Fél kézzel tanácstalanul megkapaszkodom a keskeny ablak egyenetlen kőpárkányában, ujjaimmal hézagok után kutatok, miközben pillantásommal sokadszorra futom át a pergamenre írt szavakat. Körülbelül hetvenötszázaléknyi hivatalosságot saccolok, szépen szedett sorok, néhány szakszó, megkérdőjelezhetetlen udvariasság, leheletnyi – azonban szükséges – manipuláció, éppen annyira tűnhetek intelligensnek, hogy eszükbe se jusson sablonlevéllel megszabadulni tőlem, legalább átirányítással vagy – a legkedvezőbb esetben – pontos eligazítással válaszoljanak. Igen, ez is stimmel, igen, sehol egy elírás, rossz központozás, csálé mondatvégi írásjel, minden csinos, szemnek kellemes, tisztelettudóan lecsupaszított, mégis érzelmi húrokat megpengető konstellációja a kétségbeesésemnek. Nyáron többször megkérdezték, milyen információkkal tudok szolgálni a családi anamnézis felállításához, olyan kedvesen faggatóztak, szelíden és kitartóan, aztán sajnálkoztak, elviselhetetlen részvéttel néztek rám, viszketett mindenhol, főleg belül, valahol legbelül. Bekértek minden korábbi egészségügyi papírt, beszéltek apával, beszéltek apuval, felváltva és együtt is, aztán többé nem pedzegették, mennyit tudok édesanyámról, az anyai ági felmenőkről összességében. Kirúgott lábak fájdalmával és hirtelenségével zuhantam, kapaszkodó nélkül, összeszorult szívvel. Kissé beleszédülök az első napok emlékébe, azt hiszem, hosszan erőszakoskodtam apuval, mondja meg, igenis mondja meg, jogom van tudni, nekem jogom van tudni, mit örökölhettem, és legfőképpen kitől örökölhettem, belekapaszkodtam az ingébe, a frissen mosott, agglegényesen gyűrt, öblítőillatú ingébe, finom mozdulatokkal szedtek le róla, azt hiszem, sírtam is, sőt, biztosan sírtam, valamit megitattak velem, majdnem félrenyeltem, és utána… Valahogy összemosódott néhány nap, mielőtt újra kitisztult volna előttem minden, tényleg minden. Nem számított, ki szült engem, nem számított, miért dobott el magától – dehogynem, dehogynem, dehogynem –, engem felneveltek, szeretetben, belőlem nem hiányzik semmi – dehogynem, dehogynem, dehogynem –, tulajdonképpen mindegy, miért akarta máshogy… miért választott mást… Ez csupán technikai információ, semmi több. Mások igénylik. Szakemberek kérték tőlem, nincs különösebb jelentősége. … a fentebbi okokból kifolyólag kérem szíves… Háromrét hajtom, pontosan kiszámolt vonalak mentén, borítékba rejtem, rajta a címzés hibátlan, tucatszor ellenőrzött, minden betűje olvasható, összetéveszthetetlen. Pecsét híján magifix-szel ragasztom le, már csak baglyot kell keresnem hozzá. Valami szépet, elegánsat, habár kötve hiszem, hogy bármilyen formában találkoznának vele, mielőtt kézhez veszik a levelemet. Nevetséges, milyen keveset tudunk a bürokrácia rejtelmeiről. Tekintetemet felemelem egy pillanatra, odakint minden hűvös, csípősen gyönyörű, színüket váltó lombkoronák felett fátyolfelhők úsznak reggeli ködbe kapaszkodva. Pontosan száznyolcvan foknyi fordulattal és egy tüdőbe rekedt lélegzetvétellel később azt hiszem, ha most nem süllyedek hat méterrel a föld alá, akkor sosem fogok.
