Kirill & Kira ~ Denying rumors gave them more power
Vendég
Kedd Feb. 08, 2022 1:25 am
Kill & Kira
Nem gondoltam volna, hogy a bátyám akkor fog felbukkanni Yggdrasilban, amikor én is a barátaimmal mentem oda kikapcsolódni. Mégis, a terveimen hamar változtattam pontosan az ő megjelenése és a korábban hallott hírek miatt. Nem kellett több, hogy a tömegben elvegyülve utána lopakodjak, s bár a főutcán nem volt nehéz dolgom a rejtőzködéssel, a kisebb utcákba érve igencsak meggyűlt ezzel a bajom. Hamar fel is adtam a próbálkozást, hogy örökké az árnyak közt maradjak, és amikor Kirill befordult az egyik szűk utcába, követtem őt. − Lám-lám, kit fújt erre a szél? – szólaltam meg a háta mögött szórakozott mosollyal, hiszen tudtam, hogy mennyire utálta a jelenlétemet. Én mégsem tudtam elengedni, hogy oktalanul gyűlölt engem, így időnként megpróbáltam kísérletet tenni arra, hogy értelmet verjek a fejében. Sikertelenül. Azonban nem volt olyan dolog, amelyre ne lettem volna képes, azt pedig végképp nem tudtam elfogadni, hogy a tulajdon testvérem viselkedett így velem. Közelebb léptem hozzá, hiszen nem volt semmi rejtegetni valóm előtte, bár ez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna felkészülve a váratlan helyzetekre. − Nem gondoltam volna, hogy a környékre mersz jönni, miután elhallgattad, hogy mi történt a birtokkal és a feleségeddel – billentettem oldalra a fejemet kíváncsian, miközben az arcát fürkésztem. Vajon mi járt a fejében? Mit titkolhatott még előttünk, s vajon most éppen miben mesterkedett? − A szüleink dühösek. Rettentő dühösek, és válaszokat akarnak – értem mellé, s bár engem is érdekeltek a részletek, a hangom cseppet sem volt számon kérő. Nem kedveltem túlzottan a feleségét, de nem zavart soha sok vizet, így még inkább értetlenül álltam a szituáció előtt. Ezért gondoltam azt, hogy talán Kill beavat engem ebbe. − Mi lenne, ha beülnénk valahová, és elmesélnéd a látogatásod okát? Ha már voltál olyan kedves, hogy elfelejtetted megemlíteni – ajánlottam fel, hogy beülhetnénk enni valahová, vagy pedig a bárban ihatnánk valamit, de szinte biztosra vettem, hogy élből el fog utasítani engem. A kudarc sosem tört le. Sőt, még inkább arra késztetett, hogy megküzdjek azért, amit akarok. Előbb-utóbb mindenki beadta a derekát, még apát is meg tudtam győzni az esküvő előrehozataláról. Pont a bátyám lett volna, akire ne tudtam volna hatni, amikor apa keményebb dió volt még nála is?
Vendég
Csüt. Feb. 10, 2022 9:48 pm
Kira
& Kirill
Yggdrasil macskaköves utcáit róva, néhány személy mellett elhaladva, s egy-két sarkon lefordulva: jutnék el voltaképp' a célomig. Ámbár, a tervezettnél sokkal hamarabb szakítanak félbe, persze mindezt nem a jó értelemben véve. Ha nem lenne ez a fránya helyszín a Dumstrang közelében, akkor nem futkosna a ridegség érzete sem a hátamon. Arra volt a legkevésbé szükségem ezen a csodálatosnak sem mondható napon, miként összefussak az egyik közeli rokonnal. Oh, s hát ki más is lehetne az a felettébb érdekfeszítő személyiség, ha nem az a valaki, akitől a leginkább falra mászom? A hátamnál felcsendülő hangjának hallatától, nos szinte képes volnék menten megfojtani magamat egy kanál vízben, akármennyire is hihetetlenül hangzik eme eset. Egészen mélyen felsóhajtva és a szemeimet forgatva torpanok meg az utcában, ekként fordulva végezetül vele szembe. Valahol egyből fel is lelhető az arcvonásaim okán az undor émelyítő összhatása, nem beszélve arról az antipátiáról, amely által mindenféle öröm nélkül üdvözlöm őt. Jah, hogy azt sehogyan se teszem meg? Hát így járt, ugyanis.. menjen a fenébe! Ezért sem rajongtam azért az ötletért, miszerint ebbe a nyomorult városba érkezem egy átkozott elvarázsolt tárgyért. Igazából megéri nekem ezt a fajta tónust elviselnem? - Igazság szerint pont annyira örülök neked e szituáció nyomán, mint egy... nyomorult sárvérűnek! - Szúrom neki oda kicsit sem kímélve a kis lelkecskéjét, s habár lehetnék vele kedvesebb, viszont ez sem az a nap lesz, ahol egymás karjaiba fogunk borulni jó testvérekhez híven. Ah, szórakoztató, mert olyan pillanat nem is létezik ebben az átokverte pokolban! Lazán összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, ezzel zárkózva el a húgomtól, amikor is újfent megcsendül az a nyávogóan hisztériás hangszínének effektusa. Elkap menten a hányinger a jelenlétéből kifolyólag, ahogy a dobhártyámat kapargatja minden egyes kiejtett szükségtelen szava. Ellenben, amikor tudatosulnak bennem az értelmezési feltételeknek nevezhető szálak, akkor hirtelen még a falnál is sokkal világosabbá válok. Nem, ez nem lehetséges! Megrázom a fejemet, mintha így.. kilökhetném magamat egy álomkép keresztezéséből. Ez valami szörnyű vicc, hiszen a család... ők.. nem, nem tudhatják! Egyetlen személynek beszéltem erről csupán és ő... ő nem árulna el engem; ő nem tenné meg ezt velem.. A felismerés ténye nyomban a mélységbe taszít, magával rántva megannyi kétséggel karöltve. - Te... te ezt egyáltalán.. honnan tudod? - Remegő hanggal ejtem ki az ajkaimon megformált; haloványnak tűnő betűk kavalkádját. Igyekszem nem kimutatni a bennem dúló feszültséget, azonban szépen, s lassan elvesztem a józan ítélőképességemet. Nemcsak ő, de maguk a szülők is tudják: az elmém egy sarkában ugyan fókuszálok a beszédjére, míg egy másikban már harcot vívok önmagammal. Gyerünk, Kill', szedd össze magad... muszáj... muszáj! Könnycseppeket fojtok vissza, morzsolok és törlök le az arcomról, amelyek lényegében a gyengeségemről árulkodnak. Az utolsó ember, akiben... akiben a végletekig megbíztam.. képes volt elmondani a saját családomnak, miként...? Másodpercek telnek el szótlanul, sőt.. most' valahogy még arra se reagálok frappáns módon, miként megjegyzi azt, miszerint beülhetnénk valahová. Tagadhatatlanul is ott van a teljes érzelmi skála színe-java a fejemre írva: kétségbeesés, elveszettség, csalódás, fájdalom, döbbenet, harag, s minden más, ami ezeknek a szinonimáját alkotja. Bogdan elárult... tényleg elárult? Nehezen fogom fel a történteket, az épp' zajló cselekményeket, s a tisztán nyomatékosított kijelentéseket.. Legszívesebben sírnék, amit már nagyon régóta nem tettem meg, s aztán meg... törnék-zúznék: mindent... mindent, ami elém kerül. - Mégis honnan a francból tudod... tudjátok ezt? - Összeszedetlenül, s idegesen túrok a hajfürtjeim közé. Remegek: teljes testtel remegek e sorozat nyomán. - Áruld már el! - Üvöltök rá, ekként kicsit sem törődve a környezeti egységekkel, vagy azzal, miszerint bárki is meghallhatja a hangomat. Nem érdekel senki és semmi e minutum kapcsán: csak ő és az a drága válasz, amely.. amely megmagyarázná ezt.. ezt itt! Kicsit sem fogom vissza magamat, még, akkor sem, amikor az indulatom hevében a falba verek ököllel. A művelet következtében véres lesz a hófehér színezék, felszakad a vékony bőrréteg a külső kézfejemen, s innentől kezdve nincs is már meg az önkontrollom. Ismételten találkozik a kezem a ház burkolatával, midőn mindent is szidok; halkan motyogva az orrom alatt. Tudomást sem veszek azon információk áradatáról, amelyekre nem feleltem. Valahogy nem megy... nem tudok makulátlanul gondolkozni, mindenféle befolyásoltság nélkül. Az egyetlen barátom, aki talán.. talán sosem volt az: csak egy ócska kis kémje az apámék bábjátékának.
