Noha úgy tűnik a nevek alapján, mintha egy mugli szappanoperából léptünk volna elő, a családom igenis aranyvérű. Hozzá tartozik, otthon akkora jelentősége nincs ennek, sokkal inkább az embert nézik, semmint a családfát. Többek közt ezért is jelentkeztem Angliába, hogy megtudjam, megértsem az itteni tradíciókat, elveket.
Én magam jókedélyű, bizonyos fokig nyitott, és irtó bulizós lány vagyok, ahogy a brazilok nagy többsége, hisz minden alkalomra is van egy fesztiválunk. Mindig mosolygok, még akkor is, ha sírni van kedvem, és rám hatványozottan igaz az is, hogy teher alatt nő a pálma. Szeretem a kihívásokat, szeretek gondolkodni, az érzést mikor megoldok egy problémát. Szeretek tanulni, több módszert is használni szoktam, hogy ne lankadjon a figyelmem. Az apámnak fontos az átlagom, így nekem is, egyszer kaptam V-t, napokig vigasztalhatatlan voltam, így időm nagy részét azzal töltöm, hogy még egyszer ne forduljon ez elő.
Lojálisnak mondom magam, akit egyszer megkedvelek, és beengedek a kis körömön belülre, emellől nehezen tágítok.
Sértődékeny nem vagyok, haragtartó annál inkább, ha egyszer megbántasz, teljesen mindegy, mennyire álltál közel hozzám, elvágtad magad. Ha a családomról ejtesz rossz szót, még be is húzok egyet. Imádok focizni, mármint a mugli, európai értelemben, ellenben a kviddics abszolút nem foglalkoztat. Megnézem a meccset, seprűre is ülök, de esélytelennek tartom, hogy ennél többet foglalkozzam vele.
Már-már idegesítően tudok lelkesedni egy állat látványától, és hajlamos vagyok minden bajbajutott jószágot összeszedni, vagy eljuttatni a megfelelő helyre. Ha letépsz előttem egy faágat, számíthatsz a kiakadásomra, hisz tudom, mennyire nagy szerepe van a létezésünkben a természetnek, és tisztelem is, szóval se pókot, se legyet ne csapj agyon, mert én foglak.
Még csak most kezdem meglátni a másik nemet, így nem mondhatom magam olyas valakinek, aki órákig tudna mesélni randis sztorikat, vagy szakítósokat, de nagyon szívesen hallgatom őket, főleg ha happy enddel végződnek.
X.
Csak akkor tudtam meg, a szüleim kapcsolata mennyi lemondással járt, amikor már meg is értettem. Apámnak nem anyámat szánták, és mikor az iskolát kijárva, mégis őt vette el, a családja megszakította vele a kapcsolatot. Vélhetően ők nem vallottak olyan liberális nézeteket, mint amilyeneket a szüleim.
A jég azonban megtört köztük tíz éves koromra, akkor esett meg, hogy a brazil mágiaügyi miniszter az ajtónkon kopogott. Jó, nem szó szerint. Egészen odáig, megláttam a képét, mondtam én, hogy ott a papa, de itt ki is merült a történet.
- Felvettek?
- Persze – magát a kérdést sem értettem, és nem tetszett az az él sem, amivel nekem szegezte a kérdést. Ahhoz képest, hogy azért jött, hogy az unokáját megismerje, annyira azért nem törte magát. Szabályokat, elvárásokat magyarázott, de annyit, hogy a tíz éves énem a felére nem tudott koncentrálni, főleg mert éhes volt.
- A nagyapa mindig ilyen morcos? – este anyától kérdeztem, miközben megpróbált ágyba parancsolni, most viszont csak sóhajtott és leült az ágy szélére.
- Azt mondtad, nem akarta, hogy te legyél apa felesége. Azért morcos még most is? – sokszor még máig látom rajta a megdöbbenést, de hát nem hiába vagyok kiváló, az eszem, mint a borotva.
