Fájdalom hasított az arcizmaimba, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Oké, azt azért nem, mert nem szoktam sírni, de basszus, eszméletlenül fájt! A mély levegő sem segített azonban, mert mintha a mellkasom valami erős satu nyomta volna össze, milliónyi aprócska kés fúródott a húsomba, ahogyan az éltető oxigénért kaptam Minden porcikám fájt, égetett, ráadásul a fejem is sajgott, mintha nem régen vágtak volna kupán, úgy igazán istenesen. Ekkor tolult az orromba a vér fémes, ismerős aromája és egyből tudtam, hogy ez az enyém. Mi a jó élet..? Homályos volt minden, de arra emlékeztem, hogy találkozóm volt Anglia határában egy igencsak nagyhírű, kétes alakkal. Itt aztán jött az ereszd el a hajamat és mit tehettem volna... fiatal varázsló létemre hét idősebb ellen... Hát vajmi kevés voltam. Nem nyírtak ki, de a szart azt igen alaposan kiverték belőlem. Hogy én ájultam-e el, vagy fejbe vertek, arról fogalmam sincsen, de a képsor megszakadt. Talán órák teltek el, miután Ansel rám talált és a maga módján magamhoz térített. Próbált összekanalazni, beszélt hozzám, mosni kezdte a fejem, megdorgált úgy istenesen. A szavak azonban.. Igaza volt, nagyon is. Nem fűztem hozzá semmit, csupán lesütöttem a tekintetemet. Nem szoktam túl sűrűn érzelmet és gyengeséget mutatni, hamar megtanultam, hogy nem mindig vezet jóra a dolog, de Ansel-lel a helyzet valahogy rohadtul más. A nekem intézett szavai, a tettei, vagy akár csak a dühös feje sokkal másabban hatott rám, mintha mondjuk a bátyámtól kapnék ilyesmit. Maga a helyzet azonban furcsa motoszkálást ébresztett bennem. A homlokon pöckölés, a „tanító” szavak... talán ilyennek kellene lennie egy...? Fogalmam sincsen, mindenesetre kellemes érzés lappangott a bordáim alatt, hiába kaptam fejmosást. Hiába csattantam fel, mikor megpróbált összenyalábolni, rohadtul nem tetszett ez az egész és nem csak a büszkeségemről volt szó - bár arról is. Mindig megoldottam mindent egyedül, most sincsen szükségem a segítségére. Már a sétálás is nehezen ment, szabad kezemmel úgy csimpaszkodtam Anselbe, mintha az életem múlna rajta. Baromi jól festhettünk. Vér ciki. Fogamat csikorgattam, olyan erősen feszült össze az állkapcsom, hogy félő volt, a fogaim bánják majd, de inkább ez, minthogy sziszegjek és jajgassak.
2022 január vége
Sosem volt célom, hogy a jó szívemről legyek híres, pláne akkor, amikor még fél lábbal az ágyban vagyok s legszívesebben oda is bújnék vissza. A gyerekkorom után mindig is vágytam az elismerésre, pár dicsérő szóra, Ansel nagyon is jól tudta, mennyit adjon, hol húzza meg a határt, hogy a szavakkal erősítsen, ne pedig túlzott önbizalmat építsen ki. Nem voltam kifejezetten nehéz eset, de voltak merész húzásaim. Mindig is gyűlöltem, ha megkötik a kezemet. A szabályok utálatáról pedig akkor nem is mondok semmit. Példás diák voltam, nagyon jól és szerintem viszonylag gyorsan is tanultam, de a magaviseletem sokszor hagyott kivetnivalót maga után. Nem egyszer hoztam ilyen miatt a bajt nem csak az én fejemre, de másokéra is. Megtaláltam az egyik ellenlábasomat, így aztán őt kellett hűvösre tenni. Nem az én kezem volt benne, így aztán mindenki megnyugodhatott. Hiába sugallta tudatom legőszintébb és legrejtettebb zuga, hogy igaza volt, elnyomtam az érzést magamban. Nekem nem egy ilyen fogja megmondani azt, amit évek óta tudok, amivel együtt élek! Sértegetett. A vesémbe látott és vérig sértett, amivel dühöm lavinaként duzzadt egyre nagyobbra. Mindez nem tartott sokáig, pár órát vett igénybe, ám a fortyogó düh azóta sem lankadt. London legrégebbi fogadója azonban várt rám! A Charing Cross Roadon rejlő Foltozott Üst. Gamp’s Old Gregarious-t kértem, ám az még órákkal később is ott csücsült a korsómban, de azon túl már 3 korsó vajsörön túl voltam. Szürke utazó ruha volt rajtam, kapucnit húztam a fejembe. A falnál ücsörögtem egymagam. Kétes alak, mi? A híreket füleltem a körülöttem lévőktől. Egytől egyig mind mind izgalmasan hangzottak. Az aurórok is ténykedtek ám akadt itt más is...