Kirill mindig is haragudott rám azért, mert megszülettem, és rám hárult az a feladat, amelyet neki szántak. Ő nem tudta mennyi lemondással, megkötéssel, kínnal és fájdalommal járt mindez. Nem tudta milyen az, amikor a kezdeti időszakban a saját elmédet ellepik az idegen hangok, vagy éppen azt, hogy mégis miféle érzés volt szembesülni vele, hogy ha nem zártad el a gondolataidat, akkor mindent tudtak rólad mások. Teher volt ez. Mindezt büszkén viseltem, hiszen a családi hagyományt tovább kellett vinnem, s nem is tudnám elképzelni az életemet másképpen. Mégis gyakran megesett, hogy megpróbáltam beleképzelni magam Kill helyébe: úgy véltem, hogy a háttérben lenni nem volt olyan vészes dolog, mint amilyennek ő látta, sőt mit meg nem adtam volna annyi szabadidőért, amellyel ő rendelkezett! Nekem a szigorú napi- és edzésterv maradt, a vége láthatatlan gyakorlások, sebhelyek, a bájitalok, amelyek tompítják a fájdalmat, és növelik a fájdalomküszöböt, a mentális és fizikai megpróbáltatások… És néha, nagy ritkán kijárt nekem is némi szórakozás és öröm a kedvesem, vagy a barátaim körében. Nem haragudtam Killre, amiért azt hitte, hogy elvettem tőle mindent. Valahol még sajnáltam is emiatt, de ez a sajnálat hamar elillant, amikor szemtelenül viselkedett velem. Szórakozott, már-már gunyoros mosollyal figyeltem a mozdulatait: a kezdeti megtorpanást követő lassú fordulást, az arcára kiülő mélységes megvetést, s mindezt csupán mosolyogva reagáltam le. − Még szerencse kedves bátyám, hogy tisztában vagyok a felsőrendűségemmel, így hiába szeretnél lealacsonyítani a sárvérűekhez, különb vagyok náluk. Sőt, mindketten tudjuk, hogy még nálad is – feleltem nyájas mosollyal, hiszen, ha sértegetni szeretett volna, akkor nem tudtam megállni, hogy ne kontrázzak rá a szavaira, és vágjak oda, ahol a legjobban fájt neki. Lassú, kényelmes léptekkel sétáltam felé, ahogy összefonta a karjait maga előtt. Annyira egyértelmű védelmi mechanizmus volt a részéről, mégis valamelyest szórakoztató. A fejrázását nem tudtam hirtelen hová tenni. Most arra gondolt, hogy mindez csupán pletyka lett volna? Aztán a következő szavai rácáfoltak a gondolataimra. − Elég sok mindent tudok, Kill. Ez is a képzésem része – billentettem oldalra a fejemet, hiszen valóban a tréningemhez tartozott az is, hogy megfelelő információkhoz jussak. A szüleink azonban nem gondoltak arra, hogy akár rajtuk is gyakorolhatok a képességeimet. Ahogy az arcát kezdte törölgetni, kurtán felkacagtam, hiszen úgy éreztem, mindez csupán egy színjáték része volt csupán. − Nem kell a dráma, Kirill. Mindketten tudjuk, hogy nem rajongtál érte. – És én sem. Gondoltam, de ezt már nem tettem hozzá. Azért kíváncsi lettem volna, hogy a kedves feleségének a családja mindezt hogyan fogadta. A bátyám azonban válaszra sem méltatott, mintha a szokásosnál is jobban próbált volna ignorálni engem. A következő kérdéseire azonban szimplán megvontam a vállamat. Ha ő nem volt hajlandó normálisan viselkedni, akkor én miért törtem volna magam ezért? Azonban, amikor rám üvöltött, felvont szemöldökkel pillantottam körbe az apró utcában. − Attól, hogy egy kölyök szintjére süllyedve hisztizel és követelőzöl még kevésbé lesz kedvem válaszolni a kérdéseidre. Főleg azok után, hogy figyelmen kívül hagytad azt, amit mondtam. A kezeimet a kabátom zsebeibe csúsztatva figyeltem azt, ahogy ököllel verni kezdte a falat. Sose volt jó önkontrollja. Nem véletlenül volt vele olyan szigorú apa sem. Engedtem hát, hogy kitombolja magát, de az esetlegesen sokadik ütésnél megunom, és inkább rászólok. − Remélem, most már kidühöngted magad, és hajlandó vagy odafigyelni rám. Ha válaszokat szeretnél, akkor gyere velem a Vit Älg nevű étterembe ebédelni. Nem fogok neked könyörögni, vagy összeszeded magad, vagy itt maradhatsz szétverni a falat, amíg a tulaj ki jön miatta! – szóltam rá szigorúan, hiszen a gyerekes hisztijét nem voltam köteles végignézni, így inkább sarkon fordultam, és elindultam az étterem irányába. Tudtam, hogy ha válaszokat akart kapni, akkor úgyis követni fog.
Vendég
Pént. Feb. 11, 2022 11:52 pm
Kira
& Kirill
A látványa olyan volt számomra, mintsem olaj a tűzre öntve. Csillapíthatatlanul gyűlöltem a jelenlétéből fakadó ámítást, hisz' nem volt több: csak egy illúzió okozta varázslati kellem. S hiába ejtettem ki az ajkaimon azon szavak összességét, vagy vágtam olyan ábrázatot, amilyet, ha lényegében kimondatlanul, sőt beismerés nélkül; többet jelentett nekem annál, amit valaha is mutattam az irányába. Valahol mélyen tetszett a visszavágása, az a karakán személyiség típus, amivel árnyalt módon rendelkezett. Ha nem lennénk ennyire különböző térfelen, akkor még meg is dicsérném őt a büszkeségem jeleként titulálva, azonban a realitás tetőfokáról nézve az eseményeket, nos.. ez egyúttal lehetetlenség volt. Így pedig maradt a szokásos ideál, amelynek értelmében mindketten porig alázzuk a másikat. Halkan felnevetek a válaszára reagálva, miként ő maga különb nálam. Oh, ugyan már, Sis'! - Oké, átfogalmazom neked, mivel úgy látom értelmezési gondjaid akadtak a szöveg kapcsán. - Kezdek bele önelégült mosollyal, ahogy az írisztükreit figyelem. - Koránt sem kívántalak téged lealacsonyítani a szintjükre! Pusztán azt fogalmaztam meg, hogy mennyire nem örülök neked és a kéretlen kis társaságodnak, ellenben Te kevered a szezont a fazonnal! - Világítok rá a lényegre a beszédemmel, ha csak nem kívánja netán ezt is túlszárnyalni, mint mindig mindent. - Illetve képzeld csak el, miszerint... engem nem nehéz felülmúlnod, ha már az egész család Téged éltet, mert Te voltál szíves elrabolni a 'társaság középpontja' címet. A kis habitusodból kifolyólag nyilván ácsingózol a teljeskörű áradatért és valahol bánt téged az is, miként rám nem vagy hatással. Ellentétesen azzal, ha piszkálsz, mert, akkor kapsz tőlem némi interakciót, nem de? - Gúnnyal telt hangszín keretébe zártan játszom a szavakkal. Oh, s még ő nevez olykor-olykor engem kölyöknek az idegesítő vonásaimra utalva, de lássuk csak be... ő sem jobb nálam. Az esze egy kislányéval egyenlő mértékű; kivívja magának a felszínes figyelmek sorozatát, mert nem bírná elviselni azt, ha magányosnak kéne lennie. S akkor mit mondjak én? Világéletemben levegőnek néztek és még azt várná el, miként nyalizzak neki? Azt hiszi, hogy bele tudja magát képzelni a helyzetembe? Nem, nem tudja! Fogalma sincs arról, miként milyen az, ha az egész család semmibe vesz, s ha nem jelentesz többet egy vacak rongynál. Neki lehet ez csupán szurkálódás, de nekem egy fájó pont, amelyben a magány a közismert társam. Egy szakadék mélyén tengődtem; üvöltve a bensőm falai között. Egyszerűen nem akartam felfogni az események ádáz zálogsorát, miszerint képes volt ilyenre egy olyan valaki, aki... Miért csak nekem jelentenek többet egyesek? Miért nem képes egyetlen valaki... csak úgy kedvelni önmagamért? Az árulás kételye volt a legfájdalmasabb ráeszmélés, amit valaha is megélhettem ebben a nyomorult sorsnak nevezhető jellegben. A kiejtett lexémák eltörpültek, ekként rántva ki a személyiségemet a valós környezetből. Úgy éreztem magamat, mintha egy kelepcében lennék, ahonnan a kijutás aprónyi esélye sem adatik meg. S habár a húgom beszélt hozzám, én mégis elrévültem e kéretlen hivatkozás mezsgyéjén. Az elmei létkörből egyedül az húzott vissza a talajra, miként választ követeltem kapni a kérdésemre. Megemelt hangszínemmel csak a nyomatékosítást szolgáltam, s koránt sem óhajtottam mindezt neki tulajdonítani, ámbár ez úgy jöhetett át a számára, miszerint az indulatomból fakad eme igény társítása. Egyszerre tudatosult bennem minden eddig közölt kinyilvánulása: a képzése része, az éles kis kacaja, az, hogy nem rajongtam a feleségemért és a mostaniak, amik.. - Tudod jól, hogy nem szokásom az elszalasztott figyelmetlenség! - Suttogom kissé higgadtabb állapotban. - S igen, közérdekű tény, hogy kerüllek, ellenben... ezt most' nem értheted! - Sziszegem haragtól dúló lejtéssel, amit nem hozzá társítok, hanem ahhoz az... az árulóhoz. Minden egyes körülményben csalódnom kell, sőt.. minden átokverte személy eljátssza a bizalmi létét. Ezért is volt égetően fontos a válasza: azt akartam, miszerint ez.. ez egy kósza félreértés legyen. Viszont nem kaptam tőle semmiféle jelzést, ezért a lobbanékonyság vette át felettem az uralmat. A házfal volt az elszenvedője a következményeknek, én pedig önön személyemben tettem kárt, amiért... Ismételten mondatok hagyták el az ajkait, egyértelmű utalással vegyítve a lényeget, miként ő eléri a célját így, vagy úgy. Másodpercek töredéke alatt sarkon fordulva indult el az utca kivezető részlegéhez, ám... - Sissy'! - Szóltam utána, ekként elkapva a karját a véres kezemmel. Alig néhány mozdulat, s immár' ebben a pozícióban voltunk. - Rendben, legyen, igazad van.. - Szokatlanul távol állt tőlem ez a fajta kifejezési módszer, mégis kimondtam és elengedve: mellé léptem. - Ebédeljünk, vagy menjünk oda, ahová csak szeretnél... bánom is én! - Egy pillanatra a földre tekintek, jéghideg könnyek áztatta arccal, 'míg egy másik minutumban már letörölve őket: ürességtől csillogó íriszekkel meredek magam elé. Minden szó nélkül kullogok utána, néma árnyként követve a felsejlő sziluettjét. Akárcsak a megtestesült csend jelensége: úgy vonulok vele az étteremhez. Menetközben pedig meghal a lelkemben egy újabb darabka, amely úgy tűnik tova, mint egy múló foszlány látszata.
755 // i get wicked // This is just a game, right?