Tekintetünk azonnal egymásba fut – bizonyos értelemben elemi erejű frontális ütközés, ahogyan bűntudatom tulajdonképpen felszántja a kettőnk közé ékelődött szakadékot, néhány lépés csupán, egyszerre érződik elviselhetetlenül keskenynek és több ezer kilométeres, ásító mélységnek –, nem is tudom, melyikünk sokkja oldódik fel hamarabb, de pillantásom lecsúszik a szemében tükröződő döbbenetről, szinte lassított felvételként nézem végig a szájából kifelé forduló cigarettát, amely tehetetlenségtől sújtva landol Max két lábfeje közé. Furcsa természetességgel és szomorúsággal ejti ki a nevemet, kissé összerezzenek tőle, akárcsak az arcomat fürkésző szempár intenzitásától, mintha megpróbálna kiolvasni valamit – belőlem, egészen mélyről, márpedig kötelességem mindent eltakarni, mindent rejtve hagyni, mindent erőszakkal megvédeni, mert bennem csak hasítékok, lüktető vágások, betokosodott sebek és lecsupaszított sejtek vannak, bennem minden beláthatatlan kanyar, és félek, ha rájönne, mit nem lehet, mit nem bírok kimondani… hogy akkor… Most kellene valamit mondanom neki, nem is tudom, valami értelmeset, nem csak állni szinte már ostobán, enyhén elnyílt szájjal, megállapodásra képtelen tekintettel, amely lassan bejár mindent, beleértve Maximilian arcát, a legközelebb gubbasztó baglyokat és egércsontok kupacától szinte már absztraktnak nevezhető etetőtálakat, mert régen retorikai zseninek tartottak, éles nyelv, precíz riposztok, jó megválasztott csendek, késleltetett reakciók – ebből nem maradt semmi, vagy nem így maradt, nem ilyen helyzetekre. Akkor este rontottam el mindent, ezt tudnia kell, két lépcsőfok között, a csuklóját fogtam hosszan, végül ujjaink engedtek egyfajta megmagyarázhatatlan gravitációs mezőnek, bőr a bőrön, szelíd érintés, részemről egyáltalán nem bátortalan, akkor azt hittem, bármire képes vagyok, Max pedig ott volt, Merlin verje meg, tökéletesen és egyszerűen, megtorpantam, odahajoltam hozzá, merészen, vesztenivaló nélkül, és… – Nem, inkább én… – saját magamat is távolról hallom, mint egy rosszul beállított frekvenciájú rádióadást. Én… Én pontosan mi? Sajnálom, hogy nem gondoltam át, milyen hatással lesz kettőnkre, ha egyszer átlépek egy határt? Ha nem bírom kontrollálni magam, ha nem teszem tönkre kényszeresen azokat a dolgokat, amik igazán számítanak? Mintha valaki arra kódolt volna genetikailag, hogyan tegyek tönkre minden jó és értékes dolgot az életemben. Talán éppenséggel a jelenleg lenyomozhatatlannak tűnő anyám, egy kontúrtalan árny. Hátrálását természetesen megértem, abszolút, de tényleg, én is éppen elegedet menekültem magamtól, magam elől, magamért, nincs ebben semmi meglepő, amikor azonban bocsánatot kér, mindössze egy zavart homlokráncolásra futja tőlem. Szürreális, követhetetlen, mondanám, Maximilian, inkonzisztens vagy, félrebeszélsz, mégis mire gondolsz, mit kellene neked sajnálnod? Mielőtt valamivel kedvesebben rákérdezhetnék, miért kér bocsánatot – mondjuk kevesebb dadogással és rám jellemző élccel –, űzött vad módjára kiront, és nem akarom követni, esküszöm, nem akarom követni, nincs rá jogom, nem erőszakolhatok ki teret, mégis azt érzem, valamit nem ért, valamit nem jól ért. A borítékot szorongatva iramodok utána, cipőmmel sikerül megtaposnom a korábban elejtett cigarettát, csak ezt az egy dolgot tisztázzuk, nincs miért bocsánatot kérnie, nem élt vissza semmiféle helyzettel, nem tett semmi rosszat, én rontottam el mindent, én léptem át bizonyos határokat, én tettem tönkre kettőnk értelmezhetetlen, és riasztó gyorsasággal mélyülő barátságát, itt nekem kellene bocsánatot kérnem, még ha erre nem is vagyok képes jelenleg, és azt sem tudom, mikor leszek egyáltalán. Másodpercnyi késéssel érek az arcomba vágódó ajtóhoz, sikerül alkarommal megtámasztani, kifelé lendíteni újra, így premier plánban csodálhatom meg a nevetségesen esztétikus és drámai térdre esését. Más esetben felnevetnék, nem hangosan és bántóan, végül is pont ugyanezt várnám el fordított helyzetben, most mégsem bírok kipréselni magamból bármi könnyedet, amely oldhatna a helyzeten. – Jól vagy? – futok hozzá gondolkodás nélkül, le is térdelek mellé, tenyeremet a hátára csúsztatom, magától értetődő mozdulat, amint realizálom, halkan felszisszenek, és visszakapom a kezemet. – Minden rendben van, oké? – másodszorra kevesebb bűntudattal és önutálattal érintem meg, végigsimítok a közelebb eső lapockáján, gyengéden, puhatolózóan, bármikor lerázhatja magáról, nem kötelessége elviselni. – Csak elestél, ez bárkivel megtörténhet – közelebb húzódom hozzá, térdem alatt nedves föld, párától hűvös fűszálak, a levegő tiszta, csípős, Maximilian egész testében reszket, nekem meg konokul félrever néhányszor a szívem.