Életem két legboldogabb hónapján vagyok túl. Caelum ugyan felszívódott, ezúttal talán örökre, de egyvalamit mégis hátrahagyott maga után: egy gyermeket. Egyelőre csupán a szívem alatt hordom őt, csupán pár hete, de már most madarat lehetne fogatni velem. Hogy készen állok-e az anyaságra? Aligha. Világéletemben egy elkényeztetett kis liba voltam, akinek mindent a feneke alá toltak. Igen, házimanók főztek ránk, szolgálók hada leste minden egyes kívánságomat, miközben nekem a kisujjamat sem kellett mozdítanom semmiért. Megszoktam a luxust és a kényelmet, de a lakásomban a magam ura vagyok. Már folyamatban az önállósodásom, a családtól és Williamtől való elszakadásom, de még szükségem van némi időre. Nem szeretném kivárni, amíg észreveszik, hogy egy új életet készülök a világra hozni, de korai lenne még meglépnem a jegyesség felbontását. Csak még egy kicsit... Egy kis időt hagyjanak számomra... A Foltozott Üst ajtaja előtt állok, ujjaimat a kilincsen pihentetve, miközben a torkomban dobogó szívvel készülök fel lelkileg sokadjára az előttem álló feladatra. Egy kellemetlenül nehéz döntésen vagyok túl, hiszen az elmúlt két hónapban megváltozott egy-két jelentősebb dolog az életemben, de végül újra és újra arra jutottam magamban, hogy ezt igenis meg kell lépnem. Bizonyítanom kell. Muszáj. Ki kell szakadnom a gazdag csitri szerepkörből és némi elismerést kivívnom magamnak. Ha a szakmai előremenetelem már nem is számít olyan fontosnak, a társadalmi továbbra is meghatározó szerepet tölthet be az életemben. Nem áll szándékomban veszélybe sodorni magam, hiszen immár valaki másra is gondolnom kell, de ha elég óvatosan és körültekintően cselekszem, nem lesz gond. Természetesen nem Athaleaként jöttem erre a helyre, hiszen annyira ostoba én se vagyok. Nem. A százfűlé-főzetet sikeresen megszereztem, melynek révén könnyűszerrel vehettem fel egy másik nő alakját. A bájital mellé adott hajszálak egy idegené, aki - az eladó szerint - a világ túlsó felén él és aligha lesz alkalmunk egymásba futni. Más személyazonosságot vettem hát fel és hivatalosnak tűnő iratokat is sikerült szereznem. Pénz, pénz és pénz... Elég sokat elő kellett vakarnom annak érdekében, hogy eljuthassak idáig, de végül minden flottul ment. A munka oroszlánrésze azonban egyelőre még várat magára. Lenyomom tehát a kilincset, majd egy hatalmas sóhajt követően belépek a küszöbön és egyből a pult felé veszem az irányt, majd adom le a rendelésemet. A lehető leggyengébb italt kérem ki magamnak, végül – immár az alkoholmentes vajsörrel a kezemben – fordulok meg annak érdekében, hogy alaposabban szemügyre vehessem a helyet és az itt tartózkodó személyeket. Igazság szerint egyáltalán nem számítok arra, hogy pont Caelum lesz az, akivel összefuthatok. A legutóbbi összezörrenésünk óta semmit se hallottam felőle, ennek révén pedig arra jutottam magamban, hogy a szakításunk mellett tette le a voksát. Teljesen magamba fordultam tehát és kényszerszabadságot kellett kivennem a Prófétánál is, hiszen lelkileg elég megterhelő időszak volt ez számomra. Csupán az segített valamennyire kimászni a gödörből, amikor a terhességi tesztem pozitív lett. Lelkileg tehát helyrepofoztam magam, de közvetlenül utána szembecsapott az, hogy döntéseket kell hoznom. Immár olyanokat, amelyek nem csak az én életemre lehetnek kihatással. Mégis itt vagyok. A motivációim miatt még így se mondtam le a korábbi terveimről. A szürke kapucnis alak valamilyen ismeretlen okból kifolyólag egy másodperc tört része alatt magára vonja a figyelmemet. Nem ritka kétes figurákat látni errefelé, pont emiatt is jöttem ide, információkat szerezni és hát ezek az emberek rengeteg olyan helyen megfordulnak, ahová a többség nem meri betenni a lábát sem. Nos, a Kimérea Szindikátus pont egy ilyen hely. Épeszű ember messziről elkerüli. Igyekeznek ugyan mindent pénz útján megoldani, de jó pár gyilkosság és emberrablás is a számlájukra írható. Hírhedten veszélyesek, a legnagyobb erejüket pedig az adja, hogy a tagjai vagyonos családokból kerülnek ki, sok-sok pénzzel a hátuk mögött. Nagyon rövid ideig habozok csupán azt illetően, hogy megtegyem az első lépést. Csupán kérdéseket kell feltennem, nem igaz? Bármennyire is veszélyes az a férfi ott, nem fog bántani ennyi ember előtt. Csak az arcát láthatnám... A csuklya azonban annyira mélyen a fejére van húzva, hogy csupán az ajkait látom, semmi többet. Kezdek némileg dilemmába esni az ötletemet illetően, de a testem végül előbb mozdul, semmint a fejemben megszületne a döntés. Elindulok tehát a magányos farkas irányába, ujjaim között a vajsörös kupámat szorongatva. Azonban alig teszek pár lépést, máris az utamat állja valaki. Ez a férfi szintén veszélyesnek tűnik, az arcát tetoválások hada borítja. Valaha jóképű lehetett, de azok a misztikus rúnák inkább csupán eltorzítják az összképet. Én is megállok tehát, egy-két lépéssel előtte, majd kérdőn pillantok fel rá, hiszen jó pár fejjel magasabb a jelenlegi testemnél. - Szia, cica, mennyi egy menet? - húz elő egy köteg pénzt a zsebéből, én pedig értetlenül meredek vissza rá. Ez most komolyan annak néz? - Vettem ki egy szobát, nem messze innen, ott lezavarhatnánk – nyom a kezembe némi készpénzt, én pedig hirtelen köpni-nyelni sem vagyok képes. Csak remélni merem, hogy valakinek lesz annyi esze innen, hogy legalább szavakkal elhajtja előlem a tagot, hiszen tőlem nehezen fogadná el a nemleges választ. Ha egy ilyen férfi beindul, annak a legtöbb esetben erőszak a vége... Belőle pedig ki is nézem, hogy megtenné.