Vendég
Vas. Feb. 13, 2022 1:00 am
Kill & Kira
Csípőre tett kézzel mosolyogtam az arcába, hiszen egyetlen szavával sem volt képes kizökkenteni engem. Drága bátyám! Kicsit jobban meg kellett volna erőltetned magad, hogy bármit is magamra vegyek, ugyanis a próbálkozásaid harmatgyengék voltak. − Nincsenek értelmezési gondjaim, bár tudom, hogy előszeretettel nézed le a képességeimet, mert ezzel akarod növelni a csekély önbizalmadat, de el kell keserítenem téged: az én önképem teljesen rendben van, így nem tudsz ártani nekem. – Mindig akadt replikám, könnyűszerrel találtam másokon fogást, hogy aztán a kötekedésüket maguk ellen fordítsam. Zavart, hogy Kirill így viselkedett velem, de nem voltak álmatlan éjszakáim tőle. − Arról már nem én tehetek, hogy magadra öltötted a család fekete báránya címet, és arra sem méltatsz minket, hogy meglátogass minket – tártam szét a karjaimat, hiszen az elmúlt időszakban nem sűrűn láttam őt, s ennek nem az volt az oka, hogy nem akartam volna, hanem az, hogy ő menekült tőlünk, az otthonától, és mindentől, ami azzá teszi, aki. − Nem az én hibám, hogy egy gyerek halva született. Ezt te is nagyon jól tudod. Ahogy arról sem én tehetek, hogy népszerűbb vagyok nálad, nem csak a családban, hanem az emberek között is – eresztettem le a kezeimet, majd halkan felnevettem, amikor arról beszélt, hogy zavar engem, hogy nem voltam rá hatással. − Szerintem te kevered a szezont a fazonnal, Kill. Engem nem az zavar, hogy nem vagyok a kedvenced. Én csak azt nem értem, hogy a feszültségedet miért rajtam akarod lépten-nyomon levezetni, amikor nem ártottam neked semmit. Legalább is, nem hinném, hogy én lennék a felelős azért, hogy nekem kell viselnem azt a terhet, ami rád hárult volna. De ha gyűlölni és hibáztatni akarsz olyan dologért, amelyet el sem követtem, hát tessék… Állj be a sorba, elég sokan vagytok – mosolyodtam el végül, hiszen számtalan félvér diák akadt, aki átkozta a nevemet azért, mert megmutattam nekik a helyüket. Ha Kirill csatlakozni akart az utálóimhoz, nem tartottam vissza, az ő ügye volt. Bár be kellett vallanom, valóban szórakoztató volt, hogy a tulajdon testvérem ennyire felületesen ismert, ahogyan az is, hogy nem csupán a pillantásából, hanem minden egyes mozdulatából sütött a gyűlölet. Szerencsére, a szüleink arra neveltek engem, hogy ez ne fogjon vissza, így hát mindig hamar túllendültem Kirill gyermeteg féltékenységi rohamain. Arra azonban végképp nem számítottam, hogy a falat kezdi el verni mérgében, zavarodottságában, vagy éppen frusztrációjában. Ötletem se volt arra, hogy mégis mi zaklatta fel ennyire, de azok után, ahogy ő viszonyult hozzám, nem állt érdekemben ápolni a lelkét. − Mégis úgy viselkedsz, mint egy kölyök. Örülj nekem, hogy előttem rendezted le mindezt, és nem apa, vagy anya látta, mert akkor már rég kiátkoztak volna az életből – feleltem egykedvűen, hiszen apa úgy vélte, hogy a felesleges érzelmeknek nem volt helye az életünkben. Sok esetben az érzelmek csak hátráltattak bennünket, és Kirillnek láthatóan problémája adódott a kezelésükkel. − Akinek van egy kis esze, annak mindez feltűnik – vontam meg a vállamat, hiszen már kiskorunk óta nyilvánvalóvá tette, hogy nem kedvelt engem. Az viszont érdekelt volna, hogy mégis mit nem érthettem szerinte. Mindenesetre, mivel úgy ítéltem meg, hogy az elméjét elöntötte a harag, így feleslegesnek találtam érdemi kommunikációra törekedni vele. Mosolyogva fordultam hátra, és fejtettem le az ujjait a karomról. Mégis elértem azt, amit akartam. Először a kabátomat szemléltem meg, hogy eltüntessem róla az esetleges vérfoltokat, majd a zsebembe nyúltam, hogy egy zsebkendőt nyújtsak felé abból a célból, hogy megtörölje a kezét. − Nagyszerű! Úgyis éhes vagyok – csengett vidáman a hangom, ahogy elindultam az étterem irányába. Akadt néhány városlakó, vagy pedig diáktársam, akikkel útközben összefutottunk, nekik bájos mosollyal az arcomon intettem, majd lelkesen csillogó szemekkel fékeztem le a hely előtt. Az ajtó felett hatalmas szarvasagancsok díszelegtek, a cégér pedig egy fehér jávorszarvast ábrázolt, hiszen ez volt a helynek is a neve. − Azért remélem, nem tervezel jelenetet rendezni odabent – pillantottam rá, utalva arra, hogy Yggdrasilból a hírek hamar eljutottak a szüleink fülébe, és nem hinném, hogy örült volna, ha valamelyikük idehoppanált volna csak azért, hogy leteremthesse őt.
Vendég
Hétf. Feb. 14, 2022 4:11 pm
Kira
& Kirill
A szűk utca zsúfolt falai között egyszerűen nevetségesnek tűnhetünk, akárcsak két kamasz kölyök, akik egy nyamvadt játékon veszekednek. Ellentétesen ezzel ugyan felnőttek voltunk, azonban a viselkedésünk jócskán hagyott kivetnivalót maga után. S ha bárki szemtanúja lett volna az esetnek, akkor megkérdőjelezte volna az épelméjűségünket, avagy pedig az életkorunkból kifolyó fejlődöttségi szintünket. Igazából valahol nekem is felbukkant az elmém egy apró szegletében az identifikáló öntudat, ellenben mégsem ismertem volna be semmi pénzért mindezt. Helyette lazán kivettem a részemet a játszmából és úgy szurkáltuk egymást oldal távlatból, mintsem két mugli óvodás a kiscsoportban. Egyszerre volt szürreális e gondolatmenet, s ugyanakkor szinte roppant' találó, habár.. a muglikkal kapcsolatos összeegyeztetéssel jócskán túllőttem a célon. - Oh, látom, teljesen elemedben vagy.. - Jegyzem meg némi gúnnyal a hangjátékom folytán. - De, ami azt illeti, nos.. tévedsz, Sis'! Egyáltalán nem áll szándékomban ezzel önbizalmat építeni, így némileg röhejes a megállapításod, továbbá.. honnan veszed azt, miszerint ártani óhajtok neked?! Ez is talán az egyik távoli téveszméid egyike?! - Finoman oldalra döntöm a fejemet, miközben a húgom silány alakját pásztázom végig. Ideje volna feladnom azt, miként megértsem a logikai hátterét, mert egyszerűen ez lehetetlenség. - Hm, persze, persze... - Meg mese habbal! Bólogatok, mint, aki el is hiszi az egészet. Meg a fenéket! - Mintha nem lépten-nyomon ezt éreztetnétek velem, vagy mondok jobbat... szerinted azt a birtokot én vettem meg olyan messze? - Vonom fel a szemöldökömet: érzékeltetvén a helyzet visszáját, ugyanis hiába ejtettem ki nyilvánosan én a 'fekete bárány' megnevezést, ha közben ők maguk sulykolták belém. Ámbár; bizonyosan könnyebb abban a tudatban élni, miszerint ezért is én vagyok a felelős, mint mindenért, ami velünk előfordul. - Ahogy én magam sem tehetek eme tényről és mégis mindenki úgy kezel, miként képtelen vagyok betölteni a családi névvel járó kötelezettségeket! - Értetlenkedve fakadok ki, erősen megnyomva a szavak többségét. - Hidd el, nem érdekelne a népszerűségi rátád mibenléte, amennyiben egy csekélynyi esélyt is kapnék a figyelmükből, de ehelyett minden; tényleg rohadtul minden a Tiéd! S azt hiszed, hogy megértesz, vagy, miszerint nekem sokkal jobb? Hát elvagy tévedve! - Erőtlenül elhallgatok, ahogy nyelnem kell egy nagyobbat. Esetleg egy másik élet keresztezésében elviselhetnénk az egymás jelenlétéből fakadó atrocitást, ám ez egyúttal nem az a rész és nem is az a sors. - Komolyan azt hiszed, hogy gyűlöllek téged? - Érdeklődöm efelől sokkal halkabban a vártnál. - Valahol nagyon nem vagyunk tisztában egymással, ugyanis koránt sem érzek így irántad, vagy legalábbis nem rajtad kéne csattannia, ami tény, de Te vagy a közelemben. S igen, féltékeny vagyok rád, hogy Te megkapsz mindent, amiből én egy töredéknyit sem. - Őszinte vallomás, vagy álnok ámítás, de kimondom azokat, amiket mélyen magamban gondolok. - Nem hibáztatlak azért, ami a múltban történt, ellenben te sem várhatod el azt, hogy könnyebb legyen! Vannak olyan alternatívák, amelyekkel nem vagy tisztában, vagy, amiket nem tudsz észrevenni az életemben, mert mással vagy elfoglalva, ugyanez természetesen fordítva is igaz, mert nagyobb hangsúlyt emelek a kerülésre, mintsem a megismerésre! - Zárom le ezt a szakaszt, mindenféle kötekedés, vagy mentegetőzés nélkül. Mindkettőnknek igaza van egyaránt; még, ha nehéz is bevallani. Fájdalmas, hogy csak eddig jutottunk el a röpke évek alatt: a hibámból eredeztetve, viszont érthető, miszerint sokkal kézenfekvőbb volt ezt alkalmazni, mint magyarázatokat keresni a miértekre. - S eddig mégis mi tartotta őket vissza ettől? - Kérdezem meg az incidensemet követően. - Szerintem senki nem áll az útjukban, sőt... hajrá, ez az egyetlen egy dolog, amit még nem követtek el velem szemben! - Csapom össze a tenyereimet szórakozottan; az idegességem netovábbjaként. Túlságosan is hirtelen vérmérsékletű vagyok, ami bezzeg elég sok mindenhez köthető; kezdve azzal a szadista vadállattal, folytatva a sort a szülőkkel, s aztán... inkább hagyjuk is e témát, mert ismételten a fal látná a kárát. Az egyéb kommentárjára nincs hozzáfűznivalóm: örülök, ha ennyire szembeötlő neki a szituáció. Mondjuk ennek a nyomán akár el is mehetne mellettem, anélkül, hogy megszólítana, de nem, mert neki muszáj keresnie a társaságomat. Ennek dacára végül én futok utána, mint egy pincsi kutya; úristen, mennyire szánalmas vagyok! Elfogadom tőle a felém nyújtott zsebkendőt, s míg megtörlöm a véres kezemet, addig bólintok is egyet a feleletére. Válaszul mással nem is szolgálok a részére, csupán csak hangtalanul követem, mint egy menetelő hullai ideál. Percekkel később majdnem' bele is futok hátulról, ám még épp' időben lefékezek sikeresen. E rövid kis séta kapcsán átértékelődtek bennem a dolgok, s mivel úgy sincsen rám senkinek sem szüksége, így... - Távol áll tőlem, Sissy'-kém! - Jegyzem meg orosz akcentussal vegyítve a német nyelv jellegzetességét, mialatt érzéstelen íriszekkel bámulom a lélektükreit. S 'míg nem régibben az anyanyelvünkön andalogtunk, mostanra már a német váltotta fel nálam eme összhatást. Mintha pusztán kicseréltek volna engem az eltelt néhány minutum révén, oly' szinten űzöm egy másféle egyéniség adta jegyeket. Alighogy előre engedném udvariasságból a húgomat a bejárathoz, amikor is kilép rajta egy srác, aki szinte már-már mohón falja fel a szemeivel a lányt. Egyből gyilkos pillantással illetem meg a kísérleti alanyunkat, aki nem ma, de még máskor sem fogja becserkészni a tulajdon testvéremet: ebben már most e szent momentumban biztos lehet. Szikráktól izzó tekintettel lépek fel elé és lököm le egyúttal a lépcsőn. - Nem tudom, hogy ki vagy és nem is igazán érdekel... - Sziszegem finom ridegséggel közvetítve felé a mondandóm. - ..de a húgomat menten elfelejtheted, ugyanis vőlegénye van és sokkal boldogabb nélküled, te kis... - Lépek utána hetykén és amennyiben nem állít meg, Sis', úgy vészjóslóan indulok meg a srác felé, aki nem igazán tűnik ezúttal már merész egyénű vállalkozónak.
