Darian & Tatiana ~ being brother and sister means being there for each other

Minél jobban telt az idő, annál kevésbé fájt, hogy a bolondját járatták velem. Azt hiszem, valóban soha nem lehetett eléggé óvatos az ember. Úgy éreztem, hogy nehéz szívvel térek majd vissza az iskolába téli szünet után, de miután tudatosult bennem, hogy az a személy, aki kellemetlen perceket okozott nekem nincs többé, így én is képes voltam továbblépni rajta. Reméltem, hogy büszke volt magára, és ott maradt, ahová tartozott. Nem is értettem, hogy miért akartam neki egyáltalán segíteni, amikor egyértelmű volt, hogy ezzel a viselkedésével soha nem lesz képes beilleszkedni közénk.
Mindenesetre elérte azt, hogy ne bízzak meg mostanában a srácokban, csupán egyetlen egy bökkenő volt: akit a téli szünet során ismertem meg, túlságosan is jó fejnek tűnt. Habár nem akartam tőle semmit, mégis örültem neki, hogy nem tudott a kilétemről, és úgy kezelt, mint bárki mást, és valóban a tehetségem és a személyiségem miatt érdeklődött irántam, nem pedig a szüleim miatt.
Neki küldtem vissza a válaszlevelemet, és éppen a bagolyházból tartottam visszafelé, amikor a tekintetem a kviddicspálya felé vándorolt. Vajon Darian megint ott bujkált az emberek elől? Ötlött fel bennem a gondolat, s mivel rég lógtam együtt az öcsémmel, arra jutottam, hogy megért egy próbát. Ismertem az összes zugot, ahol megtalálható volt, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a pálya a mai napon üres volt. Ki tudja, talán még játékra is csábíthatom, ha olyan kedvében találom majd.
Így egy gyors újratervezés után megszaporáztam a lépteimet, nagyjából negyedóra múlva pedig már a lelátó alján ácsorogva, az egyik kezemmel a szememet árnyékolva pásztáztam a padokat. Nem volt egyszerű, de csak kiszúrtam őt. Széles mosollyal indultam meg az irányába, mégis óvatosan, hogy ne keltsek túl sok zajt. Mivel háttal ült nekem, ezért szerettem volna, ha meglepetésként érte volna az, amikor lehuppantam mellé, és fél kézzel vigyorogva átkaroltam a nyakát.
− Szia szupersztár! – mosolyogtam rá vidáman, hiszen már tényleg eltelt annyi idő azóta, hogy a korábbi eset miatt ne keseregjek. Darian tudott mindenről, hiszen megosztottam vele mindent, így pontosan tudta, hogy mekkora csalódás volt nekem az a srác, és láthatja azt is, hogy ahhoz képest egészen hamar túltettem magam.
− Na, mi a helyzet? Megbékéltél már azzal, hogy a csapatkapitányod a kezdőbe pakolt, vagy még mindig fújsz rá? – nevettem fel halkan, elvégre hányszor hallgattam az öcsém dohogását Lyanna Turpin húzása miatt. Én mégis örültem neki, hogy a pályán láthattam őt, mert szerintem is megérdemelt helye volt a kezdőben, és az ígéretemhez hűen igyekeztem is minél kevésbé kellemetlen helyzetbe hozni a kommentálás során.
− Meg egyáltalán miért ücsörögsz itt? – billentettem oldalra a fejemet, hiszen egy lélek se járt erre. Volt egy olyan érzésem, hogy talán pont emiatt menekült ide, mégis szerettem volna, ha Darian egy kicsit bízni tudott volna emberekben, mert neki sem tett jót az, hogy állandóan falakat húzott maga köré.