Mélázásomat jövés menés zökkenti ki állandó jeleggel, ám friss híreket is szerzek úton útfélen. A velem született képességem ilyen körökben áldás, hogy van, hiszen nem feltétlen kell megállásra késztettnem az embert, hogy olvassak benne. Elég ha csak a szemébe pillantok és elkapok ezt azt. Két három másodperc...jót tett az elválás a húgomtól, még akkor is, ha mindennapos edzéeink közé tartozott a legili és oklumencia tanulása. Ezt a Kiméránál sem hagytam abba...de visszatérve ide a jelenre... Egy idegen hölgyet állít le egy köteg lóvéval az egyik bent lévő idegen. Hallom amit mond, hallom amit akar a lánytól...undorító. Még jó hogy én nem vagyok effélére hajlamos. Ám már ez a jelenet is hergel. De aztán mivel már az ipse pillantása is az enyém volt korábban és bele léptem az elméjébe... - Ugyan Hans...a pasid is hamarosan megjelenik...ha meglátja hogy kivel kommunikálsz...lesz neked numera bőven. - szólalok meg elég hangosan, hogy az említett csőcselék is hallja. Meg is halotta és felém is fordult kissé megszeppenve. Gondolkodás nélkül tette el a pénz, majd sarkon fordult és visszatért a helyére. Ebben a pillanatban jött is vissza a férfinak a társasága, szóval ennyi volt a további tény, hogy megcsalja a másik nemmel. Vannak erre érdekes dolgok, mondjuk nem ezek miatt jövök ide, de legalább mindig van valami új a nap alatt. Főleg amit a minap olvastam újságot. A mágia hatalom. Valami készülődik és én izgatottan várni fogom. A korsómat a számhoz emelem, hogy lehúzzam a benne rejlő maradék vajsört, majd intek a csaposnak, hogy még egy kört hozhat. Nem is figyeltem, hogy az előbbi csaj hova vette az útját a továbbiakban. Jelen pillanatban miért nem Leával vagyok? Őt védem. Pár Kiméra tag feltűnt a városban és akadnak olyanok is, akik engem mérnek fel, követnek és így nem akarok nála megjelenni... veszélybe sodornám őt. A hűségemet tesztelik és hát most is van egy felügyelőm...
A hang, amely megszólal, ismerős, én pedig döbbenten fedezem fel, hogy pont Caelum az, aki újfent kihúz a csávából. Vagyis, nem engem, hanem a hamis alteregómat. A szívem egyből kalimpálni kezd és csupán egy hajszál választ el attól, hogy ne adjak hangot is a meglepettségemnek. Nem lenne azonban valami szerencsés pont előtte lebukni... Fogalmam sincs arról, miként reagálna arra, hogy én itt vagyok és olyasmire készülök, amire nagyon nem kellene. Ő aligha értené meg az indokaimat és esélyesen csupán újabb veszekedés lenne a vége. Na, nem mintha már olyan sokat számítana. Mégis, a tervem szempontjából mindenképp jobb az, ha továbbra is rejtve maradok előtte, bármennyire is szeretném felfedni magam és a képébe vágni, hogy két hónapig semmi hír sincs felőle és terhes vagyok és különben is... hagyjon engem békén. Mert haragszom rá, ó, de még mennyire! Folyamatosan úgy hagy faképnél, hogy kétségeim legyenek. Hogy ne kapjak választ a bennem felmerülő kérdésekre, amelyek egytől-egyig vele kapcsolatosak. - Hallottad, Hans -szólalok meg végül, némi nyugalmat erőltetve a hangomra és az előttem álló tagra pillantva, aki ebben a pillanatban vágja zsebre a pénzt. - Menj vissza szépen a helyedre - teszem azért még hozzá egy elbűvölő mosollyal, ezzel le is zárva a témát, majd nyugodt léptekkel veszem irányba Caelum asztalát. Ideges és feszült vagyok, hiszen hiába tervezem már annyira régóta ezt az egészet, hiába írtam meg előre, mit fogok neki mondani, azzal nem számoltam, hogy az ilyesmi sosem egy előre megírt forgatókönyv alapján működik. Ráadásul, meleg pasikat se vettem számításba, pedig talán kellett volna. - Köszönöm - állok meg az asztala előtt és igyekszem egy hálás mosolyt kicsikarni magamból, több-kevesebb sikerrel járva a próbálkozásomat illetően. Azért egy pár másodperc erejéig felötlik bennem az, hogy fogom a kupáját és a fejére löttyintem az italát, de hősiesen ellenállok a kísértésnek. Pedig megérdemelné, ó, de még mennyire kijárna számára! - A nevem Celia Mortimer - foglalok helyet mindenféle külön kérés nélkül vele szemben. Ha arra várnék, hogy Cal hellyel kínáljon, akkor igen nagy az esélye annak, hogy ítéletnapig itt álldogálhatnék. - A Reggeli Próféta újságírója vagyok és ha nem bánja, ezt a kört én állom - teszem még hozzá, miközben a csapos a férfi elé helyezi az italát, én pedig rendelek magamnak ezúttal egy forró csokoládét. Mostanában még az alkoholmentes italokból se merek a kelleténél többet fogyasztani... - Tudja, információkat gyűjtök egy szervezetről - térek azonnal a tárgyra, miután kihozták az italomat. Nehéz szívvel ülök Caelum előtt a történtek után, ráadásul közben gyereket is várok tőle, amiről ő még csak nem is sejt semmit, de itt és most muszáj profi módjára viselkednem. Majd, ha egyszer felbukkan a lakásomon, ha kíváncsi lesz rám, mindent elmondok neki, de amíg arra se méltat, hogy visszajöjjön tisztázni a helyzetet, addig automatikusan úgy veszem, hogy egyikünkre sem kíváncsi.- Ismerős önnek a Kiméra Szindikátus neve? - vonom fel a szemöldököm, érdeklődve méregetve őt, mintha nem ismerném, noha a ruhája miatt aligha hámozna ki belőle bármit is egy vadidegen. Persze, hogy ismeri, hiszen pont közéjük van beépülve, de Celia ezt természetesen még csak nem is sejtheti. Ő egy riporter, aki magánnyomozásba fog, mert a szüleit és a gyerekét annak a rendnek a tagjai gyilkolták meg és minden vágya, hogy a szervezetbe beépülve lebuktathassa annak tagjait. Igen, én a miértekre is gondoltam. A másik kérdés természetesen az, hogy Caelum segít-e számára ebben a dologban. Ügyesen kell elkapnom a kéréssel, habár fogalmam sincs, miként közölhetném ezt vele úgy, hogy ne tartson őrültnek.