Ha testvéri szeretetben nevelkedtünk volna fel, talán aggódtam volna a bátyámért, azonban a család és főként Kirill gondoskodott arról, hogy ne vigyem túlzásba a felé irányuló pozitív gondolataimat. Mivel elég magas tűréshatárral és fájdalomküszöbbel rendelkeztem, így elvártam, hogy a fivérem is hasonlóképpen legyen. Apa ugyanis azt akarta, hogy a fizikai és a mentális nyomás alatt is jól teljesítsünk, így hát nem csoda, ha Kill szavaira mosolyogva billentettem oldalra a fejemet. − Ma már megríkattam egy harmadéves sárvérűt, szóval, valóban eléggé elememben vagyok. Te is szeretnél sírni? Akad még pár megjegyzés a tarsolyomban – válaszoltam vidám, már-már csacsogó hangot színlelve. − Miért vagy olyan biztos ebben, Kill? Hiszen, mást sem csinálsz, csak engem próbálsz eltaposni igen kicsi korunk óta. Mondanám, hogy nézesd meg magad egy pszichomedimágussal, de lehet utána nem engednének el téged… − érintettem meg a mutatóujjammal az alsó ajkamat, mintha csak elgondolkoznék a lehetséges következményeken. − Nekem, veled ellentétben nincsenek téveszméim, csupán az utálatod kézzel fogható – feleltem neki higgadtan. Ha én gyűlöltem valakit, annak a személynek ártani akartam, de ez eléggé jellemző volt a családtagjainkra, így talán érhető volt, hogy nem bíztam volna az életemet a bátyámra. − Mondd csak, és olyan hányszor fordult már elő, hogy ki akartam kérni a véleményedet valamivel kapcsolatban, vagy időt akartam volna tölteni veled, és te elhajtottál el? – tettem csípőre a kezeimet, hiszen amikor kislány volt, akkor talán még ragaszkodtam volna is hozzá. De ő… Ő döntött úgy, hogy utálni fog engem. – Nekem közöm nincs ahhoz a birtokhoz, egyébként meg van annyi pénzed, hogyha közelebb szeretnél élni, akkor vegyél egy közelebbi házat. Ennyivel részemről lezártam a témát, ugyanis Kirill volt az, aki bemesélte magának, hogy ő nem kellett senkinek, ő volt az, aki a tulajdon testvérét elmarta magától, innentől kezdve pedig szemernyi szánalmat nem éreztem az irányába. − Szerintem eléggé durva téveszméid vannak – engedtem le a karjaimat, miközben a fejemet csóváltam. – A szüleink nem akarnak mást, csak azt, hogy megálljuk a helyünket a világban, hogy mindenki fölé kerekedjünk, és beteljesítsük a saját sorsunkat. Minden, amit tesznek, a mi érdekünkben történik, csak te ezt nem vagy hajlandó meglátni. Igazam volt. Apa nem véletlenül küldött rám megannyiszor Cruciatust, hiszen azt akarta, hogy ha úgy hozná a sors, képes legyek talpra állni. Az anyai szigor sem gyűlöletből fakadt, ahogy az elrendezett házasságom sem, hiszen édesanyám a legjobbat akarta nekem, azért viszont meg kellett dolgoznom. A nagyanyám sem véletlenül volt olyan rideg és parancsolgató, hanem meg akarta mutatni azt, hogy milyen, amikor a rangidőst tisztelve teszed a dolgodat. Mindenki az egész családunkban azért dolgozott, hogy mi ketten a legjobbak, a legtalpraesettebbek, legleleményesebbek legyünk, akiken nem lehetett kifogni. Ha ezt Kirill nem akarta belátni, akkor az már az ő hibája volt. − Arra nem gondoltál, hogy te viszonyulsz rosszul a szituációhoz? – kérdeztem még mindig nyugodtan, hiszen mint mondtam, engem a bátyám nem tudott felidegesíteni. – Miért? Talán azt hiszed, hogy nekem sokkal jobb? Gondolkozz el, mielőtt beszélsz, mert fogalmad sincs, hogy mi zajlik a háttérben. Honnan is tudhatnád? Mindenki elől elzárkózol… Nem is értettem, hogy miért próbálkoztam jobb belátásra bírni a bátyámat, hiszen voltak dolgok, emberek, akiket el kellett engedni, akikkel szimplán nem lehetett mit tenni, mert mondhattál bármit, tehettél bármit, sose voltál elég jó nekik. Mégis csendesen hallgattam a fivérem szavait. Az arcom sem rezdült, nyomát nem mutattam annak, hogy bármiféle érzelmet kiváltottak belőlem a gondolatai. − Mi mást tehetnék, ha soha viselkedtél úgy, mint egy testvér? De teljesen mindegy, mert a lányok betöltötték azt a szerepet, amit neked kellett volna – vontam meg a vállamat egykedvűen. Valahol szomorúnak találtam, hogy két, látszólag idegen lány, akikkel csupán egy ősi mágia között össze, közelebb álltak hozzám, mint a tulajdon, vérszerinti testvérem. − És a féltékenységedből kifolyólag bünteted az egész környezetedet, legfőképpen engem. Zseniális. Gratulálok hozzá, hogy ennyire nem tudsz úrrá lenni a saját érzéseiden – ingattam a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni a bátyádat. – Szerinted egyébként nekem azokért a dolgokért nem kell megdolgoznom? Azt hiszed, hogy minden csak az ölembe hullik, mert „én vagyok a család üdvöskéje”? Nem, Kirill, minden egyes dologért, még a szabadidőmért is árat kell fizetnem. A mi családunkban semmi sem járt ingyen, vagy alanyi jogon. Ha nem cselekedtél érte, ha nem küzdöttél érte, nem verejtékeztél meg azért, amire vágytál, akkor nem kaptál semmit. − Én már jó ideje nem várok el tőled semmit Kirill – feleltem halkan, épphogy megtörtem a közénk beálló pillanatnyi csendet. – De te se legyél olyan dolgok miatt féltékeny, amikről fogalmad sincs. − Mert a fiuk vagy? Mert a maguk módján szeretnek téged? Annyira torzult az énképed és az, ahogyan a családunkat látod, hogy nem vagy hajlandó ezt beismerni. Én viszont fáradt vagyok folyton beléd sulykolni, hogy mindent értünk tesznek – sóhajtottam fel, hiszen valóban unalmas volt újra és újra ugyanazokat a köröket futni a testvéremmel. Annyira elmerült az önsajnáltatásban, hogy jobbnak láttam drasztikus módszerekhez folyamodni, és kizökkenteni ebből az állapotból. A célomat elértem, és elégedetten pillantottam rá, ahogy megtörölte a kezét. Még csak az kellett volna nekem, hogy így állítson be velem az étterembe. − Így legyen – néztem vele farkasszemet, miközben már én is átváltottam németre. Ahogy Kirill előreengedett, halovány mosollyal nyugtáztam, hogy az éttermet elhagyó srác megbámult engem. Alig vártam, hogy elmeséljem Svennek az esetet, hiszen az ilyen nyomorultakon mindig olyan jókat szórakoztunk. Nem vettem volna róla különösebben tudomást, ha Kirill nem kezdett volna magánakcióba. Csupán a puffanásra fordultam hátra, és arra, hogy a srácot lelökte a lépcsőn. − Kirill! Elég – szóltam rá élesen, visszaváltva oroszra, miközben a bátyám válla felett a srácra esett a pillantásom. – Te pedig tűnj innen. Megragadtam a bátyám karját, hogy visszarántsam őt, majd mély levegőt véve csak ennyit mondtam: − Nem kellett volna, és arról volt szó, hogy nem rendezel jelenetet. Talán egy másik helyzetben, világban, univerzumban hálálkodtam volna neki, azonban nem értettem, hogy miért pont most találta ki, hogy a testvérem szeretne lenni, és miért akar kellemetlen helyzetbe hozni mindkettőnket. Mielőtt bármit is mondtam volna, megpróbáltam beterelni őt az étterembe.
