Ezekiel K. Bancroft

Az eszem gyorsan forog, hamar felmérem a helyzeteket, és többnyire jó döntést hozok. Stratégiailag közelítem meg az elém gördülő akadályokat, és igyekszek úgy lépni, ahogyan egy profi sakkjátékos, hogy mindig két lépéssel legyek az ellenség előtt.
Tudok figyelmes lenni, amit sokan nem is gondolnának rólam, de valamiért akad bennem egyfajta gondoskodásra hívó szó. Fogalmam sincs, kitől örököltem, de talán maradt még bennem egy kis jó, ha javarészt a lelkem el is sorvadt már abban a tűzben.

Negatív tulajdonságom, hogy gyűlölöm magamat, és soha nem fogom elfogadni az összeégett arcomat. Emiatt máig képtelen vagyok arra, hogy igazán megnyíljak, és talán soha nem is leszek képes erre.

Gyerekként egy teljesen normális, hagyományos családba születtem, vagyis, majdnem hogy hagyományosba. Ugyanis az apám, és anyám is abban a csodában részesülhetett, hogy mugliként rendelkeztek varázserővel, bekerültek a Roxfortba, megismerték egymást, s tádámm, összeházasodtak. Ennek a házasságnak lettem a szerelemgyermeke. Csodálatosan hangzik, nemde? Csak képzeljétek el, csodás, mosolygó arc, sötét szempár, szexi kis sötét hajszálak a kobakomon.

Míg másokról cuki babafotók készültek ilyentájt, addig a szüleimnek harcolniuk kellett a veszedelmes halálfalók ellen. Részt vettek a roxforti küzdelemben, de utána jobbnak látták, ha egy időre vidékre költöznek, egy nyugodt, békés kis faluba Sussex megyében. Csak arra nem gondoltak, hogy ezek a mocskos szökevények majd éppen oda menekülnek. Legalábbis egy részük.

Mindösszesen négyen voltak, én meg lehettem öt vagy hat, mikor berontottak a házunkba. Jó ideig tanyáztak nálunk, és kedvüket lelték abban, hogy kínozták a családomat. Hol az anyámat, hol a húgát, hol meg az apámat. Mert hogy, ezek nem csupán holmi gyáva követői voltak Voldemortnak, hanem azok az elborult elmék, akik teljes szívből gyűlöltek minket, mugli születésűeket. Élvezték, ha látták anyámat sírni, ha kiégethették apám bőrét, de nem egyszer Crutioval sújtottak le rá. Emlékszem, egyszer az egyikük az arcomon nyomta el a bagóját….

Igazság szerint megtehették volna azt, hogy azonnal kiiktatnak minket, felélik az éléskamrát, majd távoznak, de nem. Míg bujkáltak, addig is nagyon jól szórakoztak.

Aztán egy napon, váratlanul történt, a hírszerzés ügynökei csaptak le a házunkra, karöltve az aurorokkal, s próbálták megfékezni ezt a négy gazembert. A házban tűz lett, láttam a hatalmasra gyúló lángokat, s éreztem magam is, égett a bőröm, az arcom, a mellkasom, a karom. Mire kimenekítettek, súlyosan sérültem, a családom viszont odaveszett. A gaztevők közül egy szintén bent égett, háromnak azonban sikerült meglépnie.

Nekem nem sok esélyem volt a túlélésre, Bancroft ügynök - másik nevén a Farkas - viszont mindent megtett azért, hogy életben tartson. Azon nyomban egy szövetségi gyógyító részlegbe kerültem, jó ideig ott ápoltak, míg helyre nem jöttem annyira, hogy elhagyhassam a helyet.

Szörnyen néztem ki, a sorsom árvaház lett volna, de mégis, ki fogadott volna örökbe egy félig összeégett, roncsolt kölyköt? Mert nem csak a külsőm lett oda, az a szédítő bapapofi, de valami belül is megváltozott.

Bancroft ügynök tisztában volt azzal, hogy mi lenne a sorsom, és nem akart magamra hagyni. Máig nem értem miért, mert soha nem mesélt a saját gyerekkoráról, az érzéseiről - egyáltalán nem egy érzelmes ember - de magához vett, amolyan fogadott fiaként.

Elvitt magával Amerikába, miután elintézte a szükséges papírokat, felfogadott mellém egy nevelőnőt, míg el nem értem az iskoláskort. Úgy kilenc lehettem, amikor először látta az elemi mágiámat, a tüzet. Akkor még nem tudta, de később ráeszmélt, hogy talán én magam okoztam a tüzet annak idején, s a bennem elfojtott félelem és düh sarkallt arra, hogy lángra gyújtsam azt a börtönt, ahol az a négy gazember fogva tartott minket.