✰ Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi ✰
Mélázásomat jövés menés zökkenti ki állandó jeleggel, ám friss híreket is szerzek úton útfélen. A velem született képességem ilyen körökben áldás, hogy van, hiszen nem feltétlen kell megállásra késztettnem az embert, hogy olvassak benne. Elég ha csak a szemébe pillantok és elkapok ezt azt. Két három másodperc...jót tett az elválás a húgomtól, még akkor is, ha mindennapos edzéeink közé tartozott a legili és oklumencia tanulása. Ezt a Kiméránál sem hagytam abba... meglepetten veszi tudomásul a leány, hogy Hans békén hagyja, ám másodpercek leforgása után a velem szemben elhelyezkedő székre telepszik le. Nem szóltam, csak rideg tekintettel figyeltem bele a szemeibe. Olvastam. Amit épp tudtam belőle, amit épp hagyott. Nem ismertem ki ő, vagy honnan érkezett, tulajdonképpen nem is érdekelt. Hidegen hagyott a bemutatkozása is, csak némán ültem és szemeztem vele...honnan is tudná a képességemet? Ezt kihasználva használtam rajta és amit tudtam...kiszedtem belőle, kis tudatlan. Celia...nem ismerős a név. Nem ismertem ilyen nevű nőszemélyt a városban, na nem mintha minden nő után körül szaglásztam volna. Ám a nő csak hajtotta a maga dolgát, újságíró a prófétánál...na ez az egy dolog, ami sosem érdekelt. Szóval unott fejjel ittam meg a maradék italomat, majd hangos csörömpöléssel tettem vissza az asztalra. Pont akkor, mikor kimondta a szervezet nevét. - Nem! Sosem hallottam róla. Mi az? Talán maga tud róla valamit Celia...? - érdeklődtem hideg hangnemben, majd hátradőltem a székemben. - Rossz ajtón kopogtat kedves... miért hozzám jött érdeklődni ez ügyben? - a kapucnimat lehúztam, errefelé nem nagyon ismernek szerencsére, így aztán a tekintetem is körbe száguld az ittenieken. Senki nem figyel minket, de sose árt figyelni. Paranoia...
Tisztában vagyok a képességeivel, szóval igyekszem a lehető legjobb védelmet felvonni az elmém köré. Nem hibázhatok. Ha kiderül, ki is vagyok valójában, ha Caelum rájön, akkor abban nem lesz köszönet, ebben biztos vagyok. Hónapok óta nem hallottam már felőle semmit sem, úgy váltunk el, hogy biztos voltam abban, miszerint többé már nem kér belőlem. Most pedig itt ülök vele szemben és valami olyasmire készülök, amely nem csupán az én, hanem az ő életét is veszélybe sodorhatja, ha ne adj isten, lebukunk. És pont emiatt nem engedhetem meg magamnak a legapróbb hibát sem. Caelumot talán már elveszítettem, de mást nem fogok. Én is felkészültem, külön órákat vettem okklumenicából. Az elme védelmére koncentráltunk, hiszen a legilimenciát abban az esetben se tanulhattam volna meg alapszinten sem, ha a napom minden egyes percét arra áldozom. Információkat csepegtetek hát számára, hamis emlékképeket igyekszem mutatni. Caelum gyakorlott ezen a téren, szóval fogalmam sincs, bejön-e ez a trükk, de igyekszem a másik nő képzeletbeli családját elképzelni magam előtt, miközben egy-két boldog emlékképet kreálok velük. A fia, amikor megszületik és a kezében tartja... Az anyja és az apja, ahogy együtt ülnek karácsonykor az asztalnál... És az, amikor megölik őket, ugyanazon a napon. Celia is csupán azért érte túl a támadást, mert pont nem tartózkodott otthon. Tehát, ha elég ügyes vagyok, akkor Caelum láthatja a nő hozzátartozóinak vérbe fagyott testét a lakás padlóján heverni. A fia nem messze a fa előtt fekszik élettelenül, ujjai között a kibontott ajándékát szorongatva. A fájdalom pedig, amely akkor és ott átjárta Celiát, most telibe kaphatja Caelumot. Az érzelem őszinte és intenzív. Most, hogy én is hamarosan anyuka leszek, nem jelent számomra nehézséget az, hogy elképzeljem, mit érezne egy nő a gyermeke elvesztése során. - Igen - biccentek, miután leteszi az üres korsót maga elé. - Egy igen befolyásos szervezet, amelynek a tagjai elég elit családokból származnak - felelem végül, miközben magamban azért rosszallóan ciccegve csóválom meg a fejem. Ejnye, Cal, engem képtelen vagy átverni. - Lemészárolták a családomat - teszem végül hozzá a lehető legridegebb hangnemben. - Megölték a fiamat és a szüleimet, én pedig bosszút esküdtem ellenük - szegem fel a fejem, mintha már magára a döntésemre is büszke lennék. Vagyis, mintha Celia lenne az rá. - Tudja, van egy olyan érzésem, hogy rosszul indítottam - ejtek meg egy halovány mosolyt, majd ujjaim az ölemben heverő retikül csatjával kezdenek el babrálni. Kinyitom azt, majd egy köteg pénzt húzok elő és csúsztatom kecses mozdulattal a férfi elé. Különös, mennyire képes vagyok beleélni magam Celia szerepébe... Már-már az ő fejével gondolkodom, noha sejthetném, hogy Caelumot hidegen hagyja a pénz. Mégis, elég jelentős összeg ütheti a markát, ha elfogadja. Ez az egész színjáték csupán, de a célom nem is lehetne ennél valóságosabb. Csakis Caelum révén juthatok el a szervezethez és épülhetek be közéjük. Őt ismerem, mások veszélyesek lehetnek. - Nem várhatom el öntől, hogy térítésmentesen osszon meg velem ennyire fontos és bizalmas információkat - sóhajtok fel drámaian, mintha valóban szíven ütne az, hogy ennyire buta voltam. - Ha képes számomra használható adatokkal szolgálni a Szindikátust illetően, akkor ez mind a magáé - kopogtatom meg a papírköteget mutatóujjammal. - Csak mondjon el mindent, amit esetleg tud. Világjáró alaknak tűnik, bizonyára hallott már egy-két érdekességet arról a szervezetről - tanulmányozom az arcát Celia szemeivel. Egyszerre vagyok rá mérhetetlenül dühös, amiért magamra hagyott, de most, hogy újfent vele szemben ülök, jövök rá, mennyire is szeretem őt. Legszívesebben megcsókolnám és mindent tisztáznék vele, de ellent kell állnom a kísértésnek. Ostobán venné ki magát, ha Celia smárolná le... Mégis, maga a kísértés intenzíven jelen van bennem és minden mást felülír. Csalódott voltam, mérhetetlenül dühös voltam rá, de még mindig szeretem. Pedig elég egyértelmű volt a legutóbbi veszekedésünk végeredménye... Nem kér belőlem soha többé. Én hülye pedig továbbra is őt szeretem...