Vendég
Szomb. Márc. 05, 2022 11:10 pm
Kira
& Kirill
Valahol egészen mélyen a bensőm egy eldugott pontján rohadtul fájt a felismeréssel járó tény, miként a kettőnk kis csatározása valójából hamis vádakra épült fel. Most' sem akartam beismerni, mert, ha hangosan kiejteném a betűk összességét valami összeomlana bennem. Onnantól fogva minden, de tényleg minden értelmét vesztené: az eddigiekben kialakult jellemképviselet, a küzdelem az elismerésért, a megfeleléssel járó kényszer ideálja, vagy az, hogy... mi minden elcseszett a nyomorult életem kapcsán. Egyszeriben csupán elakadt a hangom, s nem jött ki egyetlen szó sem a torkomon. Hogyan juthattunk el eddig? S miként engedhettük meg azt, miszerint önmagunk legrosszabbjai legyünk? Hirtelen feleslegesnek éreztem az argumentumok felhozatalát, nem láttam többé logikát a párbajunkban, megkérdőjelezhetővé váltak a szálak, amik egyszerre tűntek nyomasztónak és egyúttal élcelődésnek. Mindenféle beszéd nélkül figyeltem a húgom ajkainak mozgását, felfogva valamelyik szegmensben a történtek átható sorozatát. A kósza kegyetlensége a megmaradt lelkem legmélyéig hatolt: sírnék általa, akad még néhány megjegyzés a tarsolyában, orvosra szorulok, téveszméim vannak, ellöktem őt magamtól, közelebb költözhettem volna, ha akarok és lényegében hajlandóságot sem mutatok belátni a szüleink igazát, akik nem mellesleg a javunkat akarják. Oh, hogy micsoda egy idióta vagyok és egyben vak, mert nem abban a képzeleti jellegben élek, hogy ez minket szolgál és nem épp' őket. Mélyen, szaggatottan, kapkodva szívom be a tüdőmbe az oxigént, mintha ezen momentumok döntő többségében harcot vívnék: a saját szánalmasnak nevezhető életemért. Gyötrelmes volt hallgatni az általa felhozott ellenérveket, amikor én... én már nem tudom. Egyáltalán, akkor miért nem hagy békén és kerül el messze, ha így vélekedik rólam... rólunk? Ritkán vagyok hajlandó az ésszerűségre, de most... most különösen keserves volt szembesülni a sors realitásával. Égető belső érzés fogott közre, rabul ejtve a szegmenseim keretébe zárva. S egyedül arra eszméltem fel ismételten, miként én viszonyulok rosszul az adott szituációhoz. Ellenben az ő szavai mitől lennének többek, igazabbak, s komolyabbak? Miért nekem kellene elismernem az ő igazát, ha egyaránt volt mindkettőnk sajátosága által korrekt megnyilvánulás? Vagy mindez nem számít? S ahogy ő sem, úgy igen, én sem tudok dolgokat. Azonban ő ezt koránt sem ismeri be, sőt nem is lát bele az én ügyleteimbe: pusztán azt hajtogatja, amit a szülők.... AMIT a szülők elvárnak tőle. Mások betöltötték nála azt a szerepet, amit nekem kellett volna. Mások által előrébb jutott, mintsem az én jóvoltamból valaha. Mások ott voltak neki, míg én... én nem. Olyan volt, mintha a lelkemet tépnék ki, s mintha elveszteném mindazt, aki a jelen állapotban vagyok. Akármennyire is fájt muszáj voltam belátni, miszerint igaza van, mert ez egyedül az én hibám. Az enyém, amiért... amiért a szülők helyett rákentem az egészet. Oly' szinten kívántam élni a megfelelési vággyal, hogy észre sem vettem a vétkeimet: az álnok állításaimat, a felé irányuló megnyilvánulásaimat, s azt, hogy erről... erről nem ő maga tehetett. Remegve veszek magamhoz némi levegőt, igyekezvén ezzel csitítani a bensőmben keletkező káoszt. Mondatai egyre mélyebbre löknek, mintha egy feneketlen kút mélyére zuhannék éppenséggel és sosem érhetnék voltaképp' földet. Ahogy ő megteszi, nos úgy az elmém berkein belül én is gratulálok önmagamnak, ezért a csodálatos semmitérő jelenségért, ahol akadályok ezreivel bámulhatok farkasszemet. Tisztában vagyok vele, hogy a helyzete nem rózsaszínes álomképek láncolata, ámbár ettől eltekintve még mindig nincs tisztában a miértek alapjaival. Féltékeny vagyok, igen, de nem a helyzetére, hanem arra, hogy konkrétan egy kibaszott levegő vagyok az egész családi létkörben. Talán el sem jutunk eddig, ha olykor alkalomadtán törődéssel találkozom a részükről, ellenben mindent megkaptam, amit nem a szépségek jelzésével illethetnénk meg. Kínok kínját.. Megrázom a fejemet, feledvén a pillanatnyi töredéket, amikor is... Jó ideje nem vár el tőlem semmit.. Magyarán jó ideje nem számítok már senkinek.. Akkor mégis miért kergetek röpke illúziókat? Miért vágyom mások nyomorult figyelmére? Miért nem tudom végre elfogadni azt, hogy.... hogy ezen az átkozott bolygón csak magamra számíthatok?! Teljes lényemmel remegek, ahogy hevesen óhajtanék reagálni, ám ez mégsem megy. A minutum lassan tépi foszlányokra a lelkemet, s mint olyan egyes részek el is halnak a folyamat okán. Még, hogy... MÉG, HOGY... a maguk módján szeretnek?! Ez az évszázad vicce, kérem szépen, de komolyan! Az a család: gyűlöl, semmibe vesz, kirekeszt és eltaszít magától! Az a CSALÁD: a legátkozottabb, ami élhet ezen a planétán! Nagy nehezen sikerül visszafojtanom a keserű haragom szájízét, a mérhetetlen vágyat a tombolásra és azt a fajta mozzanatot, amely folytán törnék-zúznék. Egyes elemek átformálódnak bennem, míg mások könnyedén hullnak a révületbe. S ideje elismerni ezúttal azt, miszerint engem senki sem fog szeretni sohasem: velem sosem fognak törődni, mert senkinek se vagyok elég jó. Neki se voltam az, ezért elárult a szüleimnek, ekként kihasználva a kínálkozó eshetőséget. Annak a srácnak kimondhatatlanul baromi nagy mázlija van, amiért a húgom egyből megvédi őt. Pedig már mondhatni' kezdtem élvezni a szórakozási felhozatalt! Csalódottságot imitálva tekintek a tulajdon testvéremre, miközben könnyedén rántom ki az ujjai közül a karomat. Oh, upsz! Őrülten csillogó tekintettel bólogatok a mondandója nyomán, érzékeltetvén a körülményből fakadó mivolti jelleget. Hogy ez egy jelenet rendezés lett volna? Áh, még el sem kezdődött, Sis'-ke, szóval miről is beszélsz?! Kíméletlen és egyben bájos mosoly egyvelegével lépek be az étterembe, a húgom oldalán karöltve, mialatt felmérem fürgén a terepet. Intek a fejemmel, hogy nyugodtan választhat magának egy szimpatikus asztalt, amennyiben az ő érdeke is úgy kívánja. Őfelsége megindulásával; jó magam is arra veszem az irányt, így foglalva helyet vele szemközt. 'Míg az első kezem ügyébe akadó tárggyal szimplán játékot űzöm, míg meg nem jelenik egy balfék pincér. Felvont szemöldökkel nézek abba az irányba: az ujjaim között forgatva azt a kis apró akármit. - Hm, valami igazán erőset kérnék ital gyanánt. - Zárom rövidre a dolgot és miután a drága Sissy' is rendelt magának; úgy a felesleges kis alakzat is eltűnik valamerre a pultnál. - Ugye tudod, hogyha.. még valaki megkísérli azt az előbbi magánakciót, akkor én gyönyörűen kivájom a szemét?! - Hátborzongatóan üres íriszekkel közlöm ezt a mindent elsöprően érdektelen információt, ahogy a villa egyszer csak megáll, majd' néhány másodperc múltán újfent érdekfeszítőnek találom a forgatásában rejlő interaktust. - Másrészt egyébként ez még semmi ahhoz képest, amit kaphatott volna az a szerencsétlen, ha nem véded meg... - Folytatom a kint elhangzottakra a reagálást. - Ellenben ez nem volt jelenet rendezés... pusztán tudnia kell azt, miként hol is van a helye a hozzá hasonló kis korcsoknak.. - Kegyetlen éllel nyomom meg a német szavak átfogó súlyának irányzatát, miként a villával az étlap felé bökök. - Neked van valami elképzelésed arról, miszerint mit óhajtasz ebédelni? - Kérdezek rá erre a kicsit sem számító tudnivalóra, ameddig kiszúrok egyetlen aprónyi érdekességet a háttérben, ámbár nyilván figyelek az én édes húgomra.
Ezernyi érzelmet láttam átsuhanni a bátyám arcán, a tekintete talán egy pillanatra fájdalomtól csillant, mégsem éreztem szánalmat iránta. Minden egyes kimondott szó, amely a viselkedésére irányult, igaz volt. Ő volt az, aki eltaszított magától, olyan mérhetetlen utálatot táplálva az irányomba, amelyet meg sem érdemeltem. Ahogy a szüleink sem érdemelték meg, hogy így vélekedjen róluk, mert mindketten, de még a nagyanyánk is a legjobbat akarták nekünk. Ahogy pedig mondani szokták: ahhoz, hogy magasra törj, előtte át kell élned a nagyobb kínokat. A neveltetésünk végig arra ment ki, hogy mi legyünk a legjobbak. El akarták kerülni, hogy bárki is meghurcolhasson, vagy tönkretegyen minket. Nekünk, Karkaroffoknak büszkén kellett állnunk a sarat még a legviharosabb időkben is. Kirill ezt nem értette, talán már soha nem is fogja megérteni a családi eszmét, amely évszázadok óta sikerre vezetett bennünket. − Vághatsz bármilyen fájdalmas arcot bátyám, az igazságot nem fogod tudni felülírni vele – utaltam arra, hogy a lányok különb testvérek voltak nála, de meg mertem kockáztatni azt a kijelentésed, hogy a leendő sógorom többet foglalkozott velem, mint a tulajdon bátyám. Valahol fájt ez a gondolat, de megtanultam együtt élni a tudattal. − Vagy talán más véleményen vagy? – érdeklődtem a fejrázására reagálván, hiszen ha szerette volna megosztani a gondolatait, akkor megtehette. Lehet, hogy nem tűnt fel neki, de én mindig a közelben voltam, amikor szüksége lett volna valakire, csak éppen ő kergetett el magától. Talán jobb is volt ezt a beszélgetést emberek között folytatni, ugyanis nagyon nem nyerte el a tetszésemet, hogy Kirill rátámadt arra a szerencsétlen kölyökre. − Kirill, viselkedj, vagy belenyomom a fejedet a közeli tóba – sziszegtem még az ajtóban, amikor elrántotta a karját. Talán valamelyest megdöbbent a tekintetének a csillogása. Biztos lehetett benne, hogy erről a viselkedésről apa hallani fog, ugyanis ő biztosan nem tolerálta volna azt, hogy Kirill a nyílt utcán jelenetet rendezzen. De még én sem értékeltem, hogy a jóhírünket rombolta az ilyen meggondolatlan cselekedeteivel. Mindenesetre, az étteremben a szokásos helyem felé vettem az irányt. Az egyik legjobb asztal volt a miénk, ez a hely pedig már-már a törzshelyünknek számított. A barátaimmal gyakran tértem be ide, ismert minket minden alkalmazott, így bájos mosollyal adtam le a pincérnek a rendelésemet, ami hagyományos skandináv ételekből állt. Jelentőségteljes pillantást vetettem a bátyámra, s már készen álltam arra, hogy az első pohár után véget vessek majd az ivászatának. Még csak az kellett volna, hogy berúgjon nekem. − Remélem, tisztában vagy vele, hogy több évnyi tréning után képes vagyok megvédeni magam az ilyen alakoktól. Másrészt pedig, tisztában van vele, hogy ki a jegyesem, így nem merne cselekedni. Akár hiszed, akár nem, de az iskolában Svent és engem tisztelnek az emberek, de merem állítani, hogy még a városban is hallottak már rólunk. Senki nem merne kikezdeni velem, már csak a családnevem miatt sem. – A Karkaroff névre ugyanis nagyon jól emlékeztek a városiak, hiszen a nagyapánk hosszú ideig volt az iskola igazgatója, bár a családunk története jóval messzebbre nyúlt vissza. − De ha nem fogod be a szádat, akkor én fogom kivágni a nyelvedet, hátha attól észhez térsz majd. Különben se most kezdd el játszani a nagy és védelmező testvér szerepét, ezzel kicsit már elkéstél – zártam le a korábbi incidenssel kapcsolatos témát. − Wallenbergare-t rendeltem magamnak – utaltam arra, hogy amíg ő a saját téveszméinek élt, addig már rég leadtam a rendelésemet a pincérnek. Ezúttal egy svéd ételt, kértem, amely főként húspogácsából állt, mellé pedig borsót, sárgarépát, főtt burgonyát és vörösáfonyalekvárt szolgálnak fel köretként. Számomra fontos volt az egészséges életvitel, így nem tömtem magamba annyi szemetet, mint amennyit a korosztályom szokott. − Szóval, elárulnád, hogy most mégis mi bajod van? – pillantottam rá, miközben a kezeimet az ölembe ejtve várakoztam az ebédemre, és azt néztem, ahogy egy kisgyerek módjára szórakozott azzal a szerencsétlen villával.