- Tudod, ez nem ilyen egyszerű…..
- AKKOR NEM KELLENE TÖBBET IDEJÖNNÖD – üvöltést, az ajtó hangos csapódása követte. Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, aki csak az arcom simította.
- Ez apa volt? – vékony hangom a kérdés végére teljesen elhalkult, hisz életemben először hallottam így….
XI.
- Aztaaaa – ámultam el a kastély látványától, ahogy haladtam az épület felé, amiben éveimet készültem tölteni.
- Te is elsős vagy? Szép a hajad – karoltak belém hirtelen, amire csak összerezzentem. Akkor még nem is tudtam, hogy az a pillanat még a hatodik évünkig is ki fog tartani.
Olyan volt, mintha ovi lenne. Egészen addig voltunk ismeretlenek, míg el nem kezdődött a közös vacsoránk, és meg nem tudtuk, hogy egy szobába kerülünk. Az első éjszakát átbeszélgettük, így a nevünket már az első tanítási nap megjegyezték, mert sikerült jól elkésnünk.
***
- Figyu? Itt azt írják, hogy lehet, már az őslakosok felhúzták – szikrázó napsütés, kint hangos nevetések, mi mégis a dohos könyvtárban bújtunk meg. Úgy lapozgattuk a porlepte lapokat, mintha legalább kincseket találtunk volna. A kedvenc helyünk már meglett.
- Az durva lenne, nem tűnik olyan réginek… vagyis…ahh. Meg fogunk mi tanulni ennyire jól varázsolni? – hátra hajtja a fejét a plafont kezdi fürkészni. Igen, akkor még lehetetlennek tűntek a legalapabb dolgok is.
- Este a többiek ki akarnak menni, meglesni a caiporákat – hajol hozzám, bizalmasan suttogva. A szemem felcsillan, hisz az már az én terveim között is szerepel.
***
- Ezt nem hiszem el! Hogy lehettem ekkora hülye, hogy veletek jöttem? – mindenki ideges, mert az nem volt bekalkulálva, hogy el is fogunk tévedni. Én bezzeg sztoikus nyugalomban szemléltem körbe, míg át nem járt megint az a furcsa érzés.
Az avarban egy aprócska lény bújt meg, ami a nagy izgalomban elkerülte mások figyelmét. Amikor először történt, sőt még a második, harmadik alkalommal is rettegtem, és azt hittem valami gond van velem. Aztán mikor erőt vettem magamon, és beszéltem erről apámnak, megnyugodtam, hogy nincs gond, csak az anyjától örököltem egy pluszt.
Így most észrevétlenül ugyan, de hálásan biccentettem a kis lénynek.
- Gyertek, tudom, merre kell menni – máig nem vagyok hajlandó róla beszélni, akkor hogy találtunk vissza, ezért terjedt el a pletyka, hogy a kastély környékének a térképét is bemagoltam. Ezzel pedig teljesen ki is tudok békülni.
XII.
Az út már nem volt ismeretlen, és ráadásul olyan emberekkel utaztam, akiktől nemrég váltam el, vagy épp vele együtt, mivel megbeszéltük, a nyár utolsó hetében, nálunk lesz a grillparty. Nem mindenki brazil, így aki nem az országból jött, rendesen meglepődött azon, mi minősül nálunk grill partynak. Szinte az egész utca ott volt, s voltak szülők, akik diáktársaimat kísérték. Senki nem érezte magát kényelmetlenül, vagy úgy, hogy nem illene be. Bár ez anyám varázsának köszönhető, és csak bízni tudok abban, kellően ragadt át belőle rám is.
- Nézzétek… te jó ég, mi is ilyenek voltunk? – kezdenek el röhögni, mikor deja vu kerít hatalma alá. Ugyanis, ahogy megállok egy pillanatra, hogy megcsodáljam a kastélyt, belém karolnak.