✰ Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi ✰
Elméje olvasása során sok mindenre bukkanok, ám abban kételkedek, hogy igazak volnának. Lehet bárki bármilyen képzett, nem biztos, hogy ne tudna az emlékeivel játszadozni. Ráadásul ez olyan furcsa... mást nem tudok belőle olvasni. Óvatos vagyok, hiába látom, nem hiszem el, így továbbra is ridegen figyelem a velem szemben ücsörgő nőt. Halott család, mi... hát mindenesetre nem hozott lázba. Én anyámat láttam vérben ázva... más családja nem okoz kellemetlen perceket. De csak azért is folytatja a maga kis prédikációját... amivel pedig felhergel. Elküldhetem melegebb éghajlatra is, ha nem ért a szép szóból... ám egy köteg pénzt is elém tol...nincs szükségem rá, ezt egyből el is döntöm, szóval vissza is tolom számára. Közben újfent magyaráz, hogy neki ez nagyon fontos lenne. Világjáró alak... az! Persze. Mindenhol jártam már, de ezt nem oszthatom meg vele. - Na figyelj ide cuki... - nem, nem érdekel a neve és úgy semmi sem vele kapcsolatban. - Egy...attól mert világjárónak tűnök, még nem azt jelenti, hogy mindent is tudok...kettő...a pénzed nem érdekel...három...vagy lekopsz rólam, vagy bajban leszel pillanatokon belül. Négy...ha érdekel ez a Szindikátus akármi...keresd Rowent ezzel kapcsolatban... - intek a pultosnak, hogy még egy kört hozzon ki, közben amit ő fizetett kört, azt magamhoz húztam, hogy húzóra lehúzzam, majd azt is hangos csattanással tettem le az asztal lapjára. - Celia, nem minden az, aminek látszik... pénzzel nem vehetsz meg senkit...attól hogy megölték a családodat és infókat gyűjtesz...nem lesz jobb a lelkednek. És...a szindikátust jobb ha nagy ívben elkerülöd...felejtsd el a bosszút ami feléjük irányul, legyen az bármekkora is...ők nem kis halak. - a rendelés is kiérkezik, a kezembe veszem, majd egy röpke ideig nézegetem a szemben ülő Celiát. Egy bosszúszomjast nem lehet megállítani, én már csak tudom, saját ízben tapasztaltam...ám más sorsa hidegen hagy...nem ismerjük egymást, így aztán nem is érdekel sem ő sem a kicsinyes bosszúja. Bár ha mond egy nagyobb inditékot, vagy bármi mást, ami még érdekelne is, talán, de csak talán...megpróbálhatjuk...
Azt látja, amit mutatok neki és ez így van rendjén. Még ha gyanút is fogna velem kapcsolatban, abban az esetben sincs okom az aggodalomra... Elvégre, számomra addig jó, amíg nem tudja, ki is vagyok pontosan. Egy idegen nőként több esélyem van arra, hogy a segítségét kérjem, mint önmagamként. Ráadásul, ahogy legutoljára elváltunk egymástól, azzal se vagyok tisztában, hányadán is állunk pontosan. Én ugyan már megsirattam a kapcsolatunkat, úgy-ahogy túltettem magam rajta, de vajon Caelum mire gondol? Néha igazán hálás lennék a sorsnak, ha én is rendelkezhetnék hozzá hasonló képességekkel. A legilimenciát lehet ugyan tanulni, fejleszthető mágiaág, de - mint minden máshoz - ehhez is szükséges némi tehetség. Én pedig mindig is az oklumenciában voltam jártas, az elmeolvasásom csapnivaló volt. Nem is gyakoroltam hát tovább fél évnél, habár igazán sejthettem volna, hogy egyszer szükségem lesz rá. Már csak azért is, mert a (volt) vőlegényem ezen a területen eléggé kiemelkedő. - A nevem nem cuki... - intem rendre, még mielőtt nagyon belemerülne a becézgetésbe. Azért némi féltékenység felszínre tör bennem, hiszen nem ismerem Cal itteni énjét, a végén még szobára vinné a vöröskét. Ki tudja, a pasik számára bejönnek a kalandvágyó nők. Amikor visszatolja elém a pénzt, összeszűkül a szemem, de egyelőre nem vágom vissza a táskámba. Eltökélt szándékom ugyanis megfűzni őt mindenáron. És nem, Caelum Black nem olyasvalaki, akinek szüksége lenne mások pénzére a boldoguláshoz, de nem árt, ha ott van a szeme előtt folyamatosan. Talán pont ez jelent majd plusz egy indokot arra, hogy mégis belemenjen a játszmába. - Sejtettem, hogy maga sem egy ártatlan figura, de higgye el, vállalom a kockázatot - csóválom meg a fejem. - Már akkor bajba kerültem, amikor megölték a családomat és én túléltem. A baj a második nevem. Szükségem van a segítségére, a magáéra és nem arra a Rowenre! - fakadok ki Celia hangján. Igyekszem nem olyannak hatni, mint aki menten nekiáll könyörögni, de nem hagyhatom, hogy Caelum csak úgy szedje a sátorfáját és odébb álljon. - Na és az ön szerettei? Teljes mértékben bizonyos abban, hogy biztonságban vannak, Mr. Black? - villan egyet a tekintetem, miközben felszegem a fejem, majd úgy pillantok Cal irányába, mintha mindent is tudnék róla. Celia újságíró, lehet annyi kapcsolata, hogy tudjon egy s mást Caelum Blackről. Még az arcába húzott csuklya sem képes elrejteni a személyiségét, ha közvetlenül szemben ül valakivel. - A volt menyasszonya, Lea nálunk dolgozik, gyakornokként - folytatom. - A családja neve pedig mit sem jelent a Szindikátus számára, ha úgy döntenek, magát veszik célba. Bármilyen okból kifolyólag is tegyék azt - teszem még hozzá ridegen. Celia csupán a hátterét ismerheti, azzal nem lehet tisztában, hogy Cal beépült a Kiméra tagjai közé. De talán a szerettei említése elég lesz ahhoz, hogy némileg segítőkészebben álljon a dologhoz. - De belülről képes lennék meggyengíteni őket - szólalok meg ismét határozottan. - Nem mágiával, nem erővel, de a kellő információk kiszivárogtatása hasznos lehet ellenük - folytatom eltökélten. - A tagok titokban ténykednek, egyelőre nem sok tudomásunk van arról, kik is tartoznak közéjük jelenleg, csupán a felszínt kapargatjuk ezzel kapcsolatban, de ha beépülhetnék, segíthetném a minisztérium munkáját... Vannak találgatások, tippek, elképzelések, de ezek mind semmik, nem bizonyítható vádak. Viszont egy belső ember, egy gyönyörűen beépült tégla szétzúzhatja az egészet. Érthető, hogy a nagy családok sarjai nem buktatják le a szervezetet, elvégre rengeteg rokonuk ténykedik ott, de én nem tartozom közéjük. Caelumot pedig megmenthetem, őt nem fogom az Azkabanba küldeni, hiszen - bármit is gondol - továbbra is sokat jelent számomra. Még abban az esetben is, ha ő már nem kér belőlem. Belőlünk...
