− Cissy! Ne tépd Max fülét! Merlin szerelmére! – próbáltam szétválasztani a macskámat és a kutyámat, de lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Pedig egy igen fontos vizsgámra készültem volna, ha nem éppen az ágyamon heverő jegyzeteim kellős közepén próbálták volna széttépni egymást. A háttérben hangosan kacagott a ketrecében Alfie, csupán azért volt ilyen bátor, mert Cissy nem érhette el odabent. Lesújtó pillantást vettem a madárra, miközben halkan Othello motoszkálni kezdett. Hallottam a bosszús morgását, hiszen a délutáni szunyókálásából ébresztették fel. Egyedül Sandy futkározott békésen a ketrecében. Cissy és Max azonban teljesen egymásba gabalyodott, esküszöm, a nővérem nem kavarodhatott így össze Briggs parancsnokkal… Pedig hallottam a történetet Alinától, nem kicsit sokkolt le engem is a történetet. Ugyanis már gyerekkoromban megfogadtam, hogy nem szeretnék a kelleténél több információval rendelkezni Frida szerelmi életét illetően. Időnként még így is hallgathattuk apa morgását emiatt, bár mióta Bertie kiköltözött innen, azóta talán a légkör sem volt annyira fojtogató. Legalább is, reggelente ki mertem menni a konyhába, és nem rettegtem attól, hogy valaki tömegmészárlást rendezett odabent. Cissy megkarmolta Max fülét, mire a crup panaszosan felvonyított, és elengedte őt. Cissy azonnal menekülőre fogta, sebesen kislisszolt a résnyire nyitva hagyott ajtón. − Nem, ezt nem úszod meg szárazon! – vakkantotta Max, majd a takarómat és a jegyzeteimet összegyűrve utána vetette magát. − Srácok! Elég legyen! – szaladtam utánuk, mielőtt a kelleténél jobban romba döntötték volna a lakást. Alig bírtam a helyére varázsolni a törékeny holmikat, vagy éppen elkapni őket, és megkímélni őket a pusztulástól. Cissy és Max továbbra sem zavartatta magát, többszöri felszólításra sem hagyták abba egymás szekálást. A fene se tudja, hogy mióta botladoztam a lakásban, de kezdtem fáradni, az arcom is kipirosodott már a sok futástól. Ki hitte volna, hogy ennyi hely volt ebben a lakásban a futáshoz?! Végül a csengő zökkentette ki őket az örökös kergetőzésükből, én pedig kaptam az alkalmon, Cissy után vetődtem a nappaliban, és a kanapénak csapódva ugyan, de sikerült elfognom. − Ne ficánkolj már annyit! – szóltam rá, amikor panaszos vernyogások közepette vergődni kezdett. Max is feleszmélt, így miközben a macskát a magasba tartva elvergődtem az ajtóig, addig folyamatosan a lábam körül ugrált. − Jövök már! Egy pillanat! – kiáltottam ki, miközben a macskát fél kézzel a magasba tartva a zárral babráltam, miközben Max folyamatosan a nadrágom szárát tépte. Végül sikerült szélesre tárnom az ajtót, és Merlinre… Hatalmas szerencsém volt, hogy Hunter állt az ajtó előtt, és nem apa valamelyik barátja, mert nehezen tudtam volna megmagyarázni a testemen lévő karmolásokat, a kócos hajamat, a lábamon csüngő kutyát és a magasba tartott macskát. − Hunter! Szia! Gyere beljebb! – köszöntöttem, bár láttam az arcára kiülő zavart. Én is kínos nevetéssel lepleztem a saját kínomat, miközben Maxet tuszkoltam vissza a lakásba a lábammal. − Alinához jöttél? Nincs otthon, de gyere be nyugodtan, légyszi ne hagyj velük egyedül, mert nem bírok velük! Tisztára megbolondultak. – Hogy a szavaimat alátámasszák, Cissy megkarmolta a kezemet, én pedig ahogy összerándultam elejtettem őt. Több se kellett, a kneazle kiszabadult a lakásból, Max pedig követte őt. − A fenébe! Segíts elkapni őket, kérlek! – Már rángattam is magamra a cipőmet, és a kabátomat, mielőtt még túl nagy előnyhöz juthattak volna a házi kedvenceim.