Miután fény derült arra, hogy elemi mágia birtokában vagyok, nem is jöhetett szóba az, hogy bekerüljek az Ilvermonyba. Nem, mintha vágytam volna rá, mert ocsmány volt a képem, és rosszul voltam, akárhányszor a tükörbe néztem. Jó ideig egy műanyagból készült, sötét álarccal próbáltam eltakarni csúf felemet, mindezek miatt szörnyen gátlásos voltam, és eszem ágában sem volt elhagyni a házat. A magány viszont végtelenül zavart. Egyáltalán nem voltak barátaim, Bancroft is sokat volt távol, olykor hónapokat.

Aztán, egy napon hazaállított azzal a hírrel, hogy indít a Minisztérium egy tanfolyamot olyanoknak, mint amilyen én is vagyok. Hallani sem akartam róla, veszekedtünk, dühöngtem. Ekkor állt elő az ötletével. Volt az RMIA/MIAA-nál egy maszkmester barátnője. A Fátyolnak dolgozott, ők gyakran terveztek az ügynököknek álcát. Marion segített, ő tervezte meg az álarcot, mely szinte tökéletes mása volt a másik felemnek. A maszk úgy illeszkedett, hogy egy kis varázslattal már észre sem lehetett venni azt, hogy bármi problémám sem lenne. El sem akartam hinni azt, hogy mindez lehetséges.

Ugyanezt a mellkasomon és a karomon is meg tudta csinálni, csak arra kellett figyelnem, hogy ne sérüljön az anyag. Mindenre felhívta ennek kapcsán a figyelmemet, hogy mire kell figyelnem, mikor törhet meg az álca, mik veszélyeztethetik a kinézetem.

Ennek hála részt tudtam venni a minisztérium által szervezett képzésen, s ha nem is lettek barátaim - mert nem mertem megnyílni előttük úgy igazán - haverjaim akadtak.

Az idő múlásával sikerült elsajátítanom a bennem rejlő elemi mágiát, emellett minden egyéb tudást megkaptam, amit csak az Ilvermonyban szerezhettem volna, s eljött a pillanat, hogy eldöntsem, mi legyen velem a jövőben.

Bancroft jót akart nekem, sokat mesélt az ügynökségről, titkon talán örült volna annak, ha én is közéjük állok, de engem egészen más gondolatok foglalkoztattak. Ő nem tudott róla, mert neki soha sem meséltem, de én nem tudtam kiverni a fejemből a szüleim halálát. Még élénken éltek bennem az emlékek, s elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, felkutatom őket, és végzek velük, egytől egyig.

Ehhez azonban a tett színhelyére kellett visszakanyarodnom, de azt még sem mondhattam Bancroftnak, hogy nyárra leutazom megnézni a leégett házunk maradványait. Hazudnom kellett, kitalálni valamit, hogy elengedjen. Így jött az ötlet, hogy jelentkezzek egyetemistának.

Nem volt egyszerű a bejutás, de sikeres felvételt nyertem a Docendo Mágusakadémiára, ahol a tanulás mellett az első három évem csak azzal telt, hogy nyomozzak. Visszaolvassam a régi újságcikkeket, kutakodjak a könyvtárban, svindlerként beolvadjak alkalmanként az aurorok közé egy-két infót hajszolva. Nem volt egyszerű, de én sem vagyok egy egyszerű, és könnyen feladó típus.

A napokban pedig nyomokra leltem, méghozzá az egyik leányzó személyében. Őt ugyanis rokoni szálak fűzik az egyik alakhoz, aki tönkre tette az életemet. Mindent meg fogok tenni, hogy megtudjam, hol van az a rohadék és a társai, s ha rájuk lelek, nincs az, ki megmenthetné őket a haragomtól.

Míg az egyik felem maga a tökéletesség szinte, addig az arcom másik fele csúnyán összeégett. Emellett a mellkasom egy része, és a jobb karom is megégett, csúnya égési sérülések ezek. Hogy ne látszódjon mindez, Marion maszkmester segítségével profi ügynökökre tervezett álcát kaptam, ami tulajdonképp a saját arcom, csak annak egy normális, égéstől mentes változata. A szemeim éjfeketék, a hajam is fekete, a bőröm világos, az alkatom kisportolt. Öltözködésem normális, elegáns, egyetemi megjelenéshez méltó.