✰ Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi ✰
Kockázatot mindenki képes vállalni, ám mindenki elég óvatos ilyen tekintetben. Én is az vagyok. Azt ugyan én is tudom, hogy a haladás mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is meg száraznak is maradni egyszerre. Így vagy bele megyek ebbe az egészbe, vagy felcseszi az agyam ás Ő lesz bajban. Válasszak. Utálom ha megkötik a kezem. Ám a kifakadására nem számítok, főleg mikor csakis az én segítségem kell neki...mi van? Összeszükült szemekkel meredek rá. Mi a szar van? Mit tud? Túl sokat? Kitől tud rólam? Mr Black... ennek hallatán az asztalra csapok, öklöm mázsás súlyként csapódik az asztal felületére, ezzel csendre intve őt. Szerencsére senki sem figyel minket, el vannak foglalva mással, tőlünk méterekkel egy bunyó kerekedett, így rajtuk a világ szeme. - Nem gondolod, hogy túl sokat tudsz!? - emelem fel a hangomat az ő szavaival szemben. A családom? Black? Mit és mennyit tud?! Tudni akarom! Megemlíti Leát is, így aztán az egekbe ugrik a szemöldököm a meglepettségtől. Nem gondoltam, hogy ő is bele kerül ebbe, hogy megemlíti...hogy beszélnek rólam...hogy Ő beszél rólam. Hogy figyelnek...összeszorított álkapoccsal cíccenek fel a méregtől. Így aztán csak hallgatom őt, ahogy beszél a családomról, a szindikátus összeroppanásáról...hogy belülről tenné őket tönkre...vicces. Szerinte én nem ezt akartam tenni? Sikertelenül eddig...rajtuk keresztül juthatok el anya gyilkosához... össze szorul a szívem, elpillantok a nőről, a kialakult vitát kezdem figyelni. Ha beépülhetne, segíthetné a minisztérium munkáját...mintha ez olyan könnyú lenne egy ilyen számára...mégis mit gondolnak az ilyenek? Pillanatok alatt tönkre tehetik az évek alatt felállított rendszert? Vissza pillantok a nőre, sunyi mosoly kerül az arcomra másopercek alatt. - Kockázatot vállalni mindig érdemes, nem? Legalábbis, ha az ember érzi, hogy igaza van. - másodpercek alatt lekerül a pofázmányomról a mosolyom és szúrós szemekkel pillantok rá. Gyorsan változik a véleményem. - Nem segítek! - vágom rá röviden a véleményemet az egészre. Pedig tetszik a gondolat, de nem vagyok olyan hülye, hogy mindezt más tegye meg helyettem. Persze másnak is lehet gondja-baja velük, de ha a szavai olyan könnyedén mennének a valóságban is...ha megvalósítható lenne....
Talán túl sokat kotyogtam ki, így amikor összeszűkült szemekkel mered rám a szavaim hallatán, határozottan kiszárad a torkom, a szívverésem pedig enyhén szólva is felgyorsul. Jobban járnék, ha felfedném előtte a valódi arcomat? Számítottam ugyan arra, hogy akadnak majd nehézségeim már a tervem legelején is, főleg a másik test miatt, de mindez annyira új számomra, hogy lassan kételkedni kezdek abban, miszerint sikerrel járhat mindez. Ha ez az egész ügy kibukik, rengeteg ember élete kerül veszélybe és az ő vérük az én kezemre tapad majd... Összerezzenek, amikor a családneve hallatán az asztalra csap, mintegy csendre intve ezzel, de valamiért mégsem hátrálok ki ebből a helyzetből. Caelum esélyesen nem ütne meg egy nőt sem, bármennyire a begyében is van az illető. - Pont eleget - szegem fel az állam a kérdése hallatán és minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy Celia szeme semmit se áruljon el a bennem kavargó kétségekről. Ha nemet mond a találkozó végén is, nem fogom tovább erőltetni a dolgot. Ha nincs mellettem Caelum, akkor biztos halál várna rám, amint betenném oda a lábam. - Az alapos kutatómunka az újságíró életének elengedhetetlen része - folytatom. A hangom nyugodt, szinte meg se remeg egy pillanatra sem. - Jobban vagyok Leával és az évek folyamán szoros barátság alakult ki kettőnk között. Mesélt magáról, hiszen bennem mindig is megbízott és nyilván pont elég teher nyomta a lelkét ahhoz, hogy mindezt kiöntse valaki másnak. Nem áll szándékomban elárulni önt, Mr. Black. Szükségem van magára. Csakis egy ilyen kötelék lehet megfelelő indok azt illetően, hogy Celia tud Cal múltjáról. Ennek révén esélyesen én kerülök majd Caelum haragjának középpontjába és minden bizonnyal fel is bukkan majd a lakásomon, hogy kérdőre vonjon, de nem bánom. Egyébként is beszélni szerettem volna vele, mindent tisztázni, amit csak lehetséges. A kétségek között való vergődés megszokott jelenség számomra, de mindig örülök, ha tiszta vizet önthetünk a pohárba. - Igazam van és bosszút akarok - jelentem ki határozottan. Caelum számára nagyon is ismerős lehet a bosszú fogalma, mivel ő is pont emiatt épült be a szindikátus tagjai közé. Azt hittem, ezzel majd elnyerhetem a bizalmát vagy legalábbis egy cseppnyi empátiát kicsikarhatok belőle, mindhiába... Nyilván sokkal kevésbé érinti meg mások szenvedése, mint azt elsőre gondoltam volna. - Abban az esetben sem, ha a leendő gyermeke élete is kockán forog? - vonom fel a szemöldököm, rezzenéstelen arccal. Caelum számára mindennél fontosabb a család, reménykedem tehát abban, hogy ezzel a segítségét igényelhetem. Hogy meggyőzhetem, még ha közben fel is fedem a féltve őrzött titkomat. - Athalea terhes - jelentem ki kerek-perec, még mielőtt reagálhatna a hírre. Esélyesen nem leszek ezzel a szíve csücske, de állok elébe. Meg kell tennem!
