Lynette & Betsy - A day without laughter is a day wasted

A mindennapjaim tökéletes balanszban teltek a szigorú napirendemnek köszönhetően, amely nélkül nem tudtam volna összeegyeztetni a diákönkormányzatos teendőimet a korrepetálásokkal és a hétvégi munkámmal. Az elnökséget azért pályáztam meg, mert szerettem volna tenni valamit az iskolában lévő diákokért, az utóbbiakra pedig azért volt szükségem, hogy az akadémiai tandíjra gyűjthessek.
A zsúfolt napjaim ellenére azonban mindig volt időm a barátaimra, így csak mosolyogva hallgatva a barátnőmet, aki immár ki tudja hányadik alkalommal háborgott a lépcsők miatt. Ezt a szót jól ismertem már, hiszen elég gyakran hagyta el az ajkait, amikor a Nagylépcsőházon mentünk keresztül.
− Nem olyan borzasztó, mint amilyennek látszik. Természetesen, néha elég idegesítő tud lenni, amikor sietnél, de ha megtanulod, hogy hol vannak a trükkös lépcsőfokok, és ráérzel a lépcsők fordulási ritmusára, onnantól már nem olyan szörnyű – szorítottam a mellkasomhoz a tankönyveimet, miközben a lépcsőkről magyaráztam neki. Eleinte nekem is furcsa volt, mégis pár héten belül sikerült megszoknom, s immár el sem tudtam volna képzelni a Roxfortot a szeszélyes lépcsők nélkül. Mindig furcsa, bolondos, vagy éppen idegőrlő szokásával együtt így szerettem ezt a helyet, s ezért is szerettem volna idővel visszatérni ide.
− Ezen sajnos nem tudsz változtatni, már több mint ezer éve ilyen – kuncogtam, amikörben gesztikulálni kezdett a kezeivel. A Roxfort történelmében is emlegetik a lépcsőket, s nem hinném, hogy a mindenkori igazgató el akarná venni az iskolánk egyik sajátosságát.
− Nos, a házunk alapítója, Rowena találta ki, hogy a lépcsők mozogjanak, az ő zsenilitásának és kreativitásának köszönhetően bosszankodsz a mai napig. Sajnos többet a lépcsőkről nem tudok mondani, talán a Szürke Hölgy többet tudna mesélni – feleltem neki, hiszen rengeteget olvastam erről az iskoláról, így tudtam azt is, hogy a Hollóhát alapítója miatt mérgelődik sok új, illetve figyelmetlen diák nap, mint nap. Szívesen beszélgettem volna a Szürke Hölggyel is erről, de úgy tűnt, hogy nem szívesen kereste az emberek társaságát.
− Ha a lépcsőkkel nem is, de a nyelvvel kapcsolatban tudok segíteni – mosolyodtam el, miközben gyengéden megérintettem a vállát. Biztatóan mosolyogtam rá, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem lehetett olyan egyszerű neki a váltás: távol volt az otthonától, és mindenkitől, akit szeretett, ráadásul egy olyan országban, amely merőben más volt, mint az övé, s még nyelvi nehézségei is akadtak. Minden tiszteletem az övé volt, amiért belefogott egy ilyen kalandba. Én nem értem volna megtenni.
A következő szavakat viszont nem értettem, értetlenül ráncoltam hát a homlokomat, hiszen nem beszéltem az ő nyelvét, csupán egy-két dolgot sajátítottam el, vagy tanultam meg a szövegkontextusból.
− Tea volt, és nagyon szívesen szerzek neked, de ahhoz le kell mennünk a konyháig. Az alagsorba. A lépcsőkön – hangsúlyoztam ki, hogy mennyire hosszú út állt volna előttünk, ha valóban teázni szeretett volna, s talán egy kicsit ugratni is szerettem volna ezzel. Természetesen, ha nyitott volt arra, hogy végigmenjünk az egész lépcsőházon, akkor semmi akadálya nem volt annak, hogy szerezzek neki abból a teából.