And it's a beautiful crime (Pierre de Martel)

Igyekszek nem nagy dobra verni a dolgot, elvégre, addig hasznos tulajdonság, míg radar alatt tud működni, de elég empatikus vagyok, s ez segítségemre szokott lenni, ha arra van szükség, hogy olvassak mások rezdüléseiben. Ehhez párosul az is, hogy, bár egy éretlen és nyughatatlan gyerek hatását tudom kelteni, valójában jó hallgatóság vagyok. És ha hozzám fordulsz a problémáddal, biztos lehetsz benne, hogyvégig is hallgatlak. Benne van a pakliban, hogy úgy teszek majd, mintha nem ott járnék, de ez téged ne tántorítson el! Szintén nem sokan tudják, hogy a nyugtalanságom inkább annak eredménye, hogy folyton pörög az agyam, szeretek egy dolgot több oldalról megvizsgálni, ezáltal, a feltételezések ellenére legtöbbször nagyon is tisztában vagyok a buktatókkal, maximum tudatosan ignorálom őket. Most miért nézel így? Ha belegondolsz, ennek nagyon is van értelme! Említhetnék még olyasmit, hogy magabiztos vagyok, jobban szeretm, ha mosolyt érek el és nem könnyeket, kiállok azért, amiben hiszek, de ez az egész így már kezd túlzottan felvágás szagú lenni. Milyen szag az, kérded most? Büdös! Óh, és territoriális is vagyok. Várjunk, az jó tulajdonság, igaz?

"Komolyan veszel te egyáltalán valamit?" - Noah de Martel

Ha annyi gallonom volna, ahányszor a fenti mondatot hallottam már, az enyém lenne a Gringotts. De amit a drága bratyóm nem akar észrevenni, az azon apróság, hogy nem annyira komolytalanságról, mint inkább dacból született döntésről van szó, a környezetemre adott válaszról. Kevesen szállhatnának versenybe a konokságommal, így ha valaki azt állítaná, hogy a makacsságomnak köszönhetem a "fekete bárány" titulus kivívását, nem fogok vitába szállni... na jó, de lehet... a poén kedvéért, mert érdekelne, hogy mivel érvelnél. Akaratos vagyok, vannak önző pillanataim, nem beszélve az impulzív pillanataimról. No nem haragra kell itt gondolni, bár egyszer-kétszer az is előfordult a múltban... nem, inkább arra gondolok, hogy hajlamos vagyok a pillanat hevében forrófejű lépéseket tenni, különösen, ha ínyemre van az adott szituáció. A következményekkel későbbb is ráérünk törődni, nem? Nos, gyülölöm ezt az érzést, de nem. Sikerült-e levetkőznöm a dolgot? A kérdés már sugallja a választ. A bátyám szerint bizalmatlan vagyok, ezért nem alakítok ki érett, felnőttes kapcsolatokat. Ebben is lehet valami.
De ezt a bizonytalanságom kontójára írnám, amivel megérkeztünk ahhoz, amit én utálok magamban: utálom a kérdőjeleket, amik az utóbbi időben megjelentek bennem. Utálom, hogy többet akarok. Utálom, hogy a másét akarom. Utálom, hogy a farkas egyre jobban nyerésre áll! Utálom, hogy így imádom az érzést, az adrenalint, aminek függője vagyok.

Zuhanok.
Először hat évesen ismerem meg az érzést, mikor elbízom magam és a játszótér mászókájának egyik foka helyett ujjaim a két fogódzkodó közti levegő köré fonódnak, én pedig menthetetlenül billenek előre. Az incidenst a gyermekekre jellemző gondtalan nevetés követi, Noah persze csak a fejét csóválja, de mikor félig elfordul és azt hiszi, nem látom, az ő ajkai is mosolyra húzódnak. Még azon a délutánon alapos fejtágítást kapok apánktól, anyánk közben nem szól semmit, csak karbatett kezekkel hallgatja végig a jelenetet az azóta védjegyévé vált "Én megmondtam, hogy ez lesz" nézésével. Vicces módon, mégsem ez az, ami egy életre megmarad bennem abból a napból, hanem az idő lassulása, mintha egy láthatatlan kéz gátolná meg az óramutató mozgását, mikor testem átadta magát a gravitációnak. A felszabadult érzésre emlékszek leginkább, önnön szapora szívverésemre, a reakcióként adott nevetésemre, mi őszintébb, tisztább volt, mint megannyi másik, ami követte a későbbiek során.