Vendég
Szomb. Ápr. 02, 2022 7:51 pm
Kira
& Kirill
Remegve szorítom ökölbe a kezemet, ekként fojtva el azt a kényszeresen feltörekvő mérget, amely által lángba borítanám az egész nyomorult terepet. A fájdalom élesen hasít bele az elmém berkeibe, felfedvén számtalan áttetsző foszlány képét. Valószínűleg egy másik perspektíva kapcsán megkérdőjelezném a szavait, azonban ez alkalommal teljességgel ráhagyom az egészet. Voltaképp' miért is győzködjek egy olyan személyt, aki a saját szüleit és annak tetteit méltatja mindennél előbbre? Miért emeljek hangot a magam védelmére kelve, amikor.. amikor is minden megnyilvánulásával érzékelteti, miszerint a családunk az szent és egyben sérthetetlen terület? Menjen már a francba a rokoni mivolttal együtt, hisz'.. Iszonyatosan nagy erőfeszítésembe kerül visszafogni önmagam, s nem szétverni a körülöttünk lévő ócska tárgyakat, hogy aztán bezzeg' rohanjon apuci nadrágszegélyéhez, miszerint a bátyának már megint elgurult valahová a gyógyszere. Mintha bármit megoldana az, ha az apám kezet emel rám, mintha bármit is... elérhetne ezzel! Esetleg netán arra játszik rá, miként kidobjanak a családból? Oh, sok sikert kívánok neki hozzá, mert valójából még ezt nem vette el tőlem, nem de? - Hm, Sissy'.. miért szerinted ennyire szomjasnak látszom? - Kérdezek vissza félszegen, miközben belépünk az épületbe. A hangom áthatóan szórakozott, míg a tekintettem az őrület teljes színskálájával vetekedik. Egy részem folyton-folyvást "bekattant", ha valami olyasmivel kellett szembesülnöm, amit koránt sem óhajtottam. Jelen esetben pedig ez a kiváltó okozat Bogdan árulása volt, ha csak... Egyes minutumok kiestek az asztalig érkezve, mert egyszerűen jelentéktelenségnek véltem a kis sétánkat a bútordarabzatig.. Aztán az elkövetkező szekundumok nyomán: rendeltünk, habár jómagam ételt nem választottam és valahol nem is igazán kívántam enni. Mostanában az étvágyam egyenlő volt a nyugalmi állapotommal: oh, igen, az egyáltalán nem létezett! - Oh, pardon, főméltósága, amiért az akaratán kívül cselekedtem... - Érzelemtől mentes hangszínnel közlöm vele, miután végig hallgattam az ecsetelését arról, miként ő itt Sven-nel karöltve mennyire megbecsült akárkik. S ez kit is érdekel lényegében? Félelemmel akár hadsereget is toborozhatnék magam mellé, mert a rohadt nevem egy Karkaroff! Mi abban a csodálat és... a tekintély, miként rettegnek tőlük? Mert ők ketten lépten-nyomon kimutatják a kegyetlenségük, s lazán taposnak el bárkit, aki az útjukba kerül.. Ettől lennének ők maguk a királyok? Hát nagy büszkeség mondhatom, ha.. azért vesznek körbe egyesek, mert tartanak a saját lényedtől.. Még jó, hogy nem várja el a tapsot a részemről, mert ő.. Ő mennyire sokra vitte az életben! Szemet forgatva hallgatom a felém intézett szavait, ahogy az alsó ajkamba harapok, ekként hajtva le a fejemet, mint, aki bánja már most', miszerint szónokolt. - Észhez térek... - Nevetek egy sort; hetykén vissza ismételvén, amit kiejtett a száján. - Ám, igazad van, Sis', mivel nem is kéne, hogy érdekelj.. ellenben mégis tettem egy ilyesféle lépést, ami... ami határozottan hiba volt a részemről, mert a nagy és félelmetes húgocskám szinte mindent megold, nem igaz? Akkor mégis minek jöttél utánam? Számon kérni, hogy embereket öltem meg? Hisz' mi közöd van hozzá, vagy úgy... hozzám? - Rázom meg a fejemet értetlenkedve, ahogy egy kegyetlen mosolyt öltök. - Miért számít a tetteim súlya, ha... ha ennyire jelentéktelen vagyok az életetekben? Mondd, mi a... - Egyetlen momentumra bezárom a szemhéjaimat, s kizárom ezt a fajta felháborodást, ugyanis nem rendezhetek jelenetet, nem lehet önálló véleményem és végképp' nem nyithatom ki a szám. S netán van-e még valami, amit a drága királynénk kíván? Aprót bólintok a megnyilvánulása okán, miként már rendelt, 'míg én fényévekkel lemaradtam ezen esetről. S ez van, ha az idegrendszeremen táncikál.. Finoman forgatom az ujjaim közt az evőeszközt, ahogyan egy távoli pontot kémlelek. A szándékából kifolyólagosan meg se szólalok, nehogy a nyelvemet vegye az engedélye elkerüléséért. S míg igyekszem elütni az időmet kelletlen játékokkal, addig ő... ő maga személyesen érdeklődik felőlem. - Az előbb még azon az elven voltál, hogy fogjam be a pofám... - Vonom fel a szemöldökömet, így nyomatékosítván az értetlenségemet. - Most' meg hirtelenjében már az érdekel téged, miként mi a bajom... - Ezt pusztán enyhe fejrázással nyugtázom, mialatt végezetül leteszem a villát a helyére. - Ha ennyire kíváncsi vagy rá, akkor az, hogy, 'míg Te számíthatsz emberekre és melletted vannak olyanok, akik tényleg szeretnek, nos.. addig számomra sosem volt és sosem lesz ilyen személy, de... de nyilván mindez az ÉN hibám. A szánalmas külsőmmé, a törtető figyelem hajhászásomért, s mindazért, mert.. mert képtelen vagyok belátni a tényt, hogy mi a jó nekem ebben a családi szerepkörben.. - Egyből lehúzom a torkomon a kihozott alkoholt, miképp' nagyobb mennyiségű pénzt dobok az asztalra. - Örülök annak, hogy Te boldog vagy, Sis', miként megvan mindened, s ezáltal... részben ugyan, ámbár normális életed is lehet! - Őszinte szavakat ejtek ki az ajkaimon, miközben újból elönt engem a kínzó gyötrelem. Az írisztükreim szenvedéstől csillognak újfent, ezáltal zökkentve ki a felvett szerepkörből. - Sose éld át a magányt.. - Szinte leheletnyi halksággal suttogom magam elé, felállva az ülőhelyzetből és elindulva az ajtó felé, miként nem sokkal később: kilépjek a friss levegőre. Feszülten túrok a hajfürtjeim közé, lazán foglalva helyet a lépcsőn. Szánalmas vagyok, mint mindig... érzelmes, mint egy kóbor kölyök... és... és.. alig bírom összeszedni a szétszórt képviseletem. Nagyot nyelve húzom össze magamat a kövezeten, ekként fogást keresvén a kiiktatásra, míg nyamvadt módon: zokogni nem kezdek.