- Szép a hajad – nevetem el magam én is, hisz most már azt is tudja, mitől.
- A tied is – biztosítom róla vigyorogva, fejem az övének döntve. Csak pár pillanat, míg elmerülök ebben, és felfogom, mennyire más minden a tavalyihoz képest.
***
- Mit csinálsz? – törik meg a csend a klubhelyiségben, amikor is megtörténik az első felocsúdás.
- Kviddicsezek.
- De hát a seprűre alig tudsz felülni.
- Az tavaly volt, azóta gyakoroltam.
- De miért a kviddics?
- Mert menő – tudja le egy vállvonással, én meg a fejem rázom, aztán még hevesebben, mikor látom, engem néznek.
- A-aaa foci.
- A lányok is lehetnek jó játékosok.
- Foci.
- De lehet, úgy tudnál karikába dobni, mint kapura rúgni.
- Foci.
- De…
- Nincs kedvem napokat gyengélkedőn tölteni, csak mert eltalált egy gurkó, de neked sok sikert… majd nézlek – és ezt az ígéretem akkor is megtartottam, mikor ötödikben, a szemem láttára esett kómába, csak mert eltalálta egy gurkó.
XIII.
- Azt mondta, te tetszel neki – sóhajt fel szomorúan, mellettem feküdve az ágyon.
- Mi? De… miért? Meg.. mi? – teljesen hidegzuhanyként ér. Életemben először hallom azt, és egyáltalán miért? Meg hogyan?
- Te… te még senkire se?
- Senkire. Hogyan? Mikor? Mikor holnap is két dolgozat lesz, tudod, hogy nem lehet nem K, különben cseszhetem, hogy nyáron nálad leszek – pislogok rá feszülten, gyorsan el is terelve a témát, a kinek ki tetszikről. Nekem erre nincs időm.
- Na, akkor figyelj… megmutatom én hogy csinálom - azzal egy újabb éjszakát tanultunk végig.
XIV.
Nem tudom levenni róluk a szemem. A gyomrom idegesen rándul görcsbe, akárhányszor úgy öleli át a vállát, ahogy az enyémet szokta. Megijdek, fogalmam sincs, mi ez az érzés.
- Már kezdtem aggódni – anyu bezzeg csak mosolyog, mikor mesélem neki. Soha senkit nem akartam bántani, leszámítva azt a lányt. Nem is illik közénk, miért kell őt elviselnem.
- Ez természetes… talált valakit, akire úgy néz, ahogy te nem tudsz rá…
- Tetszik neki… oké, de ne ölelgesse, meg fogdossa a kezét, társaságba amúgy is illetlen… nagyi mondta – teszem fel a kezeim, miután dühösen szúrtam a villát a steakbe.
- Drágám, talán szeretnéd, ha….
- Jajj dehogy!
- Ezzel nincs semmi gond, ez ebben a korban természetes.
- Szeretnék nem rontani az átlagomon és összeszedni magam angolból, hogy el tudjak menni a nyamvadt Roxfortba, szeretnék egy ocelotot, vagy egy hetet a rezervátumban, de azt, hogy velem is ezt csinálja, miután azzal csinálta, nem szeretném – fogom meg a hasam, aztán felhörpintem anya teáját, amitől szinte azonnal jobb érzésem lesz. Legalább is a rossz elmúlik.
- Tetszik neked…
- Nem tudom, nem tudom, az milyen, és nincs is időm ezzel foglalkozni. Láttad apu arcát, mikor múltkor V-t kaptam? Az is azért volt, mert meteor esőt kellett vele néznem – persze most mindenért is ő a hibás.
- A jó jegyek fontosak, nagyon fontosak, de talán nem ártana, ha néha foglalkoznál ezekkel a dolgokkal is… el ne merd mondani apádnak, hogy ezt mondtam – vigyorodik el, mikor a felvont szemöldökömmel találja szembe magát.
