogja vissza attól, hogy felpattanjon a mellkasomra és szanaszét nyalogasson. - Fúj, most már gusztustalan vagy, rossz kutya! - próbálom pirítani, de mintha a falnak beszélnék. Nehezen azért sikerül végre letolnom magamról, hogy aztán legalább felülhessek és bőszen a pulcsim ujjába törölgessem a szőrt a számról. Talán az kevésbé szőrös, hogy... áh fúj, most mindenhol én is tiszta szőr vagyok. Komolyan, mintha az állatok megbolondulnának tőlem. Előbb Mimóza, iv macskája, most pedig Kenyér. Szóval immáron szétzilált, kicsit sem szalonképesen egyenesedek fel ismét a földről, hogy kezet nyújtsak a profnak. Ő is kutyás, nem? - Újból? - kérdezek vissza hirtelen értetlenül, majd az asztal felé pillantok és komisz mosoly ül ki az arcomra. Hát persze, a legutóbb ezzel dumáltam ki magam a büntetőből. De azóta esküszöm nem sántikáltam semmi rosszban. - Nem, ez most más. A hallgatásodért cserébe hoztam. - nem kertelek, jobb ha őszintén és gyorsan túlesnénk a dolgokon. Ami azt illeti, már így is túlságosan sokáig halogattam ezt az egészet. - A helyzet az, hogy nem tudom mitévő legyek. Mármint nem vagyok bajban, vagy ilyesmi... - még azelőtt nekiállok mentegetőzni, mielőtt félreértené, mit akarok. Jobb tényleg ha gyorsan elmagyarázom neki, miközben szedegetem le a ruhámról a kutyaszőrt hasztalan. Inkább úgy döntök a helyiségben található mosdókagylóhoz lépek, hogy megmossam nyáláztatta arcom. - Egy lányról lenne szó. Igazából még nem mondtam senkinek sem. Apának sem. Eléggé bejön és levegőnek néz.
Már meg sem lepődtem a brutális kutyatámadáson, aminek Leo az áldozata lett. Kenyér jelenleg életcéljának tekintette, hogy Leóra ragassza minden kihullott szőrét és minden csepp nyálát rá csorgassa, én pedig meg sem kíséreltem rászólni, mert tudtam, hogy nem lenne értelme. Ha térden állva könyörögtem volna a kutyámnak, akkor sem hagyta volna békén szegény fiút. Mikor Leónak végül sikerült levakarnia magáról Kenyeret, inkább felkaptam a földről a kutyát, az én kötött pulóveremet már úgyis összeszőrözte, így a fejét és a mancsait a vállamon nyugtatva szép lassan lehiggadt. - A hallgatásomért cserébe? - ráncoltam a homlokom. - Ennek elég maffiás hangzása van, remélem tudod. Ennek ellenére türelmesen vártam, hogy Leo elmondja, pontosan mit szeretne tőlem, bár a felvezetés után nem számítottam semmi jóra és a következő mondata sem erősített meg abban a hitben, hogy minden rendben van körülötte. Rögtön a legrosszabb forgatókönyvek pörögtek le előttem arról, hogy milyen ügybe keveredhetett, amiért nem tudja mitévő legyen. Bántotta valaki? Zsarolják? Otthon történt valami? A testvéreivel van gond? És végül kinyögte, hogy pontosan miért ennyire tanácstalan: a kis Leo szerelmes volt. Vagyis talán már annyira nem is kicsi, elvégre tizenhat éves, mindjárt nagykorú és már elkezdett futni a lányok után is, bár ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem olyan sikeresen, mint ahogyan ő elképzelte. A probléma csupán az volt, hogy ettől én is tanácstalannak éreztem magam, ugyanis nálam alkalmatlanabb mentort nem is kereshetett volna ebben a kérdésben. Mikor vele egyidős voltam, sikerült barátnőt szereznem, mert ez volt az elvárás, leginkább apám elvárása, de tekintve, hogy a lányok a legkisebb mértékben sem hoztak lázba... nos, nem sok jó tanáccsal tudtam ellátni Leót. De ha félreraktam a nemek kérdését, még akkor sem igazán tudtam, mit is mondhatnék neki, hiszen a Rodyval kialakult hosszú és harmonikus kapcsolatunkat sem én kezdeményeztem, legfeljebb álmodozni mertem tizenhét évesen Rodney Lestrange-ről, de az első lépést sosem tettem volna meg. - Nem tudom, hogy feltűnt-e az évek alatt, de van egy egészen meghökkentő hírem: tudod, a nagybátyáddal nem csak lakótársak vagyunk. Szóval annyira nem értek a nőkhöz. - Elmosolyodtam, jelezve, hogy csak vicceltem. Legalábbis a segítő szándékomat illetően, mert nem szerettem volna elhajtani Leót, még akkor