Sietős léptekkel közelednek hozzám, két krupkölyök ellenkező irányból beéri őket, ügyesen szlalomoznak a meg-megbotló lábak között, kissé rekedt hangon ugatnak, ezért néhány másodperces eltéréssel sikerül felfognom, mit próbálnak a távolság áthidalása érdekében emelt hangon a tudtomra adni. Két ötödéves prefektust küldtek értem, rendkívüli kastélyelhagyási engedéllyel, orrukat és fülcimpájukat vörösre csípte a kora esti, gyér ködbe burkolózó hideg, alig kapnak levegőt, már éppen elmosolyodnék, elnézően és kedvesen, apróságról lehet szó, aminek túl nagy feneket keríthettek, igen, mindenképpen valami csacsiság, egy leszakadt baldachin vagy a lányok hálótermében mosdódugulás, technikai segítségre szorulhatnak, éppen erre gondolok, csakhogy mielőtt az ajakrándulásból mosoly szélesedhetne, valahogy… megtorpan körülöttem a világ. Vagy én a világban. Öt perc sem telik el az elmondottak értelmezése és a nagyterembe érkezésem között, gondosan hátratűzött kontyom kissé szétesik, szőke tincsek hullanak a szemembe, idegesen próbálom kiseperni őket onnan. Továbbpörgő gondolatokkal, szinte zavartan köszönöm meg a prefektusok asszisztenciáját, néhány csapatnyi diák megpróbál pipiskedve szájról olvasni, vagy elkapni egy-egy hangfoszlányt, felvenni az események elejtett fonalát, összesúgnak. Bernard két férfiprofesszor között ácsorog, ártatlanul és elhagyatottan, tekintetem csupán a másodperc törtrészéig ugrik az öröktől ismert, most mégis ismeretlennek tűnő arcra, mintha egy másik gyerekkel kapcsolatban kellene ítéletet mondanom, mintha nem is az én fiam lenne, hanem egy félig idegen, zavart tinédzser. Mindenkinek megköszönök mindent, kínosságomat és döbbenetemet mélyre rejtve, nem láthatják rajtam, hogy most először úgy érzem, kirántották alólam a talajt. Dorothy sem gyöngéd, cseppet sem, vad és kéretlenül burjánzó, néha csupa tüske, néha szelíd hajtások sora, sokféleképpen létezik és kommunikál, mégsem tudnám elképzelni, hogy valaha ilyesmit tegyen. Bernard viszont… Bernard… egyszerűen képtelenség. Félreértés történhetett, valaki nem mond igazat – nyilvánvalóan véletlenül sem Bernard hazudik, füllentésen is alig kaptam gyerekkorában –, mindenesetre elfogadom az elsődleges esetvázolást, biccentek, úgy gondoltuk, jobb lenne, ha te beszélgetnél vele, a büntetését már kiszabtuk, Emma, hát persze, a végén túl elnéző lennék, részrehajló, tudom, annyira tudom, de nézzen rá bárki – és az nem számít, hogy jelenleg fizikai fájdalmat okozna megtennem, ezért inkább meg sem próbálom –, és mondja azt, hogy Bernard Slughorn egy vérengző fenevad, egy agresszív srác, aki gondolkodás nélkül belevágja a háztársába a keze ügyébe akadó villát. A könyökénél fogom meg, szótlanul kísérem ki, mögöttünk minden erősödő beszélgetés zizegéssé sűrűsödik, felszegett fej, arccsontom mentén enyhe, szégyentől égő pír, rezdületlen tekintet. Céltudatosan haladunk, ha kísérletet tenne a beszélgetésre, magyarázkodásra, kérlelésre, egyetlen pillantásommal elhallgattatnám, még nem vagyok anya, nem lehetek anya, amíg fel nem lépcsőzünk két emeletet, el nem megyünk fél tucat lovagi páncél mellett, be nem fordulunk egy üres folyosóra, és ott be nem terelem a jobb kézre eső tanári szobámba. Amint kattan a zár egyszerre érzem magam erőtlennek, fáradtnak, és dühösnek. – Hatalmasat csalódtam benned… – nincs drágám, nincs kisfiam, nincs becézés, kedvesség, puhaság – Bernard.