XV.
- Nyisd ki… gyerünk már… - nem tudom, melyikünk az izgatottabb, ő vagy én. Az én kezem remeg, ahogy megfogom a Roxfort pecsétjével ellátott borítékot.
- Betsy, ne parázz… hülyék lennének, ha nem fogadnának – ránézek, négy éve szerves része az életemnek, de így még nem hallottam beszélni.
- Mondd azt inkább, hogy meguntál – próbálom elpoénkodni a helyzetet, de a boríték egyre csak nehezebb lesz a kezeimben.
- Hülye vagy…. de ez volt az álmod, mondjuk, még most sem tudod rendesen kimondani a szavakat, nagyon ki fognak cikizni, de milyen barátnő lennék, ha nem támogatnálak? Ha te depresszióba akarsz süllyedni, csak mert 24/7 esik, én nem állok az utadba – hangosan fújom ki a levegőt, és már nyitnám, mikor a szobánk ajtaja feltépődik, és hirtelen zsúfolódik meg.
Nem állom meg, körbenézek. Ők, akikkel a fél életem töltöm, most síri csöndben ülnek, velem együtt izgulva. A gyomrom megint görcsbe rándul, ahogy végig tekintek az arcokon, de ez most nem olyan rossz érzés.
- Na?
- Fogd már be, nem látod, hogy olvas?
- Ennyi oldalon keresztül közlik, hogy nem fogadták el?
- Betsyről van szó…
- Ja, hosszú az okok listája… aú, tudod, hogy csak vicceltem
- Elfogadták – töröm meg a talán két perce tartó csendet, és hirtelen az egész légkör megváltozik. Mindenki örül, egy arcról hiányolom csak a mosolyt.
***
- Mi ez?
- Túlélő csomag.
- Szerintem….figyelj, csak nem fogok éhen halni, meg ilyenek – vakarom a tarkóm.
- De nem olyaaaaan, láttad az európai fiúkat?
- Drágám, tanulni megyek oda..
- És a lányokat? Te is szép vagy, sőt, de ők… hidd el, ezek kellenek – mintha meg se hallaná, így elveszem a kis dobozt, és magamhoz ölelem a szobatársam.
- Furcsa lesz, hogy nem leszel itt. Mit kezdek a hülyékkel?
- Mondjuk elhívod az egyiket az Octoberfestre? Ne nézz így, én elszúrtam, neked nem szabad… lépj a sarkadra. Komolyan, ha visszajövök, és nem lesztek együtt, átkéretem magam egy másik szobába – szorítom magamhoz. Nem merem bevallani, de pánikba vagyok esve, hisz ő nem jön velem, nem lesz ott. Egyedül leszek.
Brazíliában mindig süt a nap, így evidens, hogy napbarnított bőrrel rendelkezem. Hosszú, hátközépig érő sötét hajam van, amit legtöbbször lófarokban hordok, mert egyébként zavarna. Hétvégente, vagy bizonyos alkalmakkor szívesen bíbelődök vele.
Százhatvanöt centim mellé, negyvennyolc kiló társul, így nem mondhatod, hogy túl lennék etetve, de ez leginkább annak köszönhető, hogy meg sem állok. Sokat tornázok, van, hogy az iskola udvarán, elvégre otthon ebben semmi különös nincs.
Barna szemeim mindig csillognak, nem igazán fogsz könnyeket látni bennük, mert arra ügyelek, hogy annak tanúja ne legyen senki.
Ha meglátok egy ruhát és beleszeretek, megveszem. Nem mondanám magam egy divatdiktátornak, nem is igazán követem az aktuális trendeket, mégis mindig csinos és ápolt vagyok. A smink az viszont szerelmem, így jó formán mindig látsz rajtam, még ha nem is kilónyi vakolatot. És igen, szívesen cserélek tapasztalatokat egy-egy termékről.
?