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Kedd Feb. 08, 2022 10:44 pm
Hunter & Nick
Nagyon szívesen csevegtem volna Hunterrel, ha Cissy nem szerette volna szétkarmolni a kezemet, Max pedig nem tervezte volna letépni a lábamat, mert éppen összevesztek valami miatt. Azonban kicsit nehéz volt lelkes házigazdának lenni, ha az ember kedvencei éppen ölre mentek egymással. Nem is vágytam másra, minthogy ők ketten összeverekedjenek. − Ugyan, sose zavarnál, sőt biztos vagyok benne, hogy hamarosan hazaér ő is! Szóval ma…– hadartam még mindig Cissyvel hadakozva, és már készen álltam arra, hogy beinvitáljam őt a lakásba, amikor elszabadult a pokol. − Jó-jó. Megyek érte! – kiáltottam, miközben robogtam lefelé a lépcsőkön, és közben próbáltam magamra cibálni a kabátomat. Aminek természetesen az lett a vége, hogy botladozva ugyan, de sikerült leszaladnom az első fokokon. Cissy és Max után rohanva csak késve kapcsoltam, hogy időközben Sandy is kijutott a ketrecéből. − Adj neki valami rágcsát, vagy valami fényeset, és akkor el tudod kapni! – kiáltottam fel, ugyanis nem engedhettem meg, hogy a kneazle és a crup kijusson az utcára. Ugyan nem lettek volna túlságosan feltűnőek, mégsem akartam, hogy valami bajuk essen. Az egész lépcsőházat bezengte Cissy és Max vitája, amelyet vélhetően csak én értettem, mindenki más számára hangos nyávogással és csaholással érhetett fel. Megjegyezném, hogy úgysem volt kellemes, hogy pontosan tudtam miről volt. − Szuper! Visszavinnéd esetleg? – szóltam vissza Hunternek, mielőtt Sandy is eltűnt volna valamilyen zugban. Én Cissy után vetettem magamat a földszintre érve, de csak annyit értem el, hogy csúsztam egyet a frissen mosott padlón, és elvágódtam. Hangosan szitkozódva próbáltam feltápászkodni, de úgy vettem észre, hogy nem csak én voltam az egyetlen, aki pórul járt, mert Max lábai is folyton szétcsúsztak, és elvágódott a köveken. − Ha Hunterrel segítünk neked, akkor visszamész a lakásba? – kérdeztem a kedvencemet, aki morgott egy sort. Ahhoz azonban, hogy őt felsegíthessem, először arra lett volna szükségem, hogy én magam tápászkodjak fel a földről, de pokolian fájt mindenem. Bezzeg Cissy csak nevetett rajtunk, és megiramodott a belső udvar felé.
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Szer. Márc. 16, 2022 11:25 pm
Hunter & Nick
Nem gondoltam volna, hogy valaha is pont ilyen helyzetbe keveredek Alina fiújával – mert bármennyire is tagadták, ennyire még én se voltam vak, hogy ne lássam a nyilvánvalót −, de tagadhatatlanul kellemetlenül éreztem volna magam, ha nem éppen az kötötte volna le minden gondolatomat, hogy orvosoljam ezt a krízist. Mert szinte biztosra vettem volna, hogy apa elevenen megnyúzna, ha hagynám, hogy a házikedvenceim az egész lépcsőházban randalírozzanak, sőt még rosszabb: ha kiszabadultak volna az utcára, akkor azt végképp nem magyaráztam volna ki senkinek. Talán a macskát és a kutyát igen, de egy furkászra mégsem mondhattam azt, hogy egy túlméretezett mutáns vakond lenne. − Persze, persze! A kétbalkezesség időnként megmutatkozó Scamander vonás! Semmi olyan, amit ne lehetne megoldani! – szóltam vissza, miközben már üldözőbe vettem a kisállataimat. Emlékeim szerint Newt papának is meggyűlt a baja néha a saját állataival, szóval mondhattam volna akár azt is, hogy ebben ráütöttem. Persze, lehetséges, hogy a bénázás csupán férfiágon öröklődött, mert példának okáért a nővéremnek egész jó volt a kézügyessége. − Nem túl böl… − Be sem fejezhettem a mondatot, Hunter már a kezembe is nyomta Sandy-t, aki hízelgően az arcomhoz bújt, és belecsimpaszkodott a felsőmbe. Nem tudtam haragudni rá, pedig tudtam jól, hogy milyen rosszaság tudott lenni. Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, amikor Hunter elővette a pálcáját. Ugye nem tervezett kárt tenni a macskában? Mert, ha annak a kneazle-nek egy szőrszála is görbül az akció során, akkor Hunter tutira aláírta a halálos ítéletét. Szerencse, hogy legalább Max hallgatott rám, és félszemmel láttam, ahogy visszakullogott a lakásba, miután segítettem neki feltápászkodni. Ezek után már csak ledermedve figyeltem Huntert, ahogy Cissy után kapott. A vállamon ülő furkász pedig továbbra is Cissy-t biztatta, így rásandítottam a jószágra. − Hékás! Te kinek az oldalán állsz? – Nem is kaptam tőle választ, azonban elcsíptem a grabancát, hogy a kezeim közül biztosan ne szökjön meg, mert furmányos jószág volt, és tudtam, csak az alkalomra várt, hogy megszökjön. − Uh – húztam el a számat, amikor Hunter kissé leharcolt állapotban tért vissza hozzám, és a szabadkezemmel átvettem tőle a macskát. – Hát, köszönöm szépen… Egyébként arra is gondoltam már, de Cissy megenné, így is állandóan hadakozik a papagájjal, mert rá is szemet vetett már. Zavartan a hajamba túrtam volna, ha az egyik kezemben nem a macskát, a másikban pedig nem egy furkászt tartott volna. − A pólódon nem tudok segíteni, de biztos vagyok benne, hogyha Frida hazaér, akkor csodákat tud tenni vele, viszont ne aggódj, az orrod rendben van. Sőt, tudok adni kenőcsöt, ami pillanatok alatt helyre hoz. Meg aztán, biztos vagyok benne, hogy Alina orr nélkül is szeretne – Az utolsó mondatot halkan ejtettem ki a számon, miközben vigyorogva hátat fordítottam neki. Elindultam felfelé a lépcsőn, közben pedig Cissynek magyaráztam úgy, ahogy más a rossz kisgyerekeket szokta leszidni. − Azért remélem, a közjáték ellenére bejössz, és nem üldöztelek el egy életre – torpantam meg a harmadik lépcsőfokon, és lestem hátra a vállam felett. Sandy a hónom alatt kalimpált apró lábaival, Cissy pedig a vállaimra támaszkodva nézett farkasszemet Hunterrel, és fújt szerencsétlen srácra. Azt hiszem, tényleg aláírta a halálos ítéletét.
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Pént. Május 27, 2022 2:33 am
Hunter & Nick
Hunter kérdésére akaratlanul is felnevettem, de amilyen lendülettel robbant ki belőlem a kacagás, olyan gyorsan hallgattam el, mert Merlinre, nem akartam szóváltásba keveredni a földszinten lakó öregasszonnyal. Maradjunk annyiban, hogy az idős hölgynek néha túlságosan is furcsa megszólalásai voltak, és úgy próbálta becsalogatni a fiatal fiúkat egy teára, mintha ő lett volna az a bohóc a csatornából. Még csak a gondolatra is kirázott a hideg volt. Akkor fogadtam meg, hogy ha legközelebb kimozdulok a barátaimmal, nem engedem meg nekik, hogy ők válasszanak filmet. És véletlenül sem azért, mert a popcorn zacskóba sikongattam végig a félelemtől. Á, dehogy. Szóval, Hunter kérdésére vidáman megvontam a vállamat, majd arra jutottam, hogy mégis csak illene értelmes válasszal is szolgálnom, ezért gyorsan hozzátettem: − Hát, tudod ez egészen változó, az esetek többségében hallgatnak rám, bár vannak, akik makacsabb. Erre Cissy tökéletes élő példa, de azt hiszem, hogy az évek során olyan kapocs nőtt köztünk, hogy nem tudnánk elképzelni az életünket egymás nélkül. Még akkor sem, ha sokat vitatkoznak, attól még szeretik egymást. Egy pillanatra elfeledkeztem arról az iciki-picike tényről, hogy mélyen hallgattam a velem született képességről. Nos, ebbe nem is terveztem beavatni sok embert, így meghagytam Alina fiújának, hogy gondoljon rólam, amit szeretne, szerintem ennél kaotikusabb embernek úgysem tudnám leírni magamat előtte. − Nos, nekem Cissy az én pulykám – sandítottam vigyorogva Hunterre. – Egyébként biztos nagyon klassz lehet. Mármint, kint lenni a szabadban