− Nem, pontosan olyannak látszol, mint aki annyira gyenge, hogy nem képes kontrollálni saját magát – vetettem oda foghegyről, hiszen sosem kedveltem azokat az embereket, akik hagyták, hogy az érzelmeik felülírjanak mindent. Rideg számítás volt jellemző a családunkra. Kalkuláció, helyzetfelismerés és ezek mellé olyan rezzenéstelen arc, amely kapcsán az ellenfél sosem tudhatta mire számíthatott. Kirill impulzív és heves volt. Másfajta módon kiszámíthatatlan, s mégis ez a fajta viselkedés nagyon sok embernek okozta a vesztét. Nem volt képes tiszta fejjel gondolkozni, és ez borzasztóan zavart. − Tudod, nem alacsonyodok le a gyerekes szintedhez. Nem az én hibám, hogy így elcseszted a sorsodat. Ha utálni akarsz, hát legyen. Tégy úgy, de nem fog vitába szállni veled – sóhajtottam fel, miközben a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. – Továbbá, megvethetsz, lenézhetsz, de én akkor is be fogom teljesíteni azt a sorsot, amit nekem szántak. Veled ellentétben nekem vannak barátaim, akik felnéznek rám és követnek engem. Olyanok, akik harcolnának a közös cél érdekében. Neked kid van? Az a ripacs kis hülye? Lassan, drámain ingattam a fejemet, miközben megpróbáltam gondolatban összeszedni Kirill barátait. Való igaz, nem sokat találtam belőlük. Engem féltek és tiszteltek az embereket. Megdolgoztam érte, hogy így vélekedjenek rólam, és mindenki tudta, hogy bár keménykezű, de jó vezető válna belőlem. Az iskolai csapatfeladatok során is vezéregyéniség szoktam lenni. Mindig kitűntem a tömegből a tudásommal és a kisugárzásommal. Nem csak azért, mert Karkaroff volt a nevem, hanem azért, mert én voltam Kira Karkaroff. Minden, amit a család elvárt tőlem. Ráadásul, kétszer olyan keményen dolgoztam, hogy elismerjenek. Engem nem lehetett csak úgy megtörni, én nem voltam olyan, mint a bátyám. − Látom, sikerült… − forgattam meg a szemeimet, miközben ő újabb szónoklatba kezdett. Némán figyeltem őt, szinte kihallottam a gyűlöletet és a féltékenységet a szavai mögül. – Valóban, nincs szükségem rád Kirill. Sose volt, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. Ezt pedig magadnak köszönhetted kedves bátyám, hogy a testvéri kötelék erejét másokkal kapcsolatban tapasztaltam meg, és nem veled. Te tehetsz az elmérgesedett viszonyunkról, s arról, hogy nem vágytam egyáltalán a segítségnek álcázott indokolatlan erőfitogtatásra. − Nem érdekel, hogy ki hal meg és ki marad életben, amíg a családjaink közötti szövetségeket nem barmolod szét. Ha pedig valóban igaz volt a pletyka, akkor csúnyán meg fogod ütni a bokádat – ingattam a fejemet, majd egy fanyar mosoly kíséretében dőltem előre a székemben. – Mert akár tetszik neked, akár nem, a testvérem vagy, Karkaroff-vér folyik az ereidben, így igenis közöd van hozzám, hozzánk. És ne gyere megint azzal az ostobasággal, hogy téged mindenki utál és megvet a családban, mert te vagy az, aki maga alatt vágja a fát. Az utolsót már csak suttogtam, mégis minden egyes kimondott szónak súlya volt, ott lebegett köztünk a levegőben, bár továbbra sem értettem, hogy miért próbáltam meggyőzni a tévképzetektől zavaros elméjű fivéremet. Rászóltam hát, hogy hallgasson az ostobaságokat illetően, illetve megrendeltem magamnak az ebédemet, hiszen lehet ő nem tervezett enni, de én farkaséhes voltam. − Valóban, ha sületlenségeket hordassz össze, akkor inkább ne beszélj. Ha képes vagy értelmes kommunikációra, akkor hallgatlak. – Mert nem voltam kedvem továbbhallgatni ezt a drámázást, fárasztó volt már lassan húsz éve végignézni és hallgatni, ahogy a bátyám egyre nagyobb hülyeségeket mesélt be magának. − A bajod eddig is érdekelt, csupán az nem, hogy milyen drámaiságokba emeled a problémádat – vontam meg a vállamat, miközben a hátamat kényelmesen a széktámlának vetettem. Az arcom talán rezzenéstelennek tűnt, miközben beavatott a tényleges problémájába, s már szóra nyitottam volna a számat, amikor a bátyám felállt az asztaltól, és távozott az étteremből. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána szólok, vagy követem őt, aztán megérkezett a pincér, elém tette a korábban kért ételt, s ez felülírta a terveimet. Arra jutottam, hogyha nem jön vissza addig, amíg végzek az evéssel, akkor a számlarendezése után magam indulok a keresésére.
Vendég
Hétf. Május 02, 2022 2:42 pm
Kira
& Kirill
Árnyalatnyi töredéke sem voltam már annak a valakinek, akit az iméntiek folytán még előadni óhajtottam. Lehulló darabkaként végeztem az alattunk húzódó padlón, aki bármit is tesz ezen a nyamvadt peremen, nos sosem lesz elég' jó a családja számára. Akármit ejtettem ki az ajkaimon, akármennyire is törekedtem az opcionális teljesítményekre, s mindent lehengerlő módon elbűvölni őket a sikereimmel, ha voltaképp' sosem jelentettem többet egy jelentéktelen senkinél. Úgy bántak velem, mintha nem volnék közéjük való, mintha az én elcseszett hibámból származna az, miszerint meghalt egy nyomorult újszülött, s mintha... A szavak, mintsem kések vájtak utat az elmém berkeibe: mélységesen kínzó vonulatba rángatva engem. Keserves felismerésként tudatosultak a húgom szavai, s mint... kapálózó hal a part szélén próbáltam figyelmen kívül hagyni mindazt, amit ő maga ezernyi örömmel vágott hozzám. Könnyűszerrel elvesztettem a fejemet, míg olykor-olykor kissé túlzásokkal élve: érzelmesebb voltam a kelleténél, de ettől nem voltam gyenge. Nem éreztem úgy, hogy gyerekesen viselkednék amiatt, mert érzelmek fognak közre, s végképp' nem tehettem arról, miként egy skatulyába vonszolták a jelenlétemmel járó imázst. Remegve szorongattam a kezemben tartott eszközt, ahogy kegyetlenül maró mondatok hagyták el a száját. Mindenféle előzetes átgondolás nélkül beszélt és szúrt mellkason egy jókora tőrrel, anélkül, miként ténylegesen is belegondolt volna a helyzetembe. - Elcsesztem a sorsomat? - Keserűen nyeltem egy nagyot, ahogy a mennyezet felé emeltem a pillantásomat. - S mégis mivel? Idő előtt én öltem meg azt a nyamvadt gyereket? Én kértem azt, hogy kezeljen mindenki úgy, mintsem magát a levegőt? Akármit tettem sosem volt elég jó, sosem volt számotokra megfelelő mértékű, s mondd, miért? Miért van az, hogy, míg Te rád egyenesen úgy néznek, mint, akit éltetnek, addig engem... még a figyelmükkel se méltatnak? De nyilván én tehetek róla, nem igaz? Mert könnyebb mindezt rám fogni, mintsem alapjáraton gondolkozni! - Tárom szét a kezeimet, ironikusan felnevetve. - Ő legalább veletek ellentétesen meghallgatott és érdekelte az is, hogy mit érzek, nemcsak azt várta el Tőlem, hogy önmagamba fojtva a bánatomat szenvedjek, míg bele nem fulladok a keserű magányba! Szóval rohadtul felejtsd el és a szádra se merészeld venni, mert sokkal különb nálatok! - Izzó tekintettel, méregként formálva a szavakat nyomatékosítom vele azt, miszerint koránt sincs az ínyemre, miként bántja Bogdan-t. Egyáltalán nem áll jogában ítélkezni Ő felette, főként úgy, hogy én magam sem hordom össze mindenféle szemétnek az ő bandáját, így igazán bekussolhatna, mielőtt még élménydúsan a lángok martalékává avanzsálom. Sínylődve vettem tudomásul mindazt, amit közölni akart velem. Lélek tépően hallgattam azon egyveleget, ami által szinte már-már teljességgel megölt lelkileg. Valóban nincs rám szüksége, sőt... sosem volt. Szétbarmolok mindent, csúnyán megütöm majd' a bokám, s igen, a már szokásos én mesélem be magamnak azon történést, miszerint utálnak engem, szóval inkább meg se szólaljak attitűd. - Valaha elgondolkoztál azon, miszerint milyen más emberek szemszögéből felfogni a dolgokat? Mert koránt sem hinném azt, miszerint tisztában vagy a helyzettel, de nyilván... mert annyira élvezetes és mert amúgy tökre imádom, ha szenvedhetek, ezért ragyogóan kirendeltem magam mellé egy olyan személyt, aki aztán tönkretett, vagy mondjuk úgy: ilyenné formált. Én akartam évekig azt, ami történt, s aminek a felére sem emlékszem, mert csak apró szilánkok rémlenek fel néhanapján a rémálmaim között, de ÉN voltam természetesen az a valaki, aki maga alatt vágta azt a kibaszott, ámde rohadt fát, nem igaz?! - Egy fokkal megemelem a hangszínemet, ekként ismertetve a helyzetet, amire újfent olyan reakciót kapok majd, hogy a hajam az égnek állhat. De hát én mit számítok, nem igaz?! Az a lényeg, hogy Ő szenvedett, meg kemény munkákban volt, hogy elérje, amit elakart! Az elkövetkezendők lefolyásában már nem vágok neki vissza, sőt nem reflektálok a mondandóira, akármit is legyen hajlandó közölni. Amint pedig végre kiértem az épületből; némiképp' fellélegzem. Csillapítani szándékozom a mellkasomban érzett nyomást, aminek a kereteiben már réges-rég kitéptem volna a fránya érzőnek mondható szívemet, ellenben még mindig dobogott, s ezáltal éltetett. Volt egy morzsányi momentum, amikor rögeszmésen használni igényeltem volna a képességemet: tűzzel színesítve meg ezt az átokverte éttermet, azonban.. ezt mégsem tettem meg. - Íme, Kill', csodálatosan szánalmas vagy! - Üvöltöm percek múltán, ekként állva fel a jéghideg lépcső jellegzetéről. - Te meg mi a francot bámulsz? - Ordítok egy kölyök után, ahogy toporzékolva rúgok bele az épület falába, majd' hanyagul a fejemmel folytatom a sort. - ÍME a világ legszánalmasabb embere, akit csak megalkothattak! - Kicsit sem csendesedek el, sőt mi több még a fejemet is a téglafalba ütöm bele. - Ha netán valakinek ez nem tetszik, akkor húzzon sorszámot, Kira FUCKING Karkaroff-nál! - Másodpercek múltán lököm el onnan magamat, ezzel törölve le az arcomon lefolyó könnyeket, s mint, aki sokkal jobban érzi magát beviharzok az étterembe. - Remélem rohadtul büszke vagy magadra, Sis'! - Üvöltöm, kicsit sem törődve azzal, miként kurvára feltűnést keltek. - Mert hát... kicseszettül értesz ahhoz az apropóhoz, hogy hogyan is tegyél engem tönkre! - Ordítom, s amennyiben megindulna felém akárki azon minutumban lángra gyújtom, ellenben mivel meguntam a társaságát, s az étterem sem válik számomra kifejezetten hasznossá, így tüstént el is hagyom a helyiség berkeit. Úgy viharzok ki, mintsem, akinek elmentek otthonról, s ha ezt nézzük, akkor nem is állunk olyan távol ettől az egyenlettől, nem igaz? De sírjon a fene miattuk! Zokogjon a fájdalomtól az, aki szenvedni kíván, mert nekem elegem van... ELEGEM VAN BELŐLÜK!