- Tudod, mikor felvetetted, hogy ideje volna végre együtt "lógnunk", nem egészen ilyesmit képzeltem el. - Noah szavai húznak vissza az álmodozásból a jelenünkbe, a valóságunkba, ahogy hangjával igyekezett a légteret megtöltő zenét túlharsogni. Kár, hogy azt nem vette figyelembe, hogy ha közelebb hajol, akkor a dobhártyám fél centiről élvezheti a prémium minőségű bánásmódot, amitől összerezzenve és fintorogva döntöm el a fejem, hogy távolabb kerüljek tőle.
- Persze, mert még csak most érted el a harmadik X-et, de máris úgy viselkedsz, mint egy három unokás nagypapa. - ahogy azt meg mertem volna jósolni, válasz gyanánt szemeit forgatja, majd amikor sunyi vigyorgásomat látva követi tekintetemet az egyik lánycsoport felé, felvont szemöldökkel néz rám.
- Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy már eljegyeztem valakit? - még a mondat feléhez sem ért, én őt kifigurázva kezdem el tátogni szavait.
- De igen, légyszíves, emlékeztess, nem szoktad napi nyolc alkalomnál többször az orrom alá dörgölni! - a látszattal ellentétben szavaim rejtekében nem található rosszallás. Ebben a pillanatban pedig örülök annak, hogy túl sok a zavaró tényező Noah kifinomult legilimentori adottságaihoz, mert ha lélektükrei ásót ragadván elég mélyre jutnának, rátalálhatnának arra, hogy a téma valamit felpiszkál bennem, de az nem az ő személyének szóló érzés. Valami egészen más. Egy sárga szemű démon.
- De ha már ennyire témánál vagyunk... mikor kerítünk sort a legénybúcsúdra? - szerencsémre, pontosan tudom, melyek azok a témák, melyekkel saját erődöm védelmi vonalát erősíthetem és elegendő csupán egyetlen pillantást vetnem a profiljára ahhoz, hogy megbizonyosodjak sikeremről. Tekintete máris kerüli az enyémet, szájához emeli poharát, de látom rajta, hogy nem a szomjúság, vagy annak anygon bizarr színű, alkoholmentes koktélnak a finomsága vezérli a mozdulatot. Pótcselekvésre van szüksége, hogy időt nyerjen. Még ki sem nyitja a száját, tudom, hogy agya lázasan kutat kibúvók után.
- Arra nincs szükség. És különben is, dolgoznom kell!
Most rajtam a sor, hogy színpadiasan szemeimet forgassam és megengedjek egy "Hát hogyne, nagypapi" morgást, mielőtt belekortyolnék saját italomba. Félig-meddig még hallom, hogy visszakérdez, de mire ezek az apró tónusfoszlányok elérnék agytekervényeimet, addigra gondolataim már ismét messze szállnak.

Zuhanok.
Megannyiszor átéltem már, de sosem ekkora intenzitással. A legutóbbi alkalommal egy gurkónak köszönhettem az élményt és a tudatom hiába küzdött, hiába ismételgettem magamban, hogy szorításom a seprű körül nem enyhülhet, a körülöttem lévő világ egybefolyó, tarka maszattá vált, a hangok bár elértek, nem tűntek többnek távoli, tompa zajnál, vastag falú pohár alá zárt raboknál. Láttam néhány csapattársamat felém repülni, de a testemet átjáró, túlontúl ismerős válasz volt, miben úszva hagytam, hogy a másodperc egy jégverembe kerüljön. Hamar kitört onnan, mikor elkaptak és újra a levegőbe kezdtem emelkedni, egyszerre nevetve fel a megmentésemre siető társammal. Most ezt érzem, a szintcsökkenés és emelkedés folytonos váltakozását, egészen azóta, hogy kinyílt az ajtó. Éppen csak sikerült kinyögnöm, hogy "Pierre vagyok, azt hiszem, Noah említette, hogy jövök", olyan mosolyt kapok tőle, hogy az leköröz bármilyen lefegyverző bűbájt, bármilyen erővel megküldött gurkót. Hallottam a nevet, amit újra és újra átforgatok ezután gondolatomban, hogy a köztes szünetekben kíváncsian várjam, mikor merülök el íriszeiben véglegesen. Szélesedő mosolyommal nézek le a felém nyújtott kézre, a gesztusra, mely viszonzásra talál, miközben én visszavándorlok a szemeihez. Meglehet, hogy csakúgy, mint minden szabadesésnél, most is megáll az idő, de én állom útját, s az illendőnél néhány pillanattal tovább fogom a kezét. Mert zuhanok, és imádom az adrenalint, ami ezzel jár.