meg ilyenek. Nekem néha sok a nagyvárosi élet, és tudom, hogy a srácok is nehezen viselik a bezártságot. Egy kicsit irigyeltem Huntert, amiért nem élt a városban, nem mintha én nem tehettem volna meg, hogy leköltözzek Newt papához, csak… Annyi macerával járt, és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy kövessem-e apát, vagy maradjak-e Frida és Alina nyakán. Bár, ha Fridán múlt volna, szerintem rég kitette volna a szűrömet, szóval leginkább csak Alina miatt maradtam. − Persze, valamikor biztosan – válaszoltam neki vígan, de pontos időpontot nem tudtam volna mondani neki, ugyanis, nem igazán szoktam figyelni. – Egyszer csak betoppan, de gőzöm sincs mikor. Egyszer hallottam egy sztorit, hogy ha a tükör előtt állva háromszor kimondod, hogy Bloody Mary, akkor megjelenik. Hülyeségből kipróbáltam ugyanezt Frida nevével, de sajnos nem vált be. Nagyon szomorú voltam akkor. Kelletlenül húztam el a számat az emlékre, hiszen egyszerre lett volna vicces és nagyon ijesztő a nővérem megjelenése. Nem mintha a nővérem nem lett volna alapjáraton rémisztő. Hunter szabadkozására viszont már jóízűen felnevettem, bár még mindig elég halkan ahhoz, hogy ne keltsem fel a szomszédok figyelmét. − Szerintem Alinának nézhetsz ki bárhogy, amíg te te maradsz. – Hiába tagadták, rajtam én mindkettejükön. Attól, hogy jobban lefoglaltak a varázslények, nem jelentette azt, hogy analfabéta lettem volna az emberekkel szemben. Az más lapra tartozott, hogy a mágikus lényeket egyszerűbb volt kezelni, mint néha egy-egy embert. − Esküszöm, bezárom őket a szobámba. Semmi nem fog megtámadni – próbáltam neki sugallni, hogy most az egyszer biztosan megbízhatottam bennem, ugyanis mióta a furkász és a murmánc rajtam lógtak, azóta valamelyest mindketten lecsillapodtak. − És kész készletem van kenőcsökkel, bájitalokkal és főzetekkel, mindenféle állatom okozta sérülésekre, sőt, ha Bertie még itt lakna, akkor talán azt is mondhatnám, hogy talán némi alkoholt is találnék a sebedre – taglaltam lelkesen, hogy mennyire fel voltam készülve, ha a házi kedvenceim bárkit is terveztek volna kicsinálni, de a legtöbb sérülést általuk úgyis mindig én nyeltem be. − Na, szuper! Miről van szó? Vagy titkos dolog? – érdeklődtem, miközben betereltem Huntert a lakásba, bezártam magunk után az ajtót, majd Cissy-t letettem a földre. Intettem Hunternek, hogy kövessen, miután kibújt a cipőjéből, majd füttyentettem egyet a murmáncnak, és megindultam a kedvenceimmel a szobám irányába. − Ha szeretnéd, nyugodtan gyere be, de borzasztó kupi van. Erre készülj fel! – figyelmeztettem, ahogy beléptem a szobába. Szinte kapásból egy szellőztető bűbájhoz folyamodtam, hogy felfrissítsem a levegőt, majd Sandy-t visszatettem a ketrecébe. Mindenki mozgolódni kezdett, még Max is felemelte a fejét az ágyamon fekve, ahogy Cissy felugrott mellé. Egyébként tele volt a szobám könyvekkel, feljegyzésekkel, mágikus lényekkel való rajzokkal, fényképekkel, térképekkel, mindennel, amit csak ép eszű ember el tudott képzelni, de nem foglalkoztam ezekkel, hanem az asztalomon lévő dobozhoz léptem, majd némi kotorászás után megtaláltam azt a tégelyt, ami kellett nekem. − Meg is volnánk – mosolyodtam el, majd ismét hessegető mozdulatokkal áthajtottam Huntert a nappaliba, előtte pedig bezártam a srácokat a szobámba. − Parancsolj – nyújtottam neki a tégelyt, majd zsebre tett kézzel, a sarkaimon billegtem egy kicsit. – Szükséged van még valamire? Nem is tudom, nem vagy éhes, vagy szomjas? Nem akartam pocsék házigazdának tűnni, de valljuk be, nem volt túl nagy gyakorlatom ebben. Általában, ha vendéget fogadtunk, akkor mindig volt itthon más is, így nem volt szükség az én lábatlankodásomra.
