Abigail Lestrange-Avery

Mi jut eszedbe, ha a tengerre gondolsz? Szelíd, barátságos, lágyan simogató? Vad, tajtékzó, halálos? Engedékeny, befogadó, szerető? Makacs, hideg, távolságtartó?
Abi épp ilyen szeszélyesnek tartja magát. Legtöbbször maga a báj és kedvesség, arcán állandó mosollyal közelít mindenkihez. Ő a társaság azon tagja, aki mindig tudja, kinek van szüksége némi segítségre, kit kell felvidítania. Sziporkázó humora és állandó gondoskodási vágya nagy segítség ebben. Az örök optimizmus mintapéldája, ami ráadásul közel végtelen kitartással párosul, ő az az ember, akit, ha kitesznek az ajtón, bemegy az ablakon, ha onnan is kirúgják hát felmászik az ereszcsatornán. Rendkívül gyakorlatias és életrevaló, a jég hátán is képes lenne feltalálni magát. Van érzéke a problémák megoldásához, a kreativitás ilyenkor túlteng benne.
Azért nem ennyire csillogó és tökéletesen kedves ő sem, főleg rosszabb napjain, mikor az értékei ingadoznak, vagy csak egyszerűen bal lábbal kelt fel. Ilyenkor kifejezetten ingerlékeny, alapvető türelmét tökéletesen elveszíti és bármiféle apróságon képes összeveszni akárkivel - engesztelhetetlenül. Aztán ezt persze megbánja, ha újra egyenesbe állt a világa, de nem érdemes vele szórakozni, ha arcára van írva, hogy ez most nem az a nap. Alapvető szarkazmusa ilyenkor felerősödik, épp úgy, mint féltékenysége, amit egyébként egész jól helyén tud kezelni a jobb napokon. Makacssága a végletekig idegesítő lehet, mert ha egyszer elhatároz valamit, akkor csak azért is véghez viszi, hogy bebizonyítsa: képes megcsinálni. Hajlamos egészen elképesztő módon rástresszelni a dolgokra, enyhe megfelelési kényszerrel küzd, de minél idősebb, annál jobban képes kezelni a problémát.
Összességében azért egészen kiegyensúlyozott, megbízható léleknek mondható, ha nincs túl nagy stressz alatt és kialudta magát.