sem, ha tényleg nem voltam a téma szakértője. - Ha nem hatalmas titok, akkor ki ez a lány? És te mivel próbálkoztál eddig? Elvettem az asztalról az édes illatú kávét, ehhez a beszélgetéshez szükségem volt minden szellemi frissességemre. Saját tapasztalatból nem nyújthattam neki segítséget, de hátha a logika oldaláról megközelítve jutunk majd valamire... - Apádnak miért nem akarod elmondani? Benny azt hiszem, nagyobb segítség lenne nálam, amikor annyi idős volt, mint te... hát fogalmazzunk úgy, hogy szerették a lányok. És nem hiszem, hogy zavarba jönne bármilyen kérdéstől. - Tényleg nem értettem, miért hozzám fordult először, bár nagyon jól esett a bizalma. Azért őszintén meglepett, hogy nem az apját kereste fel, hiszen Benny kifejezetten laza szülő volt és biztosra vettem, hogy szemrebbenés nélkül fogadná, ha a fia ilyen kérdésben fordulna hozzá.
Vendég
Csüt. Ápr. 09, 2020 12:13 pm
to Richard
Csak egy cinkos vigyort tudok megereszteni a maffiás megjegyzésére. Felvághatnék azzal, hogy ízig-vérig Lestrange vagyok csak, de nem teszem. Nagyapám legnagyobb sajnálatára én magam sem lettem egy vérbeli rohadék. Igaz, vannak stiklijeim, vannak kihágásaim, de addig soha nem merészkednék el, ameddig tették azt mondjuk a halálfalók a rengeteg sztoriban. Nem voltam soha annak a részese és hálát adok az égnek, hogy ez nem az én időmben valósult meg. Nem tudnám, mit tennék, de ha azon múlna, a családomat meg akarnám védeni. - Csak stílusos akart lenni, de szólj, ha nem áll jól. – a viccelődés mindig is erősségem volt, ha másért nem, akkor oldotta a feszültségemet. De alapvetően is a nagyhangú, szórakozott és egyben szórakoztató diákok közé soroltam magam, Mardekár ide vagy oda. Ami pedig a másokkal való szemétkedést illeti, amióta önérzetes prefektus vagyok, ízléses keretek közé szorítottam. Tényleg senkinek nem lehet rám egy rossz szava sem, ami a büntetőmunkákat illeti, pedig én mosom kezeimet. Senki nem mondta azt, hogy ha egy lánnyal egy csóknál kicsit is komolyabbra tervez az ember, akkor ennyire piszok nehéz lesz. Hát még beszélni róla. Mindig gyűlöltem gyengének tűnni, a problémáimat pedig megoldottam a magam módján. Ami azt illeti, nem mindig hatásos és nem mindig a legcélravezetőbb, de vállalom az összesért a felelősséget. Tudom, az ilyenekből is sok büntető jött össze már. Csak várom a válaszát, miközben úgy érzem, hogy teljesen új talajra lépek ezzel a segítségkéréssel. De a kijelentésére lassan egyre inkább érzem azt a kínos, erősen arcul vágó kellemetlenséget. Oké, szóval nem egészen ért a dologhoz és nem egészen tudja, hogy is segíthetne. - Tudom és tudom. – bólintok két jókorát, mintha egyúttal tudomásul is venném azt, hogy zsákutcába futottam. - De kinevetnének. Érted, a faterom is nagy sztorikat tudna mesélni, hogy bolondította a lányokat és hogy szedte össze anyát. Nekem… nem szokott gondot okozni, hogy a lányokkal játszadozzak. Mármint… ha nem gondolom komolyan, megy, mint a karikacsapás. De ez most más. – megforgatom a szemeim és mintegy mindegy alapon szépen lassan megered a nyelvem. Most már sokkal jobban jön a számra a kiszemelt neve is, ami a kérdést illeti. Az előbb direkt és szándékosan kerültem ki a kérdését, de most sem rögtön futja rá. - Griffendéles, hajtó és azt hiszem tart a rossz hírnevemtől. Mármint Olivia világosan megmondta, hogy nem akar csak egy lenni és ha fejre állok sem gondolja meg magát. – oké, már kezdek szánalmasan picsogni, így elhallgatok. Egy pillanatra összeszedem magam és megint nekiveselkedek. - Már sokféleképpen. Mindig én szedem össze a macskáját, amikor megszökik. Próbálkoztam már apróságok küldözgetésével, kicsit megnehezíti a helyzetünket, hogy nem egy évfolyamra járunk. A meccseken pedig egyenesen utál. – gondolkozok, hogy még mit mondhatnék el, de nagyjából ennyi. Vagyis nem, a bálról még nem beszéltem neki. Csak az auroroknak, amikor kihallgattak minket. - Nagyon gáz a helyzet?