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Pént. Júl. 15, 2022 12:13 am
Hunter & Nick
Hümmögve bólogattam, miközben Hunter a vidéki életről mesélt, azonban akaratlanul is elnevettem magam, amikor a vaddisznós kalandjukat emlegette fel. − A szúnyogok ellen ismerek egy jó krémet, ami hatásos lehet. Magam kevertem ki, amikor sok időt töltöttem terepgyakorlatok. Szóval, valahol átérzem ezt a problémát. Ha szeretnéd, akkor csinálhatok neked egy adagot, és kipróbálhatod magadnak is – ajánlottam fel neki a saját is találmányaimat, hiszen nem csak a legendás lényekhez értettem, hanem bájitaltanból sem voltam olyan pocsék. Azt hiszem, nem véletlenül kerültem a Hollóhátba, ahogy az is tagadhatatlan volt, hogy okosabb voltam Fridánál. Legalább is, ilyen dolgokban biztosan. − A vaddisznók pedig nem olyan vészesek, csak békén kell hagyni a kicsinyeiket. Mármint, persze, kicsit nehezebb megtalálni velük a közös hangot, de nem lehetetlen – mosolyodtam el halványan, hiszen egyszer-kétszer én találkoztam velük. Sőt, lehet butaságnak tűnt, de kisgyerekként készítettem még egy listát varázstalan és varázslényekről, amiket akkor húztam le a listáról, amikor végre találkoztam velük. Ebbe pedig az állatkerti kirándulások nem tartoztak bele, mert azokat a lényeket nem a természetes élőhelyükön láttam. Csalás lett volna. − Én is gondolkoztam azon, hogy leköltözök vidékre a nagyapához, de… Valahogy nem vitt rá a lélek – túrtam bele zavartan a hajamba. Talán csak nem akartam elszakadni a megszokottól, vagy éppen féltem az újdonságoktól. Magam sem tudtam eldönteni, de tagadhatatlanul féltem ekkora mértékű változástól. − Az szuper lenne. Gyakrabban meglátogathatnál minket is. De fogadj meg egy tanácsot: Ha Alina valaha meghív hozzánk karácsonyozni, akkor soha, ismétlem, soha ne legyél a karácsonyi pudingból. Rosszabb, mint egy méreg. – Ugyanabban a pillanatban fintorodtam el és rázott ki a hideg, amikor eszembe jutott a legutóbbi puding, amit ráadásul meg is kellett etetnem Holdennel. Azóta is rettegek tőle, hogy egyszer meg fog ölni ezért. − Én nem láttam, de ha van annyira ijesztő, mint Frida, akkor nem is szeretném látni – nevettem el magam zavartan. Nem tehettem róla, de valahol tartottam Fridától, pedig ha arra került volna sor, akkor meg tudtam volna védeni magamat vele szemben. Mégis, Frida egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy ledermedjek. Jobb is, hogy eltereltem a témát Hunter és Alina kapcsolatára, amit láthatóan a srác nem értékelt, de én annál jobban kuncogtam rajta. − Nyugi, jelenleg a lakásban nem tartózkodik semmi, ami halálos lenne rád nézve – vigyorodtam el, utalva arra, hogy mínusz egy jelmeztervezővel és aurorparancsokkal rendelkeztünk jelenleg. Valószínűleg mindketten javában dolgoztak még, amit nem is bántam, mert addig volt időm nyugodtan beszélgetni Hunterrel. − Ó, gratulálok – mosolyogtam Hunterre, és finoman vállon veregettem, amikor elmesélte a mai győzelmüket, és felemelte a cikeszt. Nekem a sport valahogy sosem volt a világom, de ettől függetlenül nagyon szívesen meghallgattam azokat, akiket érdekelt. – Ezek szerint akkor bevált a csapat. Szeretsz ott lenni? Mik a tervek a jövőt illetően? Világbajnokság? Szívesen kérdezgettem, amíg eljutottunk a szobámig, hiszen ha nem értettem hozzá, attól még jó hallgatóság voltam. Legfeljebb rákérdeztem olyan dolgokra, hogy mi a különbség a gurkó és a kvaff között, mert egyedül a cikeszt tudtam megkülönböztetni a többitől. Sőt, talán a terelő és a hajtó pozíciókat is kevertem, de ezt már nem mertem bevallani neki. − Jó, mondjuk egy halott katona elég ijesztő lenne. Nálam olyan tuti nincs, maximum porcicák meg egy-egy üres állateledeles zacskó. – Lehetett volna nagyobb káosz is, de arra kifejezetten ügyeltem, hogy takarítsam a macskaalmot, vagy mondjuk a knarl alatt is rendet tegyek. Minden más, ami velem volt kapcsolatos… Egyfajta édes káosz volt jellemző a holmijaimra. − Hát, köszi. Szerintem Frida ezért is megölne már. – Mondjuk, Frida miért nem akart volna megölni? Sokszor azt éreztem, hogy a nővérem sokkal boldogabb lett volna egykeként, és hogy egyáltalán nem örült a létezésemnek. Sőt, számtalan alkalommal éreztem a neheztelését valami miatt, de sosem értettem, hogy mit tettem, amiért ilyen megtűrt státuszba helyezett engem. Bár, már túlvoltam azon az időszakon, hogy emiatt egyáltalán keseregjek. Most is inkább arra fókuszáltam, hogy megtaláljam a kenőcsöt, amit Hunternek ígértem, miközben a háttérben többiek épp a srácról beszélgettek. Cissy még mindig dühös volt rá, Sandy pedig végtelenül szomorú volt, amiért nem adta neki oda a cikeszét. − Rendben, azért, ha szükséged lenne valamire, akkor szólj nyugodtan – bólintottam miután a kezébe nyomtam a tubust. Némán figyeltem, ahogy bekente az arcát, és éppen készültem volna felajánlani neki, hogy átköltözhetnénk valahová, amikor felfedezte a legújabb házi kedvencemet. − Ja, hogy ő? – nevettem el magam, miközben a polcon gubbasztó mohamanóhoz léptem. Gyengéden a karjaimba vettem, mint egy kisgyereket, és úgy vittem közelebb Hunterhöz. − Brunónak hívják, és ő kérlek szépen, egy mohamanó. A legújabb tanulmányom, és már nagyon közel vagyok hozzá, hogy áttörést érjek el a témában kapcsolatban. Ki tudja… Hetek-hónapok kérdése, és lehet hogy egy szaklapban megjelenik majd a cikkem a fajtájáról. – Miközben egyre növekvő lelkesedéssel beszéltem az apró teremtményről, Bruno belecsimpaszkodott a felsőmbe, és továbbra is Huntert bámulta. − Frida frászt kapott tőle, amikor először meglátta, de szerintem aranyos. Igazán jámbor teremtés, a légynek sem ártana – helyeztem le a takarómra, és paskoltam meg a fejét. Kedvesen javasoltam Hunternek, hogy szerintem tényleg inkább menjünk át a nappaliba, mert tudtam jól, hogy eddig senki nem volt odáig szegény Brunóért. Szóval, amint a srácot sikerült kitessékelnem a szobából, bezártam magam mögött az ajtót, és ruganyos léptekkel elindultam az említett helyiség irányába.