- Pierre! - zökkent ki ismét, fülem megint csenghet egy picit.
[color=darkcyan]- Hm? - elzárom magamban a helyet, az emléket, amelyben az imént jártam, hogy arcom semmit se árulhasson el, mikor testvéremre nézek.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik-e ne[color=darkcyan]ked Catherine-nél. - ó, igen, egy pillanatra azért megállt bennem az ütő, mert nem értettem a mondat végét kristálytisztán.
- Ja, elmegy. - térek vissza a semlegesebb, kissé flegmább stílusomhoz egy vállvonás kíséretében. - Csak kicsit kellemetlen a dolog. Mármint, nem akarok a terhére lenni. Vagyis... a terhetekre. - javítom ki magam, nehogy úgy érezze, ki akarom őt vonni a dinamikus duójukból. Be kell érnem annyival, hogy fejben grimaszolok a lelki szemeim előtt megjelenő kép miatt. Hála az égnek, a legyintés, mellyel lereagálja, a mentális képet is elhessegeti.
- Ostobaság! Jó, hogy itt vagy! - a mosolya őszinte, de a szemein látom, hogy valamit még akarna mondani, de mintha végül elvetné az ötletet.
- Lassan ideje mennem, holnap a parancsnokkal megyek ki egy helyszínre és korán kell kelnem. - mindennemű verbális reakció nélkül hagyom mondandóját, mert számítottam rá, mikor hozakodik elő valami ilyesmivel.
- Jól van, vénember, ebben az esetben nélküled kell elkezdenem az elő-legénybúcsút! - indulok meg egy vigyorral az arcomon a lányok felé.
- De egyikőjüket se vidd fel Cathez! - erre tettetett sértődöttséggel fordulok vissza felé, mosolyomat viszont nem sokáig sikerül visszafognom.
- Ilyen tapintatlannak tartasz? - feleletét meg sem várva fordulok el, ám mielőtt így tennék, s ő is, még szemem sarkából látom az arcára kiülő mosolyt.
Spoiler: nem vittem fel egyiküket sem, és nem is történt semmi. De ezt Noahnak nem kell tudnia. Sem Catnek.

A családunkban elég markáns határvonallal választható el kétféle stílus: a tekintélyt parancsoló elegancia és a lezser kényelem. Lelövöm a poént: nem én képviselem az első csoportot. Igaz, azt nem mondanám, hogy nem hoztam semmit magammal otthonról, engem és a tesómat abban a szellemben nevettek, hogy egy férfi mindig rendelkezzen az alkalomnak megfelelő zakóval, szóval igen, megtalálható a ruhatáramban felvágósabb öltözék, hozzájuk illő ingekkel és nyakkendőkkel. Hogy jól érzem-e magam benne? Erre inkább úgy válaszolnék, hogy annál jobban, minél ritkábban kell élnem vele. És persze, maga az alkalom sem mindegy.
De ettől eltekintve rám inkább jellemzőek az "egyszerűbb", az osztályréteg reklámozását mellőző öltözékek, többnyire sötétebb színekben, de azért néhányszor megtöröm egy-egy világosabb, preferenciám szerint fehér darabbal, hogy sötétebb bőrömmel tökéletes kontrasztot teremtsen. A magam száznyolcvanhárom centijéhez vékony, sportos alkat társul, és megnyerően csillogó, étcsokoládé színű szemeim néznek majd rád kérdőn, hogy erős arcéleimet sasolod-e, a nyakamban lógó kedvenc láncomat, vagy esetleg csak van valami az arcomon.