Igen kevesek voltak képesek érzelmeket kiváltani belőlem, s sajnos a fivéremmel szemben nemigen ismertem az empátia fogalmát. Utáltam azokat, akik áldozatnak állították be magukat, s nem voltak képesek belátni, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa volt. Arról nem is beszélve, hogy minden, ami az életünk során ért bennünket arra szolgáltatott, hogy profitáljunk belőle, és erősekké válhassunk. Kirill azonban nem értett egyet ezzel a gondolattal, s felettébb sajnáltatta magát az élete miatt. Fogalmam sincs, hogy mégis miként magyarázta be magának, hogy a szüleink nem szerették őt, amikor ez hazugság volt. Talán nem voltunk egy átlagos család, de a szüleink épp azért voltak velünk szigorúak, mert jót akartak nekünk. Így hát rezzenéstelen arccal figyeltem a csendes tombolását, nem szóltam egy szót sem, amíg ő ismét ki nem nyitotta a száját. − Nem kell a dráma, Kirill. Te is nagyon jól tudod, hogy olyan dolgokba hergeled magad, amik korántsem úgy vannak, mint te gondolod – vontam meg a vállamat. Nem akartam elhinni, hogy már megint a vérszerződéses családi hagyománynál tartottunk… Kezdett kissé unalmassá válni ez a téma. Eleget hallgattam már az életem során. − Nem, nem miattad halt meg az a gyerek. De senki nem kezelt téged úgy, mintha levegő lennél, ahogy arról sem volt szó, hogy ne lettél volna elég jó – ráztam meg a fejemet. Mégis mit kellett volna csinálnom vele, hogy beleverjem az ostoba fejébe ezeket a gondolatokat? Kifejezetten bosszantott a gondolat, hogy az állította, hogy számomra sem volt elég jó. Hát elfelejtette azokat a napokat, amikor kisebbek voltunk, és mindig a nyakán akartam lógni? Elfelejtette azokat a pillanatokat, amikor szerettem volna időt tölteni a bátyámmal, ő pedig elmart magától?! Nem tudtam sajnálni, azok után, ahogyan ő bánt velünk, nem éreztem szánalmat az irányába. − Azt hiszed, hogy engem úgy piedesztálra emelnek? – pillantottam rá megrökönyödötten. Kirill valami hatalmas tévedésben élt. – Lehet, hogy azt mondják, hogy jó vagyok, de hozzáteszik azt is, hogy még mindig nem elég jó. Nem azért, mert meg akarnak alázni, hanem azért, hogy motivált legyek a fejlődésre. A bátyámban vajon mikor tudatosul majd, hogy koránt sem volt annyira rózsaszín az életem, mint amilyennek ő képzelte? Mert lehet, hogy néhány a szüleink száját elhagyta egy-egy kurta dicséret, de az azt követő lista az elkövetett hibáimról sokkal hosszabb volt. Én nem bántam, mert tanultam mindig belőle. Nem értettem, hogy a testvéremet mindez miért érintette ennyire érzékenyen. − Szerintem inkább neked kellene gondolkoznod, mielőtt kinyitod a szádat – vetettem oda neki, utalva arra, hogy mennyi ostobaságot hordott össze ilyen rövid időn belül. Mert azok voltak. Kár lett volna tagadni. − Nyilvánvalóan – forgattam a szemeimet. – Szeretném kiemelni ismét, mielőtt századjára is előhozakodsz ezzel a témával, hogy nem én voltam az, aki eltaszította magától a tulajdon testvérét. Innentől kezdve ne engem okolj azért, mert nem hallgattalak meg, vagy nem érdekelt mi történik veled, mert te voltál az, aki soha nem beszélt semmiről! Az utolsó szavakat már sziszegtem, s bár még mindig sikerült megőriznem a hidegvéremet, mégis idegesített, hogy ismételten olyan dolgokat vágott a fejemhez, amelyek tulajdonképpen mind az ő hibái voltak. Viszont felhergelt annyira, hogy kíméletlenül a hozzávágjam azt, hogy tulajdonképpen, ha akarná most már nem is lenne szükségem rá. Nem fogtam vissza magam. Azt hitte, hogy ezt a vitát megnyerhette, de kettőnk közül ő volt az érzékeny, aki minden apró dolgot magára vett. Nem kerülhetett ki győztesen ebből a csatából. − És is kérdezhetném ugyanezt. Te elgondolkoztál azon, hogy a szüleink miért cselekednek úgy, ahogy? Elmerengtél már azon, hogy miért olyan a viszonyunk, amilyen? – szóltam vissza higgadtan az ingerült kis monológjára, szinte kizártam a külvilágot. Holott az elmém hátsószegletében tisztában voltam vele, hogy mi történt körülöttünk, én mégis méltóságteljesen ültem a helyemen, miközben a testvérem kikelt magából. Néhány szó azonban elég volt ahhoz, hogy kirontson az étteremből, s talán most jó lett volna tisztázni a helyzetet, inkább úgy döntöttem, hogy csendben megebédelek. Éppen a kezembe vettem az evőeszközöket, amikor a testvérem visszatért a helyiségbe, könnyekkel küzdve és bőgve. Borzalmasan szánalmas látványt nyújtott. Nem feleltem neki, hagytam, hadd menjen, hiszen úgysem tudtam volna meggyőzni az igazamról. − Elnézést kérek a viselkedéésért, kissé ideggyenge – kértem bocsánatot a mellettem álló pincértől, s hogy kárpótoljam az éttermet, az ebédem elfogyasztása után egy nagyobb mennyiségű borravalót adtam nekik. Ezek után magányosan indultam meg az Intézet irányába, hogy megkeressem a szüleinket, s elmeséljem nekik: Kirill nem csak ideggyenge volt, de a viselkedésével rosszfényt vetett a családunkra. Ezt a krízist pedig azonnal kezelni kellett.
Vendég
Csüt. Május 05, 2022 5:21 pm
Kira
& Kirill
Remegve fókuszálok az előttem lévő közegre, ahogy lassacskán szinte elhomályosul a tér. Az idegrendszerem teljességgel összeroppan e terhek súlya alatt, s képtelen vagyok már ezúttal tovább levegőt venni. Minden egyes rezdüléssel közelebb kerülök az összeroskadás elméletéhez, s midőn' felém tornyosul a hozzám vágott szavak összességének jellege; elborzadva nézek szembe a realitás kegyetlenségével. A saját tulajdon testvérem tesz tönkre, s én voltaképp' vagyok olyan nyomorult, miszerint hagyom neki azt, miként szépen a porba döngölje az önérzetemet. Érzékenyen hatnak rám a szavak, 'melyek folyton-folyvást az elmém szakaszában tengődnek, mintsem egyféle kilátástalanság. Egyáltalán nem látok menekvési lehetőséget, s még, ha volna is... sőt.. létezne egyetlen apró volumen ezt illetően, akkor... akkor is menten megtörnék a béklyók alatt. Láncokon vergődnék, megannyi kétely társaságába foglaltan. Kikötözve szenvednék, mert egyszerűen nem tudom elengedni az átkozott családomat. Nagyot nyelve figyelem őt, próbálván megérteni a helyzetünk, s magát azt a szituációt, amibe lényegében belekeveredtünk. Nem nagyon rémlik a múltam záloga, halovány fakó foszlányként kering a szemeim előtt, s mint... mint áldatlan rémálmok térnek vissza újra és újra, s aztán... újra, mintha a lelkem mélyén volna valami, mintha a relikviák egyetlen minimális része tartogatna számomra egyféle ismeretlent, aminek alapvetően koránt sem volnék a tudatában. Tapintatosan, mégis hevesen reagálok, ekként igyekezvén rávilágítani a köztünk értetlenül tengő lényegre, amikor is... csaknem hiábavalóvá válnak a cselekedeteim. Végigfut némileg a ridegség a hátam felületén, megkérdőjelezvén minden egyes eddigiekben kimondott tartalmat. Dráma... milyen ismerősen is csengenek ezek, sőt mondhatni: úgy beszélünk el egymás mellett, mintha nem is ugyanazon család tagjai volnánk. Miért... miért is én vagyok mindenért a hibás? Miért... miért nem tudnak egyetlen egyszer csupán annak látni, ami vagyok és nem annak a szánalmaságnak, amit ők... ők megalkotnak a fejükben képként? De mit is számít a véleményem, vagy úgy egyaránt a létezésem? Nincs szükségük rám, nekem meg... nem is értem miért ragaszkodom foggal, s körömmel azokhoz, akik... akik könnyedén belém rúghatnak újfent. Fájdalmas sóhajjal veszem tudomásul, miszerint akármit is mondok: az egyik fülén be, míg a másikon meg ki. Alig láthatóan megrázom a fejemet, ugyanis semmi értelme sincs magyarázkodni. A nap legnagyobb viccévé avanzsálhatna azon mondatok jellegzetessége, miszerint sosem voltam levegő, avagy a másik végletben megemlíthetővé válhatna az, miként arról sem volt szó, hogy nem lennék elég' jó. Na persze, persze... Hogy is lehetne ám igaz, mert a szülők azok egyúttal szentek és sérthetetlenek, nem de bár? - S nekem hányszor mondták ezt?! Nos őszintén.. egyszer sem, de azt hiszem ezek a részletek a nyamvadt kis fejecskédben eltörpülnek... - Sziszegem dühösen, s egyben kínzó nyomatékosítási folyamattal, hiszen valahogy' állandóan elfelejtkezünk arról, miként én egy kibaszott szóval sem kaptam elenyésző dicséretet sem tőlük. Ámbár ez nem minősül mérvadónak, nem? Mert őt nyilvánvalóan képesek értékelni, míg engem egy kicsit sem. Nevetséges érvekkel áll elő, s mindez siralmas... roppant' siralmas, mert úgy állít be engem, mintha én lennék az elmeroggyant, amiért nem éltetem mindenféle bálványozás kereteivel a családot. - Ennek értelmezésében pedig... - Nézek rá nevetve. - ...leszállhatnál rólam a francba, oké? Tűnj el az életemből, sőt... tűnjetek el mindannyian a fenébe! - Emelem meg némileg a hangomat, ahogy haragtól izzó írisztükrökkel figyelem őt. - Én nem kereslek titeket, s ti se legyetek a közelemben és akkor megoldva az az átokverte probléma, miszerint én vagyok a CSALÁDOTOK legnagyobb szégyenfoltja! Mert minden.... de tényleg mindenféle módon én vagyok a HIBÁS! Én, mert levegőt veszek, én, mert rohadtul nincs semmi hasznom, én, mert... - Gyötrelmesen fejezem be a beszédet, s immár' hajlandóságot sem mutatok arra, miszerint megszólaljak. Csendesen figyelem őt, hallgatom, amit még mondani óhajt, s aztán egyszer csak kimegyek az épületből. Mindenki szeme láttára gurul el a gyógyszerem, ezzel jól leégetve a személyemet. Majd' ismételten a falak között őrjöngök egy sort, míg... míg végül le nem lépek a büdös francba. Percek teltével kötök ki egy félreeső sikátoros szakaszon, reszketegen emelve a fülemhez a telefont, miután rányomtam a Bogdan megnevezésű címkére. Sírva, sőt már-már zokogva csúszom a földre: rá sem ismerve önmagamra. Hallom, ahogy kicsöng a hívás, s tán egy időben még azt is képes vagyok érzékelni, miszerint felveszi a telefont, viszont, amint meghallom valóban is a hangját; elejtem az eszközt. Darabokra hullik a kövezeten, én pedig... szenvedve sínylődök a saját nyomorultnak nevezhető létezésem ténye felett.