- Akkor szólok: nem áll jól - nevettem fel. - Még gyakorold egy kicsit a tükör előtt, de inkább akkor, amikor senki nem látja, mert oda lesz a népszerűséged. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Leo valaha is veszít a népszerűségéből. Kiköpött apja és Rody volt, ők is akár házimanónak öltözve táncot lejthettek volna a Nagyterem közepén, Celestina Warbecktől a Vággyal teli üst a szív című nyálas számot ordítva, akkor is mindenki szerette volna őket. Egyszerűen ilyenek voltak, eredendően vonzották maguk köré az embereket, nem tudtam milyen érzés lehet, hiszen belőlem teljes mértékben hiányzott ez a képesség. Leo viszont megörökölte, vagy talán csak nevelés kérdése volt, nem láttam bele Bennyék nevelési stratégiájába, de a nyakamat tettem volna rá, hogy magabiztosságra tanították mindhárom Lestrange gyereket. - Aha, igen, így már értem mi a probléma - bólogattam, a homlokomat ráncolva. Ahogy az előbb célozgattam rá Leonak is, valóban nem értettem a nőkhöz, nem tudtam neki bombabiztos tanácsot adni rá, hogyan szedjen fel egy lányt, aki a legkevésbé sem volt kíváncsi rá. Ahhoz viszont lehet, hogy nem is kellett igazán értenem a témához, hogy objektíven átlássam ezt a helyzetet. Leo éppen olyan volt, mint az apja és Rody, komolytalanul szédítette a lányokat, emiatt pedig aki komoly kapcsolatra vágyott, nem éppen őt kereste. Nem bonyolult képlet, nem is egyedi eset. Az már más kérdés, hogy mennyire megoldható a probléma, ha ez a lány szóba sem akar állni vele és kitartóan ellenáll az ostromlásnak. - Olivia... Olivia Leelandre gondolsz, ugye? - Kellett néhány másodperc, amíg a két Leeland ikerlány közül sikerült az emlékképeim közül kiválasztanom Leo kiszemeltjét. - Okos lány, kifejezetten kedvelem. A Leeland lány tényleg okos volt, elsős kora óta tanítottam, nem tudtam felidézni olyan alkalmat, mikor pocsék dolgozatot adott ki a kezéből vagy kifogott rajta egy kérdés. Nem ismertem túl jól, hiszen az ikertestvérével ellentétben nem az én házamba járt, a mágiatörténet órákon kívül csak a könyvtárban futottam bele újra és újra, de nyilván ott kölcsönösen nem zavartuk egymást. Abban viszont biztos voltam, hogy a jelleme nem hasonlít Leoéra. - Nem hiszem, hogy menthetetlen a helyzet, csak... csak más megközelítés kell. Sokan nem rajonganak az ajándékokért és a színpadias gesztusokért, ha ez eddig nem jött be, akkor valószínűleg ezután sem fog. Lehet komolytalannak érzi a próbálkozásaidat, nem? Azt mondtad, az a baja, hogy nem tartja komolynak a szándékaidat, mert általában nem is azok. Szerintem, bár tényleg nem vagyok a téma szakértője, valahogy rá kéne ébresztened, hogy fontos neked. Hogy... hogy érezze, őszintén érdekel téged és nem csak felszínesen érdeklődsz iránta. A macskáját bármelyik fiú vissza tudja vinni és csokit is bárki tud küldeni, de talán ha valami olyan gesztust tennél, ami igazán személyes és érezné, hogy érdekelnek téged az élete apróbb dolgai, az jól sülne el. Mit szeret csinálni, mi a hobbija? Talán ebből ki tudsz indulni - javasoltam bizonytalanul. - Sokat látom a könyvtárban, gondolom, szeret olvasni. Tapasztalatból mondom, ha valakinek van egy kedvenc könyve és arról próbálsz beszélgetni vele, az garantált siker. Persze ahhoz nem árt, ha van fogalmad arról a könyvről és nem tűnik úgy, hogy csak miatta olvastad el. Rody elég átlátszóan csinálja, mindig elég nyilvánvaló, hogy magától nem is érdekelné az a könyv, de talán beléd több színészi tehetség szorult, mint a nagybátyádba.
Vendég
Kedd Júl. 14, 2020 10:29 am
to Richard
Játszott szomorúsággal biggyed le a szám a megjegyzésére. Ennyire rosszul áll, vagy ennyire rosszul csinálom? Nem tudom eldönteni, hogy a kettő közül melyik, de az is könnyen megeshet, hogy mindkettő közrejátszik. Vagy egyszerűen csak Richard galamblelke nem tudja megemészteni az ilyen dolgokat. Nem is igazán izgat, az viszont igen, hogy tényleg kicsikarjak belőle valami értelmes ötletet, mert úgy érzem, hogy az enyémek nem elég jók, vagy ütősek, vagy nem is tudom. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a puszta lényem nem fogja őt lenyűgözni. Ennél több kell a sikerhez és úgy érzem, hogy a kulcsa a megbeszélésben rejlik. Édes koffeines apróságokkal megvesztegetni pedig már itt is kudarcot vallottam, és még csak nem is egy lánynál, hanem a nagybátyám pasijánál. De legalább sikerül felvázolnom annyira a szituációt, hogy értse is és én se mondhassam azt, hogy tééényleg minden kínos részletet megosztottam vele. Semmi szükség arra, hogy tudjon a tavaly májusi kiruccanásunkról a Tiltott Rengetegben, amikor büntetőmunkából mentünk ki a vadőrrel és aztán a szétvált csapatunkat megtámadta valami. Nem kell senkinek sem tudnia, hogy sikerült megcsinálnom az animágusos cuccost és néha bundásként járom az erdőt. Ezt a titkot megtartom magamnak. Egy pillanatra zavarba jövök a neve kiejtésén. Tessék, nem is kell különösen részleteznem a dolgokat, egyből kapcsol, hogy kiről van szó. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak egy Olivia van az egész iskolában. Lassan szóhoz jutok végül, lassan megköszörülöm a torkom és végül egyetértően hümmögök. - Igen, ő. És ezt is bírom benne... És ő is kviddicsezik, ráadásul én most már csapatkapitány vagyok. Csak nem akarom, hogy emiatt is mutogassanak, elég a lányokról a sok pletyka... - aminek a fele sem igaz, de ez már csak kimondatlanul ott ragad a levegőben. Ezzel van a legnagyobb problémám, mert amíg korábban tök jó volt ezzel hencegni, ma már inkább csak a szavahihetőségemet vesztem el vele. Nem is én vagyok a suliban a legnagyobb szoknyapecér! Csöndben hallgatom végig az ötletét, mert végre előáll egy épkézláb ötlettel, mégis ahogy egyre jobban kifejti, én annál jobban elbizonytalanodok. Most akkor hogy is közelítsem meg? Ha az eddigiek nem jöttek össze, mi lehet még? Azt a csókot viszonozta, aztán megzavartak minket és eltűnt a bátorsága hozzám. Én pedig azóta is ezen kattogok, hogy mi volt akkor és ott annyira más. - Pedig nem is vagyok már seggfej vele. De milyen próbálkozásra gondolsz? - kérdezek közbe természetesen türelmetlenül, mert miért is hallgatnám teljesen végig őt. Azt hiszem most igazán forr bennem a tenni akarás és jobbnak látom a következő percekben ismét lakatot tenni a számra. - A kviddics a mindene. A könyvtárban csak tanulni szokott, mert egy paragép. - tudok ám róla. Tudok minden lépéséről is, amióta bassza a fantáziám, hogy állandóan visszautasít. Csak tapasztalatom nincs ebben és ez rohadtul zavar. - Gondolod, hogy ez segítene? - ráncolom végül össze bizonytalanul a szemöldökömet. Minden ötletre ki vagyok éhezve és teljesen vevő vagyok rá. Miért is ne?
Mikor nagyjából Leóval egyidős voltam, nagyon sajnáltam, hogy én kimaradtam a szokásos tinidrámákból - nyilván addig a pontig, amíg apámék kihajítottak otthonról -, de Leót hallgatva kezdtem belátni, hogy nem veszítettem semmit. Könnyebb volt átvészelni az első hat évemet a Roxfortban kviddiccsel, lányokkal és népszerűséggel kapcsolatos hatalmas horderejű problémák nélkül. Mert azt hiszem, tizenhat évesen az ember tényleg úgy érzi, hogy egy világ dől össze, ha nem szerez elég pontot a meccsen, a házkupáért, ha a szerelmi életét nem megfelelően ítélik meg a többiek vagy fene se tudja már, miért képesek izgulni a tinifiúk. Velem nem sokan foglalkoztak, csendben elvoltam a tankönyveimmel, néhány baráttal és megtartottam magamnak az akkor még kínosnak ítélt titkaimat. Leo viszont most biztosan úgy érezte, hogy az egész világ kezd összedőlni, de minimum összeesküdött ellene. - Szerintem senki sem feltételezné éppen rólad, hogy elárulod a kviddicscsapatot, már ha emiatt aggódsz - jegyeztem meg. - Milyen pletykákra gondolsz? Biztosan sok nem túl keresztényi vonással rendelkeztem - még jó, hogy a varázsvilágban ez a kutyát sem érdekelte -, de a pletykaéhség biztosan egy volt közülük. Rodyval imádtunk kitárgyalni minden kétes eredetű és kínos sztorit, bár most esküszöm, hogy nem a zárt ajtók mögötti röhögés motivált a kérdésre. Tényleg csak segíteni szerettem volna Leónak, márpedig a Leeland lánnyal való sikertelenségét részben okozhatta az is, ha nem túl szép pletykák terjedtek róla a roxfortos lányok között. Sok mindenki szereti a népszerű fiúkat és szintén sokan viszolyognak a szoknyapecér típustól, ezt Leónak is tudnia kellett. Azért azt kár lenne tagadni, hogy Rodyval meg terveztem osztani, ha az unokaöccse még nála is szabadosabb volt. Ami valljuk be, Benny Lestrange fiaként annyira nem is volt meglepő... - Miért, korábban seggfej voltál vele? - vontam fel a szemöldököm. - Azon a többség elég nehezen lép túl. Persze nem azt mondom, hogy reménytelen a dolog, félre ne érts... Pedig egyre inkább azt éreztem, hogy ez a románc éppen annyira reménytelen, mintha én akartam volna felszedni Gilderoy Lockhartot fénykorában. - Aha, szóval a kviddics... - bólogattam, mintha ettől bármivel is előrébb jutottunk volna. Mert Merlin rúgja meg, nem voltunk semmivel előrébb, éppen annyit tudtam a kviddicsről, mint a mugli számítógépekről, szóval nagyjából semmit. Sosem érdekelt a sport, egyedül Rody miatt tudtam róla a játékosok számánál és feladatánál többet, de általában csak unottan hümmögtem, mikor a kviddicsről magyarázott. Nem tehettem róla, tényleg elképesztően untatott... - Hát... ha nem is szeret annyira olvasni, akkor nem biztos. Esetleg azzal próbálkoztál már, hogy közösen edzettek, ha már ennyire szereti a kviddicset? Ilyet lehet egyáltalán? Ne haragudj, semmit nem tudok a kviddicsről, a meccsekre is csak azért járok ki, mert elég kínos lenne, ha nem szurkolnék a házamnak... - magyarázkodtam. - Vagy ha ennyire "paragép", ahogy mondtad... akkor esetleg tanulhatnátok közösen, talán megnyugtatná a társaság. Tipikus vak vezet világtalant helyzet volt ez. Kezdett elfogni a szörnyű érzés, hogy a lehető legrosszabb tanácsokat adtam Leónak és éppen egy brutális kikosarazás vagy egy tökön rúgás felé egyengettem az útját.
Vendég
Szomb. Okt. 03, 2020 8:32 am
to Richard
Nincs is kínosabb beszélgetés annál, mint egy rokonnal megtárgyalni a szerelmi életünket és abban a pillanatban, amikor tudatosul bennem, hogy nem épp a legtapasztaltabb személyhez fordulok, akkor jön csak igazán a kellemetlen érzés, a gyomor összeszorulása és esküszöm még azt a kávét is szívesen meginnám, amit hoztam neki, hogy a pulzusom visszaugorjon a rendes lendületére. De ha már itt vagyok, nincs mit tenni, tejelni kell, hátha valami okosat kiötlünk a végén. Legalábbis nagyon remélem. Esküszöm, hogy Rodyt kellett volna megkérdeznem, de hát már mindegy is. - Nem tudom, ez ilyen örök sztereotípia, vagy nem tudom... - megvonom a vállam. Tényleg mindenki furán néz a másikra, ha csak szóba áll a másik csapat játékosával, hisz én magam is így tettem, amikor a fülembe jutott, hogy Ty Alinával edzett az udvaron. Hát na, ezek ilyen dolgok, megbélyegeznek. Ami pedig a lányokat illeti, Richardnak egy pillanat alatt sikerül zavarba hoznia, de rendesen. - Sok lányt fűzögettem és egyiket sem vettem komolyan, pletyka szinten ez csak felnagyítódott... szóval érted. - ennél kínosabb témát nem is találhattunk volna és nem tudom sajnos megkerülni azt sem, hogy ne egyértelműen fogalmazzak. Bár lehet, hogy igazából mindent tud és mindent hallott. De ha már kellemetlen témákról beszélgetünk, akkor amellett sem lehet igazán elmenni, hogy milyen voltam. Vagyis milyen vagyok. Néha tényleg nem példaértékű, ahogy egyesekkel beszélek, pedig aztán illene példát mutatnom prefektusként. Hát ez a nagy harci helyzet. - Valahogy úgy... sokszor beszóltam neki valamit. - majdnem mindig és akkor még én sem értettem, hogy miért idegesít a jelenléte. De nem kell ahhoz visszamenni az óvodába, hogy lássam, amit ma már tudok, hogy biztosan akkor is bejött, csak még nem igazán voltam kész bérmilyen beismerésre, főleg nem elhatározásra. A Roxfortot végig akartam szórakoznia lányokkal és tessék, most meg egy lány miatt kérek segítséget. Mintha nem tudnám megoldani. - Csak az, igaz? - keserédes mosolyt villantok, de csak egy pillanatra. Nem is tudom, egészen furcsa hangulat kerít a hatalmába, az őszinteségé, a szembesülésé és a beismerésé. Erre pedig rátesz egy lapáttal az, hogy Richard tanári szobájában vagyok és a legkevésbé sem a kutya jelenléte vonja magára a figyelmet. Pedig Kenyér megér egy misét sokszor. - Ahhoz túl büszke, hogy nyíltan gyakoroljon velem... meg úgy a könyvtárban és bárhol is. A bálon az volt a legnagyobb problémája, hogy a közelében voltam és bár nem adta annyira nyíltan a tudtomra, e érted... vele voltam... és ez jó alap a pletykáknak... - lassan fogalmazok, mint egy komplett idióta, de egyszerűen nem tudok sajnos máshogy. Ez a tény engem is eléggé ki tud borítani, mert még soha senki nem érezte magát úgy a társaságomban, hogy legszívesebben menekült volna. - Ismerem a kedvenc édességeit, nem működött. Már próbáltam másokon keresztül is elhívni randizni, mert velem szóba sem állt volna. Amikor eljött és találkozott velem, akkor is faképnél hagyott, mert nem hitte el, hogy én hívtam el a Három seprűbe... Nem tudom, hogy mivel nyűgözzem le. - leguggolok csak a kutyához és magamat is megnyugtatva csak a bundáját kezdem el túrni.