✰ Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi ✰
Kutatómunka mi? Ez a kutatás annál eredményesebb, minél inkább arra irányul, hogy az igazságot önmagáért keresse, függetlenül esetleges gyakorlati hasznától és felhasználhatóságától. Semmit sem fog érni, sem most, sem a jövőben. A Kiméra jobb annál, mint hogy ezt hagyná...a kiméra szeme mindent lát! Akár barátnő, akár se... nem jogosíthatja őt fel erre az egész hadműveletre ellenem. Még hogy beépülni és információkat kiszivárogtatni. Ez ostobaság! De a szemei...nem olyasvalaki szemei, aki hazugságokba hitegetné a másikat...valóban Athalea ismerőse. Túl sokat olvastam ki belőle pillanatok alatt... nagy levegőt veszek, majd a bal szememet kezdem el dörzsölni. Nem tudom mi lesz ennek a vége, de nekem hamarosan mennem kell. Túl sokat időztem. Celia hisz a saját igazában, a saját bosszúja fűti és képes elmenni a végletekig...ám én sem vagyok rest senkinek sem segíteni, ha a hülyesége még nagyobbat dob a lanton. Simán odalököm az éhezőknek had lakomázzanak belőle. A magam védelme érdekében. Csak fejet ingatok, még mindig ellenzem, de mikor benyögi, hogy a leendő gyermekem is bajba kerülhet...csak még jobban összeszkül a tekintetem. Mi van? Nem értem a dolgot elsőre. Összetéveszt valakivel...ebben biztos vagyok...hiszen honnan tudná, hogy mi ketten Leával...ez kicsit furcsa. Bűzlik! Lea beszélt rólunk? Belém fagy a mondat.... Lea terhes. Az én gyermekemet várja. Biztos ez? - Micsoda? - szűröm a fogaim között, hitetlenkedve fogadom a dolgot...mégis mennyit tud rólunk? Túl sokat ezek szerint és ez így nem fair! Túl sok mindent kotyogott ki Lea a magánéletünkről...vagy...William gyermeke lenne? Nem...az az undor Athalea arcán felé, biztosan nem nyúlna hozzá egy újjal sem. De ha igaz ez az egész...miért nem szólt róla...miért így tudom meg ezt az egész örömhírnek valót? S miért nem ugrálok a boldogságtól? Miért nem vagyok ettől boldog? - Mond csak...mennyit tudsz rólunk Celia?! Hangom halk, éppen elegendő bennem a düh, hogy a fogcsikorgatás mellett ez hallható legyen...felfoghatatlan...mégis mikor? Az utolsó együttlétünk még decemberben volt...Négy talán 6 hetes terhes lehet, szóval még az elején járhat... és már most tudja Celia...idegesítő ez a tudatlanság! Miért nem tudtam róla én előbb?
Nem különösebben érdekel, mi motiválja Caelumot abban, hogy segítsen, a lényeg számomra csupán annyi, hogy megtegye. Egyedül vajmi kevés lennék erre az egész "hadműveletre". Szükségem van valakire, aki legalább felületesen ismeri a Kimérát. Tisztában vagyok a veszéllyel, ahogy azzal is, hogy a tagjai igen befolyásos emberek, gazdag családok örökösei, akiknek messzire elér a kezük és pont emiatt nem áll szándékomban addig kiszivárogtatni az információkat, amíg én és Cal a szervezet tagjai vagyunk. Nem... Hamar, túl hamar értesülnének mindenről és pillanatok alatt kiderülne, miszerint tégla van a köreikben. És kire gyanakodnának elsőként? Hát persze, hogy arra, aki utoljára csatlakozott hozzájuk. Celiára. Annyira ostoba én se vagyok, hogy csak durrbele módon küldjem az Azkabanba a tagjaikat. Talán mindezt érdemesebb lenne az aurorokra bíznom, számukra felvetnem az ötleteimet, de hát egy ember néha többet ér, mint egy egész csapatnyi. Beépülök, megfigyelek és ha alkalmas a helyzet, lépek valamit. Hogy mit is pontosan, azt még én se tudom előre, hiszen minden reakcióm a helyzettől függ. Egyelőre van egy tervem, de ki tudja, mennyi minden fog megvalósulni belőle. - Nocsak, azt hittem, ennél sokkal boldogabb lesz a hír hallatán - jegyzem meg, amint kiül arcára a döbbenet és kissé belém is fagy a szusz egy röpke pillanatra, miközben úrrá lesz rajtam a pánik. Tényleg jó ötlet lett volna elmondanom ezt számára? Nem kellett volna közölnöm mindezt vele, vagy ha mégis, hát nem ilyen körülmények között. Elég nagy ostobaságot követtem el, de innen már nincs többé visszaút. A szavak elhangzottak, én pedig gyönyörűen meglengettem azt a bizonyos bárdot a fejem fölött... - Lea mesélt. Méghozzá elég sok mindent - kezdek bele végül a magyarázatomba. - Tudja, elég nehéz, amikor az embernek nincs kihez fordulnia a bajaival, mert van valakije, aki folyamatosan menekül és egy vőlegénye, akit ki nem állhat. A családja pedig... A szülei sohasem foglalkoztak az érzelmeivel. Én vagyok az egyetlen, akit a bizalmába fogadott - vonom meg a vállam. - Az egyetlen barátja, aki meghallgatja. Egy gyermek érkezése pedig nem olyasvalami, amit el szeretne titkolni. Maga eltűnt, elhagyta, mégis kivel oszthatta volna meg ezt a hírt? - vonom fel a szemöldököm. Igenis jogos lett volna részemről, ha ennyire közel kerülök valakihez. Mindig is hiányoltam a korombeli társaságot. Az iskolai barátaim évekkel ezelőtt elkoptak mellőlem, a szerkesztőségben pedig elég nagy a rivalizálás a gyakornokok között ahhoz, hogy ne akarjak egyikkel se összehaverkodni. Ezt azonban sohasem osztottam meg Caelummal, szóval van valami, ami bőven magyarázatot adhatna számára a történtekre. Egy barátnő, aki meghallgat... Igen, ez logikusan hathat a szemében. - Ami pedig azt illeti, nem szeretném, ha Leának baja esne, de esélyesen veszélybe kerül, ha maga továbbra is a Szindikátus tagja marad - folytatom érzelemmentes hangon. Igyekszem a lehető legridegebb arcomat magamra ölteni. - Ne ringassa magát abba a hitbe, hogy őt nem tartják szemmel. Bizonyára minden lépését figyelik, hiszen valamikor elég fontos része volt a maga életének. Mindenkit megfigyelnek, akin keresztül árthatnak magának, Mr. Black. Ismeri a szervezetet, tisztában lehet tehát azzal, hogy képesek ilyesmire... És igen, Leaként egyszer-kétszer már figyeltem fel gyanús dolgokra a lakásomon. Mintha valaki járt volna ott. Persze, lehetséges, hogy Michael vagy Caelum volt az, akik - látva, hogy nem vagyok otthon - végül távoztak, de butaság lenne abba a hitbe ringatnom magam, hogy a Kiméra engem teljes mértékben ignorálna. Sok-sok éven át közöm volt Calhoz, szóval csinos kis célpont lenne a nyakam, ha fenyegetni kell őt valakivel...
✰ Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi ✰
Boldog lenni? Már rég elfeledtem az örömteli részét a dolognak. Jó. Apa leszek, ez oké, de...amilyen világot élünk, nem hiszem hogy képes lennék igazi apaként viselkedni...hacsak! Ott nem hagyom ezt az egészet és haza nem térek. De mi fogadna otthon? Bizalom az nem, ez biztos. Vissza kellene nyernem a család bizalmát. Sok munka ugye... na majd erre vissza térek. Nem könnyű menet lesz ez, főleg hogy megtudtam ezt a hírt. Eddig sem volt egy sétagalopp, de fogalmam sincs, hogy ezek után mi legyen... kérjek segítséget? Mégis kitől? Mely családtagom fogadna örömmel mindezek után? Leo? Ő egy gyerek, nem vonhatom bele ebbe az egészbe. Főleghogy a Roxfort is kicsit kesze kusza lett. Gondolataim árnyában hallgatom az ő és Athalea nem szokványos kapcsolatát, ami valljuk be...igen eseménydús és valóságos. Nem hinném, hogy hazugság lapulna benne...ám Lea sosem beszélt róla. Hát ezek szerint nem bízott meg bennem annyira, hogy beszéljen a legjobb barátjáról... bár én sem bízom meg saját magamban, így ezzel gond sincs. Az meg hogy az örömhírét nem volt kivel megosztania...nos igen, igaza van. Részben. Hiszen egy bagollyal is külhetett volna...nem, az nem túl fair...ott kellett volna lennem. És ha most oda mennék? Szívessen látna? Vagy veszekednénk? Valószínűleg az utóbbi, így inkább lassacskán érkezem majd meg hozzá. Meg kell hogy dörzsöljem a halántékomat, elkezdett fájni a fejem a rengeteg új információtól és ez lassan ha így folytatódik, akkor robbanni fog. Utálom, mikor töménytelen információ zúdul rám és mindez hozzám, hozzánk tartozik. Lassan le kellene lépnem, még mielőtt ártanék ennek itt előttem... Még ridegebben kezdem el figyelni a nőt, mikor megemlíti, hogyha továbbra is a tagjuk maradok, akkor a lány is célpont lesz. Igen. Tudom. Azt hiszi nem gondoltam már ebbe bele? Részben ezért sem jelenek meg nála napi szinten. - Igen. Tudom. - ciccenek fel, hiszen tisztában vagyok vele, nagyából azóta, hogy ennek az egésznek a része vagyok. Ám mivel azt teszem amit ők "parancsolnak", amit ugye utálok, így nem eshet bántódásuk... ám ha megszegek bármit...oda az egyezségnek és ... de mindez addig nem lép életbe, míg hozzájuk vagyok hű. Tekintetem megállapodik a pultnál ücsörgő férfin, minket figyel még mindig. Ridegen vissza tekintek a nőre...hiszen kicsit bonyolultabb ez annál. - A gyengeség az én szememben nem érdem, hanem szégyen. Hiába sugallja tudatom legőszintébb és legrejtettebb zuga, hogy igaza van, elnyomom az érzést magamban. Nekem nem egy újságíró fogja megmondani azt, amit évek óta tudok, amivel együtt élek! Szunnyadó haragom olyan könnyedén kap apró lángra, ahogyan az izzó parázs gyújtja meg az elszáradt faleveleket. A zsebembe nyúlok apróért, kicsapom a pultra, azzal a lendülettel állok is fel, hogy a lányhoz lépjek, megragadjam a karjánál fogva és kihopponáljak vele innen. Elviszem innen, ahol nincs szem és fültanú...ez megint csak bonyolultabb annál, hogy egy ilyen helyen elmondjam a véleményem. Anyám nem így akarta volna, ő az össze tartás híve volt mindig is... Gondolataimba merülök, bár nem a legkedveltebb elfoglaltságom ez, sosem volt a kedvencem agyalni és eztán sem válik azzá a tevékenységgé, amelyre szívesen szánom az időt és az energiát. Most azonban van mit megrágnom magamban. A hopponálás gyorsan történik, az utolsó gondolatatom irányába, oda ahová nem tudnak követni, ahol nyugodtabban beszélhetünk...legalább csak egy kicsit!