A legelső emlékem az, hogy rózsaszín tütüben illegetem magam az ágyam előtt. Három éves lehetek, és minden álmom az, hogy balerina legyek. Érdekes, hogy én kinőttem ebből az álomból, míg Ada belenőtt. Már akkor is kiegészítettük egymást, sosem voltunk egyformák, vagy talán ez az utolsó olyan időszak, mikor még összekevertek minket.
Részben ezért mondtam le a balerina karrieremről. A következő emlékben már úgy hat éves lehetek, és kövér vagyok. Utálom Ada-t, amiért ő csinos és vékony, én pedig egyre inkább kezdek valaki olyanra hasonlítani, akit könnyebb átugrani, mint kikerülni. Apáék kicsit kétségbe vannak esve, mert egyelőre nem tudják, mi az oka annak, hogy egyre nagyobb és nagyobb vagyok, mikor semmi sem indokolja. Volt, aki azzal próbálta nyugtatni őket, hogy ez gyermekkorban még normális, mire kamasz leszek kinövöm, és olyan szép leszek, mint a többiek. Sosem felejtem el ezt a mondatot.
Szerencsére azért nem csak hozzá nem értő sarlatánokkal találkoztunk, valaki végre hajlandó volt gondolkozásra is használni az agyát. Pajzsmirigy alulműködés. Ha szerencsém van, kinövöm. Nem volt szerencsém.
Tíz éves lehetek, és a vizsgálóasztalon ülök. Unottan lóbálom a lábam, míg a doktornéni apát faggatja, hogy mi a helyzet velem mostanában. Tisztán emlékszem arra a tipikus szagra, ami sehol máshol nem volt jellemző, csak itt. Elég idős voltam már, hogy rosszul érintsenek a becsmérlő pillantások, a hátam mögött vagy a szemembe mondott beszólások. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, érdeklődik kedvesen a doktornő, én pedig hezitálás nélkül rávágom, hogy könyvtáros. Elkezdtem bezárkózni, egyre kevésbé keresni a kapcsolatot az emberekkel, és elmélyedni az irodalomban. A könyvek egyfajta mágikus védőfalat képeztek körülöttem, úgy éreztem, ha elbújok mögéjük, akkor nem eshet bántódásom. A könyvtárban egyébként is imádtak, hiszen ott adtam ki mindent magamból, amit legfeljebb csak otthon mertem, így ők megismerhették a cserfes, életvidám Abigail-t is, nem csak azt a szótlan, sótlan kislányt, akivé kezdtem válni.
Tizennégy éves vagyok, és elegem van mindenből. Az életből, az emberekből, az iskolából. A családom az egyetlen, akik visszatartó erőként működnek, miattuk nem tettem meg semmit azok közül, amikre olyan gyakran gondoltam akkoriban. Azt hiszem, itt jöttem rá arra, hogy az emberek nem fognak változni, ha valami pozitív eredményt szeretnék, akkor nekem kell tennem érte. Addig nem voltak barátaim, Ada volt az egyetlen, akire valóban számíthattam a Roxfortban, bár azt hiszem, ő sosem fogta fel, mennyit jelent nekem. Ahogy elkezdtem kinyílni, kinyílt előttem a világ is.
Tizenhat éves vagyok, túl életem első csókján. Kicsit be vagyok csiccsentve, idétlenül vigyorogva próbálom eltalálni a ritmust. Bal-jobb-bal-jobb-jobb. Megingok, de nem esek el. Sosem volt még ilyen jó estém, ez volt életem egyik legszebb nyara. Elkezdtem táncolni, a barátaim bulizni hívtak és én mentem, ittunk, nevettünk, tóban fürödtünk, túráztunk. Mesés volt.
Jelenleg tizenhét vagyok, és fogalmam sincs, mit akarok kezdeni az életemmel, mégsem állíthatnám, hogy kétségbe vagyok esve. Az valahogy jobban aggaszt, hogy mi történt Ada-val. Nem vagyok hülye, nem verhetnek csak úgy át egy szimpla beetető szöveggel, hogy minden rendben. A francokat van itt minden rendben, Merlin szakállára, mégiscsak ikrek vagyunk, pontosan tudom, hogy milyen az, mikor minden rendben. Már csak azt kell kiderítenem, hogy mi hibádzik, addig pedig kénytelen vagyok mosolyogva bólogatni, hogy hát persze, elhiszem, hogy minden jó.

Igen, túlsúlyos vagyok. Nem, egyáltalán nem zavar. Ha téged igen, hát az már igazából nem az én bajom. Elkerülhetsz, és akkor nem kell ránézned arra a számodra undorító testre. Én szeretem magam, a többi a te dolgod.

Rég elmúltak már azok az idők, mikor Ada-val olyanok voltunk mint két tojás, de a hasonlóság nyomokban azért még most is felfedezhető. A bőröm mondjuk ugyanolyan világos, mint az övé, igaz, egy kicsit szárazabb, a homlokomon meg pattanásosabb. Pech, de mostanra sem sikerült kinőnöm. A szánk egészen egyforma, a szemszínünk is hasonlít, sőt, az eredeti hajszínem ugyanolyan szőke, mint az övé - amikor épp nem vagyok vörös, barna vagy fekete. Szeretek kísérletezni a hajammal, most hogy már nem hullik olyan mértékben mint eddig még meg is tudtam növeszteni normálisan, így nagyjából a hátam közepéig ér. Megmondanám, hogy hány centi és hány kiló vagyok, de sajnos nem tudom pontosan, így be kell érned a hozzávetőleges 167 centivel és a hozzávetőleges 80 kiloval. Akárhányszor megmérnek mindkét adatra más jön ki, ne rám haragudj ezért, hanem a pontatlan mérésekre.
A kötözött-sonka effektust nem szeretem, pontosan tisztában vagyok vele, hogy mekkora ruhaméretet kell hordanom, és nem próbálom magam beleerőszakolni a három mérettel kisebb darabokba. Mindenki jobban jár így, én nem feszengek, és senkinek nem okozok retinakárosodást. Azért szeretek csinosan öltözni, sokszor járok ruhában, szoknyában, de vannak napok, mikor a farmer kapucnis pulcsival a legjobb választás. Nekem sajnos nincs olyan jó ízlésem, mint a nővéremnek, így be kell érnem az egyszerűbb dolgokkal - mondjuk ezt igazából nem bánom, szeretek egyszerű és átlagos